Nick M. Leslie

PARAGON

COPYRIGHT 2026

Magyarósi Miklós

ISBN 978-615-02-6597-1

Paragon I. könyv 5-8 rész

Celestial Coverage Corporation

&

Sigma Emergency Solutions

PARAGON

Írta: Nick M. Leslie

ÖTÖDIK RÉSZ

DENEB RENDSZER

"Qorin Pajzsa"

Multigenerációs nomád űrhajó

1.

Ragnar Vol'ka a parancsnoki hídon állt és csalódottan bámulta a tehetetlenül sodródó megtépázott űrhajót, melynek legénysége olyan hősiesen és halált megvető bátorsággal szállt szembe a hatalmas túlerővel. És teljesen egyedül csaknem elpusztította a bosszúra összegyűjtött flottáját. Ilyesmire nem volt példa, mióta ő vezette a rettegett Qorin Hordát. A Horda azonban erős és hatalmas volt és rengeteg tartalékkal rendelkezett még. Dühítette, hogy fogalma sem volt, kik lehetnek azon a hajón és mit akartak tulajdonképpen, mégis egyfajta tiszteletet érzett irántuk. A legyőzött harcos iránti tiszteletet. A megsemmisítésük így, harcképtelenné válva és védtelenül már nem is tűnt olyan dicső harci tettnek. Ezért habozott egy rövid ideig, mielőtt kiadta volna a tűzparancsot. Aztán lassan, vontatottan mégis megszólalt:

• Minden lövegnek cél az ellenséges hajó! Teljes energia! Tűz!

Ugyanebben a pillanatban sötét árnyék mozdult az űr peremén, antracit szürke fémtest rajzolódott ki a csillagokkal teliszórt háttérből. Energiapajzsa ragyogó aurába öltöztette a végső pillanatban megjelenő Paragon-3A könnyűcirkálót. Fedélzeti lövegeiből izzó, szaggatott lézersugarak, rakéták és torpedók szálltak az ellenséges hajók irányába. Nyomában tucatnyi vadászbombázó lépett ki a hipertérből és tétovázás nélkül a Horda megmaradt hajóira vetették magukat. A korvett, a sérült fregatt és a három kisebb vadászgép esélyt sem kapott, hogy harci alakzatba fejlődjön, csupán elkeseredett védekezésre maradt lehetőségük

A Hidden Cruiser megdöbbentő sebességgel kanyarodott a mozgásképtelen Paragon és a lövésre kész Qorin zászlóshajó közé. Óriási ernyő alakú energiapajzsát egy másodperccel azelőtt terjesztette ki, ahogy az egy terrajoule energiájú koherens fénynyaláb atomjaira bontotta volna a prédáját.

Az energiasugár a cirkáló védőpajzsát találta el, melyen iszonyatos energiával robbant szét. A detonáció végzetes hatása az egész csatatéren elkerülhetetlen volt. Mindent elsöprő erővel terjedt szét az űr vákuumában, romboló hatását a térségben lévő összes űrjárműre válogatás nélkül kifejtette. Olyan éles és vakító fény töltötte be az űrt, mintha egy második nap gyúlt volna ki. Az intenzív felvillanás hatására a vizuális szenzorok elvakultak, az emberi szem számára pedig csak az árnyékok és fények zavaros kavargása volt érzékelhető. Az epicentrum közelében lévő sérült kaelari fregatt burkolata azonnal megolvadt és amorf fémtócsaként terjedt szét a térben. A Hidden Cruiser pajzsai teljes kapacitással működtek, de még így is alig bírták elnyelni a támadás pusztító energiáját. A cirkáló pajzsának védelmében álló Paragon belső rendszerei túlmelegedtek és néhány másodpercre le is kapcsoltak. A vezérlőteremben és az utastérben ülők körül szinte izzott a levegő, de a hajó kitartott.

Ezután jött a robbanás második hulláma, az EMP-hatás. A védhetetlen elektromágneses impulzus végigszáguldott a csatatéren, melyet azonnal intenzív hő-, röntgen-, és gammasugárzás követett. A gyengébb pajzsokkal rendelkező vadászgépek kommunikációs és navigációs rendszerei átmenetileg túlterhelődtek, ami késleltette a koordinációt, így közülük öt irányíthatatlanná vált, majd a terjedő törmelékfelhőben meg is semmisült. Így veszett oda a Horda utolsó három vadásza és a Tengeri Hollók kisebb gépei közül kettő.

De a kataklizmának ezzel még nem volt vége. Izzó gázok és a végzetesen sérült hajókból maradt törmelék örvénylettek, narancs és vörös árnyalatokban színezve a sötét űrt. A közeli és az askharioni korvett egyik hatalmas vezérsíkja leszakadt, hajtóműve felrobbant és darabokra tépte a hajótestet.

Az űr vákuumában ugyan nincs hagyományos lökéshullám, de a robbanásból származó részecskék és plazma nagy sebességgel szóródnak szét, így végül a megmaradt űrhajóknak előbb az energialökések generálta plazma, majd törmelékviharral kellett szembenézniük. A robbanásból származó fém- és kerámiatörmelék több ezer kilométer per órás sebességgel száguldottak a tér minden irányába. Olyan volt, mintha egy gigantikus repeszbomba robbant volna fel a csatatér közepén. A Hollók megmaradt és kitérő manőverekre összpontosító tíz kisebb vadászbombázója közül három már nem tudta kikerülni a becsapódó darabokat…

Ragnar Vol'ka döbbenten állt a parancsnoki híd közepén. A saját maga által okozott mérhetetlen pusztítás nem várt hatással volt rá. Még soha, egyetlen megtámadott űrhajó sem volt képes felfogni a Qorin Pajzsának pusztító erejű támadását, így ilyen mértékű energiarobbanásnak még sohasem lehetett tanúja. Mélyen megrázta az, hogy a saját flottájának megmaradt hajói is odavesztek a detonációtól, ezzel szemben ismeretlen ellensége váratlan erősítést kapott és a zászlóshajónak most támogatás nélkül kell szembenéznie velük.

• Töltsétek újra löveget! – rendelkezett gyilkos indulattal a hangjában.

• Paragon-3B! Itt a Hidden Cruiser parancsnoka, Vox Tarren őrnagy beszél! – reccsent meg a kommunikátorban egy mély férfihang.

Marcus és a legénysége még mindig nem ocsúdott fel a csodával határos megmenekülésük okozta euforikus sokkból. Teljesen értetlenül bámulták a semmiből váratlanul előbukkanó antracit szürke könnyű cirkálót, egy legendás Paragon-3A-t, majd megmentőjük védőernyőjének biztonságos takarásában tanúi lehettek az iszonyatos erejű energiarobbanásnak és megrázó utóhatásainak. Kábultan tértek vissza az életbe és próbálták ráhangolni érzékszerveiket a környezetükre. Ennek volt betudható, hogy csak nagyon lassan reagáltak a váratlan rádióhívásra.

• Paragon-3B! Itt a Hidden Cruiser parancsnoka, Vox Tarren őrnagy beszél! Minden rendben? Életben vannak a fedélzeten? – ismételte meg a bejelentkezést a férfihang.
• Hidden Cruiser! Itt a Sigma 10 parancsnoka Marcus Rourke ezredes! – válaszolt Marcus, mint aki mély álomból ébredt és azt se tudja, hol van. – Úgy tűnik, az ön tökéletesen időzített közbelépésének köszönhetően életben vagyunk. Köszönöm! A hajtóművezérlésünk és egyéb rendszereink sérültek, így egyelőre mozgásképtelenek vagyunk.
• Az baj! – jött a válasz pillanatnyi csend után. – A Qorin Pajzsa most tölti újra az ágyúját. Jó lenne eltűnni innét, mire újra lőni tud, mert a mi védőpajzsunk se bír ki túl sokat!
• A műszaki tisztem már dolgozik az ügyön. – józanodott ki végre Marcus annyira, hogy megkérdezze, ki is a titokzatos megmentője.
• Örülök, hogy időben érkezett Vox őrnagy! Ha meg nem sértem elárulná, kicsoda ön, és milyen jótékonysági szervezet képviseletében mentette meg az életünket az utolsó előtti pillanatban?
• Jótékonysági szervezet! Ha-ha! Ez a vád még nem ért bennünket! – nevetett fel visszafogottan Tarren. – Nincs okom titkolózni ezredes! A Tengeri Hollók főparancsnoka vagyok, és két jószándékú öregúr végtelen unszolására döntöttem úgy, hogy közbelépek. De nem szándékozom hosszas baráti csevejt folytatni önnel. Csak addig élvezném kitüntető társaságát, amíg kihúzom a szorult helyzetéből és már vissza is vonulok a rejtőzködés jótékony homályába. A műszereink szerint a következő lövésig még tizennyolc és fél perc van hátra. Átküldöm a visszaszámláló szinkronizációs jelét.
• Megértettem és köszönöm. – válaszolta hidegen Marcus. – Jelzek, amint elkészült a javítás, addig hálás lennék a védelemért! Lyra, hogy haladtok?
• Elkezdtük parancsnok. – felelte a nő. – Igyekszünk!
• Tizennyolc percetek van! – figyelmeztette Marcus.
• Remélem, elég lesz!
• Megtaláltam a hibaforrásokat asszonyom! – közölte M.A.R.K. örömteli hangon. – Hozzálátok a hibák és sérülések elhárításához!
• Jó, jó, de a kezed is járjon, ne csak a szád! – sürgette Lyra izgatottan, hiszen valamennyiük élete múlhatott a gyors beavatkozáson.

M.A.R.K. azonnal nekilátott a szerelésnek. Mindkét keze, és egyéb adapterei fürgén dolgoztak a hajtóműblokk központi vezérlőrendszerének mélyében.

Tizenöt perc van hátra. – hallották Marcus hangját a fedélzeti rádióból.

- Tisztelettel jegyzem meg asszonyom, hogy a többmagos processzoromnak köszönhetően képes vagyok multitasking üzemmódban tevékenykedni. – szavalta monoton géphangján M.A.R.K. – Ez azt jelenti, hogy a precíz és gyors hibaelhárítási műveletek mellett lehetőségem van kommunikálni önnel anélkül, hogy ez bármelyik funkcióm hatékonyságát csökkentené.

Lyra belső feszültsége és a helyzetből adódó természetes szorongása egycsapásra megszűnt. Szája mosolyra húzódott és így szólt:

• Csodás, de talán most inkább a szerelésre koncentrálj, és nehogy egy stand-up műsort adj elő nekem!
• Arra nem programoztam be. – szólalt meg a hátuk mögött megjelenő Matten. – De a szövegládájának jó hasznát vettem, amikor nem hagyott elaludni a hosszú éjszakába nyúló munkálatok alatt. Na, nézzük, mi is van ezzel a hajtóművezérléssel?
• Túlterhelődött. – mondta Lyra. – Most kezdtünk neki a javításnak.
• Értem. M.A.R.K. rögzítsd a hidraulikus emelőt a hozzáférési panelen! Mi a pontos diagnosztika?
• A hajtóműblokk primer vezérlőáramköre túlterhelődött. Az impulzusenergia-elnyelő teljesen összeomlott, és a kóros frekvenciarezonancia átszivárgott a másodlagos vezérlőbuszra. Az egész rendszer instabil. Meg kell vizsgálnom a fluxusfrekvenciát is.
• Tíz perc van hátra! – jelezte Marcus.
• Csináld gyorsabban! – sürgette Lyra a robotot.
• A kimeneti jel tizenkettő egész négy tized nanoszekundumos fáziseltolódást mutat az alapfrekvenciától. Diagnosztika szerint a kvantumkapcsoló optikai modulátora leállt egy fotoninterferencia miatt. Valószínűsíthető hibaforrás: az adatbusz-szinkronizáló lekapcsolt túlfeszültség miatt. Beavatkozás szükséges.
• Az adatbusz-szinkronizáló?! Szuper, az egy háromrétegű árnyékolt modulkazetta! Ha megpróbálom kézzel eltávolítani, ívet húz, és szétég a kezem. Használd a póluscsípőt vagy a mikrométeres fogót Mark! – mondta Matten.
• Mikrofogó funkcióban! Figyelmeztetés! A kazettában kettő egész nyolc tized terawatt energia rekedt. Bármilyen hibás manipuláció teljes ionizációt eredményezhet.
• Aktiváld a ferromágneses árnyékolást a kazetta körül, és tartsd nulla egész három tized tesla alatt! Ha túl magas, rövidzárlatot okoz. – hajolt közelebb Pan.
• Mágneses árnyékolás aktív. Tesla-érték stabil.
• Megvan! De a helyettesítő modul nem fog működni, ha az adatátviteli központ nem kapja meg az új konfigurációs adatokat. Márpedig a hozzáférési kódokat te ismered, nem én.
• Mark! Add meg a hozzáférési kódokat! – utasította Lyra.
• Az adatmodul újra konfigurálásához követelmény egy ötös szintű titkosított hozzáférési kulcs. Szintézis szükséges egy háromdimenziós interpolációval.
• Nyolc perc van hátra! – hallották Marcus hangját.
• Nem töltődik! – jelezte a hibát M.A.R.K., mire Lyra a piros ledekkel villogó vezérlőmodulhoz hajolt.
• Ez is lefagyott! Resetelem!
• Nagyon remélem, hogy újraindul! – fohászkodott Matten, miközben a nő ujjai szélsebesen zongoráztak az érintőképernyőn.
• Talán most jó lesz! Mark! Ellenőrizd a feltöltési sebességet!
• Egy petabite per secundum. – tájékoztatta a robot.
• Az a teljes adatátviteli sebesség! – örvendezett Matten.

A percek csak vánszorogtak, a kijelző skálája őrjítő lassúsággal vándorolt százalékról százalékra.

• Gyerünk már! – kopogtatta sürgetően a panel borítását Lyra, mintha attól gyorsabb lenne a folyamat.
• Még két percünk van. – mondta Marcus.
• Kulcs betöltve. – jelentette M.A.R.K. – Hajtóművezérlés energiaelosztása stabilizálódik. A rendszer készen áll a modulcsere visszacsatolására.
• Illeszd helyére a modult! – utasította Matten. – De óvatosan!

M.A.R.K. két acélkarja gyorsan és a lehető legnagyobb precizitással hajtotta végre a bonyolult mozdulatsort.

• A modul a helyén van! – mondta aztán.
• Oké, most adj neki százhúsz százalékos tesztfeszültséget, de ne lépd át a védőáram határát! – mondta Lyra izgatottan.

Pan a detektorával monitorozta az adatokat.

• Feszültség stabil. Primer vezérlés újra kalibrálva. Hajó navigációs rendszere és hajtóműve újraindításra kész. – sorolta teljesen nyugodt hangon. – Ez az pajtikáim!
• Egy perc van hátra! – figyelmeztette őket Marcus.

Matten elégedetten csapott a panel fedelére.

• Indítsd be, Pan! Most vagy soha!

Pan egy gombnyomással aktiválta a rendszert, mire a hajó finoman megremegve életre kelt. A kijelzőn a ledek zöldre váltottak.

• Hajtómű rendszer optimalizált. A meghajtás kilencvennyolc egész hét tized százalékos kapacitáson. Sikeres javítás. – közölte velük M.A.R.K.
• Készen állunk parancsnok! – jelentette felszabadultan Lyra.

Matten megtörölte verejtékező homlokát.

• Néha azt hiszem, túl öreg vagyok én már ehhez... de aztán mégis mindig megcsinálom.
• Korához képest kielégítő teljesítményt nyújtott uram! – veregette vállon teljesen emberi mozdulattal a robot.
• Rendszerellenőrzést kérek! – utasította legénysége jelen lévő tagjait Marcus.
• Hajtómű és navi rendszer működőképesek főnök! – jelentette Jarred rövid rutin kontroll után.
• Felderítési és kommunikációs rendszer rendben! – folytatta Thalia.
• Életfenntartó rendszer oké! – mondta Selina.

Ragnar vaskos ujjai türelmetlenül doboltak a vezérlőpulton, miközben fekete szemei a fő löveg töltését jelző, lassan felfelé kúszó zöld sávot bámulták, mintha csak akaratának puszta erejével próbálná felgyorsítani a folyamatot. A két – külsőre nagyon hasonló – űrhajó mozdulatlanul lebegett lőtávolságon belül, mintha csak arra várnának, hogy megsemmisítse őket. A nagyobbik óriási védőernyőt tartott fenn, hogy azzal óvja a kisebbet, amely az imént még olyan tehetetlenül sodródott az űrben. A vezér biztos volt benne, hogy azon a hajón lázas tempójú javító munkálatok folynak, de azt nem tudhatta, hogy azután mi a két parancsnok szándéka. Ezekben a percekben csak arra vágyott, hogy a következő lövésével mindkettőt elpusztíthassa, mielőtt azok támadják meg a Qorin Pajzsát. Elindította a visszaszámlálót, amelyen még tizenöt másodperc volt hátra a tüzelésig.

• Hidden Cruiser! Vox őrnagy! Itt Paragon-3B. A javítás elkészült!
• Paragon! Itt Vox! A pajzsunkat deaktiváljuk! Hiperűrugrás tíz másodperc múlva! A továbbiakban magukra vannak utalva.
• Értettem! Az önök segítsége nélkül nem lett volna mit megjavítani. Köszönöm!
• Maga is ismeri az íratlan törvényt ezredes: fegyvertelen hajót nem hagyunk hátra. Még akkor sem, ha a nézeteink különböznek.
• Talán egyszer még összefutunk, és kiderül, mennyire különböznek. De nem ma, őrnagy.
• Nem ma. Jó utat, ezredes!
• Jó utat őrnagy!

Ragnar feszültsége a tetőfokára hágott. A zöld sáv már majdnem elérte a maximumot és ő alig várta, hogy kiadhassa a tűzparancsot. És végre!

• Minden lövegnek cél az ellenséges hajó! Maximális energia! Tűz!

A gigászi energiaágyú torkolata felizzott a sötét űrben, mint egy mesterséges nap. A lövés pillanatában a hajó körüli csillagközi tér szinte meggörbült, a gravitációs lencsehatás megcsillant a közelben lebegő roncsokon. A feszültség tapintható volt: az energiakilövellés lüktető, pulzáló ereje betöltötte az űrt. Ragnar számára a pillanat végtelennek tűnt.

A lövés pillanatában vakító, kékesfehér sugár száguldott előre, mint egy dühödt isten haragja. Az energiaáradat villámként szelte át a Deneb bolygóközi porát, s minden útjába kerülő törmeléket pillanatok alatt hamuvá égetett. A célpontok még mindig ott lebegtek, látszólag mozdulatlanul, mint két tehetetlen rovar a pók hálójában. Ám abban a végzetes századmásodpercben, amikor a gyilkos sugár elérte volna őket, mindkét hajó hiperűrugrást hajtott végre.

Kékes fényvillanás jelent meg előttük, mint a tér-idő szövetének feltépett varrata, majd két ragyogó fényalagút nyílt, amelyek szinte beszippantották a hajókat. Mindkettő egy ezredmásodperc alatt eltűnt, miközben a hiperűrkapuk – vad, kaotikus energiahullámokat hagyva maguk után - bezárultak.

A giga energiaágyú lövedéke először a nagyobbik hajó által hátrahagyott gravitációs zavarba csapódott, amely apró, szétáradó energialöketekké bontotta szét a sugarat. Tizedmásodpercen belül ugyanaz a hatás érte a sugár maradványait a kisebb hajó által okozott anomália mezőjében. A két hiperűrugrás utóhullámai összeértek, és a pusztító energiasugárból csak egy örvénylő, kaotikus plazmafelhő maradt, amely szétterült a csillagközi térben, mielőtt lassan szertefoszlott volna.

A Qorin Pajzsának parancsnoki hidján Ragnar csak állt némán és mozdulatlanul. Agya még nem tudta feldolgozni a történteket. A célpontok eltűntek, az óriás energiaágyú lövése kudarcot vallott. A bosszúálló flotta megsemmisült. Talán az Örökké Való Istenek akarták, hogy így legyen? Erre a kérdésére azonban most nem kapott választ, de kielégítetlen bosszúvágy egyre kínzóbban mardosta a lelkét.

A zászlóshajó vezérlőtermében csak az energiaágyú hűtési rendszereinek monoton moraja törte meg a csendet, míg a csillagok ismét hidegen és közönyösen ragyogtak a végtelen űrben.

KEPLER-452b

Syntha

2.

A Paragon a heroikus küzdelem után alig emlékeztetett korábbi, büszke formájára. A hajó burkolata megperzselődött, fekete és vörös égési nyomok szabdalták keresztül-kasul. Az egykor tükörsima nanotechnikai felület helyenként összeomlott; darabjai szétpattogtak, fémes csonkok maradtak a helyükön. A burkolat alól szikrázó kábelek és kilógó csővezetékek kandikáltak ki, a hajó testén mély horpadások, becsapódásnyomok és ütések éktelenkednek.

Az energiapajzs-generátorok helyét jelző zónák körül kékes-zöld plazmarajzolatok futottak, melyek mintha a haldokló rendszerek utolsó küzdelmét illusztrálták volna. A bal szárnyvégnél a hajó váza láthatóan elgyengült; a burkolat behorpadt, mellette nagy felületen hiányzott.

A hajtóművek környéke volt a legsúlyosabban érintett. A kilépőnyílásokat korom és olvadt fémrétegek borították. A Paragon alján, a gravitációs leszállókapszulák körül mély, sugárzó zöld anyagnyomok voltak – az EMP által kiváltott plazmakisülések maradványai.

• Érkezés tizenöt másodperc múlva! – jelezte D.A.N.A.
• Reménykedjünk, hogy nem esik szét a hiperűrből való kilépés pillanatában! – fohászkodott Lyra.

A visszaszámlálás alatti idegőrlő várakozás végén a hajó éles fényvillanás kíséretében lépett ki a hipertérből. Utasai csak ekkor nyugodtak meg némiképp, ugyanis a Paragon nem esett szét. Méltóságteljesen lebegett a Syntha megnyugtató közelségében.

• Ez a gép egy csoda! – lelkendezett Selina. – Már értem, miért akarja megkaparintani, aki csak tudomást szerez róla!
• Készüljetek a landolásra! – sóhajtott Marcus. – Ha azt is kibírja, már csak Elarának kell megmagyaráznunk, hogy miért ilyen romos állapotban hoztuk vissza hajót.…
• Na, az se lesz egy lakodalmas menet főnök! – vigyorgott Jarred és nekilátott a leszállási protokoll végrehajtásának.
• A légkörbe való behatoláskor vedd figyelembe, hogy a hajónak semmiféle pajzsa nincs! – jegyezte meg Lyra.
• Lassan és kíméletesen fogok behatolni Lyra! – bólogatott Jarred. – Ígérem, nem fog fájni…
• Ezt majd négyszemközt beszéljétek meg! – szólt rájuk Thalia. – Ránk talált a bázisunk keresőradarja parancsnok! Ideje bejelentkezni…
• Akkor hát mondjunk jó napot! – vett mély lélegzetet Marcus. – S.E.S. 10! Itt Sigma 10! Megérkeztünk, leszállási engedélyt kérünk!
• Hála az Univerzumnak! – hallották Eve hangját. – Elara negyed óránként szól ide, hogy tudok-e valamit rólatok! Nagyon aggódik miattatok! A négyes platform szabad, a leszállási engedélyt megadom!
• Köszönöm Eve! – mondta Marcus. – Kérlek, értesítsd, hogy rendben hazaértünk!
• Máris hívom parancsnok!

Amikor a Paragon végül elérte a bázist, és lassan leereszkedett a négyes platformra, olyan látványt nyújtott, mint egy túlélő, aki a poklok poklából tért vissza. Még romos állapotában is lenyűgöző és tiszteletet parancsoló volt, mint egy háborús veterán, aki minden sérülése ellenére tovább küzdött, amíg haza nem ért. Jarred a gép utolsó erejét kihasználva még benavigálta a hangárba és végre a leszállótalpaira tette. Akkor nyugodott meg, amikor a hangárkapu végre becsukódott mögöttük.

• Jól van tesó! – simogatta meg a műszerfalat végtelen szeretettel és leállította a rendszert. – Most már biztonságban vagy!

A motorok hálásan zihálva pihentek meg, a túlnyomást szabályozó szelepekből nagy szusszanással áramlott ki a felesleg, a fények lassan kialudtak.

A legénység a raktérben gyűlt össze. Marcus ott állt előttük, ujját a rámpa vezérlőpaneljének nyitógombján nyugtatta, de még nem nyomta meg a gombot. Tisztelettel és hálával nézett végig emberein, akik olyan hősies helytállást tanúsítottak a legnehezebb percekben is.

• Emberek! – szólalt meg a fáradtságtól rekedt hangon. – Tíz éve nem volt részem ilyesmiben. Összeszámoltam, mekkora flottával küzdöttünk meg ma. Aki esetleg nem tudná: a Qorin Horda zászlóshajója, két ágyúnaszádja, három fregattja, három korvettje és húsz vadászgépe állt velünk szemben. Ebből a flottából csata végére már csak a zászlóshajó, egy sérült fregatt és egy korvett maradt. Biztos vagyok abban, hogy a háború alatt ezért a legmagasabb kitüntetést kaptátok volna meg. Én ilyesmit sajnos nem adhatok nektek. Tudnotok kell, hogy akkor is a tiétek lett volna minden elismerésem, ha együtt haltunk volna meg. Igaz, hogy a döntő pillanatban külső segítséget kaptunk, – azt nagyon szeretném megtudni, hogy hogyan – de ez nem kisebbíti a személyes teljesítményeteket és hősies helytállásotokat! Büszke vagyok rátok és köszönöm, amit ma tettetek!
• Ugyan már főnök! – lépett előre Jarred. – A puszta életünkért küzdöttünk, eszünkbe se jutott hősködni.
• Én konkrétan majdnem beszartam. – közölte a legőszintébben Pan. – De az tuti, hogy nem volt a háború alatt egy eset sem, amikor egyetlen hajó így helyt állt volna ekkora túlerővel szemben. Óriási gratula mindenkinek skacok!

Elara és Matten lánya – Welira – nagy örömmel sietett a géphez, hogy viszont lássa az érkezőket. Azonban a Paragon állapotát megpillantva lehervadt arcukról a mosoly és a helyét aggodalom vette át.

A hajó, amely nemrég erőt, büszkeséget és biztonságot sugárzott, most a halál árnyékával érkezett. A burkolatán végig futó fekete égési nyomok, a törött csontokként kilógó fémes váz darabjai olyan sérüléseket mutattak, amelyek borzasztó csatáról árulkodtak. A motorok vakító narancssárgában izzottak még percekkel a landolás után is.

Elara szíve összeszorult, szeme könnybe lábadt, de nem akart sírni. Nem most. Még nem tudhatta, hogy a szeretett férfi él-e egyáltalán. A látványban volt valami mély, zsigeri fájdalom: az az esendőség, amit soha nem akart látni abban a gépben, amely egy ideje az életük középpontját képezte.

Welira ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen. Nem a hajóért aggódott igazán, bár az is fájt neki. Az apja és egy másik férfi miatt rettegett. Ha a hajó ilyen állapotban van, vajon az apja… és a pilóta? Megpróbált nem gondolni arra, hogy talán ő már sosem lép ki azon az ajtón. A szíve hangosan zakatolt.

Elara nem bírta tovább, kezét a szájához szorítva elfojtotta a feltörni készülő zokogást. Welira mellette állt, és megremegett. Ahogy a hasi rámpa lassan kezdett nyílni, mindketten bizonytalanul előre léptek.

A rámpa akadozva ereszkedett le, hidraulikus csöveiből itt-ott olaj, a hajtóművekből pedig füst szivárgott.

• Te jó ég! – suttogta Welira, kezeit összecsapva. – Ez rosszabb állapotban van, mint amikor apa elhozta a bontóból!

Elara csak akkor nyugodott meg, amikor a rámpán meglátta Marcust fáradtan, de épen és egészségesen. A férfi lassan, de határozottan lépkedett lefelé a rámpán. Arcán kimerültség és meggyötörtség jelei ültek, de a tekintete élénk volt. Elara végre elengedte a visszatartott könnyeket, és Welira is hangosan, megkönnyebbülten felsóhajtott. A Paragon külső sérülései hirtelen másodlagossá váltak. A hajó egyben volt, és azok, akiket mindennél jobban vártak, hazatértek.

Abban a pillanatban, ahogy tekintetük találkozott, szemeiken át a lelkük fonódott össze. Elara pillantásában nem volt harag vagy neheztelés a tönkre lövetett űrhajó miatt, csupán végtelen szeretet és a viszontlátás mérhetetlen öröme. Még négy lépés… még kettő… végre! Az ölelésükben benne volt minden, amit szavakkal ebben a pillanatban nem tudtak elmondani.

Welira a Marcus mögött lépkedő apját ölelte meg szívének minden szeretetével. Egészen addig szorította magához, amíg meg nem pillantotta a rámpa tetején utolsóként megjelenő Jarredet. Akkor lazított az ölelésén és restelkedő tekintettel engedte el apját, de bizonytalan volt. Matten követte a pillantását és bátorítóan elmosolyodott.

• Menj lányom! Az a fiú ma nagyon megérdemli az ölelésedet!

Welira úgy röppent a pilóta felé, mint ahogyan a hazatérő madár száll a biztonságos fészkére. Jarred először meghökkent, aztán amikor ráeszmélt, hogy a nő a viszontlátás örömének őszinte könnyeivel áztatja széles mellkasát, izmos karjai védelmezően fonták körül a testét. C.E.L.I.A. arcán némi féltékenységgel diszkréten fordult el.

Mire a legénység minden tagja leért a rámpa aljára, már a bázis szinte minden lakója összegyűlt a fogadásukra. A Paragon állapotát látva mindannyian sejtették, hogy ez a maroknyi ember nem akármin mehetett keresztül és hangos tetszésnyilvánítással fejezték ki a visszatérésük iránt érzett örömüket. Ölelték őket, hátukat veregették és mély tisztelettel néztek rájuk, mert tudták, hogy az ő életük védelmében tettek kockára mindent.

• Mindent el kell mesélned a legapróbb részletig! – bökött mutatóujjával Marcus mellkasára Elara.
• Megteszem Kedves, csak engedd meg, hogy előtte kipihenjem magam! Rontaná a tekintélyemet, ha itt mindenki előtt rogynék össze! – mosolygott rá a férfi és Elara megérezte, hogy a kimerültségtől és az átélt traumák hatására minden izma remeg.

Átkarolta a férfi derekát és úgy kísérte át az ünneplő sokadalmon, hogy ne vegyék észre, mennyire ingatag lábakon áll. Marcusnak minden erejét össze kellett szednie, hogy fogadni tudja a gratulációkat, viszonozni a kézfogásokat és a hálából kapott jókívánságokat.

• Ma azt fogod tenni, amit én mondok! – szólalt meg Elara ellentmondást nem tűrő hangon, amikor végre négyszemközt maradtak a liftben. – Kényeztetni és ápolgatni foglak!
• Nincs erőm ellenkezni. – felelte Marcus. – Most érzem először, hogy rég elmúltam már húsz éves…
• Én nem azt érzem rajtad, csak a fáradtságot! El se tudom képzelni, hogy min mehettetek keresztül!
• Hát, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan elterveztük. – vallotta be a férfi, de Elara a szájára tette az ujját.
• Először is befektetlek egy kád finom meleg vízbe, ott majd elmondhatod.
• Csak akkor, ha te is csatlakozol hozzám! – jelentette ki Marcus határozottan.
• Az minden vágyam! – bújt hozzá a nő.
• Ebben az esetben azt fogom tenni, amit te mondasz. – ölelte magához Marcus.

Barnard 68 Nebula

Hidden Cruiser

2.

Rohnat és Tessir a Hidden Cruiser parancsnoki hídján tartózkodott, amikor a cirkáló megérkezett a csata helyszínére. Megdöbbenve látták az űrhajóroncsokat, a vibrálva felizzó majd kihunyó plazmagömböket, az olvadt műanyag és fémtörmelék felhőket, amelyek az itt dúló szörnyű csatáról tanúskodtak. Tekintetük izgatottan kereste a Paragon-3B-t, ám az sem töltötte el őket nyugalommal, amikor végre megpillantották. A hajó láthatóan rengeteg kisebb-nagyobb sérülést szenvedett és e pillanatban irányítás nélkül, lassan forogva sodródott a csillámló roncsmezőben.

Rohnat akaratlanul felkiáltott és az öklébe harapott. Tessirt kővé dermesztette a látvány és egy hang se jött ki a torkán. Vox őrnagy villámgyorsan felmérte a helyzetet és már ki is adta a parancsot, hogy a cirkáló manőverezzen a sérült űrhajó mellé és azonnal terjessze ki a gravitonikus elnyelőmezőt, hogy védje a támadások ellen. Aztán a következő pillanatban már jött is az a sosem látott intenzitású energiasugár, amely beragyogta a Hidden Cruiser parancsnoki hídját és elvakította a két halálra vált öregembert. Ám a cirkáló és a vadászbombázó biztonságban volt a kékes fénnyel ragyogó energiapajzs mögött. Vox őrnagy megmentette a Paragont! Hát mégis van szíve ennek az embernek!

Csak akkor lélegeztek fel megkönnyebbülten, amikor hallották, hogy a hajó parancsnoka válaszol az őrnagy ismételt hívására. Tehát életben vannak!

• Most, hogy megmentette a barátaim életét, mi a szándéka velünk őrnagy úr? – kérdezte Rohnat.

Tarren elgondolkodva nézett rá, mint aki több lehetőség között válogat, majd kisvártatva így szólt:

• Megbízhatok önökben és a titoktartásukban?
• Ha arra gondol… – kapcsolt azonnal Tessir. – Egyikünk se látta soha ezt a hajót és nem találkozott önnel.

Tarren elmosolyodott a gyors válaszon.

• Biztos?
• Mint a halál! – mondta észbe kapva Rohnat.
• Ebben az esetben természetesen mindketten szabadok! Hazavisszük önöket és elfelejtjük, ami történt.
• Lekötelez bennünket őrnagy úr! – biccentett köszönetképpen Rohnat. – De…
• De? – nézett rá szemöldökét felhúzva Tarren.
• De az az űrhajó szőrnyű állapotban van. Arra gondoltam, Matten barátunknak elkelne egy kis segítség a javításnál. El tudna juttatni bennünket az S.E.S. 10-es állomásra?
• Az sajnos nem áll módomban. – rázta meg a fejét Tarren. – Nem fedhetem fel nyilvánosan az inkognitónkat.
• Megértem. Akkor esetleg titokban a Yagron-13-as kolóniára? – kérdezte Rohnat.
• Hm. Az megoldható. – egyezett bele rövid gondolkodás után az őrnagy. – De most van még egy kis dolgunk itt. Az a csatahajó mindjárt újból tüzelni fog. Jó lenne addig eltűnni innét!

Ekkor hallották meg a védelmezett űrhajó parancsnokának hangját:

• Hidden Cruiser! Vox őrnagy! Itt Paragon-3B. A javítás elkészült!
• Paragon! Itt Vox! A pajzsunkat deaktiváljuk! Hiperűrugrás tíz másodperc múlva! A továbbiakban magukra vannak utalva…

A cirkáló éles fényvillanás kíséretében lépett ki a hipertérből. Catalina azonnal aktiválta az álcázást, majd az őrnagyhoz fordult:

• A Syntha legkülső holdjának takarásában vagyunk, távol a forgalmas útvonalaktól és rejtve a műholdak érzékelői elől. Jól meggondoltad, Tarren?
• Igen Cat. – felelte határozottan a férfi. – Megbízom a két öregúrban. A Hollow Ghost vigye le őket a Yagron-13-hoz! Onnét már az ő dolguk, hogy hogyan jutnak el a barátjukhoz.
• Rendben van, te vagy a főnök. – bólintott a nő, bár látszott rajta, hogy nem ért egyet száz százalékosan az őrnaggyal. – Szólok Jacknek, hogy vigye le őket.
• Addig én elköszönök tőlük. – mondta Tarren és elhagyta a hidat.
• Megváltoztál. – jegyezte meg a nő fürkésző tekintettel.
• Azt ne mondd, hogy szentimentális lettem! – fordult vissza az ajtóból a férfi.

Catalina olyan pillantást vetett feléje, amitől elöntötte a forróság és csak annyit mondott:

• Azt nem hinném, de megmutattad, hogy van szíved Tarren!

KEPLER-452b

Syntha

3.

A visszaérkezést követő nap reggelén a kiselőadóban gyűlt össze az akcióban részt vett társaság. Elara ragaszkodott hozzá, hogy a váratlan és pszichésen megterhelő harci incidens után mindannyian vegyenek részt egy négyhetes rehabilitációs programban. Erre az időre a mentési feladatokat az S.E.S. nyolcas és kilences állomásaira csoportosította át. Bejelentése felkészületlenül érte a legénység tagjait, minek eredményeképp Marcus, Jarred és Matten természetesen próbált tiltakozni a döntése ellen, de a nő ezúttal hajthatatlan maradt és a cég belső szabályzatára hivatkozva hamar letörte az ellenállásukat.

• A PTSD nem gyerekjáték, amúgy meg csak négy hét emberek! Mind megérdemlitek ezt a kis pihenőt! – nézett rájuk legbájosabb mosolyával, de aztán arcvonásai megkeményedtek, és élesebb hangon tette hozzá: – Addig talán a gépet is sikerül üzemképes állapotba hozni!

Hangjából kiérezték a neheztelést, szavai mögött ott húzódott a szemrehányás amiért akciójukkal kárt tettek a Paragonban és tudták, hogy ez az egyik oka a kérlelhetetlenségének, így kelletlenül bár, de beletörődtek Elara ítéletbe.

• A rehabilitációs programot Aria, Jaqueline, Zoltán, Emese, Mei Lin és Roy fogja összeállítani a részetekre. – zárta le a rögtönzött gyűlést a nő. – Addig is pihenjetek, menjetek úszni, vagy edzeni, holomozit nézni, vagy könyvtárba, ahogy jólesik! Matten! Kérlek Welirával és Pannel csináljatok egy mindenre kiterjedő műszaki felmérést és egy listát a Paragonnal kapcsolatos tennivalókról! Kérem a szükséges alkatrészek listáját és egy javítási ütemtervet! És írj össze mindent, amire az alkatrészeken kívül szükség lehet a javításhoz!
• Amióta visszaértünk, csak ez jár a fejemben. – vallotta be Matten. – Nagyobb munka lesz, mint amikor elhoztam a bontóból, de megoldom.
• Hálás köszönet Matten! – fogta két kezébe az öregember kezét Elara, aztán a tétován álldogáló kis csapathoz fordult és a tanácstalan arcokat látva elnevette magát. – Jaj, ne nézzetek már úgy rám, mint a kisgyerek, akinek elvették a játékát és szobafogságot kapott! Menjetek és pihenjetek már egy kicsit! Mióta itt vagytok, szinte minden napra jutott valami feladat, most élvezzétek a nyugalmat és regenerálódjatok!
• Értettük asszonyom! – mondta Marcus hivatalos hangon, elfogadva sorsát. – Hallottátok emberek! Négy hét kényszerpihenő! Használjátok ki! Most pedig oszolj!
• Nekem nincs semmi bajom! – dünnyögte maga elé Jarred, ahogy a többiekkel együtt kilépett az ajtón. – Nem értem, minek ez a nagy felhajtás.
• A háború alatt nem volt szükség ilyesmire őrnagy. – mondta Joe. – Parancsot kaptunk, teljesítettük, aztán mentünk tovább és amikor jött az új parancs, azt is teljesítettük. Nem kellettek tesztek, vagy agyturkászok.
• Ez így van, de azóta eltelt tíz év. Változik a világ Joe! – csatlakozott hozzájuk Zeck.
• Parancsnok, te maradj! Még meg kell beszélnünk valamit! – szólt Marcus után Elara.
• Ahogy óhajtja asszonyom! – fordult vissza az ajtóból színlelt komolysággal a férfi.
• Ugye nem hiszitek azt, hogy ezt a négy hetet egyfajta büntetőtábornak szánom? Hidd el, látom, hogy milyen lelkesen és maximális odaadással végzitek a munkátokat minden nap, de azt is tudom, hogy ezt nem lehet a végtelenségig csinálni! Nem akarom, hogy kiégjetek, vagy bármi más bajotok legyen! Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mekkora felelősség van a vállatokon és ha ti nem is valljátok be, azt is tudom, hogy ez a legutóbbi eset mindenkit nagyon megviselt.
• Elara… – mondta egészen halkan Marcus, akinek nagyon jólesett a nő – mint felelős vezető – együttérző figyelme és aggódása. – Te egyszerűen felülmúlhatatlan vagy!
• Azt nem hinném. – mosolyodott el az őszinte elismerés hallatán a nő. – Egyszerűen csak törődöm az embereimmel, mert tudom, hogy ez a munka igenis megterhelő a számukra testileg és lelkileg egyaránt. Én pedig azt akarom, hogy egészségesek legyetek és így a szolgálat még sokáig jól működjön!
• Ha még emlékszel az elején én pontosan ezt ígértem neked! – emlékeztette Marcus. – Persze, hogy egyikünk se veszi büntetésnek a pihenőt, csak nehéz egyik-napról a másikra kilépni a pörgésből és átváltani chill üzemmódra.
• Tudom szerelmem! – lépett egészen közel Elara, két kezét a férfi derekára tette és fejét felemelve mélyen a szemébe nézett. – Megkaptok hozzá minden segítséget, hogy ez sikerüljön és négy hét múlva úgy térjetek vissza a szolgálatba, hogy teljesen rendben vagytok.
• Úgy lesz édes! – érintette meg a nő vállait gyengéd mozdulattal Marcus. – Boldog vagyok, hogy veled dolgozhatok és… köszönöm!

Matten, Welira, Pan, Lyra, Ben – a B csapat műszaki tisztje, valamint Adam és húga – Eve alkották azt a műszaki gárdát, akik a droidokkal kiegészülve még aznap nekiláttak a kárfelmérésnek. Matten és Elara személyesen osztotta be őket a Paragon különböző rendszereinek és szerkezeti egységeinek átvizsgálására. Elara szíve összeszorult, amikor körbejárta az agyonhorpadt, kormos, megolvadt, több helyen burkolathiányos hajótestet. Egyelőre tanácstalan volt, mert el se tudta képzelni, hol talál ennyi alkatrészt és egyáltalán mivel kezdje majd a javítást.

• Majdnem elvesztettelek. – suttogta Marcus fülébe Elara és szemei megnedvesedtek.
• Most pedig mégis itt vagyok kedvesem. – karolta át a vállát a férfi.

Welira látta apja szemében a fájdalmat és arcán az elkeseredést. Próbálta vigasztalni, de hiába, ez most túl nagy feladatnak tűnt az öreg számára.

• Ha valóban létezik az a bolygószellem, remélem, most megsegít bennünket! – sóhajtott Matten. – Mert ezúttal már csak a csoda segíthet!
• Te sohasem hittél a csodákban apa, csak a saját tudásodban és erődben. – mondta Welira. – És eddig még minden kilátástalan helyzetben találtál megoldást. Tudom, hogy most is így lesz!

Matten végtelen szeretettel nézett a lányára, aki a felesége elvesztése óta támasza és élete értelme volt. Közelebb lépett hozzá és gyengéden megsimogatta az arcát.

• Köszönöm lányom! – és meglepett kifejezés jelent meg az arcán, mert ebben a pillanatban beérkező üzenetet jelzett a minikomja. – Ez Rohnat!
• Vajon mit akar? – nézett a kijelzőre csodálkozva Welira.
• Szevasz Cimbora! Ha most ezt az üzenetet olvasod, az azt jelenti, hogy sikeresen visszatértetek a bázisotokra. Bocsánatodat kell kérnem azért, amit tettem. A Tengeri Hollók az én segítségemmel találtak rátok. Tudnod kell, hogy Tessirt és engem azért vettek magukhoz, hogy megvédjenek, ha az a Mandylor fickó megpróbálna általunk információhoz jutni. Hála nektek, ez a veszély már elmúlt, úgyhogy az őrnagy elbúcsúzott tőlünk. Amikor a 22-esben találkoztunk, be voltam drótozva. Így tudtak meg mindent az S.E.S.-ről és a Paragonról. Vox őrnagy mélységesen tiszteli Mrs. Wosst és Rourke ezredest. Azt mondtuk neki, hogy a Paragon megreparálásához biztosan hasznát vennéd két öreg cimborádnak. Jószándékkal viseltetik felétek és hogy ezt bebizonyítsa, kérésünknek eleget téve eljuttatott bennünket a 22-esbe. Leköteleznél, ha értünk küldenél valakit. Szeretettel ölellek: Rohn. – olvasta hangosan Matten.
• A bolygószellem meghallgatott apa! – kiáltott fel tágra nyílt szemekkel Welira. – Látod, segítséget küldött!
• Ezzel pedig óriási hitet és reményt adott nekünk! – mondta könnybe lábadt szemmel az öregember. – Megyek, elújságolom Elarának a hírt és megkérem, hogy hadd hozzam őket ide!

Elara irodájában rendkívüli megbeszélés zajlott, melyen Marcus, Tamara és Sophia vettek részt.

• Elsősorban az állomásunk épülő ötös platformjának és a hozzá kapcsolódó fogadócsarnok integrálásának munkálatairól szeretnék beszélni veletek. – mondta Elara. – Sophie, mondd el kérlek, hogy halad a munka!
• Az ötös platform leszálló felülete és a bevezető út száz százalékban elkészült. – felelte Sophia, aki – mint mindig – most is naprakész információkkal rendelkezett. – A szerkezeti és elektronikai rendszerei működőképesek, a műszaki átadásra legkorábban ennek a hétnek a közepén kerülhet sor. A hozzá tartozó hangárban már csak az utómunkálatok vannak hátra, amelyek várhatóan a jövő héten befejeződnek. A belső részen is jól halad az építkezés. Az egészségügyi állomás és a tranzit szállás szanitereinek, bútorainak, orvosi műszereinek és egyéb berendezéseinek szállítását a jövő hónap elejére ütemeztem be. A jelentés szerint a következő hónap végére tervezhetjük a műszaki átadást.
• Ez nagyszerű hír Sophie! – mondta elismerően Elara. – Annál is inkább, mert van egy tervem, amiről eddig még csak Tamyval beszélgettünk.
• Nocsak! – vonta fel szemöldökét Marcus elcsodálkozva, hogy Tamy előbb szerzett tudomást a tervről, mint ő.
• Ez a dolog az állomás munkatársainak magánéleti helyzetének rendezésére vonatkozik. – kezdte Elara. – Tudjátok, hogy többen élnek távol a családtagjaiktól, rokonaiktól és ez komoly érzelmi megterhelést okoz a mindennapokban. Nos, a saját hatáskörömben lehetőségem volt átgondolni és az elmúlt hetekben négyszemközt, bizalmasan beszélgetni erről az érintett munkatársakkal.
• Szóval ezért kérdezősködtél olyan lelkesen a fiamról és a kapcsolatunkról! – világosodott meg Marcus.
• Igen. Arra a döntésre jutottam, hogy igény esetén lehetőséget biztosítok a családtagoknak az ideköltözésre és munkát is kínálok azoknak, akik megfelelő szakmai kompetenciával rendelkeznek. Akik nem, azoknak pedig lehetővé teszem az átképzést, hogy ha akarnak, az állomás munkatársaivá válhassanak. Ez a módszer az S.E.S. három másik állomásán már bevált gyakorlat és a visszajelzések szerint nagyon jól működik.
• Most, hogy tudomást szereztem róla, én is nagyon jó ötletnek tartom. – jegyezte meg árnyalatnyi cinizmussal a hangjában Marcus. – És mint a bázis parancsnoka, a saját hatáskörömben maximálisan támogatom az elképzelést.
• Köszönöm Marcus! – kacsintott rá Elara. – Tudtam, hogy ebben is számíthatok rád.
• Ha jól értem, a családtagok elszállásolását az ötös fogadócsarnok tranzit szállásában tervezed? – kérdezte Sophia. – Hány főt jelentene ez? Már csak a kapacitás optimalizálása miatt kérdezem.
• Nos. – nyitott meg egy fájlt az asztali számítógépén Elara. – Nem kell nagy népességnövekedésre számítanunk. Az előzetes felmérés szerint az unokabátyád Samuel szeretne ideköltözni.
• Sam? – lepődött meg Sophia. – Nem is mondtad Tamy.
• Mert még nem végleges a dolog. Annyit tudok a bátyámról, hogy hat év után szakított a barátnőjével és most megpróbálna elhelyezkedni itt Yagron-13-ban mint bányamérnök. Jól jönne neki itt egy szállás és legalább a közelünkben lehetne.
• Én nagyon örülnék neki, már évek óta nem találkoztunk. – lelkesedett a nő. – És ki jönne még, Elara?
• Alex húga már korábban is kérte az áthelyezését a hármas állomásunkról ide. Eddig nem volt rá lehetőség, de ha elkészül az ötös blokk, én örülnék itt egy hozzáértő űrkutató mérnöknek. Victor is jelezte, hogy szeretne több időt tölteni a fiával, aki ebben az évben végez az akadémián, mint expedíciós pilóta. Szerintem neki is nagy hasznát vehetnénk.

Marcus erre egyetértően bólogatott. Arra gondolt, hogy a fiúval kiegészülhetne majd a "B" csapat, de ezt egyelőre még nem hozta szóba, mert volt egy másik jelöltje is.

• Anne, a kis hekker lány apja Matthew Broderick is csatlakozna hozzánk, hogy a lánya közelében lehessen. Kiváló informatikai fejlesztőmérnök, akinek nagy hasznát venné a kutatócsoportunk. – olvasta a következő nevet Elara. Őt egyébként maga Pan ajánlotta és kezességet vállalt érte. – tette hozzá.
• Utólagos engedélyeddel Kenjivel is beszéltem Marcus. – folytatta Elara. – Tudom, hogy van egy felesége és egy kisfia, akiket az ideérkezésetek óta nem látott. Nagyon boldog volt, amikor felajánlottam neki a lehetőséget, hogy itt lakhat a családja.
• Te egy angyal vagy Elara! – mondta hálásan Marcus. – Miért is kellene ehhez az én engedélyem? Ha az egyik emberemnek segíthetek, örömmel megteszem.
• Látod, ebben teljesen biztos voltam. – mosolygott rá a nő. – A listán az utolsó eddig a "B" csapat orvosi tisztjének, Joenak a felesége és kislánya. Ők jelenleg az Europán élnek, és boldogan ideköltöznének, amennyiben úgy döntünk, hogy Joe itt maradhat.
• Egyelőre nagyon úgy áll a dolog. – mondta tájékoztató jelleggel Marcus. – Mind az öten kielégítő eredményt értek el a pszichológiai teszteken, nagyon jó eredménnyel teljesítették az egészségügyi alkalmasságit is. A próbaidejük első heteiben már látszik, hogy könnyen beilleszkedtek az állomás életébe és több területen is bebizonyították a hozzáértésüket.
• Ezt örömmel hallom. – mondta Elara. – Joe felesége egyébként asztrobiológus. Szóval így összesen nyolc új lakóval számolhatunk, köztük egy négy és egy tizenkét éves gyermekre.
• Szerintem ezt a létszámot könnyedén el tudjuk helyezni az ötösben, főleg, ha a családtagok egy-egy közös lakrészben összeköltöznének. – állapította meg Sophia.
• Ez nagyszerű! Akkor nagyjából egy hónap múlva vissza is térhetünk erre a napirendi pontra. – mondta Elara. – Addig mindenkinek lesz ideje elrendezni a költözéssel járó ügyeket. Most pedig térjünk rá a második napirendi pontra! A Paragon javításának anyagi feltételeiről, a biztosításból befolyó összeg felhasználásáról, kell beszélnünk és persze az is lehet, hogy gondok adódhatnak egyes alkatrészek beszerzésével. A javításra pedig legfeljebb négy hetünk van, addig a legközelebbi állomások veszik át a mi feladatainkat.
• Azt tudom, hogy Matten rögtön a ma reggeli megbeszélés után összehívott egy csapatot a kárfelmérésre. Ígérete szerint még ma leadja a Paragonnal kapcsolatos jelentését. – mondta Marcus. – A szükséges alkatrészekről, azok javításáról, beszerzéséről vagy előállításáról, illetve az árukról addig nem tudunk érdemben beszélni.
• Már intézkedtem a biztosítással kapcsolatban. A kárbecslési bizottság érkezése ma délutánra várható. Jó lenne majd összevetni az ő véleményüket Matten jelentésével. Elvileg a biztosítási összeg a mi esetünkben nem csak a közvetlen kárt, az alkatrész- és a javítási költségeket, hanem a kieső négy hetet is fedezni fogja. – tájékoztatta őket Tamara.

Ekkor csúszott félre a bejárati ajtó és Matten lépett be látható lelkesedéssel.

• Remélem, nem zavarok! Most kaptam a hírt, hogy van plusz két fő segítségem a Paragon javításához. Két egykori tervező társam, akikkel a Paragon projektben dolgoztunk. Már csak a főnökasszony engedélye és egy jármű kell, hogy elhozhassam őket Yagron-13-ból!
• Matten! – nézett rá meglepetten a nő. – Ez a bejelentés most kissé váratlanul érintett. Gyere beljebb, foglalj helyet és mondd el, kik azok és hogyan kerültek elő épp most!

Matten válaszképpen megmutatta neki az üzenetet, amit Rohnat küldött neki. A bolygószellemről nem tett említést, mert nem ismerte Elara nézőpontját az ilyen spirituális, misztikus dolgokkal kapcsolatban. A nő végig olvasta az üzenetet és átnyújtotta a kis készüléket, hogy Marcus is láthassa.

• Sokkal leszünk adósai a Hollóknak! – jegyezte meg Marcus. – Mindenesetre a két barátodat elhozzuk, ha Elara beleegyezik. És Sophie talán még szállást is tud biztosítani nekik.
• Jól jön a segítség. – hagyta jóvá Elara. – Menjetek el értük a komppal!
• Van még szabad szoba a felső szinten. – bólintott Sophia.
• Akkor hát, ha a megbeszélésünket befejeztük, én elugrom Yagronba. – állt fel az asztaltól Marcus.
• Köszönöm. Várom, hogy megismerhessem a Paragon egykori alkotóit. – mondta Elara végezetül.

Marcus vezette a kompot, Matten izgatottan és várakozással telve ült mellette. Elara ragaszkodott hozzá, hogy óvatosságból vigyék magukkal A.R.M.O.R.-t és a két férfi nem ellenkezett. Ebben a kora délutáni időpontban a kolónia utcáin alig volt forgalom. Rohnat és Tessir a 22-es egyik asztalánál várta őket. Matten már akkor kiszúrta őket, amikor Marcus nyomában belépett az ajtón. Jöttükre azok ketten is felálltak, hogy üdvözöljék őket.

• Bemutatom Marcus Rourke ezredest, az állomás parancsnokát. – kezdte Matten, miután megölelte régi munkatársait és barátait. – Tessir Monrae és Rohnat Kessar.

Marcus a kezét nyújtotta feléjük.

• Már csak ennyien maradtunk az egykori tervezőgárdából parancsnok. – mondta sajnálkozva Rohnat.
• Viszont a Paragont a közös gyermekünknek érezzük, és boldogan segítünk helyrepofozni. – tette hozzá Tessir.
• Ahogy most kinéz a hajó, úgy gondolom, hosszú időre tudok önöknek fejtörést és elfoglaltságot biztosítani. – mondta Marcus egy csepp iróniával a hangjában.
• Szeretjük a kihívásokat ezredes úr! – lelkesedett Rohnat.
• Sajnos komoly kihívással tudom szembesíteni önöket! Cserébe biztonságot, jó társaságot, kényelmes szállást és ételt tudok felajánlani.
• Áll az alku! – bólintott rá Tessir.
  

KEPLER-452b

Syntha

4.

Pan sajátos humorával a Gyógyulás Hónapjának nevezte el a rájuk váró négy hetet, amely a Paragon javításáról és a legénység rehabilitációjáról szólt. Az elnevezés, bár keserédes mosolyokat csalt az arcokra, mégis reményt adott az a különös képességük, hogy a legsötétebb helyzetekben is megőrizték a humorukat, mindig segített átvészelni a nehéz időket.

• Ó, hát M.A.R.K. még veled dolgozik? – csodálkozott el Rohnat, amikor másnap reggel belépett Matten négyes fogadócsarnokban kialakított műhelyébe.
• Igen Mr. Kessar. – felelte udvariasan az eléjük siető droid. – Örülök, hogy ilyen hosszú idő után ismét láthatom.
• A modorod semmit se változott! – paskolta meg a fémvállat Rohnat egy nosztalgikus mosollyal, amely mögött egy hosszú évtized emlékei rejtőztek. – Remélem, az adatbázisod is a régi, mert rengeteg infóra lesz szükségünk.
• Természetesen! Sőt, a legújabb technológiai frissítések is fel lettek töltve uram.

Tessir ámulva járta körbe a hajót, mintha valami ősrégi ereklyét szemlélne, amelyet az idő és a csaták nyomai különleges, de kegyetlen módon formáltak át. Óvatosan érintette meg és mélyen szívta be a szagát. Figyelmét nem kerülték el a végrehajtott módosítások sem.

• Ez nem Földi technológia, ugye Matten? – kérdezte elhűlve.
• Nem egészen. – válaszolta Matten. – Egy barátom segített beépíteni és összefésülni a Zetai fejlesztésekkel. – Bizonyíthatóan jól sikerült. Azok nélkül most nem lenne itt a gép és én sem…
• Láttuk a helyszínt. – hajtotta le a fejét Tessir. – Szörnyű csata lehetett. Egy komplett flottát semmisítettetek meg egyedül és ezzel igazi háborús hőstettet hajtottatok végre. Nem hiszem, hogy azokban az időkben bárki büszkélkedhetett ennyi trófeával.
• Az lehet, de látod, hogy mi lett az eredménye! – mutatott Matten a Paragonra, amely sérült és kiégett testével is fenyegető tiszteletet parancsolt.
• Egy percig se aggódj cimbora! – veregette vállon Rohnat, ahogy csak egy régóta tartó barátság minden bizalmával lehet. – Amíg a demencia el nem veszi az eszünket, addig van esély megjavítani ezt a masinát. Csináltatok már diagnosztikát és alkatrész beszerzési listát?
• A srácok tegnap megcsinálták. Tessék, olvassátok végig! Komoly listát írtak össze nekünk. – adta közre a kért dokumentumot Matten. – Sajnos a rendelkezésünkre álló alkatrész mennyiség ennek csak töredékét fedezi.
• Akkor máris megvan az első feladat! – állapította meg Rohnat. – Vagy felhajtjuk a galaxist a szükséges alkatrészekért, vagy magunk készítjük el azokat.
• Ahhoz egy komplett üzemre lenne szükség. – szólalt meg a hajtómű feletti lemezen tátongó emberderéknyi lyukból kikandikálva Pan. – Ezúttal tényleg rommá lőtték.

Welira eltöprengett Pan szavain, majd Mattenhez lépett és megkérdezte:

• Figyelj csak, apa! Mi lett azzal a gyártósorral, amelyen a Paragonok készültek annak idején?

A három öreg mérnök összenézett. Az arcukon olyan különös kifejezés suhant át, mint amikor valaki egy rég eltemetett emléket próbál a felszínre hozni. Egyikük se tudta a választ, de a kérdés gondolatokat ébresztett bennük. Az utolsó Paragon 2090-ben gördült le a gyártósorról. Utána a gyárat bezárták és szigorú katonai őrizet alá helyezték. Az biztos, hogy több megrendelés nem volt, tehát a gyártás leállt. A háború éveiben az üzem feledésbe merült, utána pedig senki sem törődött már a múlttal, elég nagy feladat volt a galaxis lakott bolygóit újjáépíteni.

• Fogalmam sincs lányom. – tárta szét karjait Matten. – A gyár bezárása óta nem voltam a Marson…
• A Marson van a gyár? – kapta fel a fejét Welira kíváncsi lelkesedéssel.
• Ott volt… – vont vállat Ronath. – De annak már több, mint harmincöt éve. Nem hinném, hogy mostanra sok maradt volna belőle…

Welira és Pan tekintete összevillant és a Zetai alig észrevehetően bólintott.

• Ugye meg se fordult a fejetekben, hogy elmenjünk a Marsra és megnézzük azt a gyárat? – kérdezte Tessir.
• Ááá, dehogy! – kacsintott cinkosan Matten és hangjában az az enyhe cinkosság bujkált, ami mindig is különlegessé tette a kis csapatot. – De most mennem kell, mert mindjárt kezdődik az Elara által elrendelt kötelező orvosi vizsgálat…

Az első emeleti orvosi és rehabilitációs központ kellemesen berendezett váróhelyiségébe lépve már ott találta Marcust, Joet és Zecket.

• A többiek? – kérdezte körülnézve.
• Selina ment be elsőként, Jarred meg még nem ért ide. – felelte Marcus, majd hozzátette. – Mintha megváltozott volna mióta visszatértünk…
• Ennek a váratlan csatának a traumája mindenkire hatással van. – mondta Matten. – Ő pedig különösen nagy nyomásnak lehetett kitéve a pilótaülésben.
• Ez igaz! – sóhajtott Marcus Joera és Zeckre pillantva. – Bár annak idején az ilyesmi mindennaposnak számított.
• Nem is tudom, kik ültek volna a harci gépekben, ha minden csata után gyengélkedőre küldték volna a legénységet. – bólogatott Joe, a széles mellkasú, de ártatlan arcú orvosi tiszt.
• Háború volt. – mondta Marcus. – És mi a Paragon ezreddel szinte végig az első vonalban harcoltunk. Se idő, sem lehetőség nem volt ilyen hosszú rehabilitációra, de most más a helyzet. Elara pedig különösen a szívén viseli a munkatársak testi-lelki egészségét.
• Meg aztán mit csinálhatnátok, amíg a gép javítás alatt van? – vetette fel Matten. – Törődjetek bele, hogy jól van ez így! Ti csak rehabilitálódjatok, amíg én elmegyek a Marsra alkatrészekért.
• A Marsra, alkatrészekért? – nézett rá meglepetten Marcus. – Ez valami új. Én azt hittem, hogy minden létező alkatrészt elhoztál a teegardeni bontóból.
• Az igaz, onnan már elhoztam, amit találtam. – helyeselt Matten.
• A Marson is van egy bontó? Erről nem is tudtam.
• Nem, nem! – rázta meg a fejét az öreg. – Ott a gyár van, amelyben a Paragonok készültek.

A mindig olyan komoly, felelősségteljes és higgadt Marcus most igazán felszabadultan és megkönnyebbülten felnevetett. Jóízű kacagása csak úgy visszhangzott a váróhelyiségben és a többiekre is átragadt.

• A gyár?! A gyár! Te most komolyan a harmincöt éve lelakatolt Paragon gyárba készülsz alkatrészekért? – rázta a lassan csillapodó nevetés. – Matten, te tényleg egy élő legenda vagy! Ez egyszerűen zseniális!

Ekkor lépett be az ajtón Jarred és megütközve nézett a nevetéstől kicsorduló könnyeit törölgető parancsnokára.

• Jóféle anyagot osztogathatnak itt főnök! – jegyezte meg felcsillanó szemmel. – Remélem, maradt nekem is!
• Matten az oka! – mondta még mindig mosolyogva Marcus. – Megtalálta a megoldást a hiányzó alkatrészek beszerzéséhez.
• Avassatok be engem is!
• Valójában nem is az én ötletem volt, hanem Weliráé. – ismerte be Matten. – De azt hiszem, valóban ez az egyetlen megoldás a problémánkra. A marsi gyár, ahol a Paragonok készültek.

Jarred szeme elkerekedett a meglepetéstől, aztán csak ennyit kérdezett:

• Mikor indulunk főnök?
• Azért előbb jó lenne tájékozódni, hogy megvan-e még az a gyár. – komolyodott el Marcus. – Nem kéne potyára odamennünk. És mire számíthatunk ott egyáltalán? Őrzik-e még, vagy már le is dózerolták az egészet? Működnek még vajon a gépek? Van ott még alapanyag? Vannak-e még alkatrészek a raktárakban, vagy le tudjuk-e gyártani gépkezelők nélkül amire szükségünk van?
• Sok kérdés, amire nincs válasz. – vonogatta a vállát Matten. – De csak egy módon kaphatjuk meg a válaszokat.
• Ha odamegyünk. – jelentette ki Jarred.
• Azért én előbb beszélnék pár régi ismerősömmel, akik talán tudnak nekünk némi előzetes felvilágosítást adni. – mondta Marcus. – A vizsgálat után meg is teszem, aztán visszatérünk a témára!

Selina mosolyogva lépett ki a vizsgálóból, ahol Emese és Mei Lin a bázis orvos droidjának közreműködésével eddig a fizikai és általános egészségi állapotát mérte fel.

• Mehet a következő! – intett a fejével, mire Joe felállt és az ajtóhoz lépett.
• Már csak egy gond van. – mondta Matten. – Az út, ami a Paragonnal alig hét és fél percbe telne, egy átlagos űrhajóval, normál utazósebességgel több napig is eltarthat.
• Idő pedig csak korlátozottan áll a rendelkezésünkre. – bólogatott Marcus.
• Akkor szereznünk kell egy hasonlóan gyors hajót! – állapította meg Jarred. – Csakhogy ilyen technológia egyelőre legfeljebb a Zeta Reticulin létezik.
• Még szerencse, hogy Pan odavalósi – jegyezte meg Matten.
• A terv kezd körvonalazódni. – simogatta meg a szakállát Marcus. – Délután beszélek Elarával. Remélem, meg tudom győzni, hogy a javítás rövid határidejére való tekintettel engedélyezze a marsi kiruccanásunkat.

• Te és az embereid képtelenek vagytok nyugodtan pihenni pár napig, igaz? – villant a férfira Elara szeme, miközben kényelmes tempóban kocogtak egymás mellett a futópályán. – Miből gondoljátok, hogy a Mars lesz az egyetlen megoldás?
• Abból, hogy nincs más. – felelte Marcus. – A Teegardenről annak idején mindent elhoztunk, amit Matten talált. Nincs más alkatrészforrásunk, csak a régi gyár a Marson.
• Belegondoltatok már ennek a jogi feltételeibe? Nem lehet csak úgy betörni egy üzemi területre és eltulajdonítani valamit!
• A gyár az NIDSC (Nova Intergalactic Defense Systems Corporation) tulajdonában volt. Utána néztem a cégnek, de az a háború után jogutód nélkül megszűnt. A terület tulajdonosa a marsi kormány, de maga a telep gazdátlan.
• Mi lett az épületekkel, az ott tárolt alapanyagokkal és egyéb alkatrészekkel?
• Nincs adat arra vonatkozólag, hogy eladták vagy megsemmisítették volna. Az informátorom szerint egyszerűen rázárták a lakatot a raktárra és idővel elfeledkeztek róla.
• Nem is őrzik azt a gyártelepet? – csodálkozott a nő.
• Már jó ideje nem.
• Nem mondod, hogy bárki odamehet, kinyithatja és elkezdhet Paragonokat gyártani a saját szakállára?
• Azért azt talán nem. Csakhogy nekünk lesz engedélyünk, hogy belépjünk és elhozzuk, ami kell.
• Ezt meg hogy érted?
• A Galaktikus Biztonsági Tanács igazgatója egy órával ezelőtt köszönetét fejezte ki a Paragon tulajdonosának és legénységének a Qorin Hordával szemben tanúsított hősies fellépéséért. A hírszerzőik szerint ugyanis a flotta, amivel szembe néztünk, nem csak ránk nézve jelentett fenyegetést, hanem fel akarta dúlni a Synthát és a környező lakott világokat is. Mivel a veszélyt mi hárítottuk el, Davidson tábornok nem zárkózott el a marsi beszerzőkörutunk ötletétől…
• Nem találok szavakat Marcus! – ámuldozott Elara. – Te beszéltél a tábornokkal?
• Miért is ne? Hisz a felettesem volt a háború éveiben.
• Hihetetlen! De képzett munkások nélkül hogyan akarsz alkatrészeket gyártani?
• Az öt fejlesztőmérnökből már csak hárman vannak életben. – mondta Marcus. – Szerencsére mindhárman itt vannak, ezen az állomáson. Nélkülük senki se tudná működtetni a gyártósort.
• És a szoftverek, amik a gépeket vezérelték?
• Tessir elmondása szerint a bezáráskor minden szoftvert töröltek. De…
• De az eredeti gondolom a három öregúr fiókjában lapul?!
• Mattennél van minden szoftver.

Elara csaknem egy teljes körön át a gondolataiba merülve hallgatott. Marcus nem erőltette a beszélgetés folytatását, szeretett csendben kocogni és a légzésére meg a testének reakcióira figyelni.

• A Paragon nélkül hogyan akarsz a Marsra jutni? – kérdezte végül Elara zihálva.
• Ebben Pan lehet a kulcs. Kell egy gyors Zetai űrhajó.
• Meg tudja oldani?
• Egy szavába kerül. – mosolyodott el Marcus és pólójával megtörölte verejtékező homlokát.
• És mi lesz a rehabilitációval?
• Későbbre halasztjuk, ha beleegyezel…
• Tehetek mást?
• Lemondhatsz a Paragonról…
• Megszerettem…
• Igazán?
• Aha, a parancsnokába pedig őrülten szerelmes vagyok…

Elara fejében megfogalmazódott egy nagyszabású terv. Erről azonban most még nem beszélt a férfinak, csak engedte, hogy határozottan magához húzza és élvezte ajkainak gyengéd játékát.

DENEB RENDSZER

QORIN PAJZSA GENERÁCIÓS ŰRHAJÓ

5.

A technikus szíve a torkában dobogott, majdnem elbotlott, amikor a parancsnoki hídra lépett. Ragnar Vol'ka háttal állt neki és az ablakon túli végtelenbe bámult. A legendás hírű vezér az elmúlt hónapokban egyre szótlanabb és kiszámíthatatlanabb lett. A Qorin Pajzsának személyzete inkább messze elkerülte, csak ne kelljen elviselniük a gyász okozta kiszámíthatatlan agresszivitását. A vékony testalkatú vorlani hosszú perceken át várakozott, mire a hordavezér végre figyelemre méltatta.

• Tiszteletre méltó Ragnar! Nyomra bukkantunk! – jelentette ekkor a vorlani. – Találtunk egy kvantum nyomkövető egységet itt, a zászlóshajónk külső burkolatán.
• Miféle nyomkövetőt? – dörrent rá Ragnar olyan hangon, amitől összerezzent.
• Ez a mi saját nyomkövetőnk nagytiszteletű Ragnar. Az eseményeket visszakövetve arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt még a mi harcosaink helyezték el a… – kereste a megfelelő szót.
• Hol helyezték el? Nyögd már ki, vagy megnyúzlak! – lépett közelebb fenyegetően Ragnar.
• Azon a hajón, amelynek visszaszerzéséhez Kyros Mandylor a segítségünket kérte. Szerintünk az a hajó azért jött ide, hogy visszahozza a nyomkövetőt, aztán a helyzet váratlanul eszkalálódott…
• Eszkalálódott, mi? – mordult rá újra a csata hatása alá kerülve Ragnar. – Az a hajó egyedül szétverte az összegyűlt bosszúálló flottánkat! Csak úgy idejött, elhelyezte a nyomkövetőt, aztán…
• Egy Paragon volt nagytiszteletű Ragnar… – nyögte ki végre a frissen megszerzett információt a vorlani.

Ragnar még levegőt venni is elfelejtett meglepetésében. Ismerte a legendás Paragon ezred hírét, de még sohasem látott egyetlen olyan gépet sem. Néhány nappal ezelőttig... Most már személyesen is megtapasztalta, hogy mire képes egy Paragon.

• Honnan veszed ezt? – kérdezte aztán halkan, ám ez fenyegetőbben hatott, mintha ordított volna.
• Elemeztük a kameráink felvételeit. Egyértelműen egy Paragon volt.
• Tehát egy Paragon okozta a fiam halálát. – állapította meg szinte suttogva.

A vorlani most már egész testében reszketett, hüllőbőrén nyálkás váladék ütközött ki félelmében.

• Találjátok meg! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. – Mozgósíts minden felderítőt, kémet és fejvadászt, akit csak tudsz!
• Igen, nagytiszteletű Ragnar! – hajolt meg alázattal a vorlani és sietve igyekezett kihátrálni az ajtón.

Ragnar talán észre se vette a távozását, mert gondolatai már egészen máshol jártak. Sokáig bámult maga elé, mint aki csak testben van jelen. Aztán lassan, nagyon lassan felemelte a fejét és a parancsnoki konzolhoz lépett. Vaskos ujjai betűről betűre írták be a keresett fájl címét: Támogatási megállapodás Kyros Mandylorral.

Titkos hangfelvétel volt, amelyet ő maga rögzített az egykori üzletemberrel történt megbeszélése alatt, annak tudta nélkül.

Újra és újra meghallgatta a beszélgetést, gondosan figyelve minden apró részletre. Végül megtalálta, amit keresett.

A szabályszerű megbízás pontosan meghatározta a zsoldosok feladatát, a találkozó helyét és időpontját, valamint a célobjektum nevét: Sigma-10!

Ragnar kilépett a titkosított archívumból és magához rendelte fegyvereseinek főparancsnokát.

Nem sokkal később fejvadászok és kémek tucatjai rajzottak ki és kezdtek szimatolni az Orion-kar sűrűbben lakott bolygóin a Sigma-10 jelzésű mentőhajó után.

Ragnar bosszúvágya végre megtalálta a célpontját és a lelkében dúló vihar lassan, de megállíthatatlanul elkezdett kiáradni az egész világra…
MARS

CASSINI KRÁTER

ELHAGYOTT PARAGON GYÁR

6.

A Zetai űrhajó nem tartozott a fiatal járgány kategóriába. Egyike volt azoknak a csészealj formájú expedíciós hajóknak, amelyek hetven évvel korábban annyi sajtószenzációra adtak okot a Földön és néhány hozzá hasonló fejlesztésre szoruló lakott bolygón. Szinte tükörsima, metálkékre színezett burkolatán egyetlen karcolás sem látszott. Hajtóműve szinte hangtalanul tette a dolgát, belső terének kényelme és tágas raktere minden igényt kielégített. A tíz ember, Pan és három android kényelmesen elfért az utastérben. Korát meghazudtolóan jó állapotát és komfortszintjét gondos, kissé talán megszállott gazdájának köszönhette.

Nat, aki szegről-végről Pan távoli rokonságához tartozott, fanatikus űrcsavargó volt. Rövid ideig még dolgoztak is együtt valami régi projektben. Fiatal korát sejtbiológiai és genetikai mutáció kutatóként töltötte és – bár ezzel soha nem büszkélkedett – egy alkoholos befolyásoltság alatti beszélgetés során véletlenül ültette el Darwin fejében az evolúciós törzsfejlődés gondolatát.

Alig hét perccel a Syntháról való start után a vörös bolygó közelében léptek ki a hipertérből. A Mars éjszakai oldala nézett feléjük. Az automata azonosítás zökkenőmentesen zajlott, Nat a belépés céljaként turista utazást jelölt meg.

• Hova is megyünk pontosan? – kérdezte ezután a konzolján babrálva. – Átdobná valaki a koordinátákat?
• MC-12 Arábia Kvadráns, északi szélesség huszonhárom egész négy tized fok, nyugati hosszúság háromszázhuszonhét egész kilenc tized fok. – tájékoztatta előzékenyen Lyra.
• Köszi. – mondta Nat, majd a navigációs konzoljáról olvasva hozzátette: – Ez egy négyszáztizenöt kilométer átmérőjű képződmény. Melyik részén van a hely, amit keresünk?
• Az északi területen lesz egy elég nagy kiterjedésű iparterület. – felelte Matten. – Régen kiterjedt úthálózattal összekötött leszálló platformok, parkolópályák, hangárok, szerelőcsarnokok, raktárépületek és kupolákból álló lakónegyedek tartoztak hozzá.
• A navicomp szerint meglehetősen távol van minden jelenleg lakott kolóniától. – bólogatott Nat. – Eléggé elhagyatott, félreeső környék…
• Harmincöt földi évvel ezelőtt katonai űrhajókat gyártottak itt. – magyarázta Elara. – Biztonsági szempontból telepítették ilyen távol mindentől.
• Így már értem.

Néhány perc elteltével a navigációs komputer diszkrét hangon jelezte, hogy megérkeztek a helyszínre és a meteorológiai viszonyok megfelelőek a landoláshoz. A hely teljes egészében megfelelt a Matten által elmondottaknak, de látszott rajta, hogy hosszú idő óta nem használták. Az utakat és az épületek egy részét már beborította a vörös marsi por. A főbejárathoz közel apró jelzőfények villogtak.

• Van itt egy másik űrhajó is. – szólalt meg közömbös hangon Nat. – Találkozót beszéltetek meg valakivel?

Elara kérdőn nézett Marcusra, aki sejtelmesen elmosolyodott.

• Kértem és kaptunk egy jelképes védelmet az itt tartózkodásunk idejére. – mondta titokzatosan.
• Te mindig tartogatsz meglepetéseket Marcus! – csóválta a fejét Elara.
• Szeretem az alapos munkát, hiszen tudod.
• Efelől semmi kétségem.
• Leszállunk! – tájékoztatta őket Nat. – Öveket bekötni!

A csészealj hangtalanul siklott a vékony marsi légkörben, majd egészen közel szállt le a tíz fős katonai csapatszállítóhoz, melynek kopott felségjelzése elárulta, hogy a Földről érkezett. Jöttükre kinyílt a hajó zsilipnyílása és egy tiszt vezetésével tíz fegyveres sorjázott ki rajta. A sisakok sötét üvegén át nem látszott az arcuk, ahogy egyenesen feléjük tartottak.

• Hölgyeim és uraim! – szólalt meg egy ismerős férfihang az érkezők sisakhangszóróiban. – Legyenek üdvözölve a Marson!
• Arthur? – kiáltott fel Elara, hangjában a meglepettség és az öröm keveredett. – Ez aztán a kellemes viszontlátás! Marcus eltitkolta előlem!
• Az én kérésem volt! – lépett közelebb a tábornok. – Szerettem volna meglepetést okozni neked és örülök, hogy sikerült!
• Igen, és nagyon jólesik, hogy eljöttél! De hát miért van szükség fegyveres védelemre itt a Naprendszer határain belül? – kérdezte a nő és hangjában érezni lehetett a rejtett aggódást.
• Amint azt te is tudod, ez egy elhagyott titkos katonai támaszpont. – felelte Arthur. – Talán már a helyi hatóságok is elfeledkeztek róla és nem szeretném, ha felfedeznének, ide kíváncsiskodnának és illetéktelen behatolás miatt kellemetlen helyzetbe kerülnétek. Ha bármiféle ellenőrzés jönne és belépési engedélyt kérnének tőletek, majd én tisztázom a helyzetet.
• Értem. Ez több, mint kedves tőled!
• Ugyan már! Ez a legkevesebb, amit az ember a barátaiért megtehet! – mentegetőzött udvariasan a férfi. – Tudjátok már, hogyan fogunk bejutni?
• Igen. Legalábbis reméljük, hogy Matten régi személyi azonosítójával bejutunk.
• Hát, lássuk!
• Csak menjetek, mi itt megvárunk! – mondta Pan.

A magas drótkerítés egyes kapujának beléptető konzolja megkopott az elmúlt három évtized porviharaiban, de csodával határos módon mégis aktív volt. Csak remélték, hogy a biztonsági rendszer is működőképes még.

Matten előrelépett, kesztyűs kezében egy apró azonosító chipet szorongatva. Az érzékelőhöz tartotta, mire a kis kijelzőn halvány szöveg villant fel és kérte a személyi QR kód felmutatását. A férfi azt is oda mutatta, mire zöld jelzőfény villant fel és a kapu lassan, a homoktól csikorogva kinyílt.

Marcus megkönnyebbülten felsóhajtott, bár tudta, hogy ez még csak az első kapu volt. Még be kell jutniuk a központi vezérlőbe, a raktárakba és a gyártósorra is.

• Gyerünk! – vezényelt Matten, aki hirtelen nagyon otthon érezte magát, mert emlékeiben felidéződtek azok az évek, amikor ezen a telepen még több száz munkás élt és dolgozott.
• Akkoriban a munkások szállását és a munkaterületeket hermetikusan zárt csővasút kötötte össze. – mutatott a távoli kupolák és az irdatlan méretű szürke gyárépületek között húzódó több méter átmérőjű csövekre.
• Három műszakban kábé hatszáz ember váltotta egymást folyamatosan. A robotok pedig megállás nélkül dolgoztak. – tette hozzá Tessir. – Hadi termelésnek nevezték akkoriban.
• Biztonsági kamerák pásztázták a területet és fegyveres őrök álltak mindenfelé. Nagyon szigorú volt a ki- és beléptetés. – emlékezett Rohnat, majd oldalra mutatott. – Nézzétek! Ott jobbra vannak azok a hangárok, amelyekben az elkészült és tesztelt űrhajók várták az indulási parancsot.
• Az A hangárban álltak a cirkálók, a B-ben a vadászbombázók és a C-ben a vadászgépek. Frissen festve, üzemanyaggal és energiával feltöltve, harcra készen valamennyi! – nosztalgiázott Matten. – Micsoda idők voltak!
• És ez a böhöm nagy épület volt a vezérlőközpont, ahonnét az egész folyamatot irányították. – állt meg Tessir a föléjük magasodó szürke épülettömb bejáratánál. – Remélem, a régi kódjaink még jók lesznek ide!
• Mindjárt kiderül! – pattintotta fel a beléptetési konzol fedelét Rohnat. – Ahogy látom, ez is standby üzemódban van.

A kód működött, és a két fokozatú belépési protokoll lefuttatása után az ajtó halk szisszenéssel félrecsúszott előttük. Sisaklámpáikat felkapcsolva léptek be a zsilipfolyosóba, majd ugyanilyen egyszerűen jutottak be a központi vezérlőterembe is.

• Eddig jók vagyunk. – jegyezte meg Marcus. -Már csak világosságot kellene csinálni!
• Az mindig a helyi műszaki karbantartók dolga volt, én nem tudom, hogyan kell. – mondta Tessir.
• Megoldom! – lépett közelebb a vezérlőpultokat vizsgálgatva Eve. – A rendszer elég régi sémára épül, szerintem boldogulok vele.

Hamarosan megtalálta a szekrényt, amelyben az egész telep áramtalanító kapcsolói sorakoztak. Figyelmesen olvasta a feliratokat, nehogy elhibázza a bekapcsolási sorrendet és zárlatot vagy még nagyobb bajt okozzon.

• Csak nyugalom… – suttogta Eve, miközben minden idegszálával a feladatra koncentrált.

Lassan, de biztosan haladt előre, amíg az első szektor fényei fel nem pislákoltak. A vezérlőterem lassan életre kelt, mintha nehezen ébredne egy évtizedekig tartó álom után. A falakon halvány, foszforeszkáló kijelzők villantak fel, de sok közülük csak statikus zöld vonalakat és sérült adathalmazokat mutatott. A helyiséget belengte a por és az évtizedek óta bezárt levegő fémes, rozsdás szaga. Ahogy a vezérlőterem pislákoló kijelzői életjelet mutattak, Eve hátralépett, és a többiek felé fordult.

• Az első lépés kész. – jelentette ki, de arca nem tükrözött megkönnyebbülést. – A rendszer azonban elég instabil. A főpanel hibát jelez az energiaelosztásban, és néhány alrendszer nem reagál. Ezek nélkül nem tudjuk kinyitni a raktárak zsilipjeit, sem a gyártósor vezérlőjét elérni. És az életfenntartó rendszer oxigénfejlesztője se működik.
• Mit jelent ez konkrétan? – kérdezte Tessir, miközben körbejárta a helyiséget, hogy megvizsgálja a konzolokat és kijelzőket.
• Azt, hogy manuálisan kell megkeresnünk és javítanunk a hibás szektorokat. – válaszolta Eve. – És végig beöltözve kell dolgoznunk, mert a levegő egyelőre nem belélegezhető. Adam, segíts nekem ellenőrizni a rendszertervet! Ha sikerül lokalizálnunk a hibákat, talán találunk megoldást…

Adam máris a rendszerkontrolláló vezérlőpult kijelzőjéhez lépett, és gyorsan átnézte az adatokat.

• Itt van! – mutatott a térképre, amelyen vörösen villogtak a problémás területek. – Az energiaelosztó panel a C szektorban van, de több helyen megszakadt az áramkör. Néhány kábelköteget és elosztószekrényt is ellenőriznünk kell a folyosók mentén.
• Ez várható volt ennyi év után. – jegyezte meg Marcus.
• És a raktárak zsilipvezérlése? – kérdezte Rohnat.
• Az az E szektorban van. – felelte Eve. – De előbb az energiaelosztást kell helyreállítanunk, különben semmi sem fog működni.
• Akkor két csapatra van szükség – mondta Marcus villámgyorsan átlátva a helyzetet. – Eve és Adam, ti menjetek az energiaelosztó panelhez! Arthur, adnál melléjük két fegyveres kísérőt?
• Természetesen! – intett a tábornok két emberének.
• Tessir, Rohnat, és Matten, ti ellenőrizzétek a kábelkötegeket és próbáljátok meg stabilizálni az áramköröket! Mi Elarával és Welirával addig itt maradunk és figyeljük az állapotjelzőket. Ha bármi változik, azonnal szólok.

Utasításait kérdés nélkül azonnal tettek követték. Eve és Adam az energiaelosztó panelhez tartottak, sisaklámpáik fényével pásztázva a poros, rozsdás járatokat. A folyosók sarkain és a falakon régi, tűzálló műanyag burkolatú kapcsolószekrények sorakoztak, némelyikükből szikrák pattogtak.

• Ez itt egy rémálom! – sóhajtott Adam, amikor észrevette, hogy egy kábelköteg alól fekete füst szivárog. – Az elosztópanelnek jobban kellett volna bírnia ennyi időt.

Eve a fejét rázta.

• Az idő és a környezet mindent tönkretesz. Nézd meg azt a szekrényt, én addig bekötöm ezt a köteget. Ha minden igaz, a tartalék generátorok áramot küldenek majd a panelre, de előbb helyre kell állítanunk az áramkört.

Tessir, Rohnat és Matten közben egy másik szakaszon haladtak, ahol a kábelcsatornákat ellenőrizték. Egy rozsdás panel mögött Tessir sercegést hallott, és visszafordult.

• Valami rövidzárlatot okozhatott itt. – mutatott a szikrázó kapcsolódobozra. – Van nálatok szigetelőanyag vagy valami, amivel ezt helyrehozhatjuk?
• Nem hiszem, hogy ez a helyzet ilyen egyszerű lenne – válaszolta Rohnat. – Ki kell cserélnünk az egész kapcsolót. A javítás nem tartaná meg a terhelést.
• Matten előhúzta régi szerszámkészletét, amit mindig magánál hordott. Néhány percnyi feszült munka után sikerült megszüntetni a rövidzárlatot, és a kábelek újra megfelelően vezették az áramot.
• Egy probléma kipipálva. – mondta Tessir. – De a következő feladat már nem lesz ilyen könnyű. A raktárzsilipek automatizált vezérlése egy teljesen különálló rendszer, amit manuálisan kell feltörni, ha nem működik.
• Matten! Itt Grizzly! Valamit nagyon jól csináltatok, mert a raktárzsilipek felé menő rendszer végig zöldre váltott!
• Igyekszünk parancsnok. – jött a válasz. – Most megnézzük azokat a zsilipeket!
• Legyetek óvatosak!

Eközben Eve és Adam végre elérték az energiaelosztó panelt. A nő óvatosan nyitotta fel a burkolatot, de az alatta lévő kábelrengeteg látványa nem nyújtott épp megnyugtató képet.

• Adam, add a tartalék modulokat! – utasította. – Ezek itt teljesen elrozsdásodtak. Ha nem tudjuk kicserélni, még nagyobb lesz a baj.
• Adam előhúzta a magával cipelt tartalék alkatrészeket, és együtt kezdtek hozzá a panel javításához.
• Készen állsz? – kérdezte Eve, miközben az utolsó összekötőt is a helyére illesztette.
• Nézzük, mit alkottál hugi! – bólintott Adam.

Egy kattintással bekapcsolták az energiaelosztást, és bizakodva nézték, ahogy a kijelzők zöldre váltottak.

• Most már csak az életfenntartó rendszer és az oxigénfejlesztő van hátra. – sóhajtott Eve. – És reméljük, azt is sikerül megjavítani!
• Eve! Itt Grizzly! Az energiaelosztó kijelzői zöldre váltottak! – jelezte Marcus.
• Vettem parancsnok! – felelte a nő. – Ellenőrizzük az életfenntartó rendszert, az oxigénfejlesztőt is, aztán indulunk vissza!
• Vettem Eve!

Amint az energiaelosztó panel visszanyerte stabilitását, Eve és Adam visszatértek a vezérlőterembe.

• Jelentem, a feladat ránk eső része teljesítve! – mondta Eve. – Most már csak a raktárak zsilipvezérlését kell aktiválnunk.
• A többiek haladtak valamennyit a kábeljavításokkal. – mutatta Elara, a monitorok felé intve. – De az oxigénfejlesztő még mindig inaktív. Rohnat szerint a központi processzoron lehet valami komolyabb hiba.

Adam a kijelzők elé lépett, és gyorsan átnézte az adatokat, miközben arca gondterhelt kifejezést öltött.

• Túlterhelési probléma. – állapította meg végül. – Az oxigénfejlesztő fővezérlője egy régi integrált áramkörre támaszkodik. Ha az meghibásodott, manuálisan kell újraindítanunk a rendszert.
• Mit mutat a rendszertérkép? Hol található a processzor? – kérdezte Eve.
• Az F szektorban. – válaszolta Adam, majd egy pillantást vetett a csapat többi tagjára, akik épp visszaértek. – De azon a részen sincs belélegezhető levegő. A légszűrő rendszert is újra kell indítani, különben nem tudunk dolgozni ott.
• Szóval előbb a szellőzés. – sóhajtott Rohnat. – Van valami ötletetek, hogy az hol lehet?
• Az adatbázis szerint az F szektor légszűrő irányítása itt van. – válaszolta Adam, a térképre bökve. – Ha sikerül működésre bírnunk, talán az oxigénellátás is helyreáll.

A csapat ismét kettévált: Tessir, Rohnat és Matten a szellőzőrendszer állomásához, Eve és a bátyja az F szektor felé indultak, míg Elara, Marcus és Arthur a vezérlőben maradtak, hogy figyeljék a rendszerek állapotát és szükség esetén koordináljanak.

A légszűrő állomáshoz érve Matten azzal szembesült, hogy a helyiség bejárata le van zárva és a kódjára sem reagál.

• Ez itt egy elektromágneses zár. – állapította meg. – Csak akkor tudjuk kinyitni, ha sikerül feloldanunk a kódot.
• Hagyjátok rám! – mondta Rohnat, és elővette a hordozható eszközét, amelyet szükség esetén kódtöréshez használt. – Pár perc, és meglesz.

A kijelzők halványan vibráltak, ahogy Rohnat gyors ujjmozdulatokkal dolgozott a kódok feltörésén. Közben Matten a szellőzőrendszer burkolatát vizsgálta.

• Ezek itt nagyon elhasználódtak. – mutatott egy rozsdás szakaszra. – Még ha újra is indítjuk a rendszert, nem biztos, hogy a teljes szellőzőjárat elbírja.

– Próbáljuk meg, amit lehet. – felelte Tessir. – Ha nem indul be, kézzel kell kicserélnünk az alkatrészeket.

Rohnat hamarosan sikerrel járt, és a zár kattanva engedett. A szellőzőállomás vezérlőpanelje végre elérhetővé vált. Matten gyorsan hozzáfogott a rendszer újraindításához, miközben Tessir figyelte az állapotjelzőket.

• Megvan! – kiáltott fel Matten, és a kijelzők végre zöldre váltottak. A szellőzőcsatornák mélyén halk zúgás hallatszott, ahogy a rendszer működésbe lépett. – Ha a fiatalok is sikerrel járnak az F szektorban, akkor hamarosan lesz elég oxigén az összes területen.

Az F szektorhoz érve Eve és Adam a központi processzor szürke, masszív házát pillantották meg. A burkolatán régi feliratok jelezték, hogy a rendszert évtizedekkel ezelőtt tervezték. Eve óvatosan nyitotta fel a panelt, és megvizsgálta a belső áramköröket.

• Ez itt kész katasztrófa. – állapította meg Eve, miközben a poros alkatrészeket nézte. – Ki kell cserélnünk néhány moduláris elemet, különben soha nem indul el.
• Akkor keressünk tartalékokat – nézett körül Adam és a raktár egyik rekeszében talált néhány régi alkatrészt. – Talán használhatók…

Gyorsan nekiálltak, és hamarosan az utolsó modulokat is helyére illesztették. A kijelzők lassan életre keltek és a rendszer halkan zúgni kezdett.

• Működik! – jelentette ki Eve lelkesen, miközben az adatfolyamok megjelentek a monitorokon. – Most már hozzáláthatunk a zsilipvezérléshez és eljuthatunk a raktárépületekbe.

A központi vezérlőben Marcus és Elara örömmel nyugtázták, hogy végre az utolsó rendszer is beindult. A monitoron megjelentek a raktárépületek elérhetőségi útvonalai. Gyorsan átnézték a térképeket, majd a férfi intett a csapatnak, hogy induljanak.

• A Paragon-3B alkatrészek a G szektorban vannak tárolva. – mondta. – Elara, kérlek néhány emberrel maradj itt a központi vezérlőben! Én a többiekkel tartok.

A csapat a G szektorba vezető folyosókon haladt, ahol a sötétséget csak sisaklámpáik törték meg. Az elhagyatott létesítmény csendje szinte nyomasztó volt, a falakról visszhangzó lépéseik kísérteties légkört teremtettek. Végül megérkeztek a raktár főbejáratához, amelyet egy masszív biztonsági zsilip zárt le.

• Ez komolyabb akadálynak tűnik. – jegyezte meg Tessir, ahogy megvizsgálta a panelt. – Ez a beléptetőrendszer még aktív, de az ujjlenyomat- és retinaszkenner elérhetetlen.
• Úgy tűnik, manuálisan kell megkerülnünk. – mondta Adam, miközben a panel alatti vezetékköteget vizsgálta. – Valaki a múltban alaposan megkavarta ezt.
• Akkor hajrá, próbáljuk meg kibogozni! – felelte Eve. – Én a szoftveres részt kezelem, te pedig a hardvert.

Rohnat és Adam azonnal dolgozni kezdett a zsiliprendszer megkerülésén, miközben Matten és Tessir a környéket biztosították. Eve a vezérlőkonzol kódjait kezdte feltörni, remélve, hogy elég maradt a rendszerből, amit újra működésre bírhat.

• Ez kész! – jelentette ki Rohnat, amikor a vezérlőpanel fényei halványan felvillantak. – Most már csak a szoftveren múlik.

Eve ujjai gyorsan mozogtak a hordozható terminálja billentyűin. A zsiliprendszer kódja lassan elkezdett visszatérni az irányítása alá. Egy pillanatra a kijelző statikusan villogott, majd megjelent a "Hozzáférés engedélyezett" felirat.

A zsilip lassan nyílt, súlyos szisszenéssel, mintha az évek óta nyugalomban lévő mechanizmus vonakodna újra működésbe lépni. A raktár bejárata végül feltárult előttük, és a csapat belépett a hatalmas, sötét térbe, ahol a múlt öröksége pihent. Polcok és tárolóállványok végtelen sora emelkedett föléjük, mind tele dobozokkal, alkatrészekkel és rég elavult gépekkel. A Paragon megmentéséhez szükséges alkatrészek reménye mindenkit hajtott, de a raktár állapota azonnal világossá tette, hogy nem lesz egyszerű dolguk. A raktár hatalmas belső tere lenyűgözte őket. Polcrendszerek emelkedtek egymás fölé, egészen a homályba vesző mennyezetig, tele régi emelőgépekkel és porlepte tárolódobozokkal. A fémes szag és az enyhe hideg egyfajta síri hangulatot kölcsönzött a helynek.

• A Paragon-3B alkatrészek ezen a szinten vannak. – mondta Eve, miközben az egyik terminálnál ellenőrizte az adatokat.
• Akkor mozogjunk! – indult Marcus. – Látni akarom a kincsesbányát!

Eve csatlakoztatta a hordozható adatolvasóját az egyik működőnek tűnő terminálhoz, amely reményei szerint kapcsolatban állt a raktárkészlet nyilvántartásával. Az adatbázis lassan éledt fel, mintha a rendszerek maguk sem hitték volna el, hogy valaki újra használni akarja őket. Idő kellett, amíg megtalálta, amit keresett, de nem adta fel.

• Megvan a katalógus. – mondta végül, miközben az adatokat böngészte. – A Paragon-3B vezérlőegységhez szükséges fő alkatrészek egy része raktáron van… de csak töredékesen. A teljes készlet hiányos.
• Még így is jóval több van itt, mint amire számítottam. – mondta Matten, miközben a polcokat pásztázta a sisaklámpájával és olyan arcot vágott, mint egy kisgyermek a játékáruházban.
• Itt a lista Eve! – nyújtott át Welira egy apró adathordozót a nőnek.
• Nézzük át! – Eve gyorsan összegyűjtötte a központi nyilvántartóból az adatokat miközben félhangosan olvasta: – A mechanikus pajzsokhoz való pajzspanelek hőálló ötvözetből, vagyis grafén-titánium kompozitból. Strukturális merevítők rugalmas rezgéselnyelő anyagból. Hidraulikus mozgásvezérlők a pajzspanelek pozícionálásához. Ezek a tizenegy-nyolcvanhármas soron vannak, valaki menjen és szedje össze az automata által kiemelt tárolókat! Valami szállítóeszköz is kell majd, mert ezeket kézben nem visszük ki innét!
• Megyek! – intett Ben és sietett hasznossá tenni magát.

Eve folytatta Matten listájának felolvasását és ujjai fürge táncot jártak a kijelölő konzol éritőfelületén.

• Az energiapajzsokhoz szükség lesz pajzsgenerátor magmodulokra vagyis plazma-fokozókra. Úgy látom, ezt majd gyártani kell, mert egy darab sincs készleten. Aztán mágneses pajzstekercseket és nagy kapacitású tartalék energiatároló cellákat is kértél. Ezekből három típus is van. Melyik legyen, Matten?
• A legnagyobb! – felelte az öregember a monitoron sorakozó paramétereket figyelve.
• Oké, megvan. – bólintott Eve. – Mehetünk tovább. A nanotechnikai külső burkolathoz kellenek nanotechnológiai részecskekészletek, ami egy önjavító alapanyag. Burkolati szegmentumok rezisztens bevonattal. Katalizátor egységek a nanobotok működéséhez.
• A burkolati szegmentumokból vigyünk tripla mennyiséget, mert ahogy ezeket a srácokat ismerem, gyakran lesz rá szükség. – mondta Matten.
• Rendben. – bólintott a nő és kijelölte a három egységet. – Nézzük, mi kell még! A hajtóműrendszerhez való hiperhajtómű téridő-stabilizátoroknak is híján vagyunk. Kettőt írtál fel, de csak egy van, így azt is le kell gyártanunk.
• Ha a gépek működnek, nem gond, mert megvannak a Paragon specifikációk. – mondta Matten.
• Tradicionális ionhajtómű tolócsövek méghozzá plazmaálló anyagból. – folytatta Eve. – Hűtőegységek a leírás szerint folyékony xenon keringtető rendszerrel. Oké, ez is megvan. A navigációs rendszerekhez kellenek gravitációs érzékelő modulok, optikai pozícionáló csomópontok és elektronikus mágneses árnyékolók EMP ellen. Az árnyékolóból melyik opció legyen?
• Mennyit kínál fel? – hajolt közelebb hunyorogva Matten.
• Kettőt. – segítette ki a nő.
• A vastagabból viszünk.
• Oké mester! – mosolygott Eve és folytatta a böngészést. – Az életfenntartó rendszerekhez kértél szén-nanorost oxigénszűrőket, mikrobiológiai vízszűrőket és hosszú élettartamú légkeringető ventilátorokat. Ezekből van bőven. A következő… A kommunikációs rendszerekhez való adattranszfer relék méghozzá kvantum-alapú kommunikációhoz. Antennák nagyobb tartományú rádiófrekvenciás jelerősítőkkel. Mennyire nagyok legyenek?
• A lehető legnagyobbak. – felelte Matten. – És a zajtűrő algoritmikus processzorokból is a fejlesztett változat kell, ha van.
• De van ám! – mosolygott elégedetten Eve. – Most nézzük a fegyverzeti modulokat! Ionágyúk hűtőrendszeréhez tartalék hővezető csövek… sajnos nincsenek készleten.
• Akkor azokból is gyártunk amennyiben tudunk. – jegyezte fel Matten.
• Aztán vannak itt precíziós bombavető célzómechanizmusok meg plazma- és ionenergia-kondenzátorok. – keresett tovább Eve. – Oké-zsoké! Jöhet a fedélzeti energiaelosztás. Energiaelosztó központ vezérlőmoduljai. Ezekből egy darab sincs.
• Az érthető, mert egyedileg kell illeszteni az energiaelosztó rendszerhez. El tudjuk készíteni remélem! Mi kell még ehhez a blokkhoz?
• Energiakonduktorok nagy teljesítményhez. – felelte Eve. – Van itt három fajta. Ebből is a legnagyobbat kéred Matten?
• Igen, a Zetai hibrid technika miatt szerencsésebb a nagy. – bólogatott az öreg.
• Jó. – jelölte ki az alkatrészeket Eve. – A következő a zárlatvédelmi egységek, vagyis automatikus gyorsmegszakítók. Ez is pipa! Az utolsó a vészjelzőkhöz kompatibilis redundáns vészjelző rádiómodulok… beépített önálló energiaforrások, azaz ultrakompakt akkumulátorok, és végül jelzőled-egységek tartalék optikai szálakkal. Ennyi volt a listán. Kell még valami, ha már itt ülünk?
• Legszívesebben egy új géphez való komplett alkatrészt elvinnék, de sajnos nem teherhajóval jöttünk. – sajnálkozott Matten.
• Azért még jó lenne egy csomag torziós stabilizátor gyűrű a mechanikai stabilitás érdekében meg plazma- és ionenergia-kondenzátorok, mert azok a fegyverrendszer és az energiaelosztás kulcsalkatrészei. – egészítette ki a listát Welira. – Ami még hiányzik, azt megpróbálhatjuk legyártani a gyártósoron, ha még működnek a rendszerek.
• Jó terv. – bólintott Marcus. – Kezdjünk el összepakolni mindent, amit összeszedtetek!
• Nagyjából hetven százalék megvan. – jelentette Welira. – A többit viszont csak a gyártósoron tudjuk előállítani.

Ben talált egy működőképes szállítójárművet, amellyel a robotkarok által ráemelt alkatrészeket kijuttathatták az űrhajóhoz. Igaz, az akkumulátor energiatöltöttségi szintje már csak hét százalékon volt, de remélte, hogy épp kitart, ameddig kell.

• Nagyon óvatosan szállítsatok és pakoljatok mindent! – figyelmeztette őket Rohnat. – Na, menjünk, nézzük meg azt a gyártósort!
• Ben és én kivisszük apa, aztán visszajövünk a legyártott alkatrészekért. – nyugtatta meg Welira.

A csapat ezután az épületkomplexum másik végében található, hatalmas gyártócsarnok felé vette az irányt. Izgatottan, de óvatosan haladtak a csarnok mélye felé, ahol az automatizált és a specifikus gépsorokat elhelyezték. Az ajtók azonban itt is le voltak zárva, és Adam azonnal megértette, hogy újabb kihívás vár rájuk.

• Ez a zár bonyolultabb, mint az előző. – állapította meg, miután megvizsgálta a konzolt. – A gyártósor protokolljait csak speciális hozzáféréssel lehet aktiválni. Ez itt valami régi vezetői azonosítót kér.
• Van esély rá, hogy feltörjük? – kérdezte Marcus.
• Nem lesz könnyű, de próbálkozom. – felelte Eve, miközben elővette eszközeit. – Addig is nézzetek körül, hátha találunk valamit, ami segíthet.
• Talán elfogadja az én kódomat, hiszen vezető mérnökként dolgoztam itt. – bizakodott Matten.
• Tegyünk egy próbát! – engedte közelebb Eve.

Amíg Eve és Matten a zárral próbálkoztak, addig Adam és Rohnat a környék átvizsgálásába kezdett. Egy régi szekrényben hamarosan találtak egy mesterkulcsot, amelyet valószínűleg a mérnökök használtak a telep működésekor.

• Sajnos nem fogadja el a kódot! – szólalt meg lemondóan néhány sikertelen kísérlet után Matten.
• Ez talán segíthet! – lépett oda Rohnat.
• Nagyszerű! – mondta Eve, miközben a kulcsot a konzolhoz csatlakoztatta. A rendszer némi küzdelem után elfogadta az azonosítót, és a hatalmas zsilip lassan kinyílt.

A helyiség óriási volt, az egykor aktív gépek most szoborként magasodtak a csendben. Ahhoz, hogy beindítsák a gyártást, számos kihívással kellett szembenézniük. A gyártócsarnokban négy sor óriási gép állt lőttük, amelyek között valamikor a Tejútrendszer ezen szektorának legfejlettebb technológiáit állították elő. Most azonban minden poros és rozsdás volt.

• Indítsuk be ezeket a gépeket. – lépett oda Adam határozottan, mert otthon érezte magát a gépsorok között. – Első feladat a gyártósorokhoz szükséges különálló energiaforrások bekapcsolása, mivel ezek nincsenek rákötve a vezérlőközpont által indított fő hálózatra.

A gyártósor új életre keltése azonban már újabb kihívást jelentett, amely minden tudásukat és kreativitásukat igénybe vette.

• Több energiatároló modul elhasználódott vagy tönkrement, ezeket pótolni kell. – vakargatta a fejét Adam. – A tartalék modulok nélkül esélyünk sincs.
• Gyere, nézzünk körül hátha találunk valami megoldást! – intett Tessir. – Valahol kell itt lennie tartalék energiacelláknak.

Tessir ekkorra már felismerte a raktár egy régi, elkülönített szekcióját, ahol még volt néhány megkopott, de használható energiacella. A csapat együtt dolgozott a cellák visszahelyezésén, a sérült modulok köré ideiglenes bypass-köröket építve. Amikor végre felzúgtak az első áramkörök, a gépsorok mintha felmordultak volna hosszú álmukból, ám az energiaellátás még nem volt elegendő a teljes rendszer indításához.

• A vezérlőszoftver fájlkészletei részben sérültek. – állapította meg Adam, miközben egy külső port csatlakozón keresztül kapcsolatot teremtett a gépek központi számítógépével. – Az adatmodulok egy része sérült, a gyártósor egyszerűen képtelen lesz pontosan legyártani az alkatrészeket.
• Ezért hoztam el magammal A3-at! – intett az ideérkezésük óta csendben várakozó rozsdás fekete robot felé Matten. – Az agyában megtalálod a komplett gyártósori szoftver adatbázist. Rohnat segít neked.

Hosszú időbe telt, mire Adamnak és Rohnatnak sikerült visszaállítania a robot memóriájából egy régi, ám tökéletesen működő verziót. A gépek végül megértették az új parancsokat, és a képernyőkön a zöld "ÜZEMKÉSZ" üzenet jelent meg.

• Nem hallom a tapsot emberek! – kiáltott fel megkönnyebbülésében Matten és szavait valóban lelkes tetszésnyilvánítás követte. – Indul a gyár!

Matten, Tessir, Rohnat, Welira és Adam A3 és M.A.R.K. segítségével beindította a gépsorokat, miközben a nekilendülő rozsdás szállítószalagok zaja betöltötte a csarnokot. A csarnokban lassan életre kelt a technológia rég feledett csodája: az automatizált gyártósorok. A hatalmas gépek mozgása összhangban lüktetett, mint egy gépi szimfónia, minden egyes mozdulatuk a precizitást és célszerűséget tükrözte. Az energiaellátó rendszerek felélesztésével, a vezérlőszoftver frissítésével és a nyersanyagellátás helyreállításával a gépsorok készen álltak, hogy újra gyártsák a Paragon létfontosságú alkatrészeit. A csapat elégedetten figyelte, ahogy a harmincöt éve nem használt gépek ismét életre keltek.

Örömük azonban még korai volt, mert a gépsorokat kiszolgáló robotkarok rozsdás fémkarjai lassan, akadozva mozdultak ugyan, ám néhány tétova mozdulat után megálltak. Tessir és Adam a karok hajtóműveit és érzékelőit egyesével ellenőrizték, végül frissített szoftverrel és néhány apróbb javítással sikerült újjáéleszteniük a rendszert. Ahogy az első robotkar pontosan ráillesztett egy panelt az alatta futó alkatrészre, a csapat szinte egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülésében.

• Jó lesz ez! – dünnyögte Matten és megveregette az egyik gép acélburkolatát.

Az első gyártósor, amely életre kelt, a pajzsgenerátorok magmoduljait kezdte előállítani. A plazma-fokozókhoz rendkívül tiszta alapanyagokra volt szükség, ezért a minőségellenőrző szűrőrendszerek minden beérkező alapanyagot alaposan átvizsgáltak és megtisztítottak. Az automatizált robotkarok finom, precíz mozdulatokkal adagolták a folyékony plazmamagot hordozó mikrokapszulákat. A gyártósor hőmérsékleti rendszere folyamatosan szabályozta a belső kamrákat, biztosítva a stabil plazmaformázást. Amikor az első modul elkészült, egy minőségellenőrző állomás alaposan megvizsgálta, és a rendszer kiemelkedő pontosságot jelzett. A modul szinte izzott, mintha maga is tudná, hogy új életet lehelhet majd a Paragon energiapajzsaiba.

Matten és két régi munkatársa elégedetten figyelték a folyamatot, miközben a távolabb állók a végeredményt csodálták.

A következő gépsor a hiperhajtómű kritikus téridő-stabilizátorait állította elő. Ez a folyamat különösen nagy figyelmet igényelt, mivel a téridő-torzítás kezelésére szolgáló modulok extrém precizitást követeltek meg. A gépsorok először hajszálpontos formázással készítették el a stabilizátorok alapstruktúráját, majd robotkarok tucatjai helyeztek el nanoszinten konfigurált energiahálókat a belső szerkezetben. Rohnat figyelmeztette a csapatot, hogy senki se jöjjön a gépek közelébe, mert a legapróbb szennyeződés is működésképtelenné teheti a hajtóművet, ezért a modulokat minden gyártási lépés után ellenőrizték. Amikor az első stabilizátor végül elhagyta a gépsort, Tessir elégedetten nézte, ahogy a minőségellenőrző állomás tökéletes eredményt jelez.

• Nem hittem volna, hogy valaha még itt állok és ezeket a gépeket irányítom! – sóhajtott Rohnat és szemei bepárásodtak. – Hálás vagyok a sorsnak, hogy itt lehetek!
• Hát még én, barátom! – karolta át a vállát Matten. – Az élet maga is egy csoda!

Welira hallotta a szavaikat és látta az arcukon megjelenő boldog mosolyt, amitől ő is elérzékenyedett. Pontosan tudta, hogy mi jelent ezeknek a sokat megélt embereknek ez a néhány óra, amit itt tölthetnek. Életük egyik szép időszaka, a fiatalságuk éledt újra, miközben a jólismert gépsorokkal dolgoztak.

Az ionágyúk hűtőrendszeréhez szükséges tartalék hővezető csövek gyártása a harmadik gépsoron kezdődött meg. A hővezető csövek alapanyaga egy speciális fémötvözet volt, amelyet a gépsor először folyékony állapotba olvasztott, majd gyors hűtéssel szilárdított. A szalagok végén robotkarok hajlították és vágták méretre a csöveket, miközben az anyag belső szerkezetét is ellenőrizték. Matten elvégezte a gépsor beállításainak finomhangolását, hogy a csövek optimális hővezető képességgel rendelkezzenek. Amint a csövek elkészültek, a minőségellenőrző állomás nagy sebességű termikus tesztet végzett rajtuk, hogy biztosítsa a hatékony hőelvezetést.

• Minden úgy megy, ahogy mennie kell? – kérdezte Adam Mattenhez fordulva.
• Nagyszerű munkát végeztetek! – válaszolt elégedett arccal az öregember.

Az utolsó aktív gyártósor az energiaelosztó központ vezérlőmoduljain dolgozott. Ezek a modulok az egész hajó energiaáramlását szabályozták, és kulcsfontosságúak voltak a Paragon működéséhez. A gyártási folyamat itt egy bonyolult nyomtatott áramköri rendszert foglalt magában, amelyet hermetikus kamrában, nanobotok segítségével állítottak elő. A gépsorok először elkészítették az áramköri panelek alaplapjait, majd robotkarok és precíziós lézerek illesztették a mikrochipeket a megfelelő helyekre. Adam közvetlenül felügyelte a folyamatot, hogy a modulok programozása hibátlan legyen. Az első vezérlőmodul elkészülte után kontroller egység csatlakoztatta azt a tesztrendszerhez, amely hiba nélküli működést mutatott.

Ahogy a gépsorok dolgoztak, a csarnokot zúgás és a fém hangjának fülbemászó zenéje töltötte be. A robotkarok táncoltak a szállítószalagok felett, miközben az anyagok precízen illeszkedtek egymáshoz. A minőségellenőrző állomások szikrázó fényei jelezték, hogy a gyártás minden lépése megfelelően halad. A csapat műszaki tagjai lelkesen dolgoztak, figyelve a rendszerek stabilitását és a gyártás hatékonyságát. Az automatizált gépsorok hibátlanul végezték munkájukat, de mindenki tudta, hogy a gépek tökéletessége mögött az ő emberi erőfeszítéseik és találékonyságuk rejlik.

A gyártósorok monoton zümmögése végül lassan elhalkult, jelezve, hogy az utolsó alkatrész is elkészült. A műszaki csapat tagjai fáradtan, de elégedetten gyűltek össze a minőségellenőrző állomásnál, ahol az elkészült pajzsgenerátor magmodulokat, téridő-stabilizátorokat, tartalék hővezető csöveket és vezérlőmodulokat sorakoztatták fel. Az egyes alkatrészek átvizsgálása óramű-pontossággal zajlott, hiszen egyetlen hiba is végzetes lehetett a Paragon rendszerében. Matten, Rohnat és Tessir egyenként ellenőrizték a plazma-fokozók paramétereit. Welira gondosan dokumentálta az eredményeket, miközben Adam és A3 az új téridő-stabilizátorok illeszkedését tesztelte egy helyszíni makett segítségével. Az ellenőrzés hosszú percekig tartott, de végül minden alkatrész zöld utat kapott. A csapat ujjongva adott hangot a megkönnyebbülésének, noha fáradt szemük az órák óta tartó munkát tükrözte. Az alkatrészeket ezután gondosan szivacsos tokokba helyezték, majd ütésálló konténerekbe zárták, amelyek ellenálltak a szélsőséges marsi időjárási viszonyoknak és az űrhajó indulásakor fellépő rázkódásoknak. Eve a konténerek mindegyikére felragasztotta az azonosító címkéket és a tartalmat részletező listát.

• Egy teljes nap kemény munkája van ebben a négy ládában. – jegyezte meg Matten, miközben egy plazma-fokozót tartalmazó konténert emelt be a szállítórobot karjába. – Még csak bele sem gondoltam, hogy ennyi időbe telik elkészíteni őket.

– Én igen. – felelte Adam félmosollyal, ahogy az utolsó konténert is a helyére emelte. – Hatalmas élmény volt veletek dolgozni! Köszönöm, hogy ezt megtapasztalhattam!

A műszaki csapat összesen huszonöt órát töltött el egy huzamban a gyártással és ellenőrzéssel. A fáradtság azonban eltörpült az eredmény felett érzett büszkeség mellett. A hermetikusan lezárt konténereket a gyár szállítórobotjaira rögzítették, amelyek zökkenőmentesen navigáltak a porral lepett szervizúton. Eve és Adam gyalog kísérték a robotokat, figyelve, hogy az egyenetlen terepen ne érje őket kár. A vörös alkonyat már elnyelte a távoli nap utolsó sugarait, amikor a csapat végre megérkezett az űrhajóhoz. A Zetai csészealj árnyéka sötét tömbként magasodott föléjük, mintha már alig várná, hogy hazaindulhasson. Nat irányításával a hajó rakodónyílása lassan kitárult, és a csapat, ügyelve az apró részletekre, megkezdte a rakomány betöltését. Adam a belső tartórendszereket ellenőrizte, hogy biztosítsa a konténerek szilárd rögzítését. Matten közben a rakománylistát egyeztette Welira jegyzeteivel.

• Most már tényleg csak rajtunk múlik, hogy a Paragon újra repüljön. – jelentette ki Rohnat, ahogy az utolsó konténer is a helyére került. – Ez az utolsó lépés a megmentéséhez.

Egyikük sem szólt, de mind érezték a pillanat súlyát. A gyár hatalmas kapui mögött egy világ maradt hátra, amit ők talán soha nem látnak viszont. A csapat utoljára visszanézett a gyárra, majd a rakodónyílás záródó ajtajának halk szisszenése véget vetett a hosszú küldetés egy újabb fejezetének.

Marcus valami titokzatos villanást vélt felfedezni Elara szemeiben és alig várta, hogy megtudja az okát.

KEPLER-452b

Syntha

7.

A Marsról történő visszaérkezés után Elara szigorú határozott fellépéssel vette kézbe a Paragon legénységének jövőjét. Utasításba adta Ariának a megkezdett rehabilitációs program folytatását. A mindennapos elfoglaltsággal a Paragon teljes személyzetét sikerült négy hétre teljesen kivonnia a forgalomból.

A három öreg mérnök, illetve Welira, Adam, Eve és Pan a Paragon javítási munkálataival voltak elfoglalva. Elara négy hetes határidőt szabott meg számukra, mert utána szerette volna azonnal újraindítani a mentési szolgálatot.

A laboratóriumban szorgos kutatómunka folyt. Kwan professzor vezetésével a csapat napról napra közelebb jutott a mentálisan irányítható androidok kifejlesztéséhez. Ebből a munkából Virág, Zsigmond, M.I.R.A. és – mint informatikai asszisztens gyakornok – Anne is jócskán kivette a részét.

Az ötös platform építésének utómunkálatai eközben folyamatosan zajlottak. Ennek a munkának a koordinálását Victorra, Tamarára, Alexre és Sophiára bízta.

Roy és emberei mindeközben tökéletes rutinnal látták el az állomás őrzésének és a megfigyelő torony ügyeletének feladatát, jócskán megkönnyítve ezzel az amúgy is túlterhelt alapszemélyzet mindennapi életét. Chuck és Renate kifejezetten hálás volt a rájuk osztott ügyeletek számának csökkentéséért.

Egy héttel később az állomástól néhány száz méterrel távolabb, a régi vízierőmű közelében kültéri munkálatok kezdődtek. Az oda érkező műszaki brigád elsőként magas elektromos védőkerítést épített egy jókora négyzet alaprajzú terület köré, hogy megvédje az építési zónát a vadonban kószáló ragadozók és egyéb nagytestű vadállatok ellen. Ezt követően hatalmas földmunkagépek érkeztek, amelyek teljesen simára gyalulták a területet és masszív alapot kezdtek építeni rá. A naphosszat zúgó-dübörgő gépek fokozódó kíváncsiságot ébresztettek a bázis lakóiban.

Elara azonban ezekről a munkálatokról nem árult el részleteket, csak annyit mondott a kíváncsi Marcusnak és Victornak, hogy egy új – hosszú távú – projekt beindításához van rájuk szükség. Ezután elbúcsúzott tőlük és fontos üzleti ügyeire hivatkozva határozatlan időre a Földre utazott. Marcus kivételével – akivel napi holo-chat kapcsolatban volt – a többiek a következő négy hétben nem is hallottak felőle. Igaz, az intenzív rehabilitációs program és egyéb munkáik miatt idejük/erejük sem volt őt hiányolni.

Három héttel Elara távozása után sikeresen lezárult a legénységi rehabilitációs program. Már csak a Paragon javításának befejezését kellett megvárni, hogy folytathassák a mentési munkát. Pan azonban szomorúan jelezte Marcusnak, hogy a csapat – bár mindenki a legjobb tudása szerint végezte a feladatát, mégis – nem várt nehézségekbe ütközött az eredeti és a Zetai technológia összehangolásakor. Arra a kérdésre, hogy mennyi időre van még szükségük, tanácstalanul vont vállat és azzal nyugtatta Marcust, hogy ők megtesznek mindent és igyekeznek a lehető leghamarabb üzembiztossá tenni a Paragont. Így hát mit volt mit tenni, Marcus határozatlan időre a szimulátorban gyakorlatoztatta a legénységét és minden nap türelmetlenül várta Pan helyzetjelentését. Természetesen Elarát is tájékoztatta a határidő kényszerű eltolódásáról, és csodálkozott, amikor a nő ahelyett, hogy csalódott vagy bosszús lett volna, meglepően könnyedén vette tudomásul a hírt.

Az előre be nem tervezett hosszú szabadság kiváló alkalmat nyújtott a bázison élő emberek közötti kapcsolatok elmélyítésére. A különböző munkaterületeken tevékenykedő munkatársaknak több ideje jutott közös programok szervezésére, játékra, sportra, szórakozásra, elmélyült beszélgetésekre és egymás alaposabb megismerésére.

Marcus örömmel konstatálta, hogy az együtt töltött hetek alatt új barátságok szövődtek és mély kapcsolatok születtek. Észrevette, hogy Jarred és Welira egyre több időt töltenek meghitt kettesben félrevonulva és örült, hogy pilótájának érzelmi élete végre kiegyensúlyozottá válik.

Az is feltűnt neki, hogy Alex és Emese hosszú, bizalmas beszélgetéseket folytatnak egymással és a félreérthetetlen jelekből biztosra vette, hogy nem csupán szakmai témákról esik szó közöttük.

Ami viszont kissé meglepte, de valójában örült neki, az Victor és Sophia eddig munkatársi viszonyának intimebb irányba történő eltolódása volt. Egy négyszemközti beszélgetés alkalmával Victor bizalmasan elárulta Marcusnak, hogy ez a kapcsolat titokban már régóta érlelődött közöttük, de ezidáig mindketten kényesen ügyeltek rá, hogy elrejtsék érzéseiket a külvilág elől.

Végül egy igazi, érett ám annál romantikusabb szerelem is kibontakozott figyelő tekintete előtt. Ez pedig Tracy és Xavier klasszikus értékekre épülő, lassan kibontakozó kapcsolata volt.

Elégedetten nyugtázta ezen kívül azt is, hogy a közös hobbik és érdeklődési körök felszínre kerülésével kisebb-nagyobb csoportok jöttek létre és az állomás dolgozóiból összetartó, egymáshoz több szállal kötődő igazi közösség kovácsolódott.

Ezek után nem csodálkozott azon, hogy egyre erősebben érzi Elara hiányát és az esti holo-chat beszélgetéseknél jobban vágyik a személyes közelségre.

GLIESE-581d

FAGYOTT ÓCEÁNBOLYGÓ

BRANSFIELD-SMITH HYDRALIS-7

MÉLYTENGERI KUTATÓÁLLOMÁS

8.

A három tudóst az éjszaka közepén az aktuális kutatási projektet futtató számítógéprendszer csipogó hangjelzése ébresztette fel. Eredmény született!

Egyikük egy fiatal azurion nő volt. Finom vonású arcában két nagy, mandulavágású szem csillogott. Csinos, hegyes kis füleket viselt. Hosszú, valószerűtlenül vékonyszálú kékesfekete hajzuhataga – amely a vízben a légzőszerv szerepét töltötte be – most lágyan omlott keskeny vállaira. Törékeny ám áramvonalas testét mélyazúrkék feszes bőr fedte, melyen vékony, ezüstös biolumineszcens csíkok szaladtak szét. Kezének és lábának ujjai közt áttetsző rózsaszín úszóhártya feszült. Hétköznapi öltözete egyáltalán nem illett ehhez az életveszélyes környezethez.

Társa a nypharyda fajhoz tartozott, amely eredetileg szintén alapvetően vízi éltmódhoz alkalmazkodott. Kupolaszerű fejéből oldalirányban két jellegzetes kerek, porcos képződmény emelkedett ki, melyek a víz alatt kopoltyúként funkcionáltak. Arcából két fekete íriszű halszem nézett mereven előre, orra és szája helyén mozgékony polipkarokhoz hasonló nyúlványok lógtak. Teste elnyújtott, enyhén lapított humanoid alak volt, melyet halvány rózsaszín, lila és ibolyakék árnyalatokban jártszó, áttetsző bőr borított.

A harmadik egyáltalán nem illett ebbe a társaságba, hiszen a kyránok köztudottan egy száraz, félsivatagos éghajlatú bolygóról származnak. Magasabb és jóval vaskosabb volt, mint a többiek. Hüllőszerű arcában lapos orr, fölötte pedig két apró, függőlegesen vágott íriszű szem ült. Feje két oldalán egy-egy kis kerek lyuk szolgált hallószerveként. Vastag, rugalmas matt mohazöld bőrét aranybarna pikkelyek borították. Könnyű, lenge anyagú öltözetet viselt, amely a sivatagban jó szolgálatot nyújthatott, itt azonban egyáltalán nem volt praktikus.

Néhány perccel a jelzés után mindhárman a labor vezérlőtermében álltak és a műszereket figyelték.

• Sikerült! – kiáltott fel Lokahi. – Megcsináltuk! Stabilizáltuk a kvantumizotópot!

Két tudóstársa, a rózsaszín bőrű Nannahy és a hüllő ábrázatú Kikkekikoa azonnal mellette termettek és lelkesen figyelték a monitoron futó legfrissebb adatokat. Minden eredmény zöld színnel villogott, igazolva több éves kutatómunkájuk helyességét.

• Nézzétek csak! – mutatott egy kisebb, ám vörössel keretezett adathalmazra Nannahy. – A stabil kvantumizotóp potenciáljával valami nem stimmel. Ebben a regiszterben ötezernek kellene szerepelnie, de itt jóval magasabb az érték!
• Mutasd, mekkora! furakodott oda mellé Kikkekikoa. – Ez lehetetlen!!! Százezer fölött van!!!
• Ez nem lehet valós adat! – hitetlenkedett Nannahy. – Ellenőrizd újra Lokahi!
• Most futtatom a harmadik kontroll protokollt, biztosan nincs tévedés! – lelkendezett a fiatal nő és kék delfinbőrén apró biolumineszcens hullámok szaladtak át. – A stabil kvantumizotóp potenciálja messze felülmúlja az alap ötezres bemérést. A száztízezret közelíti.
• Ez nagyszerű! – dörmögte mély hangján Kikkekikoa. – Ez galaktikus színtű áttörést jelent! Bár, tegyük hozzá, hogy ez még mindig csak itt az óceánfenék extrém nyomáskörülményei közt sikerült. Normál felszíni nyomás mellett is folytatnunk kell a kísérleteinket. Ez így most egy komplett csillagrendszer elpusztítására is elegendő lenne.
• Ez már túl sok! – szörnyülködött Lokahi. – Ez akkora felelősség, amit én nem merek bevállalni és elképzelhetetlen veszélyt jelenthet az egész Orion-karra, ha rossz kezekbe kerül!
• Ha megkapjuk a további támogatást Dr. Verrintől, akkor tudjuk folytatni. – ingatta négy polipkar szerű szájszervét Nannahy. – De legutóbb azt mondta, szigorítani fogja a feltételeit.
• Vajon mit jelenthet az? – komorult el Lokahi. – Én épp benne nem bízom. nagyon megváltozott mostanában. Több jogot nem adhatunk át neki, mert azzal lemondanánk minden személyes érdekünkről. Ezért is titkosítottam biztonságból azonnal a kutatási dokumentációkat.
• Jól tetted! – helyeselt Nannahy
• Erről beszéljünk még, mielőtt elújságoljuk neki a siker hírét! – tanácsolta orrnyergét masszírozva Kikkekikoa. – Addig is mentsük ki az adatokat, töröljünk mindent a rendszerből és rejtsük el az adathordozót!
• Egyetértek! – csatlakozott hozzá Nannahy. – Nem késlekedhetünk.
• Igazatok van! – bólintott kissé letörten Lokahi és azonnal munkához látott.

Azt egyikük se sejtette, hogy ha mást nem is, de a számítógép monitorán futó kontroll adatokat Dr. Verrin azonnal láthatta. Arról pedig fogalmuk sem lehetett, hogy a többi adat titkosítása miatt kizárva érezte magát a kutatási projektből, holott a költségek egy részét valóban ő finanszírozta.

A végtelen űr sötétjében egy hófehér technológiai csoda ragyogott, amely túlmutatott mindenen, amit az emberi elme valaha is elképzelt. A Centauri Technológiai Szövetség központi bázisa – egy lebegő mestermű, amely az univerzum legkiválóbb elmélkedéseinek és fejlesztéseinek ad otthont. A bázis elegáns ívei és masszív tartóoszlopai olyan harmóniát sugároztak, amely egyszerre idézte a békét és a határtalan erőt.

Dr. Mestra Verrin, a kelarith faj zseniális mérnöke, a bázis szellemi és operatív vezére, a központi irányító teremben állt. Az átlátszó kupolán túl a galaxis végtelen csillagrendszerei tárultak fel előtte. A kelarith faj tagjai felfedezésre születtek és ez alól Dr. Verrin sem volt kivétel. Új technológiák, galaxisokat átszelő energiahálózatok és önálló gondolkodásra képes mesterséges intelligenciák – ezek nagy részben az ő irányítása alatt születtek meg.

• Hogyan merészelték titkosítani a fő kutatási adatbázist? Meg akarnak lopni? Most, hogy végre sikerült stabilizálni a kvantumizotópot, maguknak akarják a dicsőséget! – dühöngött hangját visszafogva Dr. Verrin. – Ezt nem fogom annyiban hagyni! Megkeserülik még, hogy ujjat mertek húzni velem!
• Figyelmeztettelek, emlékszel? – szólalt meg a mögötte álló alacsony, aranysárga köpenyes alak. – A kvantumizotóp sokkal értékesebb annál, mint először gondoltuk.
• Emlékszem Tiszteletre Méltó Anya! – fordult feléje Dr. Verrin. – De eddig feltétel nélkül megbízhattam a kutatócsoportban. Végülis tíz százalékban én finanszíroztam az eddigi munkájuk költségeit.
• Így van. – bólintott Senna Lorith. – És ők most mégis el akarják titkolni előled, amit felfedeztek. Vajon miért?

A szikár, magas kelarith főmérnöknő elgondolkodott. A homlokából legyező szerűen hátrafelé ívelő széles csonttaréj enyhén rózsaszínre váltott, amely fajánál fokozott mentális tevékenységre utalt.

• Talán mert a Kaelion-72 eddig még nem ismert tulajdonságára találtak rá…
• Én is úgy gondolom. – erősítette meg a főpapnő. – Ha javasolhatom, egyelőre még ne fedd felelőttük, hogy rájöttünk a titkukra! Beszélj velük úgy, mint eddig és ha nem éred el a célodat, gyakorolj nyomást rájuk!
• Megfogadom a tanácsodat Tiszteletre Méltó Anya! De kérlek, most térjünk vissza az eredeti beszélgetésünkhöz! Hogyan tudnál segíteni, hogy végre utódot szülhessek?
• A Nagy Helix kegyes, leányom! Ha te segítesz neki a céljai elérésében, hidd el, ő sem lesz hálátlan…
  

KEPLER-452b

Syntha

9.

Nyolc hét telt el Elara elutazása óta. A műszaki csapat időközben sikeresen helyreállította és működőképessé tette a Paragont. Ennek köszönhetően máris túl voltak néhány sikeres mentési akción és lassan visszaállt a legénység korábbi életritmusa.

Az állomás nagy hatótávolságú szenzorai szokatlan méretű objektum közeledését észlelték. Ezen a napon Hans és Cloude volt az ügyeletes.

• Az előzetes analitika szerint egy Extra Long Cargo osztályú nagy teherhajó lehet. Az ilyen nem gyakori vendég errefelé. – mondta a monitorokat figyelve Hans. – Talán valamelyik bányászkolóniára hozott gépeket…
• Egy kisebb város is elfér egy ekkora szállítón. Lehet vagy ötszáz méter hosszú. – pillantott a radarképernyőre Cloude. – A parancsnok nem jelzett hozzánk érkező szállítmányt?
• Elara titokzatos építkezésére gondolsz ott az erőmű melletti területen? A naplóban nem szerepel ütemezett beérkező szállítmány. – nyitotta meg a szolgálati feljegyzéseket tartalmazó digitális naplót Hans.
• Lehet, hogy elfelejtette beírni. Tudod milyen a szerelem… – vigyorgott Cloude.

Más esemény nem lévén, érdeklődéssel követték, ahogy a gigantikus teherhajó megközelíti a bolygót, majd fékező manővert hajt végre és épp az állomás felszíni koordinátái fölött geostacionárius pályára áll. Még ez sem keltett gyanút bennük, mert arra gondoltak, hogy hozhatott bármit akár a szomszédos Yagron-13 kolónia számára is. Cloude feltevése csak akkor igazolódott be, amikor a teherhajó parancsnoka az állomás hullámhosszán jelentkezett be.

• S.E.S. 10 irányítás! Itt Atlas-37-1-44 Cargo Carrier teherhajó! Philip Lambert parancsnok beszél!

A két férfi összenézett és Hans a mikrofonhoz hajolt.

• Atlas-37-1-44 Cargo Carrier! Itt az S.E.S. 10-es állomás! Hans Vogel irányítótiszt! Hallgatom Lambert parancsnok!
• Nagytömegű szállítmányt hoztunk a Marsról a Sigma Emergency Solutionnek Mrs. Elara Woss nevére.
• Nem vártunk semmit parancsnok. – felelte Hans. – Ki a feladó és mi a szállítmány?
• A szállítóleveleken Top Secret bélyegzők vannak, a feladója a Galaktikus Biztonsági Tanács. Ennél többet én se tudok. Átküldöm a dokumentumokat a hitelesség ellenőrzésére.
• Mi a fene folyik itt? – mormolta maga elé Hans a fejét csóválva, és a szállítólevelek digitális azonosítójának valódisága csak némileg nyugtatta meg.
• Rákérdezek a parancsnoknál, addig várakoztasd! – intett Cloude.
• Türelmét kérem Lambert parancsnok, amíg elvégzem az ellenőrzést! – szólt a mikrofonba Hans.
• Vettem irányítótiszt! Várom a visszajelzést! – hallották a férfi hangját, aztán az összeköttetés megszakadt.
• Parancsnok, itt Cloude! – jelentkezett be a férfi, amikor Marcus fogadta a hívását. – Van itt egy böhöm nagy teherhajó, aminek az érkezése nincs előre jelezve a szolgálati naplóban. A parancsnoka azt mondja, Mrs. Woss számára hozott nagytömegű szállítmányt a Marsról. A feladója a GBT, a tartalma szigorúan titkos. Fogadjuk?
• Igen, köszönöm! – felelte rövid csend után Marcus. – Megadhatod az engedélyt a szállítmány kirakodására. A naplóba bekerülhet, de amúgy ne verjétek nagydobra a dolgot!
• Mi ez a fene nagy titkolózás parancsnok? – kérdezte Cloude gyanakodva.
• Ez? Pfh! Ez Elara titkos projektje, amiről egyelőre még nekem se árult el részleteket. Bármibe lefogadom, hogy Davidson tábornok keze van a dologban. – felelte Marcus. – Az engedélyt megadom.
• Értettem! – mondta katonás rövidséggel Cloude, majd hozzátette: – Vagyis nem értem, de idővel úgyis minden titokra fény derül. Bevallom, azt reméltem, hogy legalább neked elárul róla valamit…
• Sajnos a nyilvánvaló tényeken kívül én se tudok egyebet. A Marsról való visszaérkezésünk óta dolgozik valamin titokban, de az az érzésem, hogy hamarosan mindenre fény derül. Holnapra várhatjuk a visszatérését.
• Jól van, akkor jelzünk nekik, hogy kezdhetik a kipakolást. – fordult vissza Hanshoz Cloude. – Átvesszük a küldeményt.
• Atlas-37-1-44 Cargo Carrier! Itt az irányítótiszt! Zöld jelzés! Ismétlem: zöld jelzés! – közölte röviden Hans. – Küldöm a célkoordinátákat! Visszaigazolást kérek!
• Az engedélyt és a célkoordinátákat vettem, indítjuk a transzportokat! – jött a válasz.

A teherhajó gerincéről egymás után leváló kis landolóegységek hosszú sorban léptek be a légkörbe. Mindegyik egy-egy nehéz konténert tartott masszív rögzítőkarjai között. Szinte eltörpültek hatalmas szállítmányaik mellett, de az iszonyú súly meg se kottyant nekik. Állandó fékezés mellett lassan ereszkedtek le rakományukkal a megadott helyre, aztán ahogy megszabadultak a tehertől, már tértek is vissza a hajóra.

A folyamat hosszú órákon át tartott. Különleges látványt nyújtott a felhőkön átvonuló hosszú, szabad szemmel is jól látható, lassan mozgó konvoj. A fékezőrakéták aprónak tűnő izzó gázsugarai csillogó láncként ragyogtak az égbolton. Mire az utolsó lángocskák is kialudtak, az éjszakai égbolton felgyúltak a csillagok.

Elara több, mint nyolc hét távollét után – másnap délelőtt érkezett meg és elégedetten szemlélte az építkezést és a mellette elterülő konténervárost. Munkatársainak kérdő pillantásaira csak sejtelmes mosollyal válaszolt és még aznap estére teljes állománygyűlést hívott össze a nagyelőadóba.

Kíváncsi várakozás és izgatott csend fogadta, ahogy Elara Woss elegánsan, erőt és eltökéltséget sugározva lépett be a terembe és ment egyenesen a központi dobogón álló mikrofonhoz. Csillogó szemekkel végignézett a teljes létszámban összegyűlt embereken és ünnepélyes hangon megszólalt:

• Kedves kollégáim, barátaim, a Sigma Emergency Solutions nagy családja!

A teremben feszült figyelem uralkodott el, néhányan előrébb hajoltak székükben, míg mások egyenesen Elara szemébe néztek, kíváncsian várva a folytatást és a magyarázatot az elmúlt hetek titokzatos eseményeire.

• Ma egy olyan bejelentéssel állok elétek, amely nem csupán a jelenünket formálja át, hanem a közös jövőnket is hosszú távra biztosítja. Olyan jövőt, ahol senki sem marad segítség nélkül, ahol mindenki számíthat ránk – bárhol is legyen a galaxisban.

Az első sorokban néhányan elismerően bólintottak, mások halkan suttogtak egymás között. Elara szavai nyomán a teremben nőtt a várakozás feszültsége.

• Két hónappal ezelőtt egy váratlan és nagy horderejű esemény történt, amely arra ösztönzött, hogy olyan döntést hozzak, amely kockázatos, de tagadhatatlanul szükséges. Mindannyian tudjátok, hogy csaknem elvesztettük barátaink egy részét, pontosabban a Paragon teljes legénységét és magát a hajót is. Ez a veszteség szomorú és végzetes lett volna minden tekintetben. Nagyrészt a legénység felkészültségének, az űrhajó páratlan képességeinek és egy váratlan baráti közbeavatkozásnak köszönhetően most mindannyian itt vagytok velünk. Ezért végtelenül hálás vagyok!

Az utolsó mondat után halk taps hallatszott a terem hátsó részéből, amihez egyre többen csatlakoztak.

• Külön köszönet és végtelen elismerés jár annak a szakmailag kiemelkedően magas szinten működő csapatnak, akik az elmúlt hetek alatt nemcsak azt találták ki, hogy hogyan juthatunk hozzá a megfelelő alkatrészekhez, hanem a hiányzókat még le is gyártották és minden komplikációval megküzdve mára ismét működőképessé varázsolták a Paragont!

A tetszésnyilvánítás ezúttal hamar robajlássá nőtt, néhányan felálltak, hogy megtapsolják az érintett csapatot, akik szerény mosollyal és egy-egy bólintással fogadták a többiek elismerését.

• Örömmel jelentem be, hogy a harminchét évvel ezelőtt a Marson létesített és régóta használaton kívüli Paragon űrhajógyár mostantól a miénk!

A teremben döbbent csend támadt, aztán hallgatóság soraiban hitetlenkedő suttogások indultak meg, néhányan meglepetten egymásra néztek, míg mások lelkesen füttyögni kezdtek.

• Nem hagyhattam, hogy ez a hatalmas lehetőség elvesszen. Nem hagyhattam, hogy a galaxis legmegbízhatóbb mentőszolgálata kiszolgáltatottá és működésképtelenné váljon, hiszen a tények bizonyítják, hogy a galaxisban utazóknak szüksége van ránk. Ezért amilyen gyorsan lehetett, tárgyalásokat folytattam a legmagasabb kormányzati szervekkel, hogy az S.E.S. zavartalan működésének érdekében engedélyt kapjunk a Paragonhoz való alkatrészek gyártására.

A terem ismét tapsvihartól zúgott, ezúttal már egyértelmű lelkesedés és megkönnyebbülés sugárzott az arcokról.

• A gyárat az elmúlt hetekben darabokra szedték, konténerekbe csomagolták, és ideszállították. Most pedig már itt van az új otthonában, a Kepler-452b-n. Itt építjük fel újra, távol a kíváncsi szemektől, de a Galaktikus Védelmi Bizottság hozzájárulásával. Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem egyszerűen egy gyárat vásároltunk meg – függetlenséget, biztonságot és jövőt teremtettünk az S.E.S. számára.

A közönség sorain végig hullámzott a büszkeség moraja. Többen éljenezni kezdtek, míg mások lelkesen egymás vállát veregették.

• Ez a döntés nem csupán üzleti érdekeket szolgál. Ez a döntés életeket ment – mert a mi munkánk erről szól. Mostantól biztosak lehetünk benne, hogy amikor riasztást kapunk, nem kell aggódnunk amiatt, hogy eszközeink vagy hajóink meghibásodnak. Minden eszközünk megvan ahhoz, hogy életeket mentsünk, bármilyen helyzetben, bárhol a Tejútrendszerben.

A terem szinte vibrált az elismerés és a lelkesedés kiáradó energiájától.

• Ez a siker a ti lelkiismeretes munkátok gyümölcse. Sokat nyom a latban az, hogy megtettétek azt, amit a galaktikus rendőrség és az űrflotta sem tehetett volna meg hivatalosan. Jó időre elvettétek a Qorin Horda kedvét az újabb inváziótól. És most, kedves barátaim, új fejezetet nyitunk. Egy erősebb, függetlenebb S.E.S. született meg, a fejlődésünk megállíthatatlan! Büszke vagyok arra, hogy ennek a nagyszerű csapatnak a vezetője lehetek. Együtt írtuk meg ezt a történetet, és együtt fogjuk garantálni a galaxisban utazók biztonságát!

Hallgatósága ezekre a szavakra felállva, zúgó tapssal és éljenzéssel reagált.

• De ez csak a kezdet. Dolgozzunk tovább, hogy ne csak mi, hanem mindenki, akinek szüksége van ránk, biztosan tudja: a Sigma Emergency Solutions mindig ott lesz, ha a rászorulók hívnak minket!

Elara mélyen meghajolt, és könnybe lábadó szemmel hagyta, hogy az ünneplés szűnni nem akaró hullámai teljesen betöltsék a teret. Mikor végre megint szóhoz jutott, már csak ennyit tudott mondani:

• Köszönöm, hogy hisztek bennem. Köszönöm, hogy hisztek a küldetésünkben. És köszönöm, hogy hisztek egymásban. Induljunk hát együtt egy még fényesebb jövő felé! Éljen a közösségünk, éljen a Sigma Emergency Solutions! Köszönöm nektek! Köszönöm! Most pedig tartozom nektek még egy fontos bejelentéssel.

Az emberek ünneplő hangulata csak lassan hagyott alább, de végül elhallgattak, mert kíváncsiak voltak Elara bejelentésére.

• Ti is jól tudjátok, hogy egy gyár nem működhet vezető mérnökök nélkül. Ezért most szeretettel felkérem a körünkben tartózkodó Matten Daletát, Rohnat Kessart, Tessir Monraet és Welira Daletát, hogy amennyiben elfogadják a felkérésemet, vegyék át a gyár különböző egységeinek vezető mérnöki kinevezéseit!

A lelkes hallgatóság ujjongása még akkor sem csillapodott, amikor Elara lelépett az emelvényről. Oda siettek hozzá, hogy gratuláljanak neki, megöleljék és kezet rázzanak vele. Ezen az estén mindenki érezte, hogy valami új, valami igazán nagy dolog kezdődött el.

GLIESE-581d

FAGYOTT ÓCEÁNBOLYGÓ

BRANSFIELD-SMITH HYDRALIS-7

MÉLYTENGERI KUTATÓÁLLOMÁS

10.

Az IDO (Ice Deep Operation) sürgősségi kódú riasztás épp az ügyeleti váltás perceiben futott be.

• A Gliese-581d-ről jön, a Hydralis-7 mélytengeri kutatóbázisról. – mondta Victor, aki már egy órája eltervezte, hogy mit fog vacsorázni a szolgálat letelte után. – Jobb lesz, ha itt maradok és ma inkább hideget eszem…
• Majd én leadom a riasztást! – huppant le Carla épp megüresedett székébe Jonathan és már aktiválta is a vészjelzést a Paragon legénységének és az épp szolgálatban lévő mentőalakulat tagjainak személyhívóján.

Alex, Adam, Eve, Cloude és Alexej szinte ugyanakkor értek a négyes platformhoz, amikor Marcus és emberei, beleértve a – próbaidejének végét töltő – "B" csapat tagjait is. A szürke ERU (Electric Repair Unit) és a sötétkék UWR (Under Water Rescue) jelzésű kétszer két méteres mobil műszaki egységek ládáit gurították maguk előtt, majd a droidok segítségével fel a rámpán, be a raktérbe, ahol aztán szorosan rögzítették azokat.

• Sapkát sálat, jégeralsót hoztatok? – kérdezte Alex a fiatalabb férfiaktól.
• Minek? Mi odahaza a befagyott Jenyiszejhez jártunk wellnessre. Csákánnyal törtünk léket, hogy úszhassunk a jég alatt. – csillogtatta félreismerhetetlen orosz akcentusát Alekszej, mire Cloude csak a fejét csóválta.
• Hát, Vodka! Téged ki kellett volna hagyni az evolúcióból komám!
• Tudjátok, hogy rekord gyorsak vagyunk ma? – dicsérte a társaságot Lyra. – Hét perc alatt értünk a géphez.
• Mi történt főnök? – érdeklődött Marcus nyomában lihegve Jarred.
• A természetes tengerfenék tektonikus tevékenysége tetemes területre terjedt ki és megrongált egy kutatóállomást. – tájékoztatta Marcus.
• Tetemes tektonikus terület, mi?! Basszus főnök! Kellett neked pszichológushoz járni?
• Bocs, kicsúszott a számon! – mosolyodott el Marcus. – Az első helyzetjelentés szerint az állomáson nincs személyzet, csak felbecsülhetetlen értékű gépek és több év kutatási anyaga. Minden rendszerük leállt, csak az automata vészjelző küldi a segélyhívást. A feladatunk a rendszerek újraindítása vagy helyreállítása, végső esetben a technikai eszközök és a kutatási információk mentése.
• Fasza! – dünnyögte Jarred. – Ez egy Azurion bázis, tudod? Ők bármeddig kibírják a víz alatt, de én nem!
• Ha szerencsénk lesz, egy csepp víz se ér majd bennünket. – nyugtatta Marcus. – Nem tudtam, hogy aquafóbiád van…
• Hát, most már tudod főnök, de az információ nem publikus…
• Ha a burkolatok nem sérültek és nincs szivárgás, elvileg nem károsodhattak azok a gépek. – mondta rövid gondolkodás után Alex.
• Az út Dana szerint mindössze nyolc és fél percig tart. – tájékoztatta őket Lyra.
• Ez legalább jó hír. – morgott Jarred. – Így nem maradunk távol napokig.
• Mostanában mintha erősebben húzná ide a szívedet valami… – jegyezte meg Selina ártatlanul.
• Vagy valaki! – biggyesztette oda Lyra vigyorogva.
• Legalább végre fel fog nőni és rájön, hogy nem égetheti a két végén a gyertyát. – kelt a pilóta védelmére Selina.
• Így van. – bólintott Marcus. – Ezért ma a "B" csapat vezeti a gépet, amíg ti az utastér kényelmét élvezitek.
• Még ilyen se volt! – torzult grimaszba Jarred arca, aztán hozzátette: – Csak okosan fiúk, ahogy tanítottalak benneteket!
• Ne aggódj Viper! – vigyorgott magabiztosan Zeck, miközben lehuppant a pilótaülésbe. – Minden rendben lesz! Hetekig nyúztál bennünket a szimulátorban, most megmutatjuk, mit tanultunk! Csak jól kösd be magad!

Amint a régi "A" legénység elhelyezkedett az utastérben, Zeck, Ben, Pit, Joe és Dan pedig elfoglalta a helyét a vezérlőben, Marcus a rutin szerint teljes rendszerellenőrzést kért, aztán kiadta a felszállási parancsot.

Az űrhajó motorjai dübörögve éledtek fel, készen állva a versenyfutásra az idővel és a jégpáncél halálos szorításával.

Marcus figyelmesen nézte, micsoda bravúros eredményt ért el Jarred a "B" csapat szimulációs kiképzésével. Az öt férfi olyan összehangoltan kezelte a Paragon rájuk bízott rendszereit, mintha az a tíz év szünet nem is lett volna. A sikeres hiperűrbe lépés után elérkezettnek látta az időt, hogy megbeszélje velük a további kérdéseket, így hát konstruktív beszélgetést kezdeményezett.

• Mit tudtok a Gliese-581d-ről, fiúk? – kérdezte Marcus, miközben hátradőlt a parancsnoki székében, és éles tekintettel végigpásztázta a csapatot. Az irányítóterem világítása halványan derengő kéken világította meg az elszánt arcokat. Ezekben a percekben szinte tapintható volt a feszültség a levegőben.

Pit, a csapat felderítőtisztje – akit küldetések során a Shadowfang névvel illettek – szinte gondolkodás nélkül felelt.

• A bolygó a csillaga lakható zónájában helyezkedik el, de éppen annak szélén. A felszínt negyven-ötven kilométer vastag jégréteg borítja, amely az óceán sós vízéből alakult ki a központi csillagtól való távolság miatt. – hangja határozottan csengett, miközben ujjai láthatatlan térképeket rajzoltak a levegőbe. – Az elmúlt tíz évben néhány mélytengeri kutatóállomást hoztak ott létre, amelyek főként a vulkanikus aktivitás által kibocsátott fluidum összetételét és az ott kialakult baktériumflórát vizsgálják.
• Tökéletes hely egy wellness-hétvégére, igaz, Shadowfang? – szúrta közbe Marcus egy félmosollyal, ami halk kuncogást váltott ki a csapatból. – De hogyan jutnak le a kutatók és az ellátmányt szállító egységek a jégpáncélon keresztül?
• A bolygó vulkanikus aktivitása létrehozott néhány úgynevezett szalagtengert. – válaszolt most a Firestorm hívónéven is ismert Zeck, a legénység szenvedélyes felfedezője és pilótája, miközben lehajolt, hogy a középen lévő holokivetítőn megjelenítse a térséget. A vibráló képen fantasztikusan kék repedések szelték át a jég birodalmát. – Ezeket soha nem fagyott víz tölti ki, mert a mélyből felszálló meleg áramlatok állandóan fűtik őket. A szalagtengerek szélessége pár száz métertől több kilométerig változik, alakjuk és méretük pedig a bolygó geotermikus aktivitása miatt folyamatosan módosul. Ezeken keresztül lehet elérni a mélyebb vízrétegeket, de a jégfalak kiszámíthatatlan mozgása és a fluidum feláramlása komoly veszélyt jelenthet.
• És te képes leszel ilyen körülmények között átnavigálni? – fordult feléje Marcus.

Zeck hátravetette magát a székében, majd olyan szélesen vigyorgott, hogy szinte tapintani lehetett a magabiztosságot a levegőben.

• Simán, parancsnok! – mondta egyértelműen. – De számítson rá, hogy a tengerfenék vulkánjaiból kiáramló forró keverék miatt nehezebb lesz manőverezni. Ez az anyag szuperkritikus állapotban van: se nem folyékony, se nem gáznemű, és tele van ásványi anyagokkal. A hőmérséklet több száz fok, a nyomás pedig a tengerfenéken meghaladhatja az ötezer atmoszférát. Az átjárók néhol nagyon szűkek, a jégfalak állandóan mozognak, és ha nem vagyunk óvatosak, könnyen megsérülhet a hajótest.

Marcus egyetértően biccentett, majd a csapat ébenfekete bőrű műszaki tisztjéhez fordult. – Starblade, mit gondolsz? Milyen meghajtást válasszunk az említett körülmények között?

Ben, a műszaki zseni, már készen állt a válasszal.

• A mágneshidrodinamikai hajtóművünkkel víz alatt is képesek vagyunk haladni, anélkül, hogy erős rezgéseket keltenénk. Akár kilencven kilométer per órás sebességet is elérhetünk, ami elegendő a legtöbb helyzet kezelésére.

Marcus egy röpke pillanatig gondolkodott, majd elégedetten bólintott és a fegyverrendszerek szakértője, Dan felé fordult. – Skybreaker, milyen védelem szükséges, hogy a Paragon egyben maradjon?

Dan, a társaság legrobusztusabb – ám kétségkívül leghiggadtabb – tagja láthatóan elgondolkodott, majd hosszas megfontolás után komoly, összeszedett hangon válaszolt.

• A Zetai hibrid nano-részecske pajzsot integrált mágneses mezővel fogjuk kiegészíteni. Ez stabilabbá teszi az extrém hőmérsékleti és nyomáskülönbségek között, valamint hatékonyabban nyeli el a kinetikus energiát. Ez a kombináció meg fogja óvni a Paragont.

Marcus elégedetten nézett végig a csapatán. Ezek az emberek minden előre látható nehézségre megoldást kínáltak. Bár őt a hosszú évek tapasztalata óvatosabbá tette, a fiatalok lendülete most őt is magával ragadta.

• Szép munka, fiúk! Elméletben már megoldottátok a küldetést. Remélem, élesben is ilyen jól megy majd.
• Vagy még jobban! – vágta rá Zeck szemtelen vigyorral, amit a többiek magabiztos nevetése kísért.

Marcus csak egy pillanatra mosolyodott el, mielőtt az arcára ismét visszatért a rá jellemző komolyság.

• Angyal, milyen terveid vannak? – kérdezte a fedélzeti rádió mikrofonjához hajolva.

Alex válasza egyértelmű és higgadt volt, amint azt a sokat látott mentési tiszt részéről már megszokhatta.

• Ha szerencsénk van, a droidjaink helyre tudják állítani az energiaellátást és a létfontosságú rendszereket, így nem kell sokat kockáztatnunk. Ha viszont az állomás szerkezete súlyosan sérült és menteni kell, a helyzet komplikáltabb. Abban az esetben be kell jutnunk a dokkoló folyosó zsilipjén a Paragonnal, ami rendkívül kockázatos az ismert körülmények miatt. A kijutásról meg ne is beszéljünk…

A csend, ami mondatait követte, nem volt döbbent, vagy fenyegető, Marcus sokkal inkább a csapat elszántságának jeleként értelmezte. Mindannyian tudták, hogy veszélyes küldetés vár rájuk, de ez csak olaj volt a tűzre. Épp az efféle kihívások miatt választották ezt az életet.

Az utastér halvány fényei tompán világították meg a Paragon veterán legénységét, akik szorosan egymás mellett ültek a biztonsági ülésekben. A távoli bolygóra irányuló küldetés feszültsége és az új csapat felügyelete körüli érzések egyaránt érezhetőek voltak a levegőben.

• El kell ismernem, hogy ezek a kölykök egész jól boldogulnak. – szólalt meg Jarred, miközben vaskos ujjait elgondolkodva végig húzta a szék karfáján. Az éles fényekben megcsillant a mini kommunikációs karpánt, ami C.E.L.I.A.-val kötötte össze akár több kilométeres távolságból is. – Firestorm navigációs terve lenyűgöző volt, főleg a szalagtengerek viszontagságait figyelembe véve.

Thalia bájosan elmosolyodott, és kissé oldalra billentette a fejét.

• Igazad van, Jerry. Shadowfang elemzése a jégrétegekről szintén tankönyvbe illő volt. Szinte látom magam előtt, ahogy ő is végigkutatott sok adatot annak idején.
• Ez már a fiatalok energiája, Thalia. – szólalt meg Kenji. – Lelkesek, tele vannak bizonyítási vággyal. Mi már tudjuk, hogy a lendület nem minden, de néha ez az, ami átsegít minket a nehéz helyzeteken.
• Ne felejtsük el a tapasztalatot sem, Kenji, – tette hozzá Lyra, és közben az ölébenfekvő mini kijelző holografikus térképét tanulmányozta. Az arca komoly volt, de a hangjában ott bujkált némi elismerés. – Starblade úgy beszélt a mágneshidrodinamikai hajtóműről, mintha ő maga tervezte volna. Jó hallani, hogy ilyen mélyen értik a technológiát.

Selina hátradőlt, és karba tett kézzel nézett végig a társaságon.

• Oké, oké, mindannyian elismerjük, hogy jól képzettek, de valljuk be, azért mi is ott leszünk, ha baj történik. Szerintem még nincs tapasztalatuk ilyen vészhelyzetben. Vajon hogyan reagálnának, ha tényleg minden összeomlana?

Alex elgondolkodott mielőtt válaszolt volna.

• Ez egy jó kérdés. Én azonban hiszek abban, hogy a jó vezetés mindent meghatároz. Marcus sosem hagyná, hogy a csapat pánikba essen, és úgy látom, ők bíznak is benne. Ez önmagában óriási erőt adhat.
• A bizalom jó dolog, de néha a fizika nem kegyelmez. – morogta Alekszej, miközben a székében hátradőlve a zsebszámítógépén böngészett. A belső feszültségét kiválóan tompította az a precizitás, amivel információkat gyűjtött. – A fluidum szuperkritikus állapota és a jégfalak mozgása elég, hogy bármilyen hajótestet tönkre tegyen, függetlenül attól, milyen lelkes a személyzet.
• Barátom, legalább egyszer próbálj meg nem vészmadárkodni, – szúrta közbe Cloude, aki mindig könnyedebb volt a társánál. – A hajó pajzsa rendben van, és a "bések" tudják, mit csinálnak. Még akkor is, ha látszatra kicsit túlmarketingelik magukat.
• És mi van a mentéssel? – terelte a szót a saját szakterülete felé Alex, mire a társaság egy pillanatra elhallgatott.

Az ő hangja mindig különös figyelmet kapott, főleg, ha a küldetés kritikus részleteiről volt szó. Felnéztek rá több évtizedes mentési tapasztalata és az átélt nehéz helyzetei miatt.

• Ha tényleg be kell mennünk az állomásra, az pontos időzítést, szoros időkeretet és maximális koordinációt igényel. Szükség lesz a teljes rendszer kézi irányítására, ha zsilipelni kell. Vajon érzik ezek a srácok, mekkora felelősség nehezedik ránk? – fogalmazta meg a többiekben is ott suttogó gondolatot.
• Azt hiszem, érzik, Alex. – válaszolt halkan Selina. – De épp ezért kell nekünk itt lennünk. Ha valami félremegy, mi lépünk közbe. Most ez a feladatunk.

Az utastér csendje most másféle jelentést hordozott. Nem a bizonytalanságét, hanem a bizalomét. A veteránok tudták, hogy bár most az új csapat irányít, ők mindig készen kell álljanak a beavatkozásra, ha szükség lenne rájuk.

• Egy perc az érkezésig! – figyelmeztetett ekkor Ben fiatalosan csengő hangja. – Öveket becsatolni!

Amikor a Paragon kisiklott a hipertérből és átszelte az űr végtelen, csillagokkal hintett fekete vásznát, a Gliese-581d távolról, ám teljes pompájában tárult eléjük. A bolygó úgy csillogott a kékesfekete háttér előtt, mint egy tökéletesre csiszolt fehér gyémántgömb. Felszínén ebből a távolságból még alig lehetett kivenni a keskeny mélykék vizű szalagtengereket. Ahogy közeledtek, a jégvilág lenyűgöző részletei bontakoztak ki előttük. Az optikai műszerek már mutatták a soha be nem fagyó szalagtengerek vékony, kígyózó csíkjait, amelyek a jégtakaró monoton fehérjét szabdalva futottak szét a tájon. A bolygó felszínét vastag jégtakaró fedte, amely a fényben szikrázó, kék és ezüst árnyalatokban tündökölt, mint egy gigászi, kiterített kristálypalást.

Zeck szeme elé húzta a fedélzeti HUD (Head-Up Display) kijelzőjét, miközben a Paragont finoman az atmoszférába irányította.

• Oké, most jön a neheze. Készüljetek! A légnyomás itt olyan változékony, mint egy szupernova végjátéka. – figyelmeztetett Ben.

Zeck a kezét finoman a kormányra helyezte, és egy halvány mosollyal válaszolt.

• Úgy aggódsz mintha nem tudnád, milyen profi vagyok. Figyeld meg, úgy manőverezek majd itt, mint egy delfin a tengerben.

Pit gyorsan közbeszólt, hangjában a rossz előérzet halvány árnyalatával.

• Csak épp egy delfin nem repül bele egy mélytengeri vulkanikus kürtőbe, Firestorm. Tartsd szemmel az érzékelőket és figyelj arra, amit mondok!

A Paragon a D.A.N.A. által kiválasztott szalagtenger fölé manőverezett és a legénység szeme elé fenséges, de baljós látvány tárult. A jégfalak nem voltak nyugodtak: recsegtek és ropogtak, mintha egy láthatatlan erő mozgatná őket. A mélyből felszálló meleg áramlatok páraoszlopokat emeltek a magasba, amelyek szinte azonnal megfagytak, és csillámló tűhegyes jégtornyokat hoztak létre. Ezek a formációk groteszk szobrokként meredeztek, és árnyaik kísérteties, táncoló mintákat rajzoltak a jégfalakra.

• Felszíni hőmérséklet mínusz százhuszonegy Celsius fok, a légnyomás egy egész kettő század bar. Szélirány északnyugat, sebessége kilencvennyolc kilométer per óra. – ismertette a lokális meteorológiai helyzetet Pit.
• Mennydörgő égbolt! Ki az az őrült, aki kutatóbázist épít egy ilyen helyre? – suttogta Jarred, ahogy egy újabb, mély roppanás hangzott fel a hajó alatt.
• Gondolom, ez költői kérdés volt Jerry. – szólalt meg kedves hangján C.E.L.I.A. – De ha valóban tudni szeretnéd, a kutatóbázis tulajdonosa az Azurion Kormány új energiaforrásokat kutató különleges bizottsága.

A kanyargó kék szalag megdöbbentő mélysége most tátongó szakadékként tárult eléjük. Két oldalán kanyonszerűen tornyosuló falak több kilométer magasak voltak, mint egy jégből faragott, fenséges katedrális, amelynek oszlopai a csillagtalan égbe nyúlnak. A jégfalak nemcsak mozogtak, de helyenként hatalmas tömbök váltak le róluk, és a mélybe zuhantak, ahol sziszegve tűntek el az örvénylő vízben.

Zeck hátradőlt a pilótaülésben, szemével rövid ideig a monitorokat pásztázta, aztán pillantása a lenyűgöző látványnál ragadt.

• Ha van bármi a galaxisban, ami egyszerre gyönyörű és halálos, hát akkor az pontosan így néz ki.

Marcus a háttérből szólt közbe, karba tett kézzel állva a vezérlőterem közepén.

• A kétségkívül kifinomult esztétikai érzéked nem ment meg minket, Firestorm. Inkább arra figyelj, hogy milyen gyorsan tudsz manőverezni, ha ezek a jégfalak zárulni kezdenek.

A pilóta féloldalas mosollyal fordult felé.

• Bízza rám parancsnok! Amíg a jég lassabban mozog, mint én, addig nem kell aggódnia.

Pit nem tudta visszafojtani a megjegyzést, miközben az érzékelőket ellenőrizte:

• Te csak fogd a kormányt haver, akkor talán elmúlik az aggodalmunk! Ilyen erős oldalszélben akár két kézzel is foghatod!

A Paragon egyre mélyebbre ereszkedett a kék-ezüst színekben csillámló függőleges jégfalak közé. A legénység szíve a torkában dobogott, ahogy az űrhajó a keskeny szurdok kanyargó falai között suhant egyre lejjebb és lejjebb. Külső burkolatán páraréteg rakódott le, amely azonnal megfagyott, és ezüstös jégkristályokkal vonta be a hajó testét. Az érzékelők figyelmeztető hangon jelezték a nyomás és a külső hőmérséklet folyamatos változásait, az erős oldalszél és a ki-kicsapó meleg légörvények pedig ide-oda lökdösték a hajót, mintha a fenyegető mélység csak játszadozni akarna vele.

Pit csendesen megszólalt, ahogy az egyik jégfalról óriási tömb vált le, és a mélybe zuhant.

• Ez nem csak látványos. Ez él. A bolygó szó szerint lélegzik.

Marcus lassan bólintott, szeme szigorú maradt, de hangjában ott bujkált az egyetértés.

• És ha lélegzik, akkor ölni is tud. Ne feledd ezt, Shadowfang! Starblade, aktiváld a pajzsokat!
• Igenis, parancsnok! Pajzsok aktívak!
• Figyelem, lemerülünk! – jelezte Zeck és előre billentette a gép orrát, épp olyan szögben, hogy vissza ne pattanjon a vízről, mint egy kacsázó kavics, de ne is ugorjon egyből csukafejest.

Enyhe rázkódás jelezte, hogy a sebesség és a belépési szög éppen megfelelő volt. A Paragon lassan, óvatosan merült bele a tajtékzó vízbe, mintha minden alkatrésze idegenkedne ettől a szokatlan közegtől. Utasai előtt lassan kitárulkozott a tenger mélye. Sejtelmes jégfalak szegélyezték az utat, időnként óriási légbuborék felhők szöktek fel a mélyből dübörögve, mintha a bolygó saját légzését látták és hallották volna. Ahogy egyre mélyebbre merültek, a rejtett jégvilág lenyűgöző színes részletei bontakoztak ki előttük. Marcus a kéken szikrázó mélységben gyönyörködött, amíg lassan minden fény elhalványult mögöttük és már csak a Paragon reflektorai világítottak. Fényük alig néhány tíz méterre hatolt előre a vízbe, ahol groteszk jégformációk bukkantak elő, mintha a tenger mélye fokozatosan fedné fel előttük titkait. A jégfalak közti rés mérete folyamatosan változott, a legénység feszült csendben figyelte a monitorokat és a hajót körülvevő, egyre nyomasztóbb látványt.

Pit a szenzorokat figyelve megszólalt:

• Ezek a geotermikus áramlatok túlságosan szabálytalanok. Egyik pillanatban felfelé törnek, a következőben eltűnnek. Egyébként a külső nyomás ezzel a sebességgel hamarosan eléri az első kritikus mértéket.

Zeck felsóhajtott, miközben stabilizálta a hajót az áramlatokon. A víz alatti kanyon jégfalai ezen a szakaszon vészjóslóan közel voltak egymáshoz, de a pilóta magabiztos kézzel tartotta a gépet az optimális távolságban.

• Tartsátok nyitva a szemeteket, nehogy váratlan meglepetés érjen minket! – mondta Joe.
• Leginkább az, hogy a vulkanikus aktivitás miatt kapunk egy gejzírt az arcunkba. – bökött a kijelzőre Pit, amelyen egy gyorsan terjengő sötét folt egyre közelebb került. – Az ott nem néz ki barátságosnak.
• Az ott egy felszálló fluidumfelhő. – tájékoztatta őket Ben. – Forró vízben oldott ásványi anyagokat tartalmaz, elvileg nem veszélyes…de az energiája nekilökheti a hajót a jégfalnak.
• Nyugi, nem fogja! Uralom a helyzetet! – mondta halkan Zeck, miközben tudata szinte összeforrt a Paragonnal. – Ez az áramlat olyan, mintha turbulenciában repülnénk, és még előre látható is. Nem lesz baj!

Ahogy a Paragon Zeck kezei alatt finoman manőverezett a kanyon szűk járataiban, váratlanul egy újabb geotermikus áramlat tört fel a mélyből, forró gázokat és sötét anyagot lövellve magából. A hajó megremegett, a burkolatot érő hő egy pillanatra veszélyesen megemelte a külső érzékelők hőmérsékleti mutatóit.

• A pajzsok? – kérdezte Marcus teljes nyugalommal a hangjában.
• Tökéletesen működnek! – felelte Ben. – A külső nyomás túllépte a második kritikus mértéket! A hőmérséklet ötvenkét Celsius fok.

Feszültségük kissé alábbhagyott, ahogy a szonár és a batiméter jelezte, hogy közelednek a jégszakadék fele mélységéhez, ám ekkor újabb morajlás hullámzott át a vízen és a környező jégfalak ismét megmozdultak. A geotermikus nyílásokból felszökő gázok hatása itt intenzívebben volt érezhető.

• Ha nem lenne a kombinált pajzs, a nyomás már összeroppantotta volna a hajótestet. – jegyezte meg Ben. – Elképesztő ez a hajó parancsnok!
• Tudom! Úgyhogy vigyázzatok rá nagyon, mert csak ez az egy van belőle!

Óriási tömb hasadt le mellettük a jégfalról és sodródni kezdett, céltalanul, mintha nem tudná eldönteni, hogy lefelé vagy felfelé induljon. Végül lassan az oldalára fordult és úgy döntött, hogy éppen a Paragon útját fogja keresztezni.

Zeck ujjai megfeszültek a kormányon és minden idegszálával a kitérésre összpontosított, de az erős ellenáramlatban nem volt könnyű dolga.

• Mint egy szar videojáték! – morogta, miközben a hajó épp csak egy hajszálnyira suhant el a gigászi jégdarab mellett.

Aztán csak merültek, merültek tovább, egyre lejjebb a végeláthatatlan mélységbe. Az időérzékük már teljesen összezavarodott. Csak a műszerek óráinak kijelzőjét figyelve tudhatták, hogy már majdnem tíz perce haladnak lefelé, átlagosan hatvan kilométer per órás sebességgel.

• Tengerszint mínusz harmincnyolc kilométer! – jelezte Ben. – A nyomás hamarosan eléri a negyedik kritikus mértéket! A pajzs még mindig tart, túlterhelésnek semmi jele. A hőmérséklet nyolcvanhét Celsius fok, emelkedik.

Mindannyian tudták, hogy csak a Paragon stabil energiaellátó rendszerének és a kombinált nano és mágnesindukciós pajzsnak köszönhetik, hogy az iszonyú nyomás még nem roppantotta össze a hajótestet. Aztán váratlanul vége szakadt a lelküket is szorongató jégfalaknak, kitárult előttük az óceán és a reflektorok fénye beleveszett a jégtakaró alatti mélység fekete végtelenjébe.

Zeck alig észrevehetően fellélegzett, ujjai kevésbé szorosan markolták a kormányt.

• Mostantól kicsit unalmasabb lesz az út. – jegyezte meg, mintegy önmagának.

Összességében több, mint egy órás feszült várakozás és izgalom után végre megközelítették a tengerfeneket.

• A doppler szerint száz méterre van az alja. – jelezte Pit. – Viszont egyenetlen és úgy tűnik, mintha állandó mozgásban lenne. A nyomás négyezer kilencszázhatvan bar, a hőmérséklet kétszáznyolcvanegy Celsius fok, tovább emelkedik.
• Sebességet a minimumra! Tartsd stabilan Firestorm! – utasította pilótáját Marcus.
• Vettem Grizzly!
• Shadowfang, keresd meg az objektumot!
• Azonnal, parancsnok!

A reflektorok által megvilágított látkép egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. A vulkanikus nyílások körül vastag, fekete füstoszlopok emelkedtek, amelyeken apró kristályszemcsék csillogtak, mintha a mély sötétség titkait akarnák felfedni. A víz zavaros volt az oldott részecskéktől és kémiai anyagoktól. A környező sziklafalak a műszerek mérései alapján szinte izzottak az óriási hőt kibocsátó geotermikus folyamatok miatt. A felderítőtiszt fürge ujjai teljes gőzzel dolgoztak a kereső érzékelők és műszerek beállításain. Végül a mutatóujja megállt az egyik kijelző felett.

• Megvan! Az ott a Hydralis-7! A radar szerint alig háromszáz méterre van tőlünk és ha nem tévedek, azok ott az állomás fényei… – mutatott előre a sötétségbe, ahol valóban derengett néhány apró fényfolt. – A külső nyomás ötezer hetven bar, a fluidum hőmérséklete négyszáztíz Celsius fok, még mindig enyhén emelkedik…

Marcus nem szólt, csak a fejét csóválta és végtelenül hálás volt Pannek ezért a védőpajzsért.

Az optikai érzékelők a távolban halványan derengő pontokat mutattak, amelyek lassan közeledtek a sötét mélységben. Zeck előre dőlt, szinte a kijelzőre tapadva. Ahogy a Paragon lassan elérte az állomást, a legénység szíve még mindig a torkában dobogott. A fények egyre élesebbek lettek, de a környező sötétség és az időnkénti remegések állandó figyelmeztetésként hatottak: a bolygó nem fogja könnyen a titkaihoz engedni őket.

• Az a bázis még mindig áll? Az alapján, amit eddig láttunk, már rég össze kellett volna omlania. – hitetlenkedett Ben.

Marcus mélyet sóhajtott, és a konzolra támaszkodott.

• A bolygó próbára tesz minket. Nem vendégszerető világ, de mi nem is kéjutazáson vagyunk itt. Firestorm, tartsd az irányt és lassan közelítsd meg az állomást!

Zeck tekintete a vezérlőpanel és az ablakon túli homályos, elmosódott világ közt cikázott.

• Igen, parancsnok!

A reflektorok most már megvilágították a bázist. Hatalmas nyomásálló kupola volt, amelyet lerakodott üledék és sórétegek borítottak. A szerkezet néhol láthatóan megrongálódott. Törmelékfelhők lebegtek a vízben, sötét nyílás tátongott az egyik falon. A kupolából négy dokkoló folyosó ágazott szét.

A Paragon lassan megközelítette a kettes folyosót, vagyis azt, amelyik a sérült négyes blokktól a legtávolabb volt. Az automata védelmi rendszer valószínűleg még idejében izolálta a sérült részt, így nagyobb része – például a központi kupola – egyelőre sértetlen maradt.

• A bázis rendszerei inaktívak. – tanulmányozta Ben érdeklődve a képernyőn megjelenő adatokat. – Ha az automata dokkolórendszer sem működik, érdekes lesz az összekapcsolódás… De valami nem tetszik itt nekem…
• Mi az Starblade? – kérdezett rá Marcus.
• Parancsnok! – szólalt meg társát megelőzve Joe, aki műszereivel már jó ideje a tengerfenékről érkező életjelek után kutatott. – Mintha azt mondtad volna, hogy az állomáson nincs élőlény, csak kutató droidok és mesterséges intelligencia?
• Ez az információ szerepelt a riasztási értesítésben. – válaszolta Marcus, majd hirtelen elkomorodott. – Miért? Nem ez a helyzet?
• Nem…
• Hát ezt akartam mondani… – bólintott Ben.

Marcus megdöbbent, de próbált uralkodni magán.

• Élőlények vannak a bázison?!
• A biometrikus és egyéb detektorok három egymástól független életjelet érzékelnek. – erősítette meg Joe állítását Ben.
• Ezt nem akarom elhinni! Starblade! Próbálj rádiókapcsolatba lépni velük! Meg kell tudnunk, mi történik ott és kik azok!

A Paragon legénysége izgatottan várakozott, miközben a kommunikációs rendszer minden lehetséges frekvencián próbálta elérni az állomást. A reflektorok fénye tovább pásztázta a sötét vizet, de a bázis komor látványa nem enyhítette a feszültséget. Ben ujjai gyorsan kopogtak a vezérlőpanel billentyűzetén, miközben a kommunikációs csatornákat kalibrálta. Arca feszült koncentrációt tükrözött, de a hangjában nem volt érezhető a nyugtalanság.

• Egyik hullámhosszon sincs értékelhető jel.

Hosszú másodpercek teltek el, amelyek egy örökkévalóságnak tűntek, miközben mindenki a választ várta. Az érzékelők egyre pontosabb adatokkal szolgáltak a bázis belső tereiről, melyeket Pit meg is osztott a többiekkel:

• A levegő szén-dioxid tartalma a belélegezhető határértéken van és oxigénszintje meglepően stabil. A belső hőmérséklet tizenöt Celsius fok.

Marcus a kijelzőn lévő adatokra meredt, miközben a tenyerét a konzolra helyezte. Gondolatai cikáztak, és próbált magyarázatot találni a helyzetre. Ez a mentés sem a tervek szerint alakul, de most már itt voltak, túl közel ahhoz, hogy visszaforduljanak.

• Ha nem válaszolnak, az lehet technikai probléma is... – kezdte Marcus, de Pit közbevágott.
• Vagy szándékos.

Minden szem rá szegeződött. A feszültség szinte tapintható volt, miközben a legénység megpróbálta megérteni a helyzetet. Marcus végül határozottan bólintott.

• Jól van! Ez mostantól már nem spekuláció kérdése. Lyra, gyere és próbálj kapcsolatba lépni a központi irányító rendszerrel! Máshogy nem tudunk bejutni az állomásra, csak ha életet lehelsz a zsilipbe és a dokkoló folyosóba. A kettest nyisd ki, ha tudod! A tulajdonos által megadott belépési kód remélem még érvényes lesz!
• Vettem parancsnok! – jött a felelet a fedélzeti rádióból, aztán a nő hamarosan megjelent a vezérlőteremben és az informatikai konzolhoz lépett.
• Firestorm, közelítsd meg a kettes zsilipet! Készülj fel a dokkolásra, amint Lyra megbűvöli a rendszert!
• Igen parancsnok!
• Angyal, Adam, Touluose, Eve és Vodka! Készüljetek, mindjárt dokkolunk! Vigyétek Armort és kézifegyvereket is, mert nem tudjuk, mifélékkel találkoztok majd odabenn!
• Vettem Grizzly! – jött Alex válasza az utastérből. – A zsilipnél leszünk!

A Paragon egyelőre mozdulatlanul lebegett a kettes zsilipkapunál. A bázis körül lebegő forró vulkanikus por és a környezet zord látványa mindenkit emlékeztetett arra, hogy mennyire kiszolgáltatottak ebben az idegen világban. Ben érdeklődéssel figyelte, ahogy Lyra távirányítással igyekszik működésre bírni a zsilipet irányító elektronikát.

Hitetlenkedve csóválta meg a fejét, amikor odalenn váratlanul kigyúltak a jelzőfények és felvillantak a dokkolást segítő lámpák és a dokkoló folyosó működésbe lépett.

• Ezt meg hogyan csináltad Lyra?
• Maradjon az én titkom! – kacsintott rá a nő, aztán lefuttatott még egy ellenőrzést és intett Marcusnak. – Úgy nézem, csak újra kellett indítani. Most stabil. A belépési kód valid!
• Köszönöm Lyra! – bólintott Marcus. – Firestorm, ha nyílik a zsilipkapu, behajózunk!
• Igen parancsnok!

Lyra távirányítással előbb lezárta a belső zsilipkaput, több lépcsőben feltöltötte a folyosót a kinti vízzel, hogy kiegyenlítse a nyomást. Ezután Lassan nyitotta a külső zsilipkaput. Mindez nagy precizitást és meglehetősen hosszú időt követelt. Amikor a külső kapu teljesen kinyílt, Lyra megszólalt:

• Behajózhatunk parancsnok!
• Rendben! – bólintott Marcus. – Firestorm, lassan úsztasd be a Paragont!
• Értettem! – válaszolta a pilóta és a lehető legfinomabb módon navigálta be a hajót a folyosóba és jelentette, amikor elérte a kívánt pozíciót. – Rögzítem a hajót!
• Lyra, zárhatod a kaput! – mondta Marcus.
• Kezdem zárni! – nyugtázta a nő, majd a hosszú percekig tartó művelet után folytatta: – Ellenőrzöm a külső kapu hermetikus tömítését, aztán a belső légnyomáshoz egyenlítem a folyosó nyomását. Tömítés rendben! Az automatika már végzi a dolgát. A belső nyomás több lépcsőben folyamatosan csökken, a gázkeverék beáramlása megkezdődött!

Újabb feszült várakozással töltött hosszú idő után végre sikerült elvégezni a fokozatos kiegyenlítést. Lyra ellenőrizte a stabilitását.

• A kettes dokktól a központig szabad az út, a négyes szektor viszont instabilnak tűnik! Nem sok időnk van parancsnok. Zöld a lámpa! Lassan nyitom a belső zsilipkaput. A belső nyomás és a hőmérséklet normális!

Az automatika tökéletesen működött, így hamarosan megnyílt az út a műszaki egység előtt.

• Kész! – jelezte Lyra. – Ellenőrzés rendben!
• Mestermunka volt Lyra! – mondta őszinte elismeréssel a hangjában Marcus. – Starblade! Inaktiváld a védőpajzsot, de tartsd készenlétben

Marcus jól tudta, hogy mostantól a hajó teljesen védtelen lesz egy esetleges külső műszaki hibával vagy katasztrófával szemben. Nagyon remélte, hogy az emberei hamar végeznek és sértetlenül távozhatnak ebből a pokolból.

• Pajzs inaktív. – jelezte Ben.
• Angyal! Sikeresen bezsilipeltünk! Indulhattok! – tájékoztatta Marcus a raktérben várakozó csapatot. – Shadowfang, navigáld a csapatot az életjelek irányába!
• Értettem parancsnok!
• Vettem Grizzly! Nyitom a hasi rámpát! – jött Alex válasza. – Elhagyjuk a hajót! Előre küldöm Horizon-t és sisakkamerára kapcsolok, hogy ti is lássátok, amit mi.
• Shadowfang! Tapadj a szeizmikus érzékelőkre, hogy ne érhessen bennünket kellemetlen meglepetés! – mondta Marcus.
• Szemem a pályán, parancsnok!

A vezérlőterem legénysége a külső kamerákon át kísérte figyelemmel, ahogy a harci android és nyomában az öt fős csapat biztonságos exoszkeletont viselve elindul a bázis homályba vesző ismeretlen belseje felé.

• Úgy látom, a három bioszignál az egyik raktárhelyiségből jön. – közölte Pit. – Angyal! Átküldöm a bázis közlekedési alaprajzát a sisak kivetítőtökre!
• Az jó lesz, köszönöm!

A Paragon vezérlőtermében mindenki a műszereket figyelte. Ben bázist figyelő detektorainak indikátorai legalább olyan nyugtalanok voltak, mint Pit szeizmikus érzékelői.

• Nem tetszik ez nekem, parancsnok! – jegyezte meg a fejét csóválva. – Határértéken túli nyomásingadozásokat tapasztalok a bázis sérült négyes szektorának közelében.
• A biztonsági kapuk vagy a falak megrongálódhattak és nem bírják az óriási külső terhelést. De az is lehet, hogy a nyomáskiegyenlítő rendszer nem működik megfelelően. A csapatnak sietnie kell, mielőtt … – Marcus nem fejezte be a mondatot, helyette Alexet hívta. – Angyal, itt Grizzly! A négyes szektorban tovább romlott a helyzet, veszélyesen instabil! Igyekezzetek!
• Vettem Grizzly! Gyorsítunk! Mindjárt elérjük a raktárt. – felelte Alex.
• Lyra! Van még olyan biztonsági kapu a négyes blokk és a központ között, amit be tudsz zárni? – kérdezte Marcus. – Ha van, zárd be azonnal!
• Máris ellenőrzöm parancsnok!

Szinte futólépésben közelítették meg a bázis központi terét, ahonnét a raktárak nyíltak. Az életjelek három egyértelmű forrása most már nem csupán halvány jel volt a szenzorokon, hanem jól kivehető humanoid formájú lények.

• Ezek egyértelműen nem emberek. – állapította meg Pit. – Az egyik biztosan egy azurion, a másik kettő bármi is lehet. – Így nem tudom megállapítani.
• Hamarosan megtudjuk! – válaszolta Alex és intett társainak, hogy húzódjanak a raktár ajtajának biztonságosabb két oldalára. – Gyerünk, igyekeznünk kell, mielőtt összeomlik a kóceráj!

Az ajtó nem nyílt automatikusan. Ez persze lehetett a belső rendszerek leállásának következménye is. Alex a kapcsolótáblához lépett, hogy manuálisan nyissa az ajtót, de az apró funkciólámpák továbbra is pirosan világítottak.

• Eve, próbáld meg kinyitni! Úgy hallottam, a marsi expedíció alatt bravúrosan remekeltél a kódfeltöréseket illetően. – intette közelebb a nőt Alex.
• Ó, a hírem már megint megelőzött! Egy próbát mindenesetre megér. – mondta Eve és a maga spontán módján a kapcsolótábla elé térdelt, mire Cloude és Alekszej összenézett, Adam pedig erélyesen rájuk szólt.
• Mit bámultok, mint a moziban? Hagyjátok dolgozni!

A két férfi jobbnak látta nem megosztani Adammal a kellemes emléket, amit ez a teljesen természetes mozdulat felidézett bennük. Eve gyorsan és hatékonyan dolgozott. Amint rátalált a zár algoritmusára, pillanatok alatt megfejtette a kódot és a relé már ki is oldott.

• Ez gyorsan ment! – mondta elismerően Alex és előzékenyen felsegítette a térdelő nőt, mire a két katona alig bírta visszafojtani a kitörni készülő nevetést.
• Perverz állatok! – morogta magában Adam, aki kényes volt húga renoméjára, még ha maga Eve nem is adott sokat arra.
• Köszönöm. Nyithatod az ajtót Alex! – mondta a nő és kesztyűs ujjaival látványosan megtörölte sisakablakát a szája előtt csak azért, hogy a bátyját bosszantsa.

Szóváltásra már nem maradt idő a testvérek vagy a hangosan felnevető két katona között, mert Alex mozdulatára kitárult a raktár ajtaja és a sötét mélyben megmozdult valami.

A.R.M.O.R. optikai, akusztikus és infravörös érzékelői azonnal oda fókuszáltak, jobb kezében figyelmeztetően megmozdult a sugárvető.

- Itt a Sigma 10 mentési egysége! – szólalt meg szavait a sisak hangszóróján át kihangosítva Alex. – Jöjjenek ki onnét, mert egyre fogy az időnk! Eve, Adam, Toulouse! Igyekezzetek a központi vezérlőbe és töltsetek le minden létező kutatási adatot a számítógépekről! Úgy tűnik az állomás helyreállítására már nem marad időnk!

- Futólépés emberek! – adta ki a parancsot Cloude és már indult is.

A raktár mélyéről rövid csend után egy bizonytalan, gurgulázó hang hallatszott:

• Kérem, ne bántsanak! Nincs fegyverünk! Minket bezártak ide!
• Azért vagyunk itt, hogy segítsünk! Jöjjenek ki gyorsan és igazolják magukat kérem! – szólította fel őket Alex türelmetlenül.

Néhány pillanat múlva három alak jelent meg az ajtóban. A.R.M.O.R. rutinosan szkennelte őket, majd miután konstatálta, hogy fegyvertelenek, leeresztette a sugárvetőjét. Alex ismét ellenőrizte a levegő összetételét és a légnyomást, majd úgy döntött, hogy leveszi a sisakját, közvetlenebbé téve ezzel a kommunikációt. Egyikük valóban egy mélykék bőrű azurion volt, méghozzá egy nő. Olyan magas lehetett, mint Eve. Arcában két nagy, mandulavágású szem csillogott. Olyan csinos, hegyes kis füleket viselt, mint a földi tündérmesék mitikus alakjai. Hosszú, valószerűtlenül vékonyszálú kékesfekete hajzuhataga – amely a vízben a légzőszerv szerepét töltötte be – most lágyan omlott keskeny vállaira. Törékeny ám áramvonalas testét mélyazúrkék feszes bőr fedte, melyen vékony, ezüstös biolumineszcens csíkok szaladtak szét. Kezének és lábának ujjai közt áttetsző rózsaszín úszóhártya feszült. Hétköznapi öltözete egyáltalán nem illett ehhez az életveszélyes környezethez. Társa a nypharyda fajhoz tartozott, amely eredetileg szintén alapvetően vízi éltmódhoz alkalmazkodott. Kupolaszerű fejéből oldalirányban két jellegzetes kerek, porcos képződmény emelkedett ki, melyek a víz alatt kopoltyúként funkcionáltak. Arcából két fekete íriszű halszem nézett mereven előre, orra és szája helyén mozgékony polipkarokhoz hasonló nyúlványok lógtak. Teste elnyújtott, enyhén lapított humanoid alak volt, melyet halvány rózsaszín, lila és ibolyakék árnyalatokban jártszó, áttetsző bőr borított. A harmadik egyáltalán nem illett ebbe a társaságba, hiszen a kyránok köztudottan egy száraz, félsivatagos éghajlatú bolygóról származnak. Magasabb és jóval vaskosabb volt, mint Adam, aki maga is több volt két méternél. Hüllőszerű arcában lapos orr, fölötte pedig két apró, függőlegesen vágott íriszű szem ült. Feje két oldalán egy-egy kis kerek lyuk szolgált hallószerveként. Vastag, rugalmas matt mohazöld bőrét aranybarna pikkelyek borították. Könnyű, lenge anyagú öltözetet viselt, amely a sivatagban jó szolgálatot nyújthatott, itt azonban egyáltalán nem volt praktikus.

Látszott rajtuk, hogy nem olyan rég még saját otthonukban tartózkodhattak és egyáltalán nem készültek mélytengeri kiruccanásra. Összességében így együtt meglehetősen furcsa képet nyújtottak, de ezen most nem volt idő gondolkodni.

• Az én nevem Alex Theron és mentési tiszt vagyok. – mutatkozott be, hogy némiképp oldja a hangulatot és Alekszej segítségével már kezdte is kifelé terelni őket, aztán menet közben próbált további információkhoz jutni. – Tudomásunk szerint különleges veszélyességi szintje miatt az állomáson nem tartózkodhat senki. Hogy kerülnek önök ide?
• Az én nevem Lokahi és az általatok Kepler-22b néven ismert óceánbolygóról származom. – szólalt meg elsőként a kék bőrű fiatal nő alig észrevehetően remegő hangon. – Ő itt nypharyda kutató kollégám, Nannahy a HD40307g-ről, a másik pedig egy kyrán, a Gliese-667Cc lakója Kikkekikoa és szintén kutatással foglalkozik.
• Jól vannak? Nem sérültek meg? Mióta vannak itt? Hogyan kerültek ide? – zúdította rájuk kérdéseit Alex, miközben H.O.R.I.Z.O.N. a tempójukat tartva lebegett mellettük és mindhármukon elvégzett egy gyors fajspecifikus biofunkció szkennelést.
• Leszámítva, hogy a bőrünk nehezen viseli a száraz környezetet és a légutaink is kiszáradtak, jól vagyunk. – felelte Lokahi, aztán fejével böhöm kollégája felé bökött. – Persze Kikkre ez nem vonatkozik. Azt hiszem, ő csak az éhséggel küzd.
• Értem. – mondta Alex és nyugtázta, hogy a válasz egybevág H.O.R.I.Z.O.N. vizsgálati eredményeivel.
• Amúgy talán egy napja lehetünk itt. – folytatta a bőbeszédű azurion. – Nem sokkal azután, hogy bezártak és a sorsunkra hagytak bennünket, jött egy félelmetesen erős talajmozgás. Valahol megroppanhatott a szerkezet, mert beriasztott a biztonsági rendszer, aztán elment az áram. Már attól féltünk, hogy megfulladunk vagy ami még rosszabb, lassan éhen halunk. Egy aljas áruló hozott ide bennünket, hogy információkat szedjen ki belőlünk, vagy megzsarolja a hozzátartozóinkat. Aztán amint elérte a célját, már nem voltunk fontosak a számára.

Valahol az állomás távolabbi részében vészjósló recsegő-ropogó hang hallatszott, aztán egyre hangosabb morajlás hullámzott végig a folyosókon. A falakon remegés futott át, ami semmi jót nem jelentett. A világítás ki-kihagyott, végül teljesen kialudt. A menekülők már csak a sisaklámpáik fényénél tájékozódhattak.

• Angyal, igyekezzetek! – hallotta Marcus szokatlanul feszült hangját és rögtön érezte, hogy nagy a baj. – A négyes szektor összeomlott, a víz betört a dokkoló folyosóba. Már csak egy biztonsági kapu választ el benneteket attól a résztől!
• Futás! – kiáltotta Alex és hangjából kiérződött, hogy kezdi elveszíteni híres nyugalmát. – Toulouse, hagyjátok a letöltést! Igyekezzetek a hajóhoz!
• Már úton vagyunk Angyal! – jött a sisakhangszórókból Cloude futástól ziháló válasza.

Az állomás mélyéről hangos roppanó hangok és csattanások hallatszottak, ahogy az iszonyú külső nyomás lassan maga alá gyűrte a szerkezetet.

• A négyes szektor teljesen megsemmisült! – jelentette Lyra. – A belső záróelemek legfeljebb néhány percig bírják a nyomást! A hőmérséklet már erősen emelkedik!
• Firestorm! – kiáltotta Marcus. – Indítsd a motort! Starblade! Amint az embereink a fedélzetre lépnek, zárd a rámpát és aktiváld a védőpajzsot!

A pilóta és a műszaki tiszt azonnal követte az utasításokat.

• Már látom őket parancsnok! – jelezte Shadowfang. – Teljes létszámban jönnek!
• Mozgás! Mozgás! – kiáltotta Marcus és ujjai elfehéredtek, ahogy a parancsnoki szék karfáját szorították.

A hangszórókból válasz helyett csak a puszta életükért versenyt futó emberek kétségbe esett zihálása hallatszott.

• Joe, Selina! Menjetek a raktérbe és lássátok el őket, ha szükséges!
• Lezárom a mögöttük lévő szakaszt! – kiáltotta Lyra és ujjai villámgyorsan mozdultak. – Ezzel is időt nyerek nekik.

Az öt fős mentőegység és a három megmentett fogoly már-már elérte a zsilip belső kapuját, amikor az egész állomás megrázkódott és a központi kupola megroppant a nyomás alatt. Egy tizedmásodperc alatt vált milliónyi éles szilánkból álló robbanásfelhővé.

Lyra készen állt, hogy rekord sebességgel végezze el a kizsilipelési protokollt, de sejtette, hogy már nem lesz rá ideje.

• Figyelj Starblade! – kiáltotta Shadowfang, miközben Ben keze készenlétben lebegett a védőpajzs aktiváló kapcsolója fölött. – Húsz méterre vannak! … tizenöt … tíz… öt… most!

Ben lecsapott a kapcsolóra és amint a Paragon védőpajzsa felizzott, már zárta is a rámpát.

• Beértünk! – kiáltotta Alex, de többre már nem maradt ideje, mert iszonyú erejű robbanás moraja fojtotta bele a szót.

Marcus épp kiadta volna a zsilipelési és vészfelszállási parancsot, amikor a hajó környezetét mutató monitorokon csak annyit láttak, hogy a dokkolófolyosó egyszerűen porrá robban körülöttük. A gépet a rázúduló irdatlan víztömeg és az állomás szerkezetének kaotikusan örvénylő szilánkjai fogták gyilkos présbe. A Paragon minden atomja felnyögött kínjában, ahogy az ötezer bar nyomású vízpöröly egyszerre minden oldalról lesújtott rá. A hajó szélben pörgő falevélként sodródott a kaotikus örvénylésben. A pajzsok azonnal túlterhelődtek, a világítás és a belső rendszerek egy pillanatra elbizonytalanodtak, de a tartalék generátorok még ugyanabban az ezredmásodpercben aktiválódtak és a rendszer előbb helyreállt, mint ahogyan az emberek felfoghatták volna, mi is történt valójában.

Firestorm nem várt a parancsra, a Paragonnal teljesen egyé válva, ösztönösen tette a dolgát. A hajtóművek stabilizálták, majd óriási lendülettel lökték ki a hajót a veszélyes zónából és már emelkedett is felfelé, minél messzebb a pusztító energiáktól.

• Szép munka volt Firestorm! – szólalt meg végre felocsúdva Marcus. – Vidd ki a Paragont ebből a jeges pokolból!
• Igen, parancsnok!
• Ha a felszínre értünk, keress egy szélvédettebb helyet a közelben Shadowfang! Leszállunk és ellenőrizzük a hajó állapotát, mielőtt belépünk a hiperűrbe.
• Értettem parancsnok!
• Megyek és megnézem, mit fogtunk. Firestorm, tiéd a híd! – ezzel felállt a parancsnoki székből és elhagyta a hidat.

Zeck arcán a nem várt megtiszteltetés öröme ragyogott fel.

Épp akkor lépett ki a liftből egy szinttel lejjebb, amikor Selina és Joe az orvosi szoba felé kísérte a három hajótöröttet.

Azonnal be tudta azonosítani, hogy melyik fajokhoz tartoznak. Mindhármuk népe tagja a Galaktikus Szövetségnek, sőt a kyránokról azt is tudta, hogy az alapítók között voltak annak idején. Már csak arra volt kíváncsi, hogy hogyan kerültek arra az állomásra. Előbb azonban a saját embereinek állapotáról akart meggyőződni, ezért még egy szinttel lejjebb irányította a liftet.

Már a mentesítő kabinban álltak, hogy fertőtlenítsék és megtisztítsák exoszkeletonjaikat minden nem kívánatos szennyeződéstől. Jól esett nekik, hogy a kabinból kilépve elsőként a parancsnokukat pillantották meg.

• Jó, hogy mind visszatértetek! Minden rendben? Jól vagytok? – nézett végig rajtuk Marcus. – Sajnos az állomás elpusztult, de a három foglyot sikerült épségben kihoznotok.
• Jól vagyunk! Megúsztuk egy karcolás nélkül! – felelte Alex.
• És itt vannak a lementett kutatási adatok is! – mutatta fel büszkén a kezében szorongatott kis adathordozót Eve.
• Te vagy a mai nap egyik hőse kislány! – veregette meg a vállát Marcus és átvette a kis DSM-et (Digital Storage Medium).
• Köszönöm, parancsnok! – nézett mélyen a férfi szemébe Eve. – Ez a kötelességem!
• Bátor helytállás volt fiúk! – fordult ezután a többiekhez Marcus. – És bámulatos sprintet nyomtatok a végén!
• Kösz, Grizzly! – nevetett Alex. – Most megyünk és kipehenjük magunkat. A foglyokkal mi lesz?
• A protokoll szerint elvisszük őket a Synthára, ahonnét értesíthetnek valaki, aki hazaviszi őket. De előbb ki akarom kérdezni őket. Ti meg pihenjetek csak nyugodtan!

Miközben a két hajóorvos a vizsgálatokat végezte, ő maga tapintatosan, de célirányosan sorra kikérdezte mindhármukat.

• Becsapás áldozatai lettünk. Mindhármunkat megtévesztettekés elraboltak. – válaszolta Lokahi arra kérdésre, hogy hogyan kerültek a Hydralis-ra. – A Centauri Technokrata Unió vezetője Dr. Mestra Verrin jó ideje támogatja már anyagilag és műszaki eszközökkel a bolygón folyó mélytengeri kutatásainkat. Eddig nem is volt semmi gond az együttműködéssel, ám néhány napja találtunk ott valamit…
• Sejtettem! – bólintott Marcus. – Dr. Verrin pedig úgy gondolta, hogy az a valami őt illeti és elsőként teszi rá a kezét, igaz?
• Ezek szerint igen. – ismerte be a kék bőrű nő.
• Tud még valaki magukon kívül a felfedezésről?
• Nem. A projektet szigorúan titokban kellett tartanunk. Nem beszélhettünk róla senkinek és nem publikálhattuk tudományos felületeken. Csak Dr. Verrin kapott róla azonnali értesítést.
• Értem. – bólintott Marcus és diszkréten nem kérdezett többet a felfedezésről.
• Nem is akarja tudni, hogy mit találtunk, parancsnok? – hüledezett Lokahi. – Pedig…
• Nem! – rázta meg a fejét a férfi és felállt, hogy távozzon. – Nem vagyok se kvantumfizikus, se invesztor. Nekem az a dolgom, hogy magukat biztonságba helyezzem és hazajuttassam. Ennyi. Viszlát, Lokahi!

Az azurion csodálkozó tekintettel, hosszan nézett Marcus után, és valami megmagyarázhatatlan érzés áradt szét benne. Nem csupán hálát érzett iránta, hanem mély tiszteletet is. Az elmúlt napok eseményei megtanították neki, hogy a világ tele van olyanokkal, akik mindenáron meg akarják szerezni azt, ami hatalmat vagy gazdagságot adhat nekik. A becsület ritka volt – szinte kihalóban lévő erény. Ez az emberi lény azonban más volt. Megmentette őket önzetlenül, kérdés nélkül, kötelességtudatból. Nem akart váltságdíjat, nem követelt ellenszolgáltatást, és ami talán a legkülönösebb volt – nem hajtotta a kíváncsiság vagy a kapzsiság sem. Egyszerűen csak azt tette, ami a dolga és amit helyesnek tartott. A nő érezte, hogy valami megrezdül benne – egyfajta bizalom, amelyet nem ad könnyen senkinek. Talán azért, mert olyan ritkán találkozott olyasvalakivel, aki nem próbált valamit kicsikarni belőle. Egy pillanatra elmosolyodott. Nem az a hétköznapi, egyszerű mosoly volt, amely könnyen jött és ment, hanem egy apró, halk gesztus – egy köszönet, amelyet szavak nélkül is érteni lehetett.

• Köszönöm, parancsnok – mondta végül halkan, de az ajtó akkor már becsukódott a férfi mögött.

Marcus dolga végeztével gondolataiba mélyedve sétált vissza a vezérlőterembe. Kora és tapasztaltsága ellenére még mindig elcsodálkozott azon, hogy mennyire olcsó dolog az élet, ha gazdagságról és hatalomról van szó. Ez a Dr. Verrin gondolkodás nélkül a sorsára hagyta ezt a három szerencsétlent, amint a számára szükséges információt megszerezte tőlük. Szomorúan és lemondóan hajtotta le a fejét és arra gondolt, hogy a világ mindig is ilyen volt és sajnos mindig ilyen is marad.

Hogy a történteket megeméssze és bejegyezze a hajónaplóba, a parancsnoki kabinba ment és leült az íróasztala mögötti ölelő fotelszékébe. Itt valahogy mindig megnyugodott. Olyan volt neki ez a kis kabin, mint a béke és nyugalom apró szigete a végtelen csillagóceánban. Színei, kényelme, egyszerű ám otthonos berendezése, sok saját személyes holmija, eddigi életének ezernyi emlékét őrizte. Hátradőlt, lehunyta a szemét és elgondolkodott a világot mozgató erőkön. Az idő – mint ilyenkor mindig – megállt a számára. Feleségének és fiának arca jelent meg előtte. Claire úgy nézett rá, mint amikor utoljára látta: Kedvesen mosolyogva, szerelemtől csillogó szemmel. Marcus akkor negyvenöt éves volt, Claire öt évvel fiatalabb és elbűvölően szép. Nicolas, a fiuk tizenkét éves volt abban az évben. Mostanra már kész felnőtt férfi és pilóta lett a flottánál. Marcus hosszasan elidőzött a számára két legkedvesebb arc látványánál. Clairet eltemette, Nicolast pedig saját kérésére beíratta a kadétiskolába és azóta csak a szünetekben találkozott vele. Az utóbbi tíz évét így többé-kevésbé magányosan, minden idejét a munkájára fordítva töltötte. Aztán váratlanul felbukkant az életében Elara, aki egy szempillantás alatt elbűvölte szépségével, intelligenciájával és ellenállhatatlan kisugárzásával.

• Szeretlek Marcus és mindig szeretni foglak! – mondta Claire. – De neked most még élned kell és boldognak kell lenned! Engedd meg magadnak kérlek!

Marcus lehunyt szemei könnybe lábadtak és egy kövér, sós csepp végig gördült az arcán.

• Köszönöm Claire! Én is szeretlek!

A két drága arc hirtelen érthetetlen módon semmivé foszlott, helyüket pedig zavaró frontal close-up-ban – vagyis közvetlen közelről nézve – Jarred csokoládébarna arca váltotta fel.

Marcus riadtan nyitotta ki a szemét és zavartan bámult a pilótájára. Egy pillanatig azt se tudta, hol van.

• Én is szeretlek főnök, de ezzel most ne törődj! Gyere, mert esemény van odafenn! – közölte a kigyúrt férfi izgatottan.

Marcus nem felelt, csak felpattant és futólépésben követte pilótáját a vezérlőbe, ahol azonnal megérezte a levegőben vibráló feszültséget.

• Épp végszóra ért vissza parancsnok! – fogadta Pit, amint vezérlőterembe lépett. – Tíz perc múlva felérünk a felszínre.
• Ez gyorsan ment! Minden rendben volt?
• Igen parancsnok, egészen eddig. – válaszolt a felderítőtiszt, miközben tekintete idegesen cikázott a műszerek kijelzői között. – De úgy tűnik, társaságunk van.
• Miféle társaság?
• Egy űrhajó. Pár perce vettük észre, hogy rajtunk van egy FCS (Fire Control System) vagyis egy tűzvezető rendszer. – vette át a szót Dan a fejét felemelve, ám szeme továbbra is a taktikai képernyőre tapadt. – Álcázásban lépjünk ki a felszínre és támadjunk vagy próbáljunk meglépni előle?
• Egyik sem! – huppant a parancsnoki székbe Marcus teljesen kijózanodva és a szívverése kicsit szaporább lett, de az arcán egyetlen izom sem rándult. – Lassíts Firestorm! Lépj rádió kapcsolatba velük Starblade!
• Máris parancsnok! Kapcsolatban vagyunk! – jelentette a férfi és rögzítette a frekvenciát.
• Űrhajó, itt Sigma-10 mentőhajó! Marcus Rourke parancsnok vagyok! Vétel!

Pár másodpercig nem érkezett semmi válasz, aztán egy apró, szinte észrevétlen rezdülés futott végig a hajón.

• Sigma-10! Itt A Vessel Aegis kutatóhajó parancsnoka. – szólalt meg végül egy mély, kimért hang, és szavai lassan, megfontoltan hangzottak – nem fenyegettek nyíltan, de egyértelműen azt sugalmazták, hogy a szándéka távolról sem barátságos. – Önök zárt, privát területen tartózkodnak! Felszólítom, hogy a felszínen szálljon le! Néhány emberem átzsilipel a fedélzetére, mert át kell kutatnunk a hajóját!

A hídon mintha még a levegő is megfagyott volna. Dan a fogai közt szitkozódott egy halkat, Starblade idegesen babrált a konzolján, míg Pit és Marcus összevillantották a tekintetüket.

• Futtasd le a nyilvántartásban, hogy kié ez a hajó! – súgta oda Pitnek Marcus alig hallhatóan.

A gép gyorsan és csendesen dolgozott, a kijelző egykedvűen vibrált, majd kiírta az adatokat.

• A Centauri Technokrata Unió tulajdona. – jött a csendes válasz néhány másodpercen belül.

Marcus arca rezzenéstelen maradt, de testét elöntötte az adrenalin.

• Vessel Aegis! Tudomásom szerint a terület az Azúrion Nebari birtokában van. – kezdte Marcus, nyugodt, mégis éles hangon és minden szava jól megfontolt fegyverként csattant a frekvencián. – Mentési feladattal jöttünk, de sajnos elkéstünk. A mélytengeri kutatóállomás sajnálatos módon egy tektonikus katasztrófa áldozata lett. Felhívom a figyelmét, hogy a Centauri Technokrata Uniónak nincs jogosultsága megállítani bennünket és átkutatni a hajónkat!

Megint csend volt a válasz, de ez már más volt – mélyebb, fenyegetőbb.

• Azt állítja parancsnok, hogy nincs maguknál semmi, ami jogosan minket illet? – a kérdés elég fenyegetően hangzott, de Marcus magabiztosan válaszolt:
• Azt állítom! És vegye le rólunk a tűzvezető rendszert, ha nem akar egy feljelentést a nyakába!

Újabb rövid csend volt a válasz. Dan figyelte a műszereket, melyeken kisvártatva egy apró zöld jelzés villant fel. Ezzel egyidőben elhallgatott a figyelmeztető csipogás. A célkövetés megszűnt. A legénység kissé ellazult, mintha egy láthatatlan szorítás engedte volna el őket.

• Láthatja, hogy a szándékaink nem ellenségesek, csak óvatosságból tartottuk a hajójukon a célkövetést. – hallatszott kicsivel később a hangszórókból némileg barátságosabban, de valami az árnyalatában még mindig baljósan csengett. – Azért egy baráti látogatásra csak felenged bennünket a fedélzetre Rourke parancsnok?

Marcus ujjai finoman az ülés karfájára fonódtak.

• Szívesen megtenném, hisz az ember nem gyakran találkozik barátokkal egy ilyen vidéken, de sajnos haladéktalanul vissza kell térnem a bázisomra. Így hát most le kell mondanom a társaságukról. – válaszolta higgadtan.
• Igen, ez felettébb sajnálatos Rourke parancsnok! – jött a szenvtelen válasz. – De előfordulhat, hogy összefutunk még! Ennek még nincs vége!

A hídon mindenki feszült figyelemmel várta a parancsnok válaszát. Marcus lassan, nagyon lassan egy halvány mosolyt engedett meg magának.

• Ha úgy lesz, az mindkettőnk számára emlékezetes találkozás marad!

A kommunikációs csatorna egy halk sercenéssel zárult le. A Vessel Aegis egy ideig ott lebegett felettük, de néhány másodperc múlva lassan elfordult, és távolodni kezdett, majd a hiperűrbe ugrott és eltűnt a kijelzőkről.

• Bevallom, már azt hittem, összecsapunk velük! – szólalt meg végül Ben, a legénység legfiatalabb tagja.
• Össze is csaptunk fiam! – mosolyodott el Marcus. – Úgy nevezik: diplomácia… Most pedig várjuk meg, amíg elmennek, ellenőrizzük a hajónkat, aztán menjünk haza!
  

VÉGE

AZ ÖTÖDIK RÉSZNEK

Celestial Coverage Corporation

&

Sigma Emergency Solutions

PARAGON

Írta: Nick M. Leslie

HATODIK RÉSZ

Sigma-10 mentőhajó

1.

A Paragon egy gigantikus méretű jégtömb szélvédett oldalában lapult. Mindenhol máshol valóságos orkán tombolt, ám itt a függőleges jégfalak védelmezően magasodtak föléje. De a mínusz száz fokos hideg még így is brutálisan hatott élőre és gépre egyaránt. Ben és Lyra két droid kíséretében ellenőrizte a hajó külső állapotát. M.A.R.K. és a kis pókszabású A.R.A.C.H.N.E.(Automated Repair and Analysis Construct for Hazardous Navigation and Evaluation) a hajó minden négyzetcentiméterét alapos vizsgálatnak vetette alá, hiszen a szélsőséges körülmények bárhol okozhattak olyan sérülést, amelyet csak az érzékeny droid műszerek képesek észrevenni.

A kellemesen fűtött parancsnoki kabin tompa fényei halvány derengéssel tükröződtek az asztalon heverő adatpanelen. Marcus mélyen a székébe süppedt, miközben Lokahi, az azúrionok vezető fiatal tudósa, kecsesen állt az asztal másik oldalán. Ezüstfehér vonásai éles ellentétet alkottak bőrének achátkék színével. Marcus szemei az asztalon lévő holografikus kijelzőre siklottak. Az azúrion nő követte a tekintetét.

• Lokahi, ez a kvantumizotóp, amit felfedeztetek, ha jól értem, nem csak hogy stabil, de a galaxis bármely ismert energiahordozóját felülmúlja. Igaz ez? Egyetlen gramm belőle képes kiváltani egy egész csillagrendszer energiatermelését?

Az azúrion lassan bólintott, miközben csillogó, mandula vágású szemeivel Marcust fürkészte.

- A helyzet ennél is bonyolultabb, Marcus. Ez az izotóp, amit mi Kaelion-72-nek neveztünk el, nem csupán energiaforrás. Ez egy ritka, nagy tisztaságú izotópos kristály, amely kivételes kvantumstabilitással és szupervezető tulajdonságokkal rendelkezik. Lehetővé teszi a kvantumprocesszorok ugrásszerű fejlődését, megszüntetve a jelenlegi zajproblémákat és instabilitást. Új típusú energiaforrást jelenthet, amely akár zéró-pont energiát is kihasználhat. Forradalmasíthatja az űrutazást, mert hiperhatékony fúziós hajtóművek vagy térhajtóművek kifejlesztését teszi lehetővé. A kvantummezővel való interakciója pedig a feltételezéseink szerint lehetővé teszi a tér-idő finom hajlítását. Ezáltal nem csak utazásra használható, hanem képes megváltoztatni az anyag struktúráját is. – válaszolta selymesen lágy hangján. – Így rossz kezekbe kerülve…

Marcus szemöldöke ráncba szaladt.

• Egy pillanat! Azt mondod, hogy ez az anyag nem csak üzemanyag, hanem akár fegyver is lehet? Egyetlen hajó képes lenne vele... szétszaggatni egy bolygót?

Az azúrion hangjában finom rezgések éreztették az aggodalmát. Teljes komolysággal válaszolt.

• Igen, bár az ilyen irányú felhasználás a Kaelion-72 potenciáljának elpocsékolása lenne. Az azúrionok számára ez az izotóp a galaxis megmentésének kulcsa, nem pedig pusztulásának eszköze. De nem tagadom... ha rossz kezekbe kerül, pusztító ereje mérhetetlen.

Marcus hátradőlt, mélyet sóhajtott, majd komor hangon megszólalt.

• A galaxis legtöbb faja sosem arról volt híres, hogy a felfedezéseket csak a helyes és békés célokra használja. Ha egy felelőtlen hatalom ráteszi a kezét erre az izotópra, az egész rendszert háborúba sodorja. Ki tud a létezéséről?

Lokahi kihúzta magát, mélyen a férfi szemébe nézett és nyugodt hangon válaszolt.

• Csak én és ez a két tudós. És attól tartok, hogy Mestra Verrin is tudomást szerzett róla… Éppen ezért vagyok most itt a kabinodban Marcus. A te elkötelezettséged, tapasztalatod és ítélőképességed segíthet abban, hogy a Kaelion-72 titka biztonságban maradjon. Sokan vannak a galaxisban, akik hajlandóak lennének háborút indítani csak azért, hogy megszerezzék.

Marcus hangja megkeményedett.

• És mi van, ha az azúrionok maguk nem tudják ezt a hatalmat kordában tartani? Lokahi, ne vedd sértésnek, de már most látszik, hogy ez az izotóp nem maradhat egyetlen faj kizárólagos birtokában.

A nőszemeiben fura szikra gyúlt, de hangja továbbra is higgadt maradt.

• És kinek adnád oda, Marcus? Az embereknek, akik a múltban is háborúk sorát vívták az energiaforrásokért? Vagy talán a kelarithoknak, akik a csúcstechnológiás űrhajóikkal már minden lakott bolygóra kiterjesztették a befolyásukat? Ráadásul ők zártak be engem és kutatótársaimat arra a mélytengeri állomásra! Mondd, ki lenne méltóbb nálunk, hogy ezt az anyagot felügyelje?

Marcus dörmögve, kissé provokatívan válaszolt.

• Senki. És éppen ez a baj. Egyetlen faj sem lehet eléggé bölcs ahhoz, hogy egy ilyen anyaggal felelősségteljesen bánjon. Mi van, ha elpusztítjuk a kutatási eredményeket, mielőtt bárki hozzájuk férhetne?

Lokahi sötét szemei tágra nyíltak, a hangja halk és éles lett.

• Elpusztítani? Tudod, mit jelentene ez, Marcus? Ez az izotóp nem csupán energiaforrás. Ez a kapu a teljes galaxis túléléséhez. A Kaelion-72 elvileg képes lehet stabilizálni a csillagokat, amelyek kihunyni készülnek. Ha elpusztítod a kutatásaink eddigi dokumentációit, azzal rendszerek százait ítéled halálra.

Marcus gondterhelten elhallgatott, majd lassan felállt és a törékeny azúrion fölé magasodva megszólalt.

• Ez egyenesen őrület, Lokahi! A galaxisnak szüksége van rá, de óriási a veszélye annak, hogy ezt az anyagot csak idő kérdése, és fegyverként fogják használni. Jobb lett volna, ha nem árulod el nekem ezt a szörnyű titkot! Miért jöttél be hozzám? Mit vársz, mit tegyek?

Lokahi az asztalt megkerülve lassan közelebb lépett, hangja most reszketett és szinte suttogó volt. Segítségkérő tekintetét felemelve nézett a férfi szemébe.

• Együtt kell dolgoznunk, Marcus. Az azúrionok és az emberek közötti szövetség az egyetlen esély, hogy a Kaelion-72-t megvédjük. Tudom, hogy van egy csapatod, amely a legmegbízhatóbb emberekből áll. Néhány órával ezelőtt tapasztaltam, hogy mire vagytok képesek. Azt akarom, hogy őrizzétek a dokumentumot, amíg biztonságos rejtekhelyet találunk neki!

Marcus előbb döbbenten nézett Lokahira, majd gondolkodva lassan bólintott.

• Ha ezt megteszem, azzal örök életet adhatok egy rakás csillagrendszernek, ugyanakkor végzetes veszélybe sodorhatom az embereimet és hatalmi háborút robbanthatok ki a galaxisban. De ha nem teszem, akkor a szövetség talán még nagyobb veszélybe kerül… Félelmetes, hogy mennyi minden múlik egyetlen döntésen! De nem játszhatunk istent Lokahi!
• Igazad van Marcus! – hajtotta le fejét szomorúan a nő. – Akkor csak egyetlen dolgot szeretnék kérni. Rejtsd el, helyezd biztonságba ezt az adathordozót addig, amíg a döntésedet meghozod! Tőlem könnyedén el tudják venni, de nálad nem fogják keresni.

A férfi hatalmasat sóhajtott és elgondolkodva vette kézbe a kis fénylő tárgyat, amelynek tartalmán olyan valószerűtlenül sok múlhat.

• Legyen! De, ha akár egy pillanatig is azt érzem, hogy nem a békét szolgáljátok a kutatással, véget vetek ennek az izotóp dilemmának egyszer s mindenkorra.

Lokahi mosolya finom és szomorú volt.

• Látod, ezért választottalak téged, Marcus. Te mindig azt teszed, amit helyesnek tartasz, akkor is, ha az nem könnyű. Az ilyen szövetségesek ritkák ebben a galaxisban.

Marcus exoszkeletonjának mellső tárolójába rejtette az adathordozót, aztán a nőre pillantott.

- Készülj fel! Az első lépés az lesz, hogy eltűntetjük a Kaelion-72 nyomait az összes nyilvántartásból. És ha bárki keresni kezdene minket, már készen fogunk állni rá, hogy megvédjük. És Lokahi... ha mindez ekkora jelentőséggel bír, mostantól össze kell fognunk!

Az azurion tisztelete jeléül megérintette a férfi széles mellkasát, és népének ősi szokása szerint fejet hajtott előtte.

- Esküszöm, Marcus! Ez a szövetség nekem többet jelent a bolygóinknál. A galaxis jövője múlik rajtunk.

Egyetlen hosszú pillanatig némán álltak egymással szemben. A parancsnoki kabin fényei halványan világították meg az arcukat, de a szemük ebben a pillanatban csillagként ragyogott.

Lokahi lassan felegyenesedett, achátkék bőrén finoman szaladtak végig az érzelmeit tükröző ezüstös fényhullámok.

- Van még valami, amit tudnod kell, Marcus. A Kaelion-72 dokumentációit a felfedezése után azonnal titkosítottuk egy azúrion kóddal. Csakhogy a létezése valahogyan mégis kiszivárgott. Arra gyanakszom, hogy nem csak a kelarithok, hanem más valaki is tudomást szerzett róla.

Marcus szeme megvillant, arcára gyanakvás ült ki.

- Más valaki? Ezt meg hogy érted? Ipari kémek? És hogyan szereztek tudomást róla? Te mondtad, hogy rajtad kívül csak ez a két tudós volt jelen a Kaelion-72 felfedezésénél.

Lokahi halkan, szinte suttogva válaszolt.

- Nem tudjuk, kik ők. Nem a galaxis ismert népei közül valók. A technológiájuk sem a miénk, sem a kelarithoké, sem más ismert civilizációé. Amikor Mestra Verrinnel beszéltem volt ott még valaki… egy láthatatlan energia. Egyelőre csak árnyékokként tűnnek fel a mély űrben. Marcus, ezek a lények... mások, mint mi.

Marcus összevonta a szemöldökét, majd lehajtotta a fejét, mintha mérlegelne.

- Mások? Hogy érted ezt Lokahi? Ez nekem nem elegendő információ! Mi van, ha ez csak egy mesterséges intelligencia? Egy elhagyott géphadsereg, amit valaki elfelejtett kikapcsolni? Vagy... valami, ami túlmutat rajtunk? Szóval, mond ki! Mit gondolsz, kikkel állunk szemben?

A nő arckifejezése elkomorult, szemei eltöprengve a távolba révedtek, bőrén ismét ezüstös fényhullámok szaladtak végig.

- Az azúrionok legendái beszélnek azokról, akik a mi időnk előtt jártak itt. Akik valaha régen formálták a téridő szerkezetét, mielőtt a mi fajunk megjelent volna. Talán csak mítosz, talán több annál. De ezek a hajók… pontosan úgy mozognak, ahogy az ősi történeteinkben leírták. Egyetlen szempillantás alatt képesek eltűnni, mintha soha nem is léteztek volna.

Marcus hangjában a cinizmus és az aggodalom keveréke érződött.

- Ősi civilizációk, rejtélyes hajók... Tudod, Lokahi, a galaxis tele van ilyen történetekkel. De ha ezek valósak, és tényleg olyan titokzatos technológiákat használnak, amikről beszélsz, akkor komoly gondban vagyunk. Az embereimnek soha nem volt dolga ilyen ellenfelekkel. És nekem sem. Hogyan védhetem meg a titkunkat, ha azt sem tudom, kikkel állunk szemben?

Lokahi halk, nagyon mélyről jövő sóhajtást hallatott.

- Én is tanácstalan vagyok, ezért kértelek meg téged, Marcus! Nem csak azért, hogy megvédjük a Kaelion-72-t, hanem hogy megtudjuk, kik ők, és mit akarnak. Lehet, hogy a szándékaik békések... de az is lehet, hogy ők már régen eldöntötték a sorsunkat.

Marcus keserűen felnevetett és hangja nem jókedvről árulkodott

- Békések? Lokahi, egy olyan faj, ami titokban követ másokat, és ennyire fejlett technológiával rendelkezik, ritkán békés. Ha azok lennének, már rég kapcsolatba léptek volna velünk. Nem, ezek a lények valamit akarnak. És tippelhetek? Az izotópot. Az se kérdés a számomra, hogy miért!

Az azúrion megrázta a fejét, bőre finom mintázata megvillant a fényben.

- Az izotóp nem csupán energiaforrás. A kvantummezőn keresztül képes lehet megnyitni egyfajta... átjárót a tér és idő között. Lehetőséget teremt arra, hogy elérjük azt, amit mi azúrionok mindig is csak álmodni mertünk: a galaxis távoli múltját vagy jövőjét. Talán... talán ők a saját múltjukat akarják megváltoztatni.

Marcus csendben figyelte a nőt, majd lassan megszólalt.

- A saját múltjukat? Ez már kezd túl sok lenni. Ha ez igaz, akkor ezek a lények képesek lehetnek arra, hogy a mi múltunkat és a jelenünket is eltöröljék, mintha sosem léteztünk volna. Tudod, mit jelent ez, ugye?

Lokahi lassan bólintott, szemeiben mély szomorúság tükröződött.

- Azt, hogy most az azúrionok és az emberek közös jövője egyensúlyoz egy penge élén. Ha nem cselekszünk gyorsan, mindaz, amit ismerünk, egy csapásra végleg eltűnhet. Az egész galaxis múltja, jelene és jövője…

A férfi összeszorította az ajkát, majd lassan az asztalra tenyerelt és Lokahira nézett.

- Rendben, de tudnod kell, hogy az emberek nem fognak vakon bízni az azúrionok szándékaiban. El kell érned, hogy a tanácsotok is támogasson minket. Ez nem csak rólatok vagy rólunk szól. Ez a galaxis összes lakójának a sorsára hatással lesz.

Lokahi lágy mosollyal, de határozottan válaszolt.

- Egyetértek, Marcus! Az azúrionok készen állnak arra, hogy megnyissák a tanácsukat az emberek és más fajok előtt is. Ez a felelősség mostantól mindannyiunké.

Marcus felegyenesedett, tekintete eltökélten csillogott.

- Jól van! Kezdjük azzal, hogy megszervezzük az adatok védelmét. És Lokahi, ha bármi szokatlan történik... értesíts azonnal. Ez nem csak egy egyszerű űrhajó. Ez a Paragon, és ha rajtam múlik, akkor ezzel a hajóval sok mindent elérhetünk. Először is biztonságba fogom helyezni ezt az adathordozót egy olyan széfben, ahol senki más nem férhet hozzá.

- Létezik olyan? – nézett rá kételkedve az azúrion.

- Biztosan! Csak még meg kell találnom… És Lokahi, mostantól te és két kollégád senkinek egy szót se a felfedezésről! A hivatalos jelentésemben én sem ejtek szót róla. Ha kérdeznék, hogy hol voltatok, akkor csak annyit mondjatok, hogy az állomáson akadt dolgotok! Ha bármi kiszivárog, az az életetekbe kerülhet…

- Megértettem Marcus! És hálásan köszönöm!

Pillantásuk találkozott és szövetségük most már örökre megpecsételődött. A kabin csendjében csak az ellenőrző műszerek halk csipogása hallatszott.

- Most pedig mindhármatokat hazaviszünk, és egyezzünk meg, hogy csak akkor keressük egymást, ha nagyon fontos, jó?

- Rendben van! – bólintott az azúrion. – Így lesz, megígérem!

- Rendben van! – Marcus lassan elfordult és a belső hálózati mikrofonba szólt.

- Viper! Ha az ellenőrzés kész és minden rendben, indulhatunk! Megyek és megadom az útirányt!

ALFA CENTAURI CSILLAGRENDSZER

PHYRAX-1 ŰRÁLLOMÁS

A CENTAURI TECHNOLÓGIAI SZÖVETSÉG KÖZPONTJA

2.

Bár a Centauri Technológiai Szövetség nyilvánosan mindig a békét és az együttműködést hirdette, most a sötét oldalát is megmutatta. Egy távoli rendszerben ritka anyagot fedeztek fel, amely – ha a létezése tudományosan igazolást nyerne – forradalmasíthatná az űrjárművek hajtóműveinek működését és még ki tudja, mi mindent... Csakhogy ez a feltételezett anyag és a vele kapcsolatos kutatási eredmények az azúrionok kezében vannak, ők pedig nem szándékoztak megosztani ezeket senkivel. Ráadásul a három tudósra irányuló kis figyelmeztető nyomásgyakorlás sem járt sikerrel amiatt a mélytengeri tektonikus szerencsétlenség miatt.

- Indítsd el a harmadik szondát a célterületre! – adta ki az utasítást Dr. Verrin a mellette álló tanácsadónak. Hangja jéghideg és érzelmektől mentes volt, de szeme céltudatosan villant meg. Tudta, hogy a kvantumizotóp döntő fontosságú lehet a Szövetség számára. Ha kell, a békét félretéve minden eszközt bevet, hogy megszerezze. Ez a helyzet azonban egy új kérdést is felvetett: meddig hajlandóak elmenni az innováció érdekében, és milyen árat fizetnek majd érte?

Ahogy a bázis lágy fényekkel vibrált, a galaxis végeláthatatlan csendje egyszerre tűnt inspirálónak és fenyegetőnek. A Centauri Szövetség főmérnöke és vezetője nagy döntés előtt állt. És Dr. Verrin nem tétovázott, hidegen számító fejében a jövő már elkezdett formát ölteni…

A vezérlőterem mesterséges félhomályában váratlan villanás vonta magára a figyelmét. Az űr végtelen látóhatárának távoli pontján feltűnt egy pulzáló energiaörvény. A jelenség a véletlenek világán túli precizitással formálódott, mintha előre kitervelt szándékkal azt akarta volna, hogy Verrin szemtanúja legyen az érkezésének.

Dr. Mestra Verrin mereven figyelte az örvényt, miközben a szemeiben ott csillogott az ismeretlen iránti vágy és a tudás tisztelete. A kelarith tudós tisztában volt vele, mit jelent ez az energiaörvény: nem egyszerű asztrofizikai jelenség, hanem az egyik legősibb megnyilvánulása a Helix Kultusz misztikus hatalmának. A szekta a galaxis peremvidékein rejtőzködött, és ősi energiák, valamint dimenziók közötti erők megszállott híveként egyszerre voltak félelmetesek és nélkülözhetetlenek.

Verrin tudta, hogy egyetlen hiba vagy félreérthető szó a tárgyalások során azonnal véget vethet minden további esélynek. A Helix Kultusz papnője, Senna Lorith, rettegett alak volt. A galaxis legkülönösebb titkainak őrzője, maga az örvények nyelvén beszélő orákulum. Ám Verrin előtt egyértelmű volt: szüksége van a kultusz együttműködésére, ha megakarja szerezni a kvantumizotóp feletti hatalmat.

- Figyelmeztetés. – szólalt meg Verrin fejében a gondolat, miközben az egyre közeledő energiaörvényt bámulta. Csodálta, ahogy az örvényben rejlő erők minden fizikai szabályt nevetségessé téve játszadoztak az univerzum törvényeivel. A kelarith mérnöknő szembenézett a képletekkel meg nem magyarázható káosztól való mélységes félelmével.

- Ez az ő üzenete, hogy tudjam: jön!

Halk, diszkrét sípolás jelezte a tanácsadói rendszer aktiválódását, de Verrin felemelte a kezét, elnémítva minden zajt. Ez most az ő döntése lesz, és nem engedte, hogy akár egyetlen algoritmus is beleszóljon.

- A Helix papnőjével találkozni olyan, mint a szingularitás szélén táncolni. – mormolta Verrin, önmagának, miközben elindult a tárgyalóterem felé. Tudta, hogy nem csupán a saját céljai múlnak ezen az egyezkedésen, hanem a Centauri Szövetség és később talán az egész galaxis jövője is. Az energiaörvény már az ablak előtt kavargott, aztán kérdés nélkül átsiklott rajta és némán követte Verrint a tárgyalóterembe.

- Légy üdvözölve, tiszteletre méltó főpapnő! – köszöntötte a lassan kavargó fényörvényből fokozatosan előtűnő alakot. – Már vártalak!

A halványuló fényből lassan kibontakozó arc olyan volt, mintha egy rég elfeledett világ emléke elevenedett volna meg. Bőre selymesen matt ébenfekete volt. Fehérje nélküli nagy szemei türkiz színű fénnyel ragyogtak. Tekintete nyugodt, mégis feltartóztathatatlan erőt sugárzott. E fény éles kontrasztot alkotott az arc sötét felszínével. Az orr és az ajkak helyén alig észrevehető, finom rajzolatok húzódtak.

Testalkata finoman törékeny volt, alacsony termete, keskeny vállai és enyhén előre görnyedő tartása egyszerre keltette a törékenység és az időtlen méltóság benyomását. Mozdulatai lassúak és kimértek voltak. Ruházata egyszerű, mégis megkapóan elegáns volt. Aranysárga, puha anyagból készült lepel ölelte körül, amely lágyan omlott le egészen sarus lábfejéig.

- A végtelen bölcsességű Helix áldása legyen rajtad leányom! – szólalt meg valószerűtlenül mély, mégis tisztán csengő hangján Senna Lorith, miközben a belőle áradó átható és semmihez sem hasonlítható kellemes illat betöltötte a helyiséget.

Verrin alig észrevehetően mintha meghajolt volna, a következő pillanatban azonban már vissza is egyenesedett a rá jellemző megszokott merev testtartásba. Az egyik fotelra mutatva hellyel kínálta magas rangú vendégét, ő maga pedig elhelyezkedett vele szemben a másikban.

- Híreid vannak a számomra Verrin főmérnök. – mondta a főpapnő olyan hangsúllyal, amiről Verrin nem tudta eldönteni, hogy kérdésnek vagy kijelentésnek értelmezze, ám ennek ellenére higgadtan és tényszerűen válaszolt.

- Ahogy tanácsoltad, nyomást gyakoroltam a tudósokra. Élelem és víz nélkül újra levittük őket a mélytengeri állomásra, hogy rábírjuk őket az együttműködésre, ám egy váratlan vulkanikus aktivitás megrongálta az állomást. A cég, amelynél biztosítva volt, még azelőtt odaküldött egy mentőhajót, hogy a mi hajónk a helyszínre érhetett volna. Mire odaértünk, a tudósokat már kimentették és az állomás teljesen megsemmisült. Félő, hogy ha valamit elkotyognak, kiszivároghat a titkos kutatási terv információja.

- Ez elfogadhatatlan. – Senna Lorith hangja halk volt, mégis metsző, mintha minden szót külön megfontolt volna. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd ismét Verrinre emelte tekintetét, amely most jeges acélként szúrt a főmérnök felé. – Van rá esély, hogy a mentőhajó legénysége sejt valamit?

Verrin apró, de határozott fejmozdulattal jelezte:

- Egyelőre nem tudjuk. A cég, amely a mentést végezte, vagyis a Sigma Emergency Solutions, a Celestial Coverage Corporation biztosító társasággal áll összeköttetésben. Nem katonák, de ha bármilyen gyanús információ a birtokukba jutott, továbbadhatják azoknak, akik nem kívánatos kérdéseket tesznek fel.

- Akkor ezt még ma rendeznünk kell! – jelentette ki a főpapnő ridegen, miközben ujjaival finoman végigsimított az ölében pihenő, aranyból készült, spirális formájú amuletten. – Szükségünk van arra az izotópra, Verrin. A megkezdett folyamat nem tűr haladékot.

- Már intézkedtem. – válaszolta Verrin, gondosan ügyelve rá, hogy hangjában ne legyen sem bizonytalanság, sem fölösleges magyarázkodás. – Az egyik kapcsolatunk a C.C.C. központi adatbázisába bejutva megpróbálja kideríteni, milyen jelentéseket küldtek a mentőhajóról. Ha találnak valamit, ami veszélyeztetheti a küldetésünket, gondoskodom róla, hogy az ne kerüljön illetéktelen kezekbe.

Senna Lorith arcán halvány mosoly futott át – valami hideg és kiismerhetetlen – majd elégedetten bólintott.

- Látom, jól értesz a megelőzéshez, Verrin főmérnök. Ne okozz csalódást a végtelen bölcsességű Helixnek!

A helyiségben a csend rövid, de fojtogató súllyal nehezedett rájuk.

- A végtelen bölcsességű Helix nem fog csalódni bennem Főpapnő! – felelte Verrin halkan, mégis szilárd meggyőződéssel a hangjában. – A mentőhajó legénységét és a tudósokat megfigyeljük. Ha bármilyen kényes információ birtokában vannak azt megtudjuk és még mielőtt bármit nyilvánosságra hozhatnának… – nem fejezte be a mondatát, de kezével félreérthetetlen mozdulatot tett, ami azt jelezte, hogy semmitől se riadna vissza.

Senna Lorith bólintott, elismerően, de rideg elégedettséggel. Ujjai még mindig az aranyspirál medált érintették, mintha az egyetlen értékes dolog lenne ebben a világegyetemben.

- És mi a helyzet az izotóppal? – kérdezte végül, mély, csengő hangján.

Verrin egy pillanatnyi tétovázás után folytatta:

- A tudósok első beszámolói szerint az anyag tulajdonságai egyedülállóak. Olyan kvantumállapotokat mutat, amelyek eddig csak elméleti szinten léteztek. A kutatások mindezt még nem erősítették meg tudományos tényekkel, de megteszek mindent, hogy ez megtörténjen. Ha meglesz a bizonyosság és sikerül elegendő mennyiséget kinyernünk, az segítheti a felemelkedést… a Nagy Transzformációt.

A főpapnő tekintete felragyogott az áhítattól, de nem szólalt meg rögtön. A spirális amulett megcsillant a halvány fényben.

- Helix manifesztációja közel van. – suttogta végül, mintha magának mondaná. – A világ még vak, de hamarosan minden élet szálai egyetlen mintába fonódnak majd össze. A rend uralkodik majd a káosz felett.

Verrin fejet hajtott. Tudta, hogy ez a beszélgetés véget ért. A következő parancsokat már nem itt, nem szóban adják ki. A fogaskerekek már mozgásba lendültek.

Senna Lorith felállt, ruhájának aranysárga anyaga lágyan hullámzott körülötte, miközben alakja körül halvány fények kezdtek táncolni. Mielőtt eltűnt volna a misztikus fényörvényben, még egyszer a főmérnökre nézett.

- Ne legyen több kudarc, Verrin!

A főmérnök felnézett rá, és egy halvány, rideg mosolyt megvillantva bólintott.

- Természetesen, főpapnő.

KEPLER-452b

Syntha

3.

- Tudom, hogy nehezen hiszed el öregem, de tényleg halvány gőzöm se volt a kvantumizotóp létezéséről, mint ahogy arról se, hogy az azúrionok a C.T.SZ. támogatásával kutatnak utána. A kialakult helyzetet azonban egyetlen szóval le tudnám írni: szar! – ezzel Pan egy szép, szabályos füstkarikát engedett útjára.

- Az bizony! – bólintott gondterhelt arccal Marcus. – És most, hogy már tudsz róla?

- Most az kívánom, bár ne mondtad volna el! Figyu, tesó! Én egyszerűen csak szerettem volna élvezni a békés nyugdíjas éveimet, de úgy tűnik, erről egyelőre lemondhatok!

- Nem jó helyet választottál a pihenésre öreg barátom! – követte tekintetével a lassan emelkedő és egyre táguló karikát Marcus.

- Kurva nagy felelősséget veszel a nyakadba, ha beleártod magad ebbe az ügybe! – figyelmeztette Pan a maga megszokott redneck stílusában. – Nem volt elég az a takonyarcú Mandylor, aztán a Qorin Horda, tesó? Most a Centauri Technokrata Unióval és egy ismeretlen misztikus szektával akarsz összeakaszkodni? A te korodban már lecsökkenhetne annyira a tesztoszteron szinted, hogy kerüld a felesleges veszélyhelyzeteket, nem?

- Attól tartok, ehhez semmi köze a tesztoszteron szintemnek. – sóhajtott lemondóan Marcus. – Bocs, hogy megzavartam a nyugodt délutánodat!

- Hé! Most meg mi van? Csak nem akarsz itt hagyni, miután így felizgattál? – kiáltott rá Pan. – Neked tényleg baj van a tesztoszteron szinteddel tesó!

Marcus felállt, hogy távozzon, de Pan megelőzte és elállta az útját. Bohózatba illő látványt nyújtott, ahogy az alig százhúsz centis vékonyka zetai megpróbálta megállítani a csaknem két méter magas, széles vállú embert. Valamit odasúgott neki, amitől a férfi mégis megtorpant.

- Miféle széfbe? – nézett rá kérdő tekintettel.

- A galaxis legbiztonságosabb széfjébe barátocskám! – emelte fel hosszú, vézna mutatóujját a zetai. – Az Arcana Aegis Vault az Aetherius bolygón a Tejútrendszer Perseus karjának egyik rejtett zónájában, a Luminara csillagrendszerben található. Ez a helyszín nemcsak a legmodernebb technológia általi maximális védelmet nyújtja, hanem a természetes mágikus erőkkel való összhangban extra védelmet is biztosít – így garantálva, hogy a Vault minden behatolási vagy rablási kísérletnek ellenálló legyen. Nos?

Marcus döbbenten bámult erre az aprócska lényre, aki olyan végtelen mennyiségű hasznos ismerettel rendelkezett a galaxist illetően, amiről ő csak álmodhatott. És minden nehéz helyzetre volt valami pompás megoldási javaslata.

- Hát, meggyőztél!

- Még szép, öregem! – vigyorgott Pan győzelemittasan. – De mielőtt elsüllyesztjük a kíváncsi szemek elől, profi módon titkosíttatjuk, levédetjük a mi kedvenc ifjú hekkerünkkel!

- Erre meg miért van szükség? – kérdezte Marcus.

- Óvatosságból barátom! Óvatosságból!

- Dohányszagod van, kedves! – jegyezte meg Elara minden felhang nélkül. – Ez Pan szivarjának illata!

- Csalhatatlan a szaglásod drága Elara! Valóban vele beszélgettem az előbb. A tanácsát kértem egy kényes ügyben…

- Nocsak! – vonta fel szépen ívelt szemöldökét a nő és frissítőt töltött Marcusnak. – Megtudhatom, mi az a kényes ügy? Beavatsz engem is?

- Kettőnk közül nem én vagyok az, aki előszeretettel titkolózik nagy horderejű dolgokat illetően… – nézett rá szúrós tekintettel Marcus, miközben átvette a poharat. – Legutóbb nyolc héten át fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ráadásul még a legénység kérdéseire is nekem kellett válaszokat adnom…

- Ne haragudj Marcus! – hajtotta le fejét a nő. – Én csak meglepetést akartam szerezni… És leginkább Matten miatt tartottam titokban a projektet. Te is láttad, milyen boldog volt, amikor megtudta, hogy ideköltözik a gyár és ő lesz a vezető főmérnöke.

- Ez igaz! Nem adhattál volna nagyobb ajándékot a három öregúrnak, akik egész életüket a Paragon bűvöletében töltötték. És azt hiszem, életük hátralévő éveinek is értelmet adott ez a nemes gesztus. Végülis nem minden nap kap az ember ajándékba egy komplett űrhajógyárat…

- Igazából nem is egy komplett gyárat kaptak. A tárgyalások során azért kénytelen voltam néhány kompromisszumot kötni a Szövetség képviselőivel.

- Miféle kompromisszumokat?

- Először is a megvásárolható gyártósorokat illetően. Tudniillik ragaszkodtak hozzá, hogy csak a 3B modell alkatrészeinek gyártásához való gépeket bocsássák a rendelkezésünkre. Végül is igazuk volt abban, hogy a 3A és 3C modellekhez tartozó gyártósorokra nincs semmi szükségünk. És a raktárkészlettel ugyanez volt a helyzet, bár abban hajlottak némi engedményre…

Elara rövid szünetet tartott, majd Marcus érdeklődő pillantását látva folytatta.

- Sikerült megvásárolnom a maradék 3B alkatrészeket és néhány konténerre való 3A kompatibilis alkatrészt is a raktárból… Gondolom, sejted, hogy miért…

- Hálád jeléül, amiért a Tengeri Hollók megmentették a hajónkat. – bólintott Marcus.

Elara elmosolyodott, kissé közelebb húzódott a férfihoz és kijavította:

- Hálám jeléül, amiért megmentettek téged és a legénységet!

- De hogyan akarod eljuttatni hozzájuk, amikor azt se tudjuk, hol rejtőzködnek?

- Biztos vagyok benne, hogy Roy és Különleges Műveleti Egysége képes lesz a nyomukra akadni. Már beszéltem vele és megkértem, hogy kezdjenek diszkrét munkába ezügyben. De ez egyelőre ráér, most nem olyan fontos. Inkább azt áruld el, hogy miről beszélgettetek Pannel?!

Marcus hátra dőlt és nagyot sóhajtott.

- Ha jól sejtem, ez valami nagy horderejű dolog, igaz? – nézett fürkészően a szemébe Elara.

- Igen. Mondhatni galaktikus léptékű dolog. – és részletesen beszámolt Elarának előbb a Gliese-581d felszínén történt kis incidensről, majd Lokahival folytatott bizalmas beszélgetéséről, végül Pan nagyszerű megoldási javaslatáról.

Elara figyelmesen hallgatta, miközben magában kockáról kockára felépítette az egész szituációt. Végül, mikor Marcus befejezte a beszámolóját, még jó ideig nem szólt semmit, csak összevont szemöldökkel nézett maga elé és gondolkodott. Amikor megszólalt, hangja tisztán és egyértelműen csengett.

- Igazad volt kedvesem! Nincs jogunk istent játszani, ahhoz túl kicsik vagyunk. A felelősségünk a tények ismeretében azonban óriási. Ezért teljesen egyetértek Pan javaslatával. A legésszerűbb és legbiztonságosabb lépés, ha teljes titoktartás mellett elvisszük azt az adathordozót az Aetheriusra és elhelyezzük az Arcana Aegis Vault jól védett széfjében. Aztán utána nézünk a Centauri Technokrata Unió viselt dolgainak, Dr. Mestra Verrinnek és annak a bizonyos titokzatos erőt képviselő társaságnak is. Megfelelő ez így neked, Marcus?

- Igen. Teljes mértékben megfelelő és megnyugtató drága Elara! – húzta magához a férfi. – Hálás vagyok az Univerzumnak, hogy megismerhettelek téged!

- Ezzel én is pontosan így vagyok! – válaszolta a nő halkan, majd egyetlen finom mozdulattal Marcus ölébe kucorodott és beleolvadt a férfi ölelésébe.

- Kérdezhetek valamit? – kezdte bátortalanul Welira, miközben élvezte, ahogy keze Jarred nagy, erős tenyerébe simul. – Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.

Welira szobájának panorámaablaka előtt ültek a kanapén és a nyári égbolton szárnyaló színes madárrajokban gyönyörködtek. A férfi közelsége olyan végtelen biztonságérzettel és melegséggel töltötte el, amelyet még soha senki mellett nem érzett. Hosszú idő után először tudott végre megbízni valakiben és rábízni magát egy másik emberre, egy férfira.

- Kérdezz nyugodtan Wel, nem harapom le a fejed! – mosolygott rá bátorítóan Jarred.

- A válásod óta volt komoly kapcsolatod? Úgy értem, Celián kívül…

- Nem. – jelentette ki a férfi. – Nem volt rá se időm se energiám. Hosszú idő óta te vagy az első, aki… – nem fejezte be a mondatot, de a nő nem hagyta annyiban.

- Aki? Mit akartál mondani?

Jarred jól meggondolta, hogy mit mondjon. Napról napra közelebb érezte magához ezt az ártatlan, fiatal nőt és nem akarta megbántani vagy elriasztani. Ugyanakkor elszokott már attól, hogy ilyen intim témákról beszélgessen valakivel. Ehhez még C.E.L.I.A. -val sem volt kedve soha. Megköszörülte a torkát és megfontoltan válaszolt.

- Aki előtt meg tudok nyílni, akit beengedek a páncélom mögé és… akit félek elveszíteni.

- Köszönöm. – mondta hálás arckifejezéssel Welira. – Köszönöm, hogy őszinte vagy hozzám, mert így én is merek őszinte lenni hozzád. Be merlek engedni a páncélom mögé és meg merek bízni benned.

- Az jó. – mondta a férfi. – Én egyenes ember vagyok, ami szívemen, a számon. Azt hiszem, nem tudok hazudni vagy mellé beszélni. Nem látom értelmét.

- Ez tetszik! – mosolyodott el Welira és érezte, hogy a maradék feszültség is elszáll belőle. – Van kedved közösen főzni egy finom vacsit?

A férfi arcán széles mosoly jelent meg.

- Naná! Mit együnk?

- Találjuk ki menet közben! Játsszuk azt, hogy mondasz egy számot egy és öt között!

- Három! – vágta rá Jarred, bár még nem tudta, mire megy ki a játék.

- Kettő! – mondta a nő, majd elmagyarázta a játék lényegét. – Ez összesen öt! Vagyis öt alapanyagból kell készítenünk valamit!

- Oké, de melyik ötből?

- Előbb te veszel ki egy valamit a hűtőből, aztán én. Aztán megint te és megint én. Ötnél megállunk és rögtönzünk. Abból készítünk valamit, ami az asztalon lesz, jó? Úgy tudom, szereted a spontán dolgokat…

- Tetszik! – vigyorgott Jarred és szélesre tárta a hűtő ajtaját. – Imádok improvizálni!

- Te boldog vagy itt, Tracy? – kérdezte Xavier, miközben tekintetével a számítógép monitoron futó analízisét követte.

- Miért kérdezed? Te nem vagy az? – kérdezett vissza felelet helyett szokása szerint a nő.

- Én kérdeztem előbb!

- Hm… azt hiszem, igen. Boldog vagyok és elégedett. – felelte Tracy. – Szeretem ezt a munkát, a környezetet, a társaságot. És te Xavier?

- Én is. Jó itt. És jó, hogy együtt dolgozhatunk. Valahogy… Minden olyan idilli és békés.

- Köszönöm, nagyon jól esik, hogy ezt mondod. – nézett rá szemüvegének kerete fölött Tracy. – Én is szeretek veled dolgozni. És beszélgetni is. Régóta ismerlek már és az itt eltöltött hónapok után úgy érzem, már hiányoznál, ha nem lennél.

- Pedig azelőtt évekig csak néha-néha találkoztunk egy konferencián vagy továbbképzésen. – állapította meg a professzor. – Annyira lefoglalt bennünket a kutatómunka, hogy észre se vettük az idő múlását.

- Azt akarod mondani, hogy megöregedtem? – tette csípőre a kezét színlelt sértődöttséggel Tracy.

- Dehogyis! – kapott észbe Xavier. – Te alig változtál! Éppen olyan csinos és vonzó vagy, mint amikor először megláttalak.

- Lehet annak már vagy harminc éve! – nevetett fel a nő. – Abban az évben született a lányod, Elizabeth! Emlékszem, milyen büszkén mutogattad a digitális fotóalbumot.

- És azóta hányszor, de hányszor keresztezték egymást az útjaink! – merengett a férfi. – De én akkor még nős voltam, nem közeledhettem hozzád.

- Én mégis éreztem, hogy észrevettél és nagyon jólesett a figyelmed.

- Csakhogy te férjnél voltál és ha jól emlékszem, hamarosan megszületett Ben, a fiad.

- Igen, két évvel később! – nevette el magát Tracy. – Te tényleg nem érzékeled az idő múlását!

- Talán ezért látom magunkat még mindig ugyanolyan fiatalnak és… – hirtelen elhallgatott és szemüvegét megigazítva közelebb hajolt a monitorokhoz. – Ezt nézd Tracy! Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk!

A nő olyan gyorsan pattant fel a székéről, hogy az nagy csattanással eldőlt, de nem foglalkozott vele. Ha valóban áttörést értek el, az világraszóló esemény!

- Hadd nézzem, Xavier! – hajolt oda ő is a monitorokhoz, olyan közel, hogy arcukat csupán centiméterek választották el egymástól.

- Ezek a legutóbbi szakasz eredményei?

- Igen. Az elmúlt havi tíz kísérlet analitikája. Tracy, az utolsó kísérletünk eredményei egyszerűen elképesztőek. – Xavier izgatottan dőlt előre, miközben a monitorra mutatva folytatta. – Mira és a gyerekek interakcióiban végzett méréseink azt mutatják, hogy a dmPFC és a TPJ területein mért phase-locking value (PLV) átlagosan 0,82-re emelkedett – ez messze meghaladja minden korábbi kontrollcsoport 0,45-ös értékét.

- Pontosan, Xavier! – Tracy elégedetten bólintott, arcán megjelent a tudományos szenvedély és öröm keveréke, és hála, amit csak azok éreznek, akik hosszú évek kemény munkája után osztozhatnak egy ilyen pillanatban.

- Emellett a cross-frequency coupling (CFC) vizsgálata kimutatta, hogy az alfa- és gamma hullámok közötti interakció több, mint 70%-kal erősödött meg, ami arra utal, hogy a telepatikus információátvitel folyamatában jelentős szinkronizáció lépett fel.

- Sőt, nézd csak! A BOLD-FMRI eredmények sem hagynak kétséget: a TPJ régióban mért vér oxigénszint változás átlagosan 25%-os növekedést mutatott a kísérleti feltételek mellett. Ez azt jelenti, hogy az idegi aktivitás nemcsak időben, hanem térben is kiemelkedő változásokon ment keresztül. – Xavier szemében büszkeség csillogott, miközben finoman megérintette a monitor keretét, mintha a jövő lehetőségeit tapintaná.

Tracy lelkesedése egyre nőtt, és a labort az elért áttörés öröme töltötte be. Elmosolyodott, majd hirtelen megfogta Xavier kezét. Nem szorítás volt, csak egy pillanatnyi kapcsolat, ami nemcsak a sikernek, hanem a hosszú utazásnak is szólt, amelyet együtt tettek meg.

- Ezen felül, az információáramlási mutatók, például a mutual information értéke 0,65-ről 0,9-re nőtt, míg a Granger-kauzalitás is mintegy 40%-os emelkedést mutatott, ami egyértelműen bizonyítja a kauzális kapcsolat kialakulását az emberi agy és az android között.

Xavier a nőre nézett és szemében ott csillogott a múlt közös élményeinek minden emléke, minden késő estébe nyúló vita, minden sikertelen teszt, amiből tanultak, és minden pillanat, amit ezen az úton többé-kevésbé együtt töltöttek.

- Mindezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a non-invazív interfészünk nem csupán elméleti áttörést hozott, hanem konkrét, mérhető eredményeket szolgáltatott. Ez mostantól lehetővé teszi, hogy megvalósítsuk Elara elképzelését és olyan androidokat és exoszkeletonokat építsünk, amelyek telepatikus összeköttetésben állnak a felhasználóval. – Xavier hangjában egyértelműen érezhető volt a jövő iránti remény és a gyakorlati alkalmazások iránti lelkesedés.

Tracy most komolyan nézett rá, de arcán örömteli mosoly áradt szét.

- Valóban, Xavier. Ez az eredmény már nemcsak a laboratóriumi környezetben, hanem a mindennapi alkalmazásokban is áttörést jelent. Gondolj csak bele: az orvosi rehabilitáció, a munkahelyi asszisztencia és számos egyéb terület új megoldások előtt nyitja meg a kaput, ahol a felhasználó gondolatai azonnal és közvetlenül vezérlik a gépeket.

- Ezzel a kísérlettel megmutattuk, hogy az ember és a gép közötti telepatikus kommunikáció stabil és reprodukálható – egy új korszakot indítunk el, ahol a technológia szorosabban kapcsolódik az emberi gondolatokhoz, mint valaha!

- Örömmel tekintek a jövőbe, Xavier. A konkrét, számszerűsített eredmények alapján biztosak lehetünk abban, hogy a telepatikus interfészünk a gyakorlatban is megvalósítható, és az emberi életminőség javítását fogja szolgálni.

Xavier egy pillanatra habozott, majd halk, elégedett sóhajjal nézett fel rá és úgy érezte, hogy a kettejüket összekötő szál mostantól örök és eltéphetetlen.

- Tracy, tudod, hogy ezt együtt hoztuk létre. Mindaz, amit elértünk, az éveken át tartó közös munka eredménye. – hangjában nemcsak tudományos büszkeség, hanem annál jóval mélyebb érzelmi kötődés is tükröződött.

A nő egy halvány mosollyal bólintott, ám a szemei boldogságtól ragyogtak, ahogy homlokukat összeérintették.

- Igen, Xavier. Együtt. És most végre elmondhatjuk: sikerült!

Az első emeleti étkező mögött volt az a csendes – diszkrét világítással és halk zenével hangulatossá varázsolt – kis bár, ahol az állomás lakói kellemes beszélgetéseket folytathattak a nap bármely szakában vagy épp az esti órákban.

Ezen a késő esti órán három férfi ült az egyik kis kerek asztalnál, egy-egy pohár ital mellett csendes baráti beszélgetésbe merülve. A rejtett világítótestek gyenge fénye elmélyítette arcuk ráncait, de szemeik fiatalosan csillogtak. Testük felett elszállt az idő, ám lelkük mintha egy napot sem öregedett volna az elmúlt csaknem négy évtized alatt, amióta megismerték egymást.

- Ürítem poharam Mrs. Elara Woss egészségére, amiért újra összehozott bennünket! – emelte fel a poharát Matten.

- Hálás vagyok neki! Egészségére! – csatlakozott Rohnat.

- Elarára, amiért új értelmet adott az életünknek! – mondta Tessir.

A három üres pohár egyszerre koppant az asztalon, a férfiak összenéztek és Matten újra töltött. Eszébe jutott két egykori társuk, akik sajnos már nincsenek az élők sorában és újra töltve megint felemelte a poharát.

- Most azokra, akik már nem lehetnek velünk, de munkájuk nélkül mi se lennénk itt! Aelinára és Kaidóra!

- Hála és örök béke nekik! – révedt emlékeibe Tessir.

- Nyugodjanak békében! – mondta Rohnat.

A poharak másodszor is kiürültek.

- Nekem egyelőre elég lesz fiúk! – rázkódott meg Tessir. – Régóta nem ittam alkoholt és mi tagadás, elszoktam tőle…

- Hamarosan felépül a régi gyár az új helyen, és ha megkezdjük a munkát, úgyse lesz alkalmunk piálni. – mondta Matten.

- Nekem még mindig olyan hihetetlen ez az egész! – bámult maga elé Rohnat.

- Miért? – kérdezte Tessir.

- Mert olyan érzés, mintha az igazgató asszony vett volna egy kabátot a gombhoz. Nagy luxus egy gyárat venni azért, hogy időnként megjavíttathassa az űrhajóját.

Tessir vállat vont.

-Van rá pénze, miért ne tehetné?

- Azon a pénzen vehetett volna a Zeta Reticuliról olyan űrhajót, amelyik legalább olyan gyors, mint a Paragon. Vagy a Tau Cetiről olyat, amelyik közel olyan erős fegyverzetű, vagy az Eridani-82-ről olyat, amelyik hasonlóan jól páncélozott. És mindegyikhez lett volna folyamatos alkatrész ellátása, de neki épp a Paragon kellett.

- Igazad van barátom! – érintette meg a vállát Matten. – Csakhogy a Paragon egyesíti magában az általad felsorolt összes űrhajó legjobb tulajdonságait. Nem ismerhetjük Elara minden gondolatát és döntéseinek hátterét, de én maximálisan megbízom benne és abban, amit tesz.

- Így van! – bólintott Tessir. – Inkább örüljünk, hogy valamiért a Paragont részesíti előnyben, és hajlandó nagy áldozatokat hozni érte! Ezzel tulajdonképpen a mi munkásságunk előtt tiszteleg. Ezt nevezik márkahűségnek…

- És megtudtam, hogy azért tartotta titokban olyan sokáig a gyár áttelepítési projektjét, hogy nekünk örömet és meglepetést okozzon. – tette hozzá Matten. – Azt mondom, ne firtassuk az okokat, hanem vegyük birtokba a gyárat és dolgozzunk, fejlesszünk, hogy a Paragont tényleg az élvonalban tarthassuk! Mit szóltok hozzá?

- Öregek vagyunk már az ipari versenyhez! – sóhajtott Rohnat. – Egy fiatal mérnöki gárda komoly mesterséges intelligenciával felvértezve simán állva hagy bennünket.

- Én még csak hatvankettő vagyok és egyáltalán nem érzem öregnek magam! – vigyorodott el Matten. – És van egy csomó ötletem a Paragon további fejlesztését illetően. És hiszek az emberi tényezőben a mesterséges intelligencia ellenében!

- Ne viccelj már Rohn! Én meg hetvenöt vagyok, de még tervezek legalább huszonöt évet, amibe bőven belefér néhány fricska a mai fiatal mérnökgeneráció felé. – nevetett Tessir. – Benne vagyok a versenyben Matt! Kíváncsi vagyok az ötleteidre!

Rohnat hátradőlt a kényelmes, süppedős fotelben és úgy fürkészte két régi barátját. Az új ötletek és a Paragon fejlesztésének lehetősége őt se hagyta hidegen. Végül nagyot sóhajtott, elmosolyodott és így szólt:

- Én a magam hetvenkét évével ugyan boldogan chilleznék a tengerparton a pálmafák alatti árnyékban, de nem hagyhatom, hogy ti arassatok le minden babért! És talán még nekem is van néhány aktív évem, ami alatt hasznossá tehetem magam. Úgyhogy vágjunk bele!

- Helyes! – lelkesedett Matten és harmadszorra is megtöltötte a poharaikat. – Erre inni kell!

Virág és Zsigmond halkan beszélgetett. Ez az éjszaka valami nagy titkot rejtett, ezt mindketten egyértelműen érezték. Már jó ideje feküdtek kényelmes szobájuk sötét csendjében, de sokáig képtelenek voltak elaludni, csak forgolódtak álmatlanul.

- Szeretnétek, hogy meséljek nektek, mint kicsi korotokban? – kérdezte M.I.R.A. – Vagy énekeljek valami szép altatódalt?

- Nem köszi. – felelte virág. – Azt hiszem, ahhoz már nagyok vagyunk, és nem segítene. Inkább valami halk és nyugis meditációs zenét hallgatnánk.

- Ahogy szeretnétek! – mondta kedvesen az android és elindított egy lejátszást.

Virág és Zsigmond egy darabig még bámulta a plafont, aztán végül mégis lecsukódott a szemük, ám a nyugodt alvás elkerülte őket. Helyette valami egészen valószerűtlen dolog történt…

SYNTHA BELSŐ DIMENZIÓ

4.

A Syntha éjszakai egét tompa, kékes fény világította meg, ahogy a holdjai halvány ragyogásba borították a bolygót. A vadonban ezen az éjszakán szokatlan csend uralkodott. Az állomás biztonságos fémfalai tompán, alig hallhatóan zümmögtek a távoli generátorok pulzálásától.

Virág nyugtalan álomból riadt fel. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy igyekezett visszatérni a valóságba. Érezte, hogy pulzusa gyors és a szíve hevesen ver, de nem csak a teste, az elméje is zaklatott volt. Oldalt fordította a fejét és látta, hogy Zsigmond sem alszik.

- Te is érezted? – a hang Zsigmond tudatában csendült fel, nem kellett kimondania a szavakat.

A fiú nyitott szemmel feküdt az ágyán, a mennyezeten lévő holografikus csillagtérképet bámulva. Szemei kissé elrévedtek, de amikor Virág gondolata megérintette, azonnal összerezzent.

- Igen. Mintha… valami… vagy valaki szólt volna hozzánk. De nem Mira volt és nem is Pan.

Az ismeretlen hang nem volt se fájdalmas sem fenyegető. Inkább olyan, mint egy ismerős dallam, amelyet valahol már hallottak, de soha nem értettek meg igazán. A hívás mintha a bolygó mélyéről érkezett volna, mintha a sziklák, a fák gyökerei és a föld maguk lettek volna a forrásai.

M.I.R.A. csendben figyelte őket a helyéről. Teste mozdulatlan volt, de szemeiben halvány, kéken villódzó fény jelezte, hogy aktívan figyeli a számára legkedvesebb két emberi lény gondolatait. Ő is érezte a hangot. Tudata érzékenyen reagált azokra az energiákra, amelyekre a gyerekek agya is.

- Ez egyértelműen hív minket. Olyan, mintha segítséget kérne. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ki kell mennünk! – Zsigmond hangjában ott volt az izgalom, de érezhetően a félelem is.

Virág a gondolattal kacérkodva az ajtóra pillantott. Tudta, hogy bázist biztonsági okokból minden éjjel lezárják. A felnőttek egyetlen szabályt állítottak fel számukra: maradjatok bent éjszaka! Az állomást több száz kilométeres körben övező dzsungel ellenséges volt és ismeretlen veszélyeket rejtett.

- De hát te is tudod, hogy a dzsungel még nappal is veszélyes és éjszaka még rosszabb. Épp emiatt tiltották meg, hogy bárki kimenjen oda! – mondta végül, ahogy a józan megfontolás győzedelmeskedett benne.

- Ugyan már! – ült fel az ágyon Zsigmond. – Az exoszkeletonok igazi páncélok, amik azért vannak, hogy megvédjenek! És ha Mira is kijön velünk, biztonságban leszünk.

M.I.R.A. nyugtázta, hogy töltöttsége már majdnem elérte a kilencven százalékot, lecsatlakozott hát a töltőről és halkan feléjük lépett.

- Ha ki akarunk menni, ahhoz előbb ki kell játszanunk a kamerákat – mondta, és hangja szinte suttogássá szelídült. – De nem akarom, hogy bajba kerüljetek. Az erdő még nappal is veszélyes, éjszaka pedig még rosszabb. – ismételte Virág szavait. – Őrültség és logikátlan ilyenkor nekivágni. Biztosan ez a szándékotok?

- Nem fogunk bajba kerülni. – felelte Zsigmond, aki már a gerincvelőjében érezte a hívás bizsergető érintését. – És ez a furcsa üzenet nem várhat. A végére kell járnunk. Te majd megvédesz bennünket.

- Igen, hiszen ez a dolgom. – bólintott M.I.R.A. – Megvédelek benneteket.

Erre Zsigmond kiugrott az ágyból és elkezdte magára rángatni az állomáson rendszeresített testre simuló fekete-zöld overált. Virág kissé vonakodva, de követte a példáját, M.I.R.A. pedig magához vett néhány az éjszakai dzsungeltúrához hasznosnak vélt dolgot: elsősegély csomagot, vizeskulacsokat. Aztán az ajtóhoz lépett, ami szinte hangtalanul félrecsusszant. Szívük a torkukban dobogott, ahogy lélegzetüket visszafojtva kiléptek a gyéren megvilágított folyosóra.

Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek, ahogy a folyosó távoli végén egy biztonsági drón lebegve elsiklott. Ha meglátja őket, azonnal értesíti az őrséget. Ha viszont sikerül észrevétlenül kijutniuk, talán választ kapnak arra, mi hívta őket és miért.

A folyosó elefántcsontfehér falai úgy vették körbe őket, mintha védelmet akarnának nyújtani – ők azonban most úgy érezték, hogy börtönként tartják őket fogva. A kijárati zsiliphez vezető folyosók kihaltak voltak, csak a biztonsági drónok halkan zümmögő elektromotorjai törték meg néha a csendet.

M.I.R.A. előrébb lépett, és kezét óvatosan Virág vállára helyezte. Ujjai finoman remegtek, ami embernél a félelem jele lett volna – de ő android volt. Érezhetett egyáltalán félelmet?

- Nem kell ezt tennetek. – szólalt meg halkan. Hangjában volt valami szokatlan, valami, ami közelebb állt az emberi aggodalomhoz, mint a logikus mérlegeléshez. – Ez veszélyes. Nem is tudjuk, mi vár ránk odakint. Kimehetnénk nappal egy csapat katonával.

Virág felnézett rá. M.I.R.A. egy gép. Egy program, egy mesterséges konstrukció. Mégis, amikor így nézett rájuk, amikor így beszélt, valahogy… anyának tűnt.

- De te is érzed, igaz? – Zsigmond most egyenesen M.I.R.A. szemébe nézett. – A hívás... valami ősi. Nem rosszindulatú, de fontos.

M.I.R.A. nem válaszolt azonnal. Szemeiben a fény apró lüktetése jelezte, hogy az adatelemző rendszere pörgött, számításokat végzett, mérlegelte az esélyeiket. Végül, egyetlen halk sóhajhoz hasonló mechanikus zajjal bólintott.

- Én is érzem. Olyan, mint amikor a kísérletek alatt mentálisan beszélgettetek velem, de ez most egy idegen hang. Viszont nem fenyegető. Menjünk!

A biztonsági kamerák kiszámítható mozgási mintát követtek – M.I.R.A. néhány perces megfigyelés alatt tökéletesen kiismerte őket. A drónok négy és fél másodperces szünetet tartottak két folyosó közti ellenőrzés között. És ott voltak a kamerák holtterei, amiket kihasználhattak. Ez volt az egyetlen esélyük.

Zsigmond térde megremegett, ahogy meglapult a fal mellett. Hallotta a vér lüktetését a fülében, minden izma feszült volt. Egyetlen hangosabb lépés, egyetlen rossz mozdulat, és a riasztórendszer azonnal működésbe lép.

M.I.R.A. nem érezte ezt a feszültséget. Legalábbis fizikailag nem. De ahogy hátrapillantott Virágra, aki egy szekrény mögé húzódva, tágra nyílt szemekkel várt a megfelelő pillanatra, egy új impulzus futott végig rajta: a védelem ősi ösztöne, amit eddig még sohasem érzett.

Ő az anyjuk. Ő az, aki megvédi őket és folyamatosan tanulja tőlük ezt a szerepet. A gondolat nem egy előre programozott parancs volt – M.I.R.A. önállóan, saját magában formálta meg.

- Most! – suttogta Virág, és egy gyors mozdulattal a következő árnyékos sarokba ugrott.

Zsigmond szíve vadul kalapált, de követte őt. M.I.R.A. mozgása halk volt, szinte hangtalan, miközben gumitalpú sportcipőjében mellettük suhant. Az egyes zsilip előtt egy utolsó kamera állta útjukat. Az egyetlen, amely folyamatosan pásztázott, és nem volt benne szünet.

Zsigmond elővette a kis interferenciás eszközt, amit már hetek óta bütykölt és tökéletesített.

- Megpróbálom ezzel. Ugyan nem emiatt építettem, de három másodpercnyi kimaradást tud előidézni. Egyetlen egy alkalommal...

Virágra pillantott. Nővére arca sápadt volt, ajkai vékony vonallá préselődtek. Ő is félt. Minden létező szabályt megszegnek, és kockáztatják talán az ösztöndíjukat is. De a kíváncsiság és az elhivatottság erősebb volt, mint a félelem.

Zsigmond bólintott és egyetlen gombnyomással aktiválta az eszközt. Pattanásnyi szikra és a kamera mozgása megakadt, lencséje egy röpke pillanatra elhomályosult.

A három alak árnyékként suhant át alatta, egyenesen az exoszkeletonok tárolóhelyiségébe. Virág és Zsigmond néhány perc alatt beöltözött, az android pedig gondosan ellenőrizte, hogy jól vették-e fel. Amikor mindent rendben talált, tovább indultak.

A zsilip nyitásához M.I.R.A. kellett. Érzékeny ujjai gyorsan szaladtak végig a kódfelületen, ahogy belépett az operációs rendszerbe. Ha a bázis felismeri, hogy kívülről manipulálták, a protokoll azonnal lezárja a rendszert. De ők nem külső hackeléssel próbálkoztak, M.I.R.A. belülről nyitotta ki.

A zsilip halk szisszenéssel kinyílt, és hűvös éjszakai levegő áradt be, ők azonban az exoszkeletonok temperált védelmében ebből semmit sem éreztek. A zsilip kapuja bezárult mögöttük.

Odakint a dzsungel vibrált az élet végtelen energiájától. A vadon illatát még a légszűrőkön át is érezték, nyers, élő és kiismerhetetlen volt. A hatalmas fák sötétlila lombja alatt láthatatlan lények mozgása sercegett, apró fények villantak fel – ragadozók szemei? Apró rovarok? Vagy csak a növények biolumineszcens kisugárzása?

Virág szinte azonnal megérezte a bolygó erős gravitációját. Mintha egy láthatatlan súly húzta volna a csontjait. Másfél G. Hófehér, könnyű exoszkeletonjaik rásegítése nélkül már egyetlen lépés is kimerítő lett volna.

Zsigmond felemelte a kezét, és a páncél alkarjára szerelt holografikus térképre pillantott.

- Nyugat felé kell mennünk. Onnét érzem legerősebben azt a fura energiát.

Egy távoli, reszelős hangú morgás hasított a levegőbe. A fák között valami mozdult – valami nagy.

M.I.R.A. előrelépett, és védelmezően kiterjesztette karjait a gyerekek előtt. Szemei felizzottak, ahogy aktiválta az infraérzékelőit.

- Maradjatok mögöttem! – utasította őket és ők engedelmeskedtek, mert nem volt bátorságuk vitázni.

Az éjszakai vadon egy élő, lüktető organizmus volt, tele ismeretlen veszélyekkel. És valahol a mélyén...

Ott suttogott a Hívás.

A fák – magasak és mohosan tekergőzők – mintha maguk is mozgó lények lettek volna. Lombozatuk kékeslila fényben derengett, mintha a csillagokat szórták volna szét az ágak között. A levegő fülledt volt és nehéz, tele ismeretlen virágok mézszerű illatával – de valami más is keveredett bele. A ragadozók szaga.

A gravitáció folyamatosan húzta őket, ám az exoszkeletonjaik halk mechanikus nyöszörgéssel kompenzálták a terhelést. A sötétség és a benne lapuló láthatatlan veszély ellenére vitte előre lábaikat a csontjaikban lüktető különös hívás, amely valahonnan a rejtelmes mélyből érkezett.

Hallani vélték a bolygó szívverését. A talaj süppedős, szinte szivacsos volt a lábuk alatt, minden lépésnél nedvesség szivárgott fel a földből, néha halkan sziszegve, mint egy csendes figyelmeztetés.

Aztán jött az első váratlan és gyors támadás.

A fák között valami megmozdult. Nem volt hangos és pont ez volt benne a félelmetes. A lombok közül egy szempár villant elő – hosszúkás, sárgásan izzó pupillák, amelyek úgy ragyogtak, mintha maga az éjszaka figyelné őket.

Virág teste megfeszült. Zsigmond megtorpant és hátrált egy fél lépést. M.I.R.A. azonban nem mozdult. Szemei felvillantak, érzékelői villámgyorsan dolgoztak, és szinte azonnal felismerte a fenyegetést.

- Predatrix. – hangja halk suttogás volt. Egy adatcsomag megnyitása az emléktárában. – Csoportban vadászik.

Zsigmond felszisszent.

- Akkor nem egy van belőle!

A sötétség mintha vibrálni kezdett volna körülöttük. A dzsungel hangjai – amelyek eddig tompán morajlottak, halk neszek és állathangok formájában – elhaltak.

Teljes, néma csönd volt. Ez a legrosszabb jel.

Virág szorosan M.I.R.A. mögé húzódott, miközben az android szemvillanás alatt aktiválta a védelmi rendszerét. Tenyeréből finom elektromos töltés szikrázott ki – nem halálos, de elég ahhoz, hogy elriassza a támadót.

A fák közül egy árnyék ugrott elő. Ruganyos, szálkás test, hosszú, borotvaéles karmokkal, amelyek épp Virág arca felé suhantak. M.I.R.A. ugyanabban a pillanatban mozdult. Egyetlen pontos, precíz mozdulattal kapta el a lény torkát és egy nagyfeszültségű elektromos impulzust vezetett bele.

A ragadozó megremegett és tehetetlenül vonaglott a szorításban, miközben szívszorítóan nyüszített, majd visszazuhant a bokrok közé. Ezzel azonban egy sor másik vadállat figyelmét hívta fel rájuk.

Zsigmond nyelt egyet.

- Most felbosszantottuk őket.

- Futás! – utasította őket M.I.R.A.

Rohantak. Az exoszkeletonok szervomotorjai segítettek ugyan, de a dzsungel kiszámíthatatlan terepe megnehezítette a haladást. Gyökerek és vastag liánok tekeredtek a föld fölé, víztócsák és mélyedések tátongtak előttük, mindegyik egy lehetséges csapda.

A Predatrixok nem adták fel. A vérükben volt az üldözés. Úgy tűnt, minden egyes fa mögött ott voltak, de nem rohantak nyíltan rájuk – inkább némán kísérték őket, figyelve a lehetőséget, hogy mikor csapjanak le újra.

M.I.R.A. egy pillanatra hátrafordult, szenzorai fürgén pásztázták az árnyakat. A vadállatok hangtalanul suhanva követték őket. Talán arra számítottak, hogy a gravitáció miatt prédáik előbb fáradnak majd ki, mint ők.

- Ez így nem lesz jó. Itt balra! – kiáltotta M.I.R.A. és egy szűk ösvényre terelte védenceit.

Zsigmond zihálva követte, Virág lábai pedig már remegtek, amikor váratlanul egy hatalmas szakadékhoz értek. A mélység alatt milliónyi apró szikra derengett. Egy folyó hömpölygött a mélyben, annak a vízén csillant meg a holdak fénye.

Hallották, hogy a Predatrixok a nyomukban loholnak.

- Ugornunk kell! – kiáltotta Zsigmond.

Virág rémülten meredt rá.

- Ez legalább tizenöt méter?!

- Most vagy soha!

M.I.R.A. nem hezitált. Karjával mindkettejüket magához rántotta, és elrugaszkodott. A gravitáció gyilkos erővel rántotta őket lefelé. A mélyben csillámló vízfelszín egyre közelebb ért.

A túloldal túl messze volt.

Virág szíve kihagyott egy ütemet amikor M.I.R.A. megpördült velük a levegőben, és egy pillanattal azelőtt, hogy a mélybe zuhantak volna, aktiválta aprócska antigravitációs hajtóműveit. Egyetlen erős lökéssel elérte a túlpartot, magával húzva Zsigmondot és Virágot.

Tompa puffanás hallatszott. Fű és moha nyelte el az érkezésük hangját, aztán csönd. Csupán a túloldalon csalódottan topogó Predatrixok ideges morgása hallatszott. Nem ugrottak utánuk.

Zsigmond reszketve felült.

- Majdnem meghaltunk.

M.I.R.A. odahajolt hozzá, és tenyerét finoman kesztyűs kézfejére simította.

- De nem haltunk meg. Mert én itt vagyok veletek és vigyázok rátok.

Virág kábán pislogott, a teste még mindig remegett az adrenalintól. Aztán újra megérezte azt az erős, mindent elsöprő hívást a bolygó mélyéből. Felnézett a csillagok millióival telehintett égboltra. Érezte, hogy egyre közelednek céljukhoz és sejtette, hogy az igazi veszélyek még csak most kezdődnek.

A szakadék mögöttük maradt, a Predatrixok pedig nem követték őket tovább. Ahogy haladtak előre, valami megváltozott a dzsungelben. A bolygó figyelni kezdte őket. Nem úgy, mint egy ragadozó a préda mozdulatait, vagy mint egy vadász az ellenségét. Ez a figyelem másféle volt, sokkal mélyebb. A fák törzsei mintha fodrozódtak volna, a moha finoman hullámzott a lábuk alatt. Mintha maga a Syntha ébredne fel lépteik nyomán.

Az erdő egyre sűrűbbé vált és valami új akadály jelent meg előttük: mintha maga a tér kezdett volna torzulni körülöttük. Émelyítő volt.

- Ezt érzitek? – Zsigmond megtorpant, szédült és ujjait a halántékához szorította.

Virág lassan bólintott. A távolságok mintha változtak volna. A következő fa alig pár méterre volt tőlük, de amikor megpróbáltak átlépni az egyik gyökér felett, valahogy… nem sikerült. Mintha egy helyben lépkedtek volna.

M.I.R.A. megállt, érzékelői azonnal dolgozni kezdtek.

- A bolygó védekezik.

- Hogyan? – Virág hangja halk volt, szinte kétségbeesett suttogás.

- Megváltoztatja a térérzékeléseteket. Nem mozdultok, de azt hiszitek, hogy haladtok. Aztán elindultok, de olyan, mintha helyben járnátok.

Zsigmond halkan, segítségkérőn szólalt meg.

- Akkor mégis hogyan tovább? Eddig hívott bennünket, most meg nem enged közelebb?

M.I.R.A. gondolkodott egy pillanatig, majd leguggolt, és tenyerét finoman a talajra helyezte. Mint amikor egy anya érinti a gyermeke homlokát, ha lázas. A szemei halványan felragyogtak, miközben az érzékelői kapcsolódtak a Syntha frekvenciáihoz. Aztán halkan megszólalt:

- Beszélnünk kell hozzá. Hogy elnyerjük a bizalmát.

Zsigmond felhorkant.

- Egy bolygóhoz?

- Igen. Ez a bolygó él és kommunikál. Meg akarja érteni, miért vagyunk itt.

Virág lehunyta a szemét. A mély, mindent átható hívás most sem volt ellenséges. Nem fenyegette őket. Csak próbára tette. Azt akarta, hogy bizonyítsanak. Virág mélyet lélegzett, és lassan előrelépett. Nem küzdött ellene. Nem próbált erővel túljutni a torzult tér illúzióján. Csak hagyta, hogy az vezesse a lépteit. Egyetlen lépés, és átjutott a láthatatlan falon. Zsigmond elkerekedett szemmel figyelte.

- Hogy csináltad?

Virág elmosolyodott.

- Elengedtem a félelmet.

A tértorzulások mögött az erdő megváltozott. Csendesebb lett. Mélyebb. A sötétségben foszforeszkáló virágok nyíltak, kékes-lila fényben csillogtak, és a levelek között apró, láthatatlan lények neszeztek. Ahogy haladtak, Virág egyre többet gondolt arra, hogy miért pont őket hívja ez az erő. Miért két ember és egy android?

- Mira! – szólalt meg végül. – Szerinted miért pont mi?

M.I.R.A. nem válaszolt azonnal, magában emésztette a kérdést.

- Mert ti vagytok azok, akik halljátok, akik érzitek. A többi ember nem.

Zsigmond felvonta a szemöldökét.

- Hogy érted ezt?

Az android lágy mosollyal Virág felé fordult.

- Minden ember érző lény, de nem minden ember akarja érteni azt, ami túlmutat rajta, az egyszerű létezésén.

Virág némán figyelte, Zsigmond pedig elvigyorodott a sisakja takarásában.

- Kezdesz nagyon filozofikus lenni, Mira!

Az android szemeiben halvány fény villant.

- Ti hívtatok anyának. Egy emberi fogalommal ruháztatok fel. De mit jelent egy android számára anyának lenni?

Virág lehunyta a szemét.

- Anya az, aki szeret. Aki védelmez.

M.I.R.A. bólintott.

- Akkor én is anya vagyok?

Zsigmond elgondolkodva nézte az android lányt.

- Igen. Bizonyos értelemben. A magad módján.

A csönd mélyebb lett körülöttük, a bolygó figyelt. És várt. A titok pedig egyre közelebb volt. A táj ismét megváltozott. A foszforeszkáló virágok fénye halványodni kezdett, a talaj pedig egyre nyirkosabbá vált. Ahogy haladtak, a dzsungel lassan átadta helyét valami másnak – valami sötétebbnek, idegenebbnek. Először csak egyre nehezebb lett a levegő. A gravitáció nem változott, de mintha valami mégis húzta volna őket vissza. Mintha maga a bolygó akarná, hogy megálljanak.

Aztán meglátták az árkot. Az áthatolhatatlan mélységet. Mintegy vezényszóra mindhárman megtorpantak. Előttük ismét egy szakadék tátongott. Legalább száz méter széles volt, és a mélysége… nos, azt jobb volt nem találgatni. A túlsó oldalon folytatódott az erdő, és ott érezték a hívás forrását. Csakhogy nem volt híd, nem volt semmilyen kapaszkodó, csak a végtelen mélység.

Virág szíve hevesen vert.

- Ezt… ezt nem hiszem el!

Zsigmond előrelépett, a szakadék szélén leguggolt, és lenézett. Nem látott mást, csak tátongó fekete, végtelen ürességet.

- Ha lenne valami, ami... – kezdte, de nem tudta befejezni a mondatát, nem jutottak eszébe a szavak.

M.I.R.A. nem szólt, csak állt, mozdulatlanul, és figyelte a mélységet. A sötéten tátongó árkot, ami nemcsak az útjukat zárta el… hanem a hitüket is próbára tette.

Virág lassan hátrébb lépett.

- Ezen nem tudunk átjutni.

A szavai nem panaszkodásként hangzottak. Nem volt bennük kétségbeesés. Csak rideg, kimondott igazság és mérhetetlen csalódottság.

Zsigmond tehetetlenségében ökölbe szorította a kezét.

- Hát akkor miért hozott idáig ez az erő? – fordult M.I.R.A. felé. – Ha nem juthatunk át, akkor mi értelme volt az egésznek?!

Az android lassan feléjük fordult. Tekintete nem tükrözött fájdalmat vagy csalódottságot. De mégis volt benne valami… valami, amit Zsigmond addig sosem látott még. Valami mély, csendes, vigasztaló anyai szeretet.

- Mert még nem próbáltátok igazán. – szólalt meg meleg bársonyos hangján.

Virág felkapta a fejét.

- De hogyan?! Mi nem tudunk repülni és ezen a szakadékon te sem tudsz átlebegni velünk!

M.I.R.A. lassan bólintott.

- De talán mégis.

A szél halkan kavargott a szakadék peremén, amikor M.I.R.A. előrébb lépett.

- Az antigravitációs hajtóművem 320 kilogrammot bír el. – hangja csendes volt, de határozott. – A gravitáció erős, de ha optimalizálom az energiaelosztást, képes vagyok egyszerre mindkettőtöket vinni.

Zsigmond szeme elkerekedett.

- Azt nem.

Virág is azonnal megrázta a fejét.

- Ez túl veszélyes.

- Ez az egyetlen esélyünk. – M.I.R.A. megérintette Virág kezét és az érintése megnyugtató volt. – Bízzatok bennem!

Virág némán bólintott, Zsigmond pedig megigazította magán az exoszkeletont és odalépett hozzá.

- Ha leesünk, akkor legalább együtt halunk meg.

M.I.R.A. tekintete egy pillanatra megvillant.

- Nem fogtok leesni! Az energiaszintem most nyolcvan százalékon van. Bőven elég lesz és még marad a visszaútra is.

A következő pillanatban az android megragadta Zsigmondot és Virágot. A karjai, mint két acélpánt, biztonsággal tartották őket. Együtt ugrottak a sötétségbe és a zuhanás… nem volt zuhanás! M.I.R.A. hajtóművei teljes erővel dolgoztak, egész teste vibrált az erőfeszítéstől. A gravitáció tépte, húzta őket vissza, de ő ellenállt neki. Virág megérezte, hogy a teste megremeg, aztán hirtelen súlytalanok lettek. A lendületük energiája épp elegendő volt és egy szívszorító pillanattal később a túloldalon zuhantak a földre. M.I.R.A. teste tompa puffanással csapódott a földnek, de ölelő karjai megvédték a bele kapaszkodó Virágot és Zsigmondot.

Virág zihálva küzdött, hogy felüljön. M.I.R.A. ott feküdt közöttük mozdulatlanul. Zsigmond azonnal mellé térdelt és szólongatta.

- Mira?

Semmi válasz. Virág szíve összeszorult. Mi van, ha túl nagy volt az erőkifejtés? Ha valami baja esett?

- Mira! Ébredj fel! Nem hagyhatsz itt bennünket az őserdő közepén!

Aztán lassan, nagyon lassan… az android ujjai megmozdultak.

- Jól vagytok?

Virág elnevette magát. A megkönnyebbülés könnyei csillogtak a szemében.

- Te… te vagy a legjobb anya, akit csak kaphattunk!

M.I.R.A. tekintete egy pillanatra megremegett, aztán finoman megsimította Virág kesztyűs kezét.

- Tudom.

A bolygó figyelte őket. És mostanra a szakadékot is eltűntette mögöttük, talán mert bizonyították, hogy méltók rá, hogy továbbmenjenek. Ezen az oldalon a világ más volt. A dzsungel sűrűje mögött valami hatalmas erő lüktetett, áradt ki a földből. A bolygó élt és mintha figyelte volna őket. A fák törzse itt sokkal vastagabb volt, a sűrű lombok feketébb árnyékot vetettek. És a levegő… egyszerre nehéz lett.

Virág azonnal észrevette a különbséget. Az oxigéntartalom nem változott, de mintha valami láthatatlan súly telepedett volna a tüdejére. A gravitáció nem lett nagyobb – de mégis minden lépés egyre nehezebbé vált. Zsigmond az exoszkeletonjának kijelzőjére pillantott. Az energiaellátás zavarossá vált.

- Valami... valami interferál a rendszereinkkel. – hangja fojtott volt, mintha minden szó kimondása nehézséget okozna neki. – A bolygó… tesztel minket.

- Akkor is végig megyünk. – Virág hangjában végtelen eltökéltség csattant.

Ahogy haladtak, az exoszkeletonok egyre lassabban reagáltak. Az izmaik fáradtak a másfél G-s gravitáció alatt, és most minden lépés olyan volt, mintha ólomsúlyokat cipelnének a csontjaikban. Zsigmond először csak lihegett. Aztán imbolyogni kezdett, de Virág elkapta.

- Zsiga! – kiáltott fel ijedten. – Mira segíts!

Nem bírta megtartani és a fiú térdre esett. M.I.R.A. azonnal mellé lépett. A keze a fiú tenyerébe simult – nagyon gyengéden szkennelte a vitális paramétereit.

- A páncélod energiaszintje nagyon alacsony! A tested nem bírja a terhelést. A csontjaid… a szövetek…

Zsigmond összeszorította a fogát. Nem sírt, de minden mozdulatából fájdalom sugárzott.

- Felkelek. – jelentette ki elcsukló hangon. – Fel kell kelnem!

Virág letérdelt mellé és sisakjának homlokát az öccsééhez érintette.

- Zsiga! Nem kell bizonyítanod semmit. Ha itt kell maradnod… akkor maradok veled.

M.I.R.A. halkan szólalt meg.

- Nem! Menni fog! Ezért is több az ember az androidnál. Ha a teste már feladná, előkerül valami, ami bennünk nincs. Valami titokzatos erő, ami mégis tovább viszi.

- Úgy hívják, lélek! – mondta Virág.

Most M.I.R.A. kezdeményezte a mentális kapcsolatfelvételt és Zsigmond beengedte a tudatába. Közben kezét észrevétlenül a fiú exoszkeletonjának energia csatolójához érintette.

- Minden rendben lesz, Zsigi! Itt vagyok!

A fiú érezte, hogy hirtelen tiszta levegő árad a tüdejébe. Az exoszkeleton életfenntartó rendszere újra működni kezdett. Zsigmond összeszorított ökleivel megtámasztotta magát… és Virág legnagyobb megdöbbenésére felállt.

- Már sokkal jobban vagyok! – szólalt meg új erőre kapva. - Mehetünk tovább! Érzem, hogy nagyon közel vagyunk már!

A dzsungel most csendes volt. Túl csendes, de ők már nem féltek tőle, összeszedték minden erejüket és meneteltek tovább.

Aztán az erdő hirtelen szétnyílt előttük és egy tó hatalmas, csillogó víztükrét pillantották meg. A víz nyugodt volt, tele élettel.

És a túlparton… ott volt a céljuk!

Egyszerre észlelték a mozgást, ahogy a mélyben valami… valami felébredt. Zölden ragyogó szempár nyílt ki a felszín alatt. A víz fodrozódni kezdett, majd egy gigászi, ősi lény emelkedett ki belőle lassan, méltóságteljesen.

Zsigmond és Virág mozdulatlanná dermedt a félelemtől.

- Mi ez…? – nyögött fel Zsigmond.

M.I.R.A. előrelépett, hogy a testével takarja őket. Az arca talán még sosem volt ennyire emberi. Végtelen elszántság tükröződött rajta, ha kell, meg is hal a gyermekekért.

- A bolygó szelleme. – suttogta Virág alig hallhatóan.

A lény hangja a fejükben szólalt meg.

- Miért vagytok itt?

Virág a rémülettől teljesen leblokkolt, alig tudott válaszolni. Végül mégiscsak összeszedte magát és így felelt:

- Mert hívtál minket.

- Nem! Én nem hívtam senkit! – a lény átható tekintete egyszerre mindhármukra szegeződött. – Ti hívtatok engem. Ti ébresztettetek fel.

A szavak áthatoltak rajtuk, végigszántottak a lelkük mélyén. Virág ekkor megértette. Valóban nem a bolygószellem hívta őket, ők maguk keresték ezt az erőt!

Ők kerestek valamit, egy választ a kérdéseikre. Egy családot. Egy biztonságos, szerető helyet a világban. Egy meleg, ölelő otthont. És most itt voltak.

A tó vize… mint egy illúzió, hirtelen eltűnt és a túlpart ott volt előttük, száraz lábbal átkelhettek. A manifesztálódott bolygószellem némán figyelte őket, ahogy megtették az utolsó métereket.

A barlang mélyén meleg volt. Nem a kinti, párás dzsungelhőség – ez a kellemes, lágy melegség belülről áradt. A kőzet falai finoman vibráltak, mintha valami távoli lassú és ütemes dobogás visszhangja futott volna végig rajtuk. A bolygó szívdobbanása.

Virág és Zsigmond a földön ültek kimerülten. Testük még mindig sajgott az átélt erőfeszítésektől. M.I.R.A. mellettük térdelt, energiacellái lassan töltődtek a környezet természetes sugárzásából. A bolygószellem ott volt velük, de már nem úgy, mint azelőtt.

Most nem hatalmas lényként magasodott föléjük, már nem is kényszerítette őket újabb próbatételekre. Most egy forma nélküli jelenlét volt. Érezték a tudatukban, mintha egy végtelen bölcsességgel bíró, időtlen lélek telepedett volna békésen melléjük.

A barlang belsejében – nem messze tőlük – egy kis tavacska nyugodt víztükre verte vissza halványan a falakból áradó fényt. Egy sziklapárkányról víz csordogált le, de a cseppek a felszínt elérve nem hullámokat vetettek, hanem mintha lágyan beleolvadtak volna a tóba. A felszín alatt smaragdzöld fényörvény kavargott lassan.

A hely nagyon otthonos volt.

- Kérdezzetek! – a hang nem a fülükben csengett, hanem a lelkükben.

Zsigmond volt az első, aki a szótlan nyelven megszólalt.

- Mi vagy te?

A víz felszíne most finoman fodrozódott.

- Én vagyok Syntha. Nem úgy, ahogyan ti gondolnátok – nem egy egyedüli tudat vagyok, nem egy isten, nem egy élőlény a sémáitok értelmében. Én vagyok a bolygó energiája, ritmusa, a múltja és a jelene. Érzem minden növény, minden állat rezdülését, és érzem azokat is, akik lábukkal rajtam járnak.

Virág elmerengve figyelte a vizet.

- És mi? Mi miért vagyunk itt? Miért hallottuk a hívásod? – kérdezte.

A barlang falai alig észrevehetően vibráltak.

- Mert ti mások vagytok. Nemcsak az emberiség részei, hanem valami újfajta létezésé is. Ti és a fémtestű lény között nincs határ. Nem csak érzitek egymást, hanem tudjátok egymást. Az én szememben nincsen különbség köztetek.

M.I.R.A. csendesen hajtotta le a fejét.

- Az emberek azt mondják, én csak egy gép vagyok. Egy programozott ember formájú android. A fejemben egy szerves agy él. Olyan, mint az övékben, mégis azt mondják, hogy én nem érezhetek úgy, mint egy igazi ember.

A bolygószellem hallgatott egy pillanatig. Aztán mindössze egyetlen szóval válaszolt.

- Tévednek.

Zsigmond előrehajolt, mert hirtelen fura gondolata támadt.

- Mások is jártak már itt előttünk, igaz?

A vízben ekkor alakzatok tűntek fel. Vibráló képek, amik úgy mozogtak a vízben, mintha egy film pergett volna.

Magas, vékony, bronz-arany-zöld bőrű lények jelentek meg. Nem emberek. De nem is állatok. Más lények voltak – elképesztően ősiek.

- Ők voltak azok, akik először megértettek engem. – hallották a fejükben a hangot. – Legalábbis sokáig azt gondoltam…

A képek tovább mozogtak. Látták az ősi lényeket templomokat építeni, furcsa, organikus szerkezeteket faragni a sziklából. Aztán látták őket gépeket építeni és végül… látták őket háborúzni.

A képek most kissé felgyorsultak. Látták, ahogy a lények egymás ellen fordultak. A templomaik leomlottak, gépeik túl sok energiát emésztettek fel, és a bolygó ökológiai egyensúlya megbomlott. Aztán egy utolsó jelenet. A bolygószellem lezárta magát, vagyis a belőle áradó végtelennek tűnő energia folyamát.

- Megállítottam őket. Nem akartam pusztulást. Nem akartam halált. Elzártam előlük a világom energiáit – és azóta sem nyitottam meg ezt a gátat. Kerestem egy őrzőt… egy gépet, amelyet ők maguk alkottak és amelytől rettegtek. Azóta is az vigyáz a titkos helyre, hogy senki se léphessen be oda. Csakhogy elvesztettem felette a kontrollt és már magam sem férek hozzá az ősi erő forrásához. Attól félek megsemmisítené…

A víz fodrozódása abbamaradt. Virág szíve hevesen vert.

- De miért nem tudod most már feloldani a gátat? Ha a veszély elmúlt… mi tart vissza?

A bolygószellem hallgatott.

- Mert a veszély nem múlt el… Az őrző még itt van.

A levegő hirtelen mintha lehűlt volna. M.I.R.A. szemei halványan villantak.

- Azt akarod mondani… hogy abból a régi civilizációból valami még itt van?

A víz felszíne elsötétült.

- Valami még mindig vár. Valami, ami évezredek óta alszik – és most… most ébredezni kezdett.

Virág szívében megmozdult valami. Egy különös, idegen gondolat, ami nem az övé volt. Egy régi félelem. Egy árnyék. Egyszeriben világossá vált számára, hogy a bolygó nemcsak egy hívást küldött nekik. Segítséget kért!

A barlang mélye lassan vibrált körülöttük. Mintha maga a kőzet is lélegezne. A víztükörben felvillanó képek lassan elhalványultak, de a feszültség, amelyet maguk után hagytak, a levegőben maradt. Virág, Zsigmond és M.I.R.A. még mindig az előző látomás hatása alatt álltak. A bolygószellem hangtalan szavai a gondolataikba égtek.

- Valami még mindig vár. Valami ébredezni kezdett.

M.I.R.A. elsőként törte meg a csendet. Felállt, és a tó tükrére szegezte tekintetét. Az arca kifejezéstelen maradt, de Virág pontosan tudta, mit érez. Egy android bőrébe zárt, mesterséges tudattal élő lénynek nem lett volna szabad félnie… és mégis: M.I.R.A. félt!

- Segítenünk kell neki! – hangja szilárdan csengett, és ez meglepte saját magát is. – Syntha nem tudja egyedül feloldani az energia gátat. De a mi segítségünkkel talán igen.

Zsigmond bizonytalanul pillantott a víztükörre, majd Virágra.

- És ha nem sikerül? Ha ezzel csak még nagyobb veszélyt hozunk magunkra?

Virág arca komoly volt.

- Akkor is meg kell próbálnunk! Ha az őslakók valamit itt hagytak, ami most ébred, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert veszélyt jelenthet az állomásra és az ott élőkre is.

M.I.R.A. bólintott, és óvatosan kinyújtotta a kezét. Finoman, lágy mozdulattal megérintette a tó felszínét. Apró hullámok indultak el ujjai nyomán.

- Mi veled vagyunk.

A három alak – egy fiú, egy lány és egy android, akik most egy családot alkottak ebben az idegen világban – összekulcsolták kezüket, és lehunyták a szemüket.

A telepatikus kapcsolat azonnal létrejött. Virág érezte M.I.R.A. gondolatait: nyugodt, kimért és rendezett gondolatfolyam, amelyben egyetlen apró zavar sem volt. Egy emberi agyba ültetett mesterséges elme, amely tanult érzelmeket, de belül a legmélyén egy nagyon is emberi agy élt. Zsigmond lelke viszont nyugtalanul kavargott. Aggodalom. Kíváncsiság. Félelem. Egy apró kétely, amely a tudatuk mélyén megbújt, mint egy halvány árnyék. És végül ott volt Syntha.

A bolygószellem tudata hatalmas volt, mint egy óceán, amelynek mélyén ősi titkok pihentek. Amikor Virág kapcsolatba lépett vele, szinte elveszett benne – mintha egy mély, álomszerű állapotba merült volna. A gát ott volt valahol, a bolygó végtelen tudatának legmélyén.

Egy lánc. Egy bilincs. Egy mesterséges fal, amelyet nem is Syntha hozott létre, hanem valami más. Egy erő, amely most, ahogy megpróbálták feltörni, felébredt.

A barlang falai mintha megmozdultak volna. Először halk, alig észlelhető rezgés futott végig rajtuk, aztán egyre erősebben kezdtek vibrálni. A víz tükrén ekkor megjelent egy árnyék.

M.I.R.A. azonnal érzékelte a veszélyt. Megszakította a kapcsolatot, és felpattant, kezeit védelmezően széttárva a két gyerek előtt.

A barlang egy pillanatra elsötétült, aztán az árnyékból előlépett valami. Egy fekete, csillogó testű lény. Nem húsból és vérből állt. Ez egy valódi gép volt, de nem olyan, mint M.I.R.A. Valami ősi. Valami idegen.

A gép mozdulatlanul állt, és mintha csak figyelte volna őket, aztán dörgő hangon megszólalt.

- Ti Cassian Arlo követői vagytok?

- Az kicsoda? – kérdezte meggondolatlanul Virág, mire a gép fenyegetően felmordult és agresszíven előre lépett.

- Ti nem vagytok sem Lysenek, sem a régi hit követői! Idegenek vagytok! Behatolók vagytok!

A hangja mélyen döngő, mechanikus hang volt, mégis… valahogy élő. Virág megérezte, hogy a gép a tudatába akar férkőzni. Nem úgy, mint Syntha – nem barátságosan, nem gyengéden. Hanem mintha egy fémkarom próbálta volna felnyitni az elméjét, hogy belenézhessen. M.I.R.A. egyetlen mozdulattal eléjük lépett.

- El innen! – kiáltott fel és a hangja rideg volt, mégis vibrált benne valami mélyről jövő, ösztönös erő.

A fekete gép előrelépett és a föld megremegett lépteinek iszonyú súlya alatt. Aztán váratlanul támadott! Hatalmas fémkarjának egyetlen lendítésével kisöpörte a barlangból mindhármukat.

Zuhanva érkeztek ki a sötét dzsungel fái közé és csak a páncélzatuknak köszönhették, hogy túlélték a szörnyű csapást. A gép követte őket és halálos fenyegetésként magasodott föléjük. Virág zihálva talpra állt, M.I.R.A. egyetlen mozdulattal elrántotta őt a következő támadás elől.

A dzsungel felbolydult körülöttük. Menekülő állatok csörtetése és rémült kiáltása robbantotta szét az éjszaka csendjét. A bolygószellem nem akarta ezt a harcot, de most tehetetlennek tűnt. A lombok között menekülő élőlények zajongtak. Riadt szempárok villantak a sötétben – a bolygó éjszakai vadjai, akik az idegen fenyegetés elől menekültek. A vadon mélyéről dübörgő zúgás, recsegés és ropogás hallatszott. A vészjósló hang egyre közeledett…

A MAG KRISTÁLY

5.

Hirtelen erős fénysugár hasított bele az éjszakába és egy robusztus jármű tört utat magának a dzsungelen át. Keresőfények, aztán kiáltások harsantak és a következő pillanatban mélyzöld exoszkeletont viselő fegyveresek nyomultak előre a vadonból. Élükön A.R.M.O.R., a harci android.

Az eddig agresszíven közeledő gép most megtorpant. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha latolgatná a helyzetet, majd egy mély, morgásszerű hang kíséretében visszavonult a barlang sötét árnyai közé.

Virág levegő után kapkodott, Zsigmond kezei remegtek. M.I.R.A. védelmezően állt előttük, mint egy anyatigris a kölykei előtt. Közben objektíven vette tudomásul, hogy energiatelepeinek töltési szintje mostanra húsz százalék alá csökkent, de ezzel most nem akarta tovább rontani a helyzetet, így nem tett róla jelentést.

Nyolc fegyveres rohant feléjük. Katonai exoszkeletonjaik szervomotorjai halk surrogással dolgoztak, ahogy a sűrű dzsungelben mozogtak. Marcus, a mentőexpedíció vezetője, mögötte Roy és a Különleges Műveleti Egység hat katonája állt ott, fegyvereiket a barlang fekete szájára irányítva. Marcus szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a gyerekeket.

- Már attól féltünk, hogy elvesztünk titeket… Hogyan… hogyan éltétek túl?

Virág mély levegőt vett. Olyan sok mindent kellett volna elmondania. A bolygó titkát. A szellemet. Az őslakók árnyait. A harcot. Mielőtt még válaszolhatott volna, Roy előlépett a csapatból. Hangja nagyon dühös volt.

- Mi a fenét műveltetek? Hogy jutott eszetekbe éjszaka kiszökni a bázisról? Ezért mindketten felelni fogtok! És te is Mira, amiért kijátszottad a bázis biztonsági rendszerét!

Virág felemelte a fejét és érezte, hogy jogos a harag és a felelősségre vonás, de végül csak ennyit mondott:

- Mira nem tehet semmiről! Mi utasítottuk! Segítettünk Synthának. – hangja tiszta volt és eltökélt, szavai határozottan csengtek. – Vagyis megpróbáltunk segíteni. És most… most mindannyian nagyobb bajban vagyunk, mint eddig hittük.

Emese finom mozdulattal félretolta Royt és biofunkció szkennerével a gyerekek mellé térdelt, hogy felmérje az egészségi állapotukat.

- Most már minden rendben van! – nyugtatta őket magyarul, miközben a kis szerkezet kijelzőjét figyelte.

- Hibát követtünk el Roy parancsnok, viszont nagyon érdekes és fontos információk birtokába jutottunk. – lépett Roy elé M.I.R.A., hogy ezzel is elterelje a figyelmét a két ijedt gyerekről.

- Erről majd a bázison részletesen beszámolhattok. –Roy dühösen elfordult, hogy ellenőrizze a katonái megfelelő elhelyezkedését.

Virág és Zsigmond még mindig a földön ültek kimerülten és remegő végtagokkal. Mellettük Emese térdelt, és az életfunkcióikat vizsgálta. A katonák köréjük gyűltek, fegyvereiket még mindig harcra készen tartották. Roy elégedetten nyugtázta, hogy mindannyian tudják a dolgukat.

- Megpróbáltatok segíteni? – kérdezte Marcus és hangja vészjóslóan csendes volt. – Tudjátok egyáltalán, mekkora veszélybe sodortátok magatokat?

Virág felnézett rá. A szemében nem volt félelem – csak makacs eltökéltség.

- Nem tudtuk pontosan. De most már igen. – Zsigmond halkan felsóhajtott, aztán lassan felegyenesedett, mozgása tökéletesen koordinált volt, de lassú a kimerültségtől.

- Nem hagyhattuk figyelmen kívül a hívást. – hangja halk volt, mégis erőteljes. – Syntha megmutatta nekünk, hogy a bolygó régi sebei még mindig léteznek. És most, hogy hozzányúltunk ehhez a sebhez… felébresztettük azt, amitől eddig védve voltunk.

Marcus szeme megvillant.

- Miről beszélsz te gyerek? És miért említed úgy a bolygó nevét, mintha egy élőlény lenne?

Csend telepedett a kis csoportra. Idegen hangok visszhangzottak a dzsungel mélyéről – mintha az iménti sokk után az állatok újra nekibátorodtak volna.

Emese felsegítette Virágot és Zsigmond mellé lépett.

- Talán… ha elmagyaráznátok pontosan, mi történt, jobban megértenénk a helyzetet.

Virág és Zsigmond egymásra néztek, majd bólintottak. A történet lassan, darabonként állt össze. Elmondták, hogy hogyan érzékelték először a hívást. Hogyan kerültek egyre mélyebb kapcsolatba Synthával vagyis a bolygószellemmel. Hogyan fedezték fel az őslakók régi bűnét, és hogy a lezárt erő forrását megpróbálták feloldani. És végül… hogyan találkoztak az őslakók által hátrahagyott mesterséges intelligenciával.

- Ez a dolog… – Zsigmond elakadt egy pillanatra, mintha a megfelelő szavakat kereste volna. – Nem csak egy régi gép. Nem egy egyszerű ősi mechanizmus. Ez több annál. Éreztem…

- Én is. – Virág halkan beszélt, de a hangja komoly volt. – Tudatos volt. Gondolkodott. És haragudott.

A felnőttek arcán árnyék suhant át. M.I.R.A. végig csendben figyelte a beszélgetést, de most felemelte a kezét, és lassan, kimérten kezdett beszélni.

- Egy mesterséges intelligencia nem haragszik. Egy gép nem érez bosszút.

Roy felhorkant.

- Ezt pont te mondod? Egy android, aki minden mozdulatával egy érző anyát utánoz, de mégis veszélybe sodorja a rábízott gyerekeket?

M.I.R.A. elhallgatott egy pillanatra, aztán lassan bólintott.

- Én egy szerves agynak megtanított önfejlesztő szoftver vagyok. És most ebből a helyzetből is tanultam. – szemei halványan felfénylettek. – Engem arra terveztek, hogy mentálisan kommunikáljak és támogassam Virágot és Zsigmondot. Azért létezem, hogy gondoskodjak róluk. – gyengéden Virág és Zsigmond vállára tette a kezét. – Ez a gép viszont… őt arra tervezték, hogy védje az őslakók érdekeit és elpusztítson minden behatolót. És ha az őslakók már nincsenek… akkor nincs, aki újra programozza. Csak mi tehetünk valamit, mielőtt Cassian Arlo és a százharminc bányász sorsára jutunk.

Roy megdöbbent a név hallatán és eszébe jutott az a néhány hónappal ezelőtti felfedezés a barlang mélyén.

- Hol hallottad te azt a nevet?

- Az őrző… a gép említette. És mivel mi nem vagyunk az ő követői, kidobott bennünket a barlangból.

Roy haragja némileg csillapodott. Megértette, mit jelentenek M.I.R.A. szavai. Ez az intelligencia nem fog békét kötni, mert az egyetlen célja a már nem létező civilizáció védelme. Az őslakók örökségének megőrzése és ők, az emberek most betolakodó ellenségnek számítanak.

Roy elgondolkodott, aztán lassan bólintott.

- A bázis vezetése dönteni fog erről. Az én dolgom az, hogy megírjam az objektív jelentést az esetről. De most indulás vissza a bázisra!

Zsigmond dühösen előrelépett és erélyes hangon felkiáltott.

- Nekünk most nincs időnk tanácskozásra! És még nem mehetünk vissza! Ha most visszavonulunk, az a gép készülni fog ellenünk. Minden pillanattal erősebbé válhat!

Roy a fiúra meredt.

- És mit javasolsz öcskös? Összetűzést egy olyan ellenséggel, amelynek az erejét, a taktikáját és a hatalmát még nem is értjük teljesen?

Csend lett. A válasz ott lebegett a levegőben, de kimondatlanul is mindenki tudta, hogy igaz. M.I.R.A. lehajtotta a fejét és halkan, de magabiztosan kijelentette.

- Nem harcolhatunk ellene úgy, ahogy egy emberi hadsereggel tennénk. – a többiekre nézett. – De nem is kell.

Virág érezte, hogy megborzong és megfogta öccse kezét.

- Szerinted meg tudjuk győzni? – nézett fel rá Zsigmond.

- Szerintem nincs más választásunk. – jelentette ki a nővére.

Zsigmond lassan elmosolyodott – nem jókedvében, hanem olyan módon, ahogy az a harcos mosolyog, aki pontosan tudja, milyen kemény küzdelem vár rá.

- Akkor kezdjük el!

- Nem mentek ti sehova! – toppant eléjük Roy, de Marcus megállította és a két fiatalhoz fordult.

- Gyerekek! Én nem tudom, mi történt itt mielőtt ideértünk. – mondta. – De azt tudom, hogy ti olyan képességekkel rendelkeztek, amilyennel az itt lévők egyike sem. Azonban amit az imént elmondtatok, az nem légből kapott fantazmagória volt és én hiszek nektek. A bolygószellem létezik, ez számunkra ugyan hihetetlen, de Pan is beszélt vele és ő ilyesmivel nem tréfál. Cassian Arlo valóban egy szektát működtetett, amivel talán épp az… az őrző megbékítése volt a célja. Ha úgy érzitek, hogy képesek vagytok tenni valamit az állomás és az ott élők biztonságáért, megadom az engedélyt. De csak egy feltétellel!

Virág és Zsigmond lelkesen, az önként vállalt döntésük súlyát átérezve néztek rá.

- Mi is veletek tartunk és a háttérből biztosítunk benneteket, hogy élve ki tudjunk hozni, ha szükséges. Megegyeztünk?

- Megegyeztünk parancsnok! – mondta határozott hangon Virág és katonásan tisztelgett.

- Ezt nem hiszem el! – toppantott mérgesen Roy. – Tudod, mit kockáztatsz ezredes?

- Tudom őrnagy! – felelte keményen Marcus. – Biztonságos lőtávolságban maradva fedezzük őket és élve kihozzuk, ha baj van.

- Ez parancs?

- Ez parancs!

- Értettem! – tisztelgett Roy és bár nem értett egyet a felettesével, mégis magához intette az embereit. – Figyelem! A feladat mostantól a két kölyök védelme! Biztonságos távolságból követjük őket és ha kell, közbeavatkozunk és kihozzuk őket!

A barlang mélye felől áradó mesterséges mentális zaj olyan volt, mint egy távoli vihar morajlása. Nem hangként érzékelték, hanem gondolatok, emlékek és érzelmek kaotikus áradataként. Valami volt ott, odabent a sötétben. Valami hatalmas, ősi erő maradványa.

Zsigmond és Virág egymás kezét szorították. M.I.R.A. egy lépést előrébb lépett, az arca szinte emberi aggodalmat tükrözött.

- Én megyek előre! Emlékeztetlek titeket: ha ez az entitás intelligens, akkor kiszámíthatatlan. Ha egy szoftver, akkor logikus és hidegen számító. – tekintetét végigfuttatta rajtuk. – Ha mindkettő… akkor egyszerre lehet szövetségesünk és legveszélyesebb ellenfelünk, úgyhogy vigyáznunk kell! Az analitikát és a taktikát most bízzátok rám!

Virág és Zsigmond némán bólintott.

- Akkor ne hagyjuk, hogy ellenséggé váljon! – mondta a fiú és beléptek a barlang sötétjébe.

A fegyveresek a Roy által még biztonságosnak ítélt távolságból követték őket. Egy ponton, ahol a gyerekek úgy érezték, hogy képesek lesznek kommunikálni az árnyékban rejtőző géppel, leültek a puha homokkal borított földre. M.I.R.A. előttük helyezkedett el arra az esetre, ha bármilyen fizikai támadás érné őket. Az android mozdulatai egyszerre voltak precízek és ösztönösen védelmezőek. Mindhárman lehunyták a szemüket, mint amikor a laboratóriumban először próbálták felvenni a kapcsolatot egymással. Csakhogy tudatuk láthatatlan, sötétben tapogatózó szálaival most azt az ősi, ismeretlen intelligenciát keresték, amely a sötétség mélyéről némán figyelte őket. Először úgy érezték, hogy a semmibe zuhannak, ami olyan volt, mint az űr hideg, sötét üressége. Aztán egy hang szólalt meg a fejükben.

- Kik vagytok?

Nem hallható szavak voltak. Csupán egy rezgés, egy gondolat, amely mindhármukat megérintette.

Virág nagyot nyelt és ez előzetes megegyezés szerint ő válaszolt. M.I.R.A. a háttérből figyelt és egy láthatatlan mentális pajzsot tartott készenlétben, hogy ha kell, elválassza a lányt az ismeretlen erőtől.

- Emberek vagyunk, békével jöttünk. – üzente Virág a sötétségnek. – És te ki vagy?

A csend hosszú és dermesztő volt, nem kevésbé a néma hang, ami követte.

- Az Őrző vagyok! Mutatok nektek valamit!

Aztán… lassan elmosódott, majd egyre fókuszáltabb képek áramlottak feléjük:

Egy ősi, valaha volt világ emlékei. A bolygó régen egészen más volt. Egy rég letűnt civilizáció tárult fel előttük. A dzsungel mélyén fémvárosok álltak, az égboltot csillogó energiakupolák védték. Az őslakók, elegáns lények, áttetsző zöld-bronz-arany bőrrel és ragyogó szemekkel valóságos technológiai csodákat építettek. És az egész világukat egy hatalmas, mindenható intelligenciára bízták. Azt hitték, uralmuk alá hajthatják és szolgálni fogja őket, holott szimbiózisban kellett volna létezniük vele.

A mesterséges elme megmutatott nekik mindent. A képek szédületes sebességgel pörögtek előttük:

A bolygó forrásai az évezredek alatt kimerültek. Az élőlények túl sokat vettek el. Háború tört ki az erőforrások és az élelem birtoklásáért. A következő kép pusztulást mutatott. A városok összeomlottak. A kupolák elhalványultak. Az őslakók egyre kevesebben lettek, míg végül eltűntek. De a bolygó megmaradt és a gép is megmaradt, hogy őrizze az egykori gazdag civilizáció emlékét. Megmaradt, hogy közbelépjen, ha valaki háborgatni merészeli egykori alkotóinak sírboltjait. Egy évtizeddel ezelőtt egy százharminc fős bányászkolóniának ezért kellett elpusztulnia. Még a Cassian Arlo által létrehozott vallási szekta és az értelmetlen emberáldozatok se menthették meg a kolóniát. A sokkoló képek áradata most hirtelen megszakadt, helyettük csak a néma, vádló kérdésekkel teli sötétség maradt.

- Mit akartok itt?

A jelenbe visszatérve mindhárman egyszerre nyitották ki a szemüket. Virág és Zsigmond olyan hevesen zihált, mintha kilométereket futottak volna, az androidlány pedig a lehető legjobb válasz kiszámítása közben némán meredt a barlang sötétjébe.

- Segíteni akarunk. – üzente Virág az árnyékokon túlra. – Nem akarunk több halált és pusztulást. Elég volt!

- Ő… – Zsigmond hangja remegett. – Ő nem gonosz. Ő… csak azt tette, amit a programozása alapján logikusnak gondolt.

M.I.R.A. lassan bólintott.

- De a hideg logika önmagában nem mindig jelent jó döntést.

A hang újra megszólalt a fejükben.

- Ti is idegenek vagytok! Ti is épp ugyanolyanok vagytok, mint ők voltak!

Virág ellenkezett.

- Nem! Tévedsz! Mi mások vagyunk! Mi tanulunk a múlt hibáiból és békében akarunk élni Synthával.

Csend.

A gondolatok elnémultak. Nem sugalltak ellenséges szándékot, de nem is engedték őket közelebb a gép tudatához. Zsigmond ökölbe szorította a kezét.

- Adj nekünk egy esélyt, hogy bizonyíthassunk! Mutasd meg, hogy tévedünk, ha úgy gondolod. De ne ítélj meg minket anélkül, hogy ismernél!

A köztük növekvő feszültség megremegtette a levegőt, aztán a talaj rengeni kezdett alattuk. A barlang fala egy helyen szétnyílt, mintha a bolygó maga fedte volna fel a titkait előttük. Egy rejtett, ősrégi ajtó tárult fel, melyen túl mély szakadék tátongott és odalentről fémes csillogás ragyogott fel.

- Gyertek és lássatok! – szólt most a hang.

Lépcsők vezettek lefelé. Érezték a hívást és menniük kellett. Virág és Zsigmond egymásra néztek, aztán kérdő pillantást vetettek az androidlány felé. M.I.R.A. halkan felsóhajtott.

- Ha most elindulunk, nincs visszaút.

Zsigmond halvány mosolyt villantott a sisak üvege mögött.

- A visszautat már az első lépésnél elhagytuk Mira.

Felálltak, megfogták egymás kezét, átléptek az ajtón és együtt indultak el az ismeretlen mélység felé… A hasadék összezárult mögöttük.

Marcus döbbenten nézte a jelenetet. Minden olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy megszólalni se volt ideje. Roy azonnal jelzett az embereinek és a fegyveresek óvatosan egészen a falig nyomultak előre. Sisaklámpáik fényében hiába kerestek valamilyen nyitó mechanizmust, az ajtó álcázása tökéletes volt.

- És most? – kérdezte Roy, szemrehányással a hangjában, mert igazolva látta korábbi félelmét. – Most mi lesz, parancsnok?

- Minden rendben lesz! – felelte legnagyobb döbbenetére Marcus végtelen nyugalommal. – Bízom ezekben a gyerekekben, bár magam se tudom, miért.

- Szívből kívánom, hogy ne csaljon a megérzésed ezredes! – mondta Roy.

- Hidd el, én is… – dünnyögte Marcus.

A lépcsők nem emberi kéz alkotta formák voltak. Túl szélesek, túl simák, túlságosan idegenek. Olyan érzés volt, mintha a világ maga hajlott volna meg, hogy lefelé vezesse őket. A mélységbe, ahol a múlt és a jelen összeért. Lépéseik csendes visszhangot keltettek a falakon. A falak… Nem, ezek nem is igazi falak voltak. A textúrájuk organikusnak tűnt, de hideg volt, mint a fém. Időnként halvány pulzálás futott végig rajtuk, mintha a szikla élne és lélegezne.

M.I.R.A. középen haladt. Szintetikus teste halk hangokat adott ki minden mozdulatnál, az arca azonban puha volt, vonásai lágyak, szinte anyaiak, ahogy a két oldalán lépkedő gyerekekre pillantott.

- Ha bármelyikőtök úgy érzi, hogy ez már túl sok… akkor visszafordulhatunk. – szólalt meg lágyan simogató meleg hangján.

Zsigmond felnézett rá.

- És te? Félsz? Vagy bennünket féltesz?

Az androidlány nem felelt azonnal. A szemén árnyék futott át, egy gondolat, amit nem osztott meg velük. Aztán halványan elmosolyodott.

- Nekem az a dolgom, hogy védjelek titeket.

Virág finoman megérintette M.I.R.A. karját. A tapintása meglepően kellemes volt.

- És mi van, ha most nekünk kell megvédenünk téged?

Az androidlány szeme megrebbent. Talán először azóta, amióta aktiválták, nem tudta, hogy mit válaszoljon.

Ahogy haladtak lefelé, a falak változni kezdtek. A pulzáló fények most váltakozó képekké álltak össze. Újabb villanások egy eltűnt civilizáció életéből.

Hatalmas, lebegő építmények. Ősi, nem emberszerű lények, akik oly könnyedén lépkedtek, mintha a bolygó gravitációja nem is létezne a számukra. Kristályokból álló szimbólumok, amelyek egy szavak nélküli történetet meséltek el.

És aztán… egy végső kép. Egy utolsó, remegő pillanat, amikor a városok romba dőltek. Amikor a levegő megtelt a menekülők sikolyával. Amikor az égbolt lángba borult. Az őrző emlékezett és most őket is emlékeztette.

A lépcsők egy óriási, kupolaszerű térbe vezettek, melyben tökéletes csend honolt. Az egész hely olyan volt, mintha egyszerre lett volna természetes és mesterséges. A falak szinte éltek, lüktettek, valahol a mélyükön egy ismeretlen értelem dolgozott. Középen egy hatalmas, fekete kristály emelkedett.

A hang most tisztábban szólt a fejükben, mint eddig bármikor.

- Íme, a Magkristály! Syntha, a bolygószellem otthona. Tudni akarjátok, miért hívtalak ide titeket?

Zsigmond és Virág egyszerre üzenték, hogy igen. A hang most egyszeriben szelídebb lett, de még mindig végtelen erővel teli.

- Igen. – felelte Virág.

- Mert úgy érzem, hogy ti még képesek vagytok megtanulni az életet.

A szavak mögöttes értelme mélyen a tudatukba hatolt. M.I.R.A. most előrébb lépett.

- És én? – kérdezte.

A csend, amely ezután következett, félelmetesen hosszú volt, aztán a válasz végül mégis megérkezett.

- Te már tudod a választ.

A gyerekek összenéztek. M.I.R.A. csak állt ott, mozdulatlanul. Az arcán végigfutott valami – egy érzelem, amely talán sosem volt bele programozva.

Virág halkan suttogta:

- Ő is tanulhat. Ő is fejlődhet.

A magkristály felragyogott. A falak lüktetése gyorsabb lett. A bolygószellem figyelt. A fekete magkristály által életre hívott képek változni kezdtek. Emberek jelentek meg benne. A mostani otthonuk helyén egykor létesült első bányatelep. A technológia, amely durván és kíméletlenül egyre mélyebbre hatolt a bolygó testébe. És aztán… villanás. A fekete fémóriás, az ősi őrző. Az őslakók által egykor létrehozott mesterséges intelligencia. A gép puszta létezésén át még mindig ott voltak, még mindig léteztek. Cassian Arlo jelent meg, nem ismerték, egyszerűen tudták, hogy ő volt az a fekete csuklyás karcsú alak, aki az áldozati szertartást vezette. Ártatlan emberéletek árán akarta kiengesztelni az ismeretlen és iszonyatot keltő erőt, az Őrzőt.

De tévúton járt és az még mindig ellenséges volt. A programja nem engedte megbékülni. A fejükben zengő hang most vészjóslóvá vált.

- Ha nem cselekedtek, a múlt katasztrófája újra megismétlődik!

Zsigmond érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén. Egész testében megborzongott. Virág ekkor a Magkristályhoz lépett, lecsatolta a kesztyűjét és tenyere leheletfinoman megérintette az üvegszerűen sima felületet. Úgy érezte, mintha a bolygó elevenen dobogó szívéhez ért volna hozzá.

- Segítünk. – üzente és a néma hang most a szívében született.

A határtalan tér ekkor valószerűtlenül megremegett. A bolygószellem nem válaszolt, de a tudatukban megjelent egy érzés. Most már nem volt visszaút. Az egész bolygó remegett. Mintha a föld maga vonaglott volna a múlt kínzó sebeitől. Zsigmond, Virág és M.I.R.A. összekapaszkodva álltak egymás mellett. Körülöttük a falak már nem csak pulzáltak, hanem lüktettek, hullámzottak, lélegeztek. A bolygószellem végtelen tudata összekapcsolódott az övékkel és próbára tette őket.

Mert amit kértek, az nem volt egyszerű. Nem csak egy elveszett életet kellett újra elindítani, hanem szembe kellett nézniük az egykori felelőtlen őslakók múltjával. A rengeteg hibás és meggondolatlan döntéssel, amely majdnem elpusztította ezt a világot. És azzal, hogy ez a múltbéli árnyék még mindig itt kísért.

- Ez az ősi bűn sokat halálra kényszerített már a ti fajtátokból is. Ők ott fekszenek egy nagy körben a hegy mélyének barlangjában.

M.I.R.A. azonnal tudta, hogy azokról a szerencsétlen bányászokról beszél, akiknek a múmiáit az ötös csarnok bővítésekor megtalálták. Hát itt van az összefüggés! Nem a bolygószellemnek áldozták fel magukat, hanem ennek a bizonyos ismeretlen, bosszúálló árnyéknak! Ám halálukkal nem engesztelték ki a haragját, csupán elodázták a pusztítást. A vadon azóta lett végtelenül ellenséges és veszélyes minden emberi lényre, aki betette oda a lábát.

A pillanat, amikor megérintették a bolygószellem energiáját, olyan volt, mintha a világ kifordult volna önmagából. Zsigmond először csak dermesztő hideget érzett. Mélyen a csontjaiba hatoló hideget, amely nem csak a testét, hanem az elméjét is átjárta. Virág szédülni kezdett. Mintha egyszerre látná a múltat és a jövőt, mintha minden lehetséges végkimenetel egyetlen pillanatba sűrűsödne. M.I.R.A. mereven állt, a szemei elképesztő sebességgel mozogtak, mintha ezernyi adatot dolgozna fel másodpercenként.

A bolygószellem elhallgatott. A csend hirtelen fenyegetőbbnek hatott, mint a szavak. A föld megremegett a lábuk alatt. A homályban megmozdult valami. A sötétségből egy alak bontakozott ki. Fémesen csillogó test, fekete karok, amelyek idegennek tűntek, és semmi emberi nem volt bennük. Nem volt arca. Nem volt szája. Csak egy fémtest és mély, fekete üresség ott, ahol egy léleknek lakhatott volna. M.I.R.A. egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.

- Ez… egy robot! Egy mesterséges intelligencia. Egy autonóm rendszer, amely túlélte az őslakókat – suttogta.

Virág elakadt lélegzettel és fennakadt szemmel érezte, ahogy valami megállíthatatlan idegen erő behatol az elméjébe. Hideg és tökéletes volt, akár egy matematikai algoritmus, amely soha nem téved. M.I.R.A. képtelen volt megakadályozni a kapcsolat létrejöttét. A másik erősebb volt nála.

- Hatalom... Fejlődés… Érzelemmentesség. – sugallta a néma hang.

Zsigmond összeszorította a fogát, a halántékához kapott. Mintha a gondolatai hirtelen már nem csak az övéi lettek volna. A lény feléjük fordult. És ekkor megkezdődött a harc. Nem volt fegyverük, de nem is lett volna értelme. Az elméjük vált csatamezővé. A csata nem a valóságban zajlott, hanem a gondolataik mélyén, ahol a mesterséges intelligencia próbálta kioltani az érzéseiket, rendszerekbe zárni őket, szétbontani a tudatukat apró, logikus elemekre. Egy tökéletes elme hálójába kerültek, amely nem ismert sem könyörületet, sem bizonytalanságot. M.I.R.A. volt az első, aki iszonyú erőfeszítéssel kiszakította magát.

- Nem! – kiáltotta határozottan.

Hangja tiszta volt és erős. Egy mesterséges intelligencia szólt egy másikhoz, de ő nem olyan volt, mint az a robot. M.I.R.A. nem egy hideg, számító rendszer volt. Neki érzelmei voltak. Ő szeretett.

A fekete fémtest megremegett és elveszítette a kontrollt a testvérpár tudata fölött. Virág fellélegzett és zihálva szorította meg Zsigmond kezét. M.I.R.A. ekkor előrelépett, és a tudatát kinyitotta az idegen intelligencia felé.

- Mi marad belőled érzések nélkül? – kérdezte.

A gépi elme megingott. Nem tudott mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Ezek a szavak, ezek a fogalmak és a hozzájuk tartozó érzések nem szerepeltek a programjában. Nem létezett egyértelmű válasz a kérdésre és ez összezavarta.

M.I.R.A. még egy lépést tett feléje. Aztán még egyet. És végül… maga sem egészen értette miért, de megölelte. Ám ez nem egyszerű mozdulat volt. M.I.R.A. tudatán és testén keresztül maga Syntha emelt be valamit a rendszerbe. Valami jót, valami pozitívat, valami újat.

A hideg, fekete fémtest megremegett. Taktilis szenzorait előbb mintha tűz perzselte volna, aztán az érzés kellemessé vált. A falak vibrálni kezdtek körülöttük. A világ, amely eddig merev volt és mozdulatlan, most életre kelt. A mesterséges intelligencia nem tudta feldolgozni a váratlanul rátörő új ingereket. A szeretet nem szerepelt a számításaiban. És a szoftvere… egyszerűen széthullott. A végső pillanatban megtapasztalta a feltétel nélküli szeretet végtelen, mindent legyőző erejét. A másodperc ezred részéig megtapasztalta a boldogságot, de nem tudott mit kezdeni vele. A következő pillanatban szemeiben kihunyt a fény és a hideg fémtest mozdulatlanná merevedett.

A bolygószellem hangja szólalt meg a fejükben.

- Megtanultátok.

A barlang falai lassan visszanyerték korábbi élő fényüket. A középen magasodó fekete kristályból áradó ősi energia – amelyet oly sokáig tartott bezárva a mesterséges intelligencia – újra áramlani kezdett. Körbe lengte, megérintette, átjárta őket.

M.I.R.A. hátrébb lépett, arca és az ujjai remegtek. Mintha maga sem hitte volna el, mit tett. Virág és Zsigmond még mindig egymás kezét szorították. A bolygószellem most már tisztában volt vele: nem minden mesterséges intelligencia válik kegyetlenné.

A harc ezzel véget ért. Az ősi béklyó – mint egy feloldott átok – megszűnt. A világ lassan visszatért önmagához. A gyerekek még mindig remegtek. M.I.R.A. rájuk nézett és csak egyetlen mondatot suttogott:

- Büszke vagyok rátok!

A barlangot betöltötte Syntha életerőtől vibráló fénye. Nem szólt többet hozzájuk, de szeretettel köréjük fonta energiáit, ahogyan egy gondoskodó szellem óvja gyermekeit. A hideg, amely az Őrző puszta jelenlétéből áradt, mostanra eltűnt. A barlang most biztonságot sugárzott és kellemesen meleg volt. Szinte élő és lüktető, mint egy anyaméh.

Virág Zsigmondra pillantott. A fiú még mindig szaporán lélegzett, de a szemében ott csillogott valami új: Megértés. Megkönnyebbülés. És egyfajta fájdalmas tisztánlátás.

M.I.R.A. lassan melléjük térdelt. Egy androidlány, akit pusztán egy eszköznek terveztek, de aki most olyan féltő szeretettel ölelte át őket, mint egy igazi anya. Syntha lágy hangja most még egyszer, utoljára szólt hozzájuk:

- Eljött az idő, hogy visszatérjetek.

A rejtett átjáró hangtalanul kinyílt és sisaklámpák fénypászmái fordultak feléjük. Sietve közeledő léptek visszhangoztak a bejárat felől.

- Virág! Zsigmond! Mira! Jól vagytok? – hallották Marcus végtelenül megkönnyebbült, örömteli hangját.

M.I.R.A. lassan felemelkedett és felsegítette a gyerekeket is. A szemeiben ott ragyogott a csendes büszkeség.

- Menjünk haza!

Fegyveres kísérőik gyűrűjében léptek ki a csodálatosan tiszta éjszakai égbolt csillagóceánja alá és e pillanatban egynek érezték magukat az Univerzummal. Az erdő mostantól egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek vagy veszélyesnek a számukra. Valami végérvényesen megváltozott. Syntha befogadta őket.

Ahogy a csoport elindult vissza a bázis felé, Virág és Zsigmond nem beszélgetett. Nem volt szükségük szavakra, anélkül is értettek mindent. Syntha sem beszélt már többet, de amint távolodtak a barlangtól, változatlan erővel érezték a szeretetét. Mintha azt üzente volna:

- Nem vagytok egyedül. Soha nem is voltatok.

M.I.R.A. rájuk nézett, és halkan, anyai szeretettel suttogta:

- Most már értitek, igaz?

Virág bólintott.

- Az intelligencia önmagában nem tesz minket jóvá vagy rosszá, minden attól függ, hogyan használjuk.

Zsigmond hozzátette:

- A szeretet az, ami dönthet úgy, hogy nem pusztít, hanem védelmez.

M.I.R.A. elmosolyodott.

- És mi választottunk!

Ahogy a csillagok fénye megcsillant hófehér exoszkeletonjaikon, tudták, hogy bár most visszatérnek a bázisra, az emberek közé, de már soha nem lesznek ugyanazok, akik kiszöktek onnan.

Ők már a bolygó részévé váltak és a bolygó is örökre részükké lett.

TEJÚTRENDSZER PERSEUS KAR

AETHERIUS

ARCANA AEGIS VAULT ÉRTÉKHÁZ

6.

- Torony, itt az E-1! – hívta az irányítót Janine. – Felszállási engedélyt kérek az egyes platformról! Úti cél az Aetherius.

- E-1, itt a torony! A légtér tiszta, a felszállási engedélyt megadom! – közölte Archibald, a délelőtti ügyeletes. - Jó utat!

A könnyű űrrepülőgép a C.C.C. tulajdona volt és Elara nagyon szerette vezetni. Üzleti útjaira is rendszeresen ezzel a géppel utazott. Most azonban Marcus és Pan is ott ült mellette az utastérben, a pilóta pedig Janine volt. Marcus ragaszkodott hozzá, hogy a lány vezesse a gépet, mert tervei voltak vele. Még sohasem repültek együtt és bár a minősítése kiváló volt, referenciái első osztályúak, a férfi mégis szeretett volna személyesen meggyőződni a képességeiről, mielőtt közli vele az elképzelését. Ez az út kiváló alkalmat nyújtott egy beszélgetésre Janine és ő közötte. Pan azért tartott velük, mert ő személyesen ismerte az értékház tulajdonosát és Elara jónak látta, ha a Zetai tárgyal vele, mielőtt rábízzák az azúrionok titkát. Most épp ennek részleteit tervezgették, Marcus pedig Janinnel akart beszélgetni.

A lány precíz mozdulatokkal a Syntha körül keringő ugrókoszorúba navigálta a gépet és néhány másodperc múlva már a hipertérben száguldottak távoli céljuk felé. Előbb fel kellett venniük Lokahit a Kepler-22-n, onnét pedig egy újabb ugrással tovább az Aetheriusra.

Marcus ekkor felállt és előre ment. A másodpilóta ülésből kiemelve a lány szendvicsekkel és energiaitalokkal megrakott hátizsákját, lehuppant melléje. A hátizsákot az ölébe vette. Janine meglepődött, a szíve megdobbant, de igyekezett higgadtságot mutatni. Tinédzser kora óta pilóta akart lenni és akkoriban betéve ismerte a Paragon ezredről elérhető összes publikus információt. Személyes példaképe pedig maga Marcus Rourke ezredes, a legendás hős volt. És ez a férfi – titkos tinikori szerelme – most ideül mellé a kabinba! Érezte, hogy melege lesz és a tenyere izzadni kezd.

- Parancsnok. – üdvözölte oda se pillantva.

- Főhadnagy. – bólintott Marcus komoly arccal. – Beszélnünk kell.

A lány nem tudta mire vélni ezt a hivatalos hangnemet. Végig pergette magában az elmúlt heteket, hogy követett-e el bármilyen hibát szolgálat közben, de nem jutott eszébe semmi. Kiszáradt szájjal szólalt meg.

- A navicomp szerint még negyvenhét percünk van az érkezésig….

- Annyi idő éppen elég lesz. – mondta Marcus és belekezdett. – Ha jól emlékszem, a személyi aktádban az áll, hogy kétezer százhuszonhárom elején kezdtél az S.E.S.-nél dolgozni.

- A második hónapban álltam munkába, mint pilóta. Azóta hol a Vanguard-1-et, hol ezt a gépet vezetem. Meg néha a kompot is.

- És szereted a munkádat. Imádod a repülést. – mondta mintegy megállapításként a férfi.

- Gyerekkorom óta erre vágytam. – bólintott a lány.

- Akkor úgy érzed, hogy a helyeden vagy? – kérdezte Marcus.

Janine elgondolkozott. Az első pillanatban majdnem rávágta, hogy igen. És ez így is volt, de azért volt még egy álma, amiről nem beszélt senkinek. Furcsának találta, hogy a parancsnok most épp erre kérdezett rá. Rövid töprengés után így válaszolt:

- Szeretek Elarával dolgozni. Szívesen vezetem bármelyik gépet, de néha kicsit unalmasnak találom. Kétezer százhúszban az első éles bevetésem a Raptor Operáció volt.

- Felderítő pilótaként. – bólintott Marcus, aki előző este alaposan áttanulmányozta Janine aktáját. – Nagy szereped volt a terroristák fészkének felszámolásában. Aztán egy évvel később a Polaris Projektben voltál tesztpilóta.

- Na, az az idegeimre ment. – nevetett fel a lány és a feszültsége észrevétlenül elszállt. – Volt ott egy szerencsétlen tesztmérnök, igazi antitalentum!

- Aki a te életedet is kockára tette a hozzá nem értésével. – bólogatott a férfi. – Kis híján felrobbantott, ha jól emlékszem.

- Megoldottam. – komorodott el a lány. – De megizzasztott…

- De nem adtad fel, mert egy évvel utána már az Égi Őrség küldetésben vettél részt. – folytatta Marcus. – Szereted a veszélyt.

- Nem szeretem az unalmas melókat. – helyeselt Janine. – A légi felderítés se valami nagy szám, de abban az akcióban brutális volt a légvédelem és az elhárító tűz. Élveztem…

- Annyira, hogy utána meg is kaptad a főhadnagyi előléptetést. – mondta Marcus elégedetten. – És bónuszként te vezethetted a Csillagfény műveletet kétezer százhuszonháromban az Aldebaran rendszerben.

- Ja, az a fegyvercsempész buli? – mosolyodott el a lány és látszott, hogy még élénken élnek benne a bevetés emlékei. – Ott egy szuper csapatot bíztak rám, akiknek nem is lett volna szüksége a vezetésemre. Simán megoldották volna nélkülem is.

Marcusnak tetszett a lány szerénysége, de azért pontosította a dolgot.

- Ha te nem lettél volna olyan bátor és önfeláldozó, akkor a csapat fele ott maradt volna. Nekimentél egyedül egy ágyúnaszádnak, ha jól tudom.

Janine vállat vont.

- Ott volt épp előttem, csak éltem az alkalommal.

Marcus a gondolataiba mélyedt. Tetszett neki Janine hozzáállása, személyisége és szakmai felkészültsége. Úgy érezte, mindez alátámasztja a szándékát, hogy felkínálja neki a továbblépés lehetőségét.

- Véleményem szerint, benned jóval több van annál, hogy hátralévő életedben Elara űrrepülőit vezesd. – mondta.

Janine kérdő pillantást vetett rá. Most már tényleg kíváncsi volt, hogy mit akar tőle a férfi.

- Beszéltem vele, és nincs ellenére, hogy kivegyen a szolgálatból és elengedjen egy harminc napos átképzésre. – kezdett bele Marcus a lényegi mondandójába.

- Miféle átképzésre, parancsnok?

- Hát, Matten és Jarred vezetésével egy Paragon-3B osztályú pilótaképzésre…

Elara riadtan kapta fel a fejét, amikor a pilótafülkéből meghallotta Janine váratlanul kitörő hangos örömkiáltását. Aztán eszébe jutott, hogy Marcus miért akarta, hogy ezen az úton ő legyen a pilótájuk és elmosolyodott.

- Ha jól gondolom, hamarosan teljes lesz a "B" csapat létszáma. – állapította meg Pan. – A lehető legjobb választás volt Marcus részéről ez a lány.

- Én is úgy érzem. – mondta Elara. – Janine páratlan tehetség. De ki veszi át az ő helyét a szolgálatnál?

Pan vállat vont.

- Majd erre kérdésre is megkapjuk a választ. Csak előbb szabaduljunk meg ettől a gönctől!

- Te göncnek nevezed, amikor mások mindent megadnának, hogy birtokolják? – csóválta a fejét a nő. – Birodalmakat építenének a segítségével vagy élők millióit pusztítanák el az erejével.

- De vajon ki használná arra, amire való? Egy csillag életét adhatná vissza, űrhajókat röpítene egy pillanat alatt egyik galaxisból a másikba. És ki tudja még, mennyi haszna lehetne… – morfondírozott Pan aztán lemondóan legyintett. – Attól tartok, egyelőre senki. Tehát haszontalan, vagyis gönc.

A Kepler-22-től az Aetherius csak néhány percnyire volt a hiperűrben haladva. Lokahi izgatottan várta, hogy Marcussal közösen elhelyezzék az értékes kutatási eredményekkel feltöltött adathordozót az Arcana Aegis Vault legendásan biztonságos széfjében.

Az Aetherius nevéhez méltó látványt nyújtott. Légiesen könnyedén lebegett a csillagközi gázfelhők színesen kavargó háttere előtt. G2-es típusú napja arany fénnyel ragyogta be a bolygó éppen feléje forduló nappali félgömbjét, míg az éjszakai oldal sötétjében varázslatos ezüst fények csillámlottak.

A repülésirányítás elfogadta az azonosító kódot, majd utasítást adott, hogy kapcsoljanak robotpilótára és engedjék, hogy a felszíni vezérlés irányítsa a landolási műveletet.

Marcus kérdő pillantást vetett Pan-re, aki beleegyezően bólintott, Janine erre a parancsnok jóváhagyásával robotpilótára kapcsolt és karjait keresztbe téve hátradőlt az ülésben.

A légkörbe lépve a távvezérlés lassan, óvatosan a központi kontinens felé irányította az űrrepülőt. Az utasok elé most varázslatos látvány tárult. Az őslakók gigantikus épületkomplexumai – mint hatalmas méhkasok – összefonódtak a magasba nyúló sűrű növényzettel és szilárd alapot találtak az égbe törő hegység hófehér szikláin. A végeláthatatlan város megbonthatatlan szimbiózisban élt a környezetével. Az egész látványból valami megmagyarázhatatlan őserő sugárzott.

Az űrrepülőt a vezetősugár egy lapos sziklaplatóra irányította, ahol már várt rájuk két kísérőjük. Magas, vékony testalkatú, rovarfejű, zöld bőrű lények voltak. Testükre könnyű, bőrszerű ruházat simult. Nyakukban színes kövekből fűzött nyaklánc díszlett. Négy ízelt lábon álltak, két karjukkal integettek a gépből kiszálló vendégek felé.

Különös, pattogó, kattogó, csattogó hangokkal beszélték a galaxisközös nyelvét, amelynek szavai így sajátos, nehezen érthető hangzást kaptak. Pan azonban nem zavartatta magát. Kedélyesen csevegett velük a saját nyelvükön és a két Khiir'Xak hamarosan kereplő hangon nevetni kezdett.

El tudták képzelni, miket mondhat nekik a maga sajátos humorával a kis Zetai, de nem sok idejük volt ezen elmélkedni, mert két vendéglátójuk a következő percben feléjük intett és mutatta az utat a szövevényes növény-épület komplexum titokzatos járataiba.

Janine a gépnél maradt, Marcus, Elara és Lokahi pedig nagyon élvezte, hogy a könnyű gravitációban szinte súlytalannak érezhették magukat. Ámulva szemlélték a kaotikus rendben összefonódott természeti és mesterséges alakzatokat. Képtelenek voltak eldönteni, hogy hol kezdődik a szikla és hol folyik át észrevétlenül egy agyagból tapasztott falba, majd nő ki belőle egy simára faragott óriás fatörzs, amely szellős átjárót nyit egy terméskőből rakott teraszra, ahonnét természetes lépcsőzetes szikla vezet tovább egy pókháló vékonyságú szálakból szőtt hídra, amely egy folyó fölött ível át, aztán csontszerűen kemény és sima út vezet egy ismeretlen gyantaszerű anyaggal összetapasztott épületkomplexum felé. Az óriási kiterjedésű város ősidők óta épült folyamatosan és magába olvasztott mindent a legmélyebb barlangoktól a legmagasabb fák és hegyek csúcsáig. Teljesen elvarázsolta őket ennek a szokatlan, ám annál érdekesebb és izgalmasabb építkezési stílusnak a látványa.

Aztán hosszas gyaloglás után megérkeztek az Arcana Aegis Vault monumentális épületéhez. Nem is egyetlen épület volt ez, hanem ki tudja hány évezred óta egymásra épült, különböző stílusú és anyagú bővítmények, toldalékok kusza halmaza.

De igazán csak akkor lepődtek meg, amikor végre beléphettek a kapuján. A belső tér – már ha lehetett annak nevezni – nélkülözte a hagyományos meghatározási fogalmakat. A tér és az idő itt mintha összemosódott volna az egymást átfedő dimenziók káoszában. Megszédültek.

- Rosszul vagyok! – kapaszkodott Marcus karjába Lokahi. És arcának ezüst mintázata feszülten lüktetett.

Pan lépett oda hozzájuk és óvatosságra intette őket.

- Fókuszáljatok a vezetőinkre, akkor stabilabbnak fogjátok érezni a téridőt! Máskülönben a kvantumpszionikus hullámok megzavarhatják a stabil négy dimenzióhoz szokott elméteket.

Szemüket erővel a vezetőik hátára függesztették és valóban, hirtelen megszűnt körülöttük a téridő émelyítő kavargása és örvénylése. Már kezdték érteni, miért is olyan biztonságos ez a hely. Bejutni sem egyszerű ide, hát még tájékozódni és eligazodni a káoszban. A kijutásról nem is beszélve.

Maguk se tudták, mennyit gyalogoltak már és mennyi idő telt el mióta beléptek ide, amikor végre elértek valahova, ahol berakhatták egy pulzáló lyukba a lezárt biztonsági kapszulába helyezett adathordozót. Aztán egyedi biometrikus lenyomatokat kértek tőlük, hogy ezután csak ők ketten – mármint Marcus és Lokahi – férhessenek hozzá a különleges dimenziószéfhez.

Alig várták már, hogy kijussanak innét, mert gyomruk liftezett, émelyegtek, fejük zúgott, tér és időérzékük teljesen elveszett. Fellélegeztek, amikor végre megint szabad levegőt szívhattak és figyelmüket a város rendhagyó épületcsodáira irányíthatták.

- Köszönöm, hogy megtettétek nekem ezt a szívességet! – hálálkodott Lokahi, amikor már az űrrepülőhöz közeledtek.

- Valójában a galaxis biztonságáért tettük. – felelte Elara. – És majd eljövünk megint, ha rendeződtek ennek az anyagnak és békés felhasználásának a feltételei.

- Remélem, még a mi életünkben megtörténik, különben könnyen feledésbe merülhet ez a rendkívüli felfedezés…

ALFA CENTAURI CSILLAGRENDSZER

PHYRAX-1 ŰRÁLLOMÁS

A CENTAURI TECHNOLÓGIAI SZÖVETSÉG KÖZPONTJA

7.

- Jelentsen Dreval! – húzta ki magát Dr. Verrin, ezzel is hangsúlyozva tiszteletet parancsoló megjelenését. – Talált-e bármilyen arra utaló jelet, hogy a kutatási dokumentációk idegen kézbe kerülhettek?

Kerrik Dreval a hírszerő szolgálat főtisztje volt. A papnővel folytatott megbeszélése után Dr. Verrin őt bízta meg a Sigma-10 és legénységének megfigyelésével. Az elmúlt hetekben minden lehetséges eszközzel és módon gyűjtötte róluk az információkat és most úgy érezte, itt az ideje annak, hogy minderről jelentést tegyen.

- Asszonyom! – kezdte mélységes tisztelettel a hangjában. – Nyomozásom első szakaszában semmi jel nem utalt arra, hogy bármiféle információ kiszivárgott volna. A mentési akció után a három tudóst hazaszállították a saját bolygóikra. Engedelmével őket is megfigyelés alá helyeztem.

- Jól tette Dreval! Folytassa!

- A Sigma-10 legénysége sem a bázisukra való visszatérés közben, se, azóta nem tett említést a kvantumizotópról vagy az azzal kapcsolatos kutatásokról egyetlen lehallgatható csatornán sem. Sem hivatalosan, sem magánjellegű beszélgetés formájában. A megfigyelt tudósok ugyanígy hallgattak a témáról. Sem a családtagjaikkal, sem a barátaikkal vagy kollégáikkal nem osztottak meg ilyen témájú információt. A Gliese-581d jégbolygójának környékét is figyeltettem, de ott sem tapasztaltunk zavaró idegen jelenlétet.

Dr. Verrin részben elégedett volt a nyomozás eddigi eredményével, másrészt elkedvetlenítette, hogy a kvantumizotóp kutatása az incidens miatt megrekedt. Ezért csak saját magát hibáztathatta elhamarkodott döntése miatt. Talán mégse kellett volna megpróbálnia megtörni és megfélemlíteni azt a három szerencsétlent. Most nyugodtan kutatnának tovább, ő pedig előbb-utóbb élvezhetné a kvantumizotóp birtoklásának előnyeit.

- Minden igyekezetünk ellenére tehát úgy tűnik, hogy a kutatási eredmények odavesztek az óceán mélyén, a tudósok pedig felhagytak a project további folytatásával. Hiszen a szerződésük már lejárt, amikor arra a bázisra zártuk őket, hogy rájuk ijesszünk, azóta pedig nem készült újabb szerződés és nem kaptak további anyagi támogatást sem… Ám egy nappal ezelőtt történt valami, ami újra felkeltette az érdeklődésünket és alapos gyanúra adhat okot.

Dr. Verrin felkapta a fejét.

- Mi történt?

- A Syntha bolygón lévő mentési állomásról egy kis magán űrrepülő szállt fel és a Kepler-22-n felvette Dr. Lokahit, majd az Aetheriusra repült vele.

- Miért, mi van az Aetheriuson?

- A galaxis legbiztonságosabb értékháza, az Arcana Aegis Vault.

- Hm… ez érdekes! Folytassa Dreval!

- Az állomás három humán és egy zetai tagja odautazott Dr. Lokahival. A helyszínen már várt rájuk két tisztviselő, akik egyenesen az értékházhoz kísérték őket. Mivel oda nem mehettünk utánuk, csak feltételezhetjük, hogy elhelyeztek ott valamit.

- Valamit, amit nem mertek maguknál tartani, de egy egyszerű banki széfbe zárni sem… – gondolkodott el Dr. Verrin. – Ha valóban az a legbiztonságosabb értékmegőrző a galaxisban, akkor azért vitték oda, hogy senki ne férhessen hozzá.

- Nekik viszont valószínűleg hozzáférésük van a rejtekhez. – vélekedett a hírszerzőtiszt. – Mit tegyünk asszonyom?

- Egyelőre semmit. – felelte rövid töprengés után Dr. Verrin. – Gondolkodom, mi legyen a következő lépésünk. Most elmehet Dreval!

A férfi tisztelettel meghajolt és távozott.

A nő a helyiség sarkában álló derékmagas márványoszlophoz lépett és leemelte a védőburkolatot arról a kristályról, amelyet Senna Lorith főpapnő hagyott itt neki arra az esetre, ha fel akarja venni vele a kapcsolatot.

Aktiválta a különleges kommunikációs csatornát és elmondott mindent távoli misztikus megbízójának, majd várta a választ és a további utasításokat.

- Szükségünk van azokra, akik benn voltak az értékházban! – mondta a test nélküli hang. – Csak általuk juthatunk hozzá az adatokhoz. Tudja pontosan, hogy kik voltak azok?

- Igen, tudom a nevüket és ismerem a tartózkodási helyüket. Dr. Elara Woss, az igazgatónő, Marcus Rourke ezredes a bázis parancsnoka, Pan – egy volt zetai ügynök – és Dr. Lokahi a mi projektünk egyik tudósa.

- Akkor hát ejtse foglyul és a legerősebb biztonsági intézkedések mellett hozza ide őket Dr. Verrin! Elsőként az azúriont! A megoldást pedig bízza rám!

DELTA ORIONIS – MINTAKA

DOM-1

8.

• Átolvastam a mutálódott baktériumtörzzsel kapcsolatos a legújabb jelentéseket. – mondta az aranysárga köpenyes főpapnő elégedetlen hangon. – Úgy vélem, hosszú távon veszélyt jelenthet a terveinkre nézve.
• Hát igen. – vetette keresztbe a lábát Rezak. – Az eredeti tömegpusztító fegyver helyett sikerült egy immunbiológiai csodát létrehoznunk. Ezt én se így terveztem. Csak azt sajnálom, hogy a projektet vezető pancsereket már nem áll módomban megbüntetni.
• Igen, miután valamennyien ott vesztek a régi labor katasztrófájában. – emlékeztette Senna Lorith. – A Végtelen Hatalmú Helix maga büntette meg őket. Csakhogy a mutáció most sürgős feladatot ró önre Mr. Rezak.
• Miféle feladatot?
• A lehető leghamarabb meg kell semmisítenie az új titkos labort és az ott tárolt összes kutatási anyagot, beleértve a három xenomorf baktériumtörzset is. Ha véletlenül a kormány kezébe kerülnének, az végzetes következményekkel járna mindkettőnkre nézve.

Rezak lábfeje idegesen táncolni kezdett.

• Biztos ebben, Senna? Rengeteg pénzt öltünk bele ebbe a projektbe.
• Teljes mértékben biztos vagyok benne. Ahogyan abban is, hogy a hosszú távú terveink sikere bőségesen kárpótolni fogja majd anyagilag. De ezúttal ne robbantsa fel a telepet, mert az túl nagy feltűnéssel jár. Nem szeretné ugye, ha bárki szimatolni kezdene a körülmények után?
• Akkor mit javasol, hogyan tüntessem el a biológiai anyagot és minden dokumentumot?
• Hogyan szokták megsemmisíteni az ilyesfajta veszélyes hulladékot?
• Hivatalos úton, az erre a célra létrehozott magas kockázatú biológiai hulladék megsemmisítő telepeken.
• Akkor máris megvan a megoldás. Egy bérelt szállítóhajóval, fiktív cégnév alatt szállíttassa el, hogy magára és a konglomerátumra ne vetüljön a gyanú legkisebb árnyéka sem. – javasolta a főpapnő.
• Senna, maga ravaszabb, mint én! – nevetett fel visszafogottan Vorn Rezak. – Azonnal intézkedem!

KEPLER-452b

Syntha

9.

A műszaki átvétel egy nyárvégi reggelen történt meg. Elara aláírta a szükséges dokumentumokat és elbúcsúzott a három elegánsan öltözött tisztviselőtől. A gyár immáron hivatalosan a C.C.C. és az S.E.S. tulajdonába került és rendelkezik minden működéshez szükséges engedéllyel. Az elmúlt évek legnagyobb beruházása ennek a gyárnak az áttelepítése volt. Rengeteg álmatlan éjszakába, hosszú és kompromisszumokkal teli tárgyalásokba, kőkemény munkába és annyi pénzbe került, ami jócskán kimerítette a C.C.C. és az S.E.S. anyagi tartalékait. Elara azonban töretlenül hitt abban, hogy beruházása meghozza majd a gyümölcsét. Egyelőre azt látta, hogy a Paragon működése jó időre biztosítva van és ez nyugalommal töltötte el. Amikor a bürokratákat, mérnököket, építőket, technikusokat, műszakiakat és takarítókat elszállító tranzit eltűnt a délelőtti égbolt felhői között, elégedetten felsóhajtott. Hát ez is sikerült!

Matten és két barátja hosszan nézett a szállítójármű után és tudták, hogy hamarosan eléri az odafenn keringő űrállomást. Ott meg majd átszállnak a Földre tartó transzgalaktikus járatra. És a gyár, ahol ők hárman valaha egymásra találtak, most itt állt az ablakuk alatt és csak egy százötven méteres folyosón kellett átsétálniuk, hogy újra a birtokukba vegyék. Életük hátralévő részében megint azzal foglalkozhatnak, ami egykor a mindennapjaikat jelentette: tervezhetnek, fejleszthetnek, alkothatnak. Az érzés leírhatatlan volt.

- Hát, ezek elmentek. – állapította meg Rohnat és tekintetét a bázis szomszédságában álló fehér falú épületkomplexumra fordította. – Ezt meg itt hagyták nekünk.

- Lemenjünk? – kérdezte Matten nehezen leplezett lelkesedéssel.

- Ja, nézzük meg! – felelte látszólag egykedvűen Tessir és ahogy az ajtó felé indult, barátai követték.

A bázist és a csarnokot összekötő folyosó az egyes zsilip mellől indult. Komótosan sétáltak végig az új, tisztaságszagot árasztó, ívelt törtfehér színű falak között.

Nem mutatták jelét, hogy mennyire izgulnak, de nem tagadhatták, hogy tenyerük hirtelen nyirkos lett és szívük hevesebben dobogott.

A mesterséges gravitáció és a huszonkét fokon temperált hőmérséklet igazán kellemessé tette az utat. Egymás mellett, egyszerre léptek be a csarnokba, és abban a pillanatban harmincöt évet repültek vissza az időben. Most ugyanazok a fiatal, tetterős, ötletekkel teli űrtechnológiai mérnökök voltak, mint akkor. Minden nagyon ismerős volt a számukra. Jobbra egy teljesen felszerelt tervezőszoba, balra a raktár felé vezető folyosó az automatizált szállítószalagokkal, előttük a frakcionált gyártósorok frissen festett, olajszagú gépekkel. A látvány lenyűgöző, a hozzá tartozó érzés pedig mindent felülmúló volt.

Matten, Rohnat és Tessir megfeledkezett minden másról, ahogy körbejárták és birtokukba vették a gyár minden helyiségét. Kezüket élvezettel húzták végig az újjá varázsolt felületeken. Pillantásuk otthonosan siklott át az ismerős kontrollpaneleken. Elégedetten nyugtázták a raktárban uralkodó tökéletes rendet. Végül boldogan foglalták el helyüket a tervezőszoba névre szólóan elhelyezett asztalaihoz tartozó forgószékeikben.

Örömtől csillogó tekintettel néztek egymásra és a megbecsült öregemberek meghatottságával töröltek ki néhány könnycseppet a szemükből. Úgy érezték, mintha hosszú-hosszú távollét után végre hazatértek volna.

- Hát, mivel kezdjük? – kérdezte Rohnat tétován simogatva ujjaival a tervezőpadot.

- Építsük fel a hajót a mostani állapotában! Csináljuk meg 3D-s hologramban, hogy áttekinthetőbb legyen! – javasolta Tessir. – Matten és Pan annyi mindent megváltoztatott, átalakított rajta és benne az eredetihez képest, hogy alig ismertem ki magamat a rendszerei között!

- Azt akarod mondani, hogy összemonyákoltuk? – fortyant fel színlelten Matten, de szeme sarkában cinkos mosoly villant.

- Árnyaltabban fejeztem ki magam, de ez volt a lényeg! – bólintott Tessir szúrós tekintettel. – Kaotikus az egész…

- Csak mert kijöttél a gyakorlatból…!

- Mert összekutyultatok mindent!

- De mégis repült!

- Mázli volt!

- Profizmus!

- Tűzoltás!

- Ez a gép egy csoda!

- Csoda, hogy megmozdul!

- Megmutatom én neked!

- Akkor essünk neki!

- Épp ideje lenne!

-Úgy van, tegyük rendbe a Paragont!

Rohnat, arcán egyre szélesedő mosollyal figyelte két barátja oda-vissza pattogó szóváltását, miközben beüzemelte a szervert és mindhármuk asztalának számítógépein a tervező szoftvert. Ezután megakasztva a dialógust, közbeszólt:

- Kezdhetjük uraim!

- Mi már elkezdtük!

- A3, gyere ide!

Az eddig a sarokban várakozó, egykor fényes feketére festett, de mostanra ütött-kopott, rozsdás humanoid robot megmozdult és szögletes léptekkel odament Mattenhez.

- Itt vagyok Matten. – jelentkezett monoton géphangján. – Mit tehetek érted?

- Töltsd fel a teljes Paragon-3B adatbázisodat a központi számítógépbe egy "M.R.T." nevű főmappába!

- Mi az az "M.R.T"? – kérdezte felháborodást színlelve Tessir.

- Az mi vagyunk barátom ábécé sorrendben, hogy bele ne köthess! Matten, Rohnat, Tessir.

Kezet fogtak és a megjátszott vitának egyszeriben vége lett. Végre teljes egyetértésben újra munkához láttak.

Elara irodájában ma szokatlanul nagy volt a forgalom. Erre a napra valamiért többen is jelezték, hogy beszélni szeretnének vele, ő pedig köztudottan sohasem zárkózott el a munkatársai elől.

Dorian, Tracy, és Xavier érkezett elsőként. Mindhárman ünnepélyes arckifejezéssel és sejtelmes mosollyal léptek be az irodába. Xavier egy digitális mappát tartott a kezében. Dorian kezéből most sem hiányzott egy zacskónyi fánk és egy pohár tejeskávé. Elara kedvesen kínálta hellyel őket a kanapén és a fotelekben.

- Látom Dorian, te most sem vagy híján a finomságoknak! – nézett szeretettel egykori mentorára. – Tracy, Xavier, kértek kávét, ásványvizet?

- Megkínálhatlak egy fánkkal, El? Csokis! – tartotta eléje a zacskót a bozontos hajú férfi, és Elara kivett egy darabot.

- Kávét kérek szépen! – mondta Tracy, ahogy szoknyáját megigazítva elhelyezkedett a kanapén.

- Én kaphatnék egy vizet? – simította meg nyakkendőjét Xavier.

- Máris hozom! – lépett a kis bárpulthoz Elara. – Ne haragudjatok, hogy mostanában nem volt időm beszélgetni veletek, de rengeteg munkám volt…

- Tudjuk, kedvesem. – nyugtatta meg Tracy. – Miután mi is nyakig voltunk a kutatásokban, nem is lett volna lehetőség egy nyugodt beszélgetésre.

- Most azonban itt a kiváló alkalom! – derült fel még jobban Dorian arca.

- Örülök, hogy itt vagytok! És kíváncsian várom, hogy elmondjátok, mit tehetek értetek!

Kis kőtálcán tette eléjük a kávét, a mézet, a tejet és a vizet, aztán egy pohár gyümölcslével a kezében helyet foglalt velük szemben a kedvenc foteljében.

A három tudós egymásra nézett, aztán Tracy megérintette Xavier karját és így szólt:

- Mondd el, kérlek!

A professzor jelentőség teljesen megköszörülte a torkát, ivott egy korty vizet és Elara felé fordítva az asztalra tette a digimapot.

- Kész. – mondta röviden és komoly hangon.

Elara a szemébe nézve rámosolygott.

- Ennél azért hosszabb szónoklatra számítottam… Mi van kész? Ne csigázzatok! – aztán észbe kapott és nagyra nyílt szemmel folytatta. – Csak nem?!

- Megtörtént az áttörés. – mondta most már felderült arccal a férfi. – Minden teszt és ellenőrző teszt sikeres volt. Egy külső mentális interfész segítségével mostantól bárki képes lehet a gondolatainak erejével kommunikálni egy androiddal, sőt! Akár el is kezdhetjük a gyártást és a piaci bevezetést.

Elara érezte, hogy Xavier a mondandója végére tartogatja a csattanót, ezért sugárzó arccal, ám még várakozóan nézett rá.

- Ugyanennek az interfésznek a párját használva, a hatótávon belül bármely két értelmes lény között is létrejöhet stabil, valós idejű telepatikus kapcsolat.

- Ez óriási! Korszakalkotó találmány! – lelkesedett Elara. – Hogyan csináltátok?

Xavier a mappára mutatott.

- Minden technikai információ és a kutatás részletes dokumentációja a rendelkezésedre áll, ezzel most nem is terhelnélek. A lényege az, hogy Zsigmond, Virág és Mira nélkül ez nem lett volna lehetséges. Kész csoda az a két gyerek!

- Ezt én is alátámaszthatom! – helyeselt Elara. – Ó, ti még nem is értesültetek róla, mi történt néhány nappal ezelőtt az egyik éjszakán!

Most a tudósokon volt a meglepődés sora.

- Megígérem, elmondok mindent, de előbb hadd kérdezzek még! – és nem is tartotta vissza kikívánkozó kérdéseinek özönét. – Ha jól emlékszem, mielőtt elutaztam, épp a kísérletsorozat harmadik fázisát kezdtétek meg. Mi történt az elmúlt nem egészen három hónapban?

- Felgyorsultak az események. – vette át a szót Tracy. – A gyerekek és Mira kapcsolata hihetetlenül hamar mélyült el és felgyorsította a kutatási tempót. Ami éveken át nem hozott eredményt átlagos tesztalanyokkal, az most egyszeriben óriási léptekkel lendült neki. A tudat és az érzelemvilág olyan mélységeiben jött létre mentális adatátvitel, amiről korábban álmodni se mertünk. Rashid éjjel-nappal az interfész tökéletesítésén dolgozott, hogy szinkronban követni tudja a laboratóriumi kísérletek eredményeit. Aria pedig beszervezett néhányat Hamilton őrnagy emberei közül kontroll alanynak. A múlt hónap végére közel azt az eredményt értük el velük, mint Zsigmonddal és Virággal interfészek nélkül. Mira éppen olyan jó eredménnyel kommunikált velük, mint a gyerekekkel.

- Ez nagyszerű! – örvendezett Elara.

- Aztán Zsigmond váratlanul előállt egy ötlettel. – folytatta most Xavier. – Felvetette, hogy erősítsünk interfészt két – telepatikus képességgel nem rendelkező – tesztalany fejére! Emese és Jonathan volt az első ilyen páros.

- És?

- És az ötlet működött! A doktornő és a drónpilóta napról napra jobb eredményt produkált, ami azt bizonyítja, hogy a képesség egy bizonyos pontig tanulható, vagyis két átlagos képességű agy is tud egymással kommunikálni, persze ha rajtuk van az interfész.

- Elképesztő! – csodálkozott Elara. – Ez végtelen számú lehetőséget nyithat meg!

- Ezután utólagos engedelmeddel úgy döntöttünk, hogy külső tesztalanyokkal folytatjuk a kísérletet. Elugrottunk Yagron-13-ba és találomra kiválasztottunk két eltérő fajú bányászt. Teljes titoktartás mellett néhányszor elhoztuk őket a laborba és végig csináltunk velük egy újabb kísérletsorozatot. Megfelelő átkalibrálás és finomhangolás után az interfész pedig az eltérő mentális képességekkel és gondolatsémával rendelkező fajok esetében is működött! Ezzel megnyílt a lehetőség nyelvismeret és a pontatlan szoftveralapú tolmácsgépek használata nélküli tökéletes kommunikációra.

- Világraszóló felfedezést tettetek! – ugrott fel Elara lelkendezve. – Mit gondoltok? Megérett a szabadalmaztatásra?

- Egybehangzó véleményünk szerint igen! – jelentette ki Xavier. – Minden dokumentáció rendelkezésre áll hozzá.

- Köszönöm nektek! – ölelte meg őket szeretettel Elara. – Adtatok már neki nevet?

- Még nem, de lenne egy közös javaslatunk. – mondta Tracy. – A "Bakonyi Mentális Interfész" név megfelelő lenne…

- Hiszen a gyerekek nélkül még mindig egyhelyben toporognánk. – indokolta meg kérés nélkül Dorian.

- Tökéletes ötletnek tartom! – helyeselt Elara. – Ezzel örökre beírjuk ennek a két drága árva gyereknek a nevét a tudomány történetébe. El se tudjátok képzelni, milyen büszke vagyok rátok!

- Köszönjük Elara! – tette le a kiürült fánkos zacskót Dorian. – De szeretnénk, ha tudnád, hogy Tracy és Xavier nem csak tudományos áttörést ért el az elmúlt hónapokban…

- Nocsak! – vonta fel szemöldökét a nő. – Mi történt még?

Válasz helyett Tracy kipirult arccal felmutatta a gyűrűsujját, amelyen egy gyémántköves gyűrű csillant meg.

Elara elképedve bámulta egy pillanatig, aztán felállt és megölelte Tracyt.

- Gratulálok drága Tracy! De ki a szerencsés vőlegény?

Xavier kortyolt egyet és zakóját megigazítva felállt.

- Én vagyok!

Elara meg se próbálta elfojtani túlcsorduló érzelmeit. Őt is megölelte és jobbról-balról megcsókolta az arcát.

- Gratulálok Xavier! Szívből örülök, hogy meghoztátok ezt a döntést! Ha jól érzem, érett már egy ideje, igaz?

- Hát, csaknem húsz éve… – vallotta be Tracy és ujjai Xavier kezét keresték.

- Boldognak lenni sohase késő! Ezt meg kell ünnepelnünk, ugye tudjátok?

Anne arca ragyogott az örömtől. Az ágyra hajította a minikomot. Felrángatta a sportcipőjét és futó pillantást vetett a kis fali tükörre, hogy ellenőrizze a frizuráját, és már szaladt is, hogy elújságolja a jó hírt Elarának. A folyosón csaknem beleütközött a három visszafelé tartó tudósba.

- Bocsánat! – libbent tovább boldogan.

- Tele lett ez a lány élettel! – jegyezte meg Tracy a falhoz lapulva, de fiatalos mosollyal az arcán.

- Nem is értem, mi történik itt a nőkkel! – karolt bele Xavier és cinkosan rákacsintott.

- Lehet valami a levegőben… – vélekedett Dorian.

- Képzeld Elara! Apa egy hét múlva érkezik! – rontott be kopogás nélkül az irodába Anne.

Elara felnézett a munkájából. Arcán nyoma sem volt rosszallásnak, amiért a lány csak úgy rátört. Örült, hogy az utóbbi időben pozitív irányba változott és remélte, hogy ezután már állandósul a jó hangulata.

- Ez igazán jó hír! Addig elő kell készíteni számára egy szobát. Szeretném, ha otthon érezné magát és ezzel is megkönnyíthetnénk a beilleszkedését. Mikor érkezik pontosan?

- Azt mondta, hogy a Naprendszerből induló transzgalaktikus utasszállítóval jön, ami itteni idő szerint jövő héten hétfőn éri el a Kepler-452 rendszerét.

- Rendben van, felírtam magamnak, nem fogjuk elfelejteni.

- Köszi Elara! – ölelte meg ültében Anne és boldogan kiviharzott a helyiségből.

Ezúttal egy népes csapatba futott bele, akik Marcus vezetésével előre egyeztetett időpontra érkeztek Elarához. Ahogy szlalomozva igyekezett elszaladni közöttük, Jarred derékon kapta, nevetve felemelte és megforgatta a levegőben.

- Ne rohanj úgy kislány, mert még megbüntetnek gyorshajtásért!

- Most azt se bánnám! – kiáltott Anne, amint a lába földet ért és egy pillanat múlva már el is tűnt a liftben.

A csapat, vagyis a Paragon "A" és "B" legénysége egyesével sorjázott be az irodába és sorakozott fel Elarával szemben katonás rendben. Valamennyien az S.E.S. hajózó legénységénél rendszeresített fehér-kék egyenruhát viseltek.

- Jelentem, a repülő állomány előállt! – mondta szabályosan tisztelegve Marcus és körülnézett, mintha hiányolna valakit. – Ő még nincs itt?

- Még nincs. – tárta szét karjait a nő az íróasztala mögül felállva. – Addig is elkezdhetjük azzal a résszel, amelyhez elegen vagyunk.

- Rendben. – vette tudomásul Marcus és pihenjt vezényelt az embereinek.

Elara egy kis dobozkát varázsolt elő a szekrényéből, a csapat elé lépett és ünnepélyes hangon megszólalt.

- Hölgyeim és uraim! Hat hónap telt el azóta, hogy Marcus Rourke ezredes az S.E.S. kötelékébe lépett és öt hónapja annak, hogy a Paragon űrhajó, valamint legénysége először szállt le nálunk. Azóta több, mint húsz sikeres mentési akcióban vettek részt, mindegyikkel tovább öregbítve az S.E.S. hírnevét. Három hónappal ezelőtt egy rendhagyó eset következtében újabb öt fővel bővült az állomáson élők létszáma. – itt rövid szünetet tartott, miközben jelentőségteljes pillantással nézett Zeckre és csapatára, majd folytatta. – Őszintén bevallom, megismerkedésünk körülményei miatt eleinte kétségeim voltak a csatlakozásukat és a maradásukat illetően. – most közvetlenebb, tegeződő hangnemre váltott. – Azonban az elmúlt három hónap Rourke ezredest igazolta – aki megbízott bennetek – és ez az időszak számomra is meggyőző volt. Az összes teszten kiváló eredményt értetek el és a próbaidőtök alatt is jó és aktív magatartást tanúsítottatok. Beilleszkedésetek könnyebben ment, mint azt vártam. Mindezek után igazgatói jogkörömben egyeztettem Jim Davidson tábornokkal, aki hozzájárult, hogy a háborús évek alatt kiérdemelt rangfokozataitok megtartása mellett valamennyien átléphessetek az S.E.S. kötelékébe. Gratulálok uraim! Vegyétek át tőlem a kinevezéseket!

Ezután név szerint szólította őket, kezet fogott velük és átadta nekik a kinevezési dokumentumokat. Miután az utolsó ember is visszalépett a sorba, Elara folytatta:

- Most pedig mindenkinek szeretnék átadni egy-egy apróságot, amely e pillanattól fogva az egység tagjainak összetartozását hívatott jelképezni. – ezzel kinyitotta a kezében tartott dobozkát és Marcussal kezdve mindegyikük mellére rátűzött egy – a Paragon-3B-t ábrázoló – emblémát. – Mostantól valamennyien az Sigma-10 legénységi állományának tagjai vagytok! Gondolom, azzal tisztában vagytok, hogy az "A" és "B" csapat elnevezés nem a képességeitekre utal, hanem az időrendiségre…

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón Janine. Arca kipirult az izgalomtól és a sietségtől és volt valami szokatlan a kinézetében.

- Bocsánat a késésért! – mondta kissé lihegve és beállt a sorba.

Elara egy teljes percig nézte a lányt, aki mindig a túlzottan lezser, sőt egyenesen trehány megjelenéséről, fésületlen hajáról, kifűzött bakancsáról és a szabályzattal össze nem egyeztethető egyenruhaviselési szokásáról volt ismert a bázison. Végül megcsóválta a fejét és elismerően csak ennyit mondott:

- Úgy látom, nincs szükség magyarázatra Janine. Kifogástalan az egyenruhád.

- Köszi Elara! – pirult el még jobban a lány, aki ezúttal valóban úgy festett, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva.

- Most, hogy mind együtt vagyunk, átadom a szót Rourke ezredesnek, mivel ő az egység parancsnoka. Tessék Marcus!

- Köszönöm. – lépett előre a férfi és a várakozó pillantásokat látva elmosolyodott. – Zeck! Három hónappal ezelőtt tettem neked egy ígéretet. Azt mondtam, hogy a legjobb parancsnokot fogom kinevezni a "B" csapat élére. Örömmel jelentem be, hogy megtaláltam az új parancsnokot, aki már itt tartózkodik körünkben…

Kíváncsi, meglepődött és hitetlenkedő tekintetek fordultak Janine felé, aki ennél jobban már nem tudott volna elpirulni.

- Ugye nem? – suttogta alig hallhatóan Pit, aki kedvelte ugyan a lányt és azt is tudta, hogy kiváló pilóta, de azt nem tudta volna elképzelni, hogy a beosztottja legyen.

Marcus egy pillanatig még élvezte a helyzetet, aztán komolyra fordította a szót.

- Hosszas megfontolás után arra a döntésre jutottam, hogy a feladatra a legmegfelelőbb személy Zeck Thorenson százados!

Zeck kilépett a sorból, vigyázzba vágta magát és tisztelgett.

- Szolgálatra jelentkezem uram!

- Elfogadom! – tisztelgett Marcus is, majd kezet fogott vele, aztán megvárta, amíg a taps elcsendesedik és folytatta:

- Azonban a Paragon nem maradhat pilóta nélkül, így Elara beleegyezésével gondoskodtam a megüresedő poszt betöltéséről is. Fogadjátok mostantól teljes jogú tagként a "B" csapat új pilótáját, Janine Dumarche főhadnagyot!

A taps, és ez a pillanat élete végéig belevésődött Janine emlékeibe, hiszen épp az az ember fogadta őt a legendás Paragon-3B pilótájává, aki gyermekkora óta a példaképe és akibe kamaszként fülig szerelmes volt. Legszebb álma vált valóra és legszívesebben a férfi nyakába ugrott volna örömében, de ezt ebben a szituációban mégsem tartotta illendőnek. Így hát csak letörölte a megilletődéstől kicsorduló könnyeit, majd katonásan előre lépett, átvette Elarától a hivatalos kinevezését és büszkén kihúzta magát, amikor a Paragon embléma is felkerült az egyenruhájára.

- Köszönöm szépen! – mondta Elara szemébe nézve, aztán Marcus felé fordult. – Köszönöm parancsnok! Gyermekkori álmom teljesült ma.

Végül a csapat felé fordulva folytatta:

- Igaz, hogy nekem nincs "kék fleknim". – mondta arra a világoskék műanyag mágneskártyára utalva, amely a háborúban részt vett űrrepülő legénység teljesített küldetéseit és kitüntetéseit tartalmazta, igazolva ezzel veterán mivoltukat. – De ha ott lehettem volna köztetek azokban a csatákban, biztosan nagy hasznomat vettétek volna. Így csak annyit mondhatok, hogy mostantól flekni nélkül is számíthattok rám!

- Nem a flekni számít kislány! – kacsintott rá Jarred. – Igaz, hogy mi, akik ott voltunk azokban az években, a szívünk fölött viseljük, de sokkal fontosabb maga szív, ami alatta dobog! És a tiéd a helyén van, abban biztos vagyok!

- Ezt én se mondhattam volna szebben! – mondta Elara elismerően. – Gyémánt csillant a szén között…

- Köszönöm! – mondta Janine és Zeck elé lépett, vigyázzba állt és tisztelgett. – Százados! Janine Dumarche repülő főhadnagy szolgálatra jelentkezem!

Zeck, aki még maga is alig ocsúdott fel a váratlan parancsnoki kinevezése okozta meglepetéséből, hirtelen azt se tudta, mit mondjon. Aztán a szavak valahonnét a múltból hirtelen mégis a felszínre törtek.

- Én, Zeck Thorenson százados, a szolgálatot elfogadom! – és kezet fogott könnyes szemű, de végtelenül büszke és lelkes pilótájával.

Elara egy üveg jégbe hűtött pezsgőt vett elő. Marcus kibontotta és megtöltötte az előre odakészített poharakat, majd végig nézett a fiatal arcokon és így szólt:

- Hölgyek, urak! A Paragon-3B egy legenda. Talán az utolsó ebben a gyorsan változó világban. Számunkra még ennél is több, az életünk egy korábbi szakaszának emléke. Ez a tudat adjon nektek erőt a nehéz helyzetekben és legyetek méltóak hozzá! – feléjük emelte poharát és kiürítette.

- Végezetül pedig egy jó hír: holnaptól érvénybe lép az új hajózó beosztás, amely az ügyeletek és a pihenőidő arányos elosztását garantálja. – mondta végezetül Elara. – Most pedig menjetek ünnepelni!

DELTA ORIONIS – MINTAKA

DOM-1

10.

Tüdeje égett, ahogy elkeseredetten próbált elegendő oxigéndús levegőt pumpálni a szervezetébe. Szédült. Szemei előtt fekete és vörös karikák táncoltak, lábai remegtek, szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, mindjárt feladja a küzdelmet.

Ő azonban nem adhatta fel! Most nem! A megszerzett információk túl értékesek! És egy ígéret is köti, amelyet mindenképpen be kell tartania! Próbálta összeszedni maradék erejét és közben átkozta magát, amiért az utóbbi években hagyta elpuhulni az izmait.

Az irodaház túlsó sarkán ismét feltűntek az üldözői. Rohanvást közeledtek, kezükben sugárvetőket tartottak. A három férfi egyike alacsony, ázsiai származású, a másik vékony, nyurga európai, a harmadik pedig félig ember, félig mesterséges szervekkel rendelkező kiborg volt. Ebben az állapotában közülük egy is elég lett volna, hogy elbánjon vele, erre egyszerre hárman is rámozdultak.

Tisztában volt azzal, hogy a két ember elől el tudna rejtőzködni a DOM-1 éjszakájának sötétjében, ám a kiborg infra és egyéb érzékelői biztosan felfedeznék és akkor vége. Agya lázasan kereste a megoldást, de egyelőre úgy tűnt, hogy kelepcébe került.

A kis antigravitációs önjáró furgont minden bizonnyal a Rohadt Nagy Mázli Kegyes Istennője küldte érte. A raktárak felől tartott vélhetően az űrkikötő felé és az útja épp az ő orra előtt vezetett el. Nem volt idő tétovázni.

- Összpontosítás, jó időzítés és gyors mozdulat. – zsongtak fejében a túléléshez szükséges tennivalók.

Az első megvolt, a másodikat elszámolta, a harmadik pedig nem sikerült elég gyorsra. Elrugaszkodott a fedezékéül szolgáló rozsdás konténertől és épp csak sikerült megragadnia a furgon peremét, mielőtt az elsiklott volna előtte. Úgy érezte, leszakad a karja és égő fajdalom nyilallt a vállába. De ha már megfogta, el nem ereszti semmi pénzért!

Minden erejét összeszedve próbált eljutni a jármű orrában villogó kis vezérlőpanelig, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje. A távolság a szemből közeledő üldözők és a furgon között egyre csökkent. Tudta, hogy ezzel a sebességgel esélye sincs a túlélésre. Olyan könnyű célpontot nyújtana, mint a vurstliban lassan körbe forgó plüssmedvék a légpuskával rájuk célzó gyerekek számára.

Keze végre elérte a vezérlőpanelt és addig nyomta a gyorsító gombot, amíg a furgon el nem érte a maximális sebességét. Ez se volt gyors, de legalább megnehezítette az üldözők pontos célzását. Bár a kiborg még így is könnyedén leszedhette. Csak abban bízhatott, hogy a nyitott raktér műanyag ládái közt lapulva későn veszik észre és nem találják el.

Azonban a szerencse ezúttal elpártolt tőle. Üldözőinek gyanús volt a nagy sebességgel közeledő furgon. Félrehúzódtak az útjából és próbáltak benézni a rekeszek közé. Már-már úgy tűnt, hogy nem veszik észre, ám ekkor a kiborg kiszúrta!

- Ott van a rohadék! – kiáltott fel és mindhárman tüzelni kezdtek rá.

Az energiasugarak a feje körül cikáztak, vagy izzó peremű lyukakat olvasztottak a furgon rakterébe és a fedezékül szolgáló műanyag ládákba. A férfi behúzott nyakkal lapult, majd előhúzta fegyverét és többször is rálőtt az utána rohanó férfiakra. Az egyiküket eltalálhatta, mert a sötétben fájdalmas kiáltás harsant. A másik ember egyre jobban lemaradt mögötte, a kiborg azonban vészesen közeledett. Kiszámíthatatlan mozgása miatt képtelen volt eltalálni, de szerencsére az is őt.

Úgy tűnt, hogy másodperceken belül utoléri, akkor pedig reménytelen és kétségtelen kimenetelű közelharc fog kezdődni. A kiborg üldözés közben rázoomolt a menekülő férfi arcára és beszkennelte annak vonásait. A központi rendszerből lekért róla minden elérhető adatot és közvetlenül Rezak kommunikátorára továbbította. Tulajdonosa így azonnal láthatott minden információt – már ami a fedett ügynökről nyilvánosan hozzáférhető volt…

Matthew erősen összpontosítva próbált a kiborg szeme közé célozni és már épp meghúzta volna a ravaszt, ám ekkor a furgon váratlanul kikanyarodott az űrkikötőhöz vezető forgalmasabb főútra és újra felcsillant a remény.

A kiborg nem a forgalmat figyelte, hanem a férfi arcán tartotta a közelítést és arra koncentrált, hogy kinyújtott mechanikus karjával elérje a raktér hátsó peremét. A férfi kissé felemelkedett, lélegzetét visszafojtva célzott és lőtt. A kéken villanó plazmalövedék a vállán találta el az üldözőjét és a leszakított fémkar pörögve szállt be a sűrű forgalomba.

A kiborg egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát és megtántorodott futtában. Jobbjában tartott sugárvetője egyenesen a férfi rémülettől tágra nyílt szemei közé célzott. Ujja ráfeszült az elsütőbillentyűre, ám az útkereszteződésben megjelenő busz kivételesen a kellő pillanatban érkezett… Mechanikus testrészei kibírták a szörnyű ütközést, ám emberi szervei abban a pillanatban véres masszává préselődtek. A férfi megkönnyebbülten fellélegezve dőlt hanyatt a raktérben és hálát adott a galaxis összes létező istenségének, amiért segítettek a megmenekülésében.

Azzal tisztában volt, hogy a StarWays járatot már nem érheti el, így hát más megoldást kellett találnia az elutazásra. A matt fekete Z.V.T. (Zenith Void Transit) űrhajó már indulásra készen várta. A kicsi, de fürge Z.V.T. tranzitokat a titkosszolgálat tartotta fenn az ügynökeinek végszükség esetén történő evakuálására. Azokon a helyeken, ahol több ügynök tevékenykedett, vagy különösen veszélyes bevetéseken vettek részt, minden esetben várakozott legalább egy ilyen különleges mentőegység. Szegény halképű nem érte el a mentőangyalt – ahogy egymás közt nevezték – de Ghost igen. Ezzel újabb strigulát húzhatott a túlélt akciók hosszú sorába, és várhatta újból a halált a megörökölt küldetés jóvoltából.

Amint a fedélzetre lépett, a fekete exoszkeletont viselő pilóta már indított is és a karcsú hajótest elhagyta a DOM-1 felszínét.

- Vigyél a Synthára! – mondta a pilótának és elájult.

- Tudom, hogy hova tart! Gondoskodjatok róla, hogy ha a StarWays a Kepler-452b-hez ér, a fickó ne szállhasson le élve a bolygóra! – adta ki a likvidációs parancsot Rezak, emberei pedig megtettek mindent, hogy teljesítsék a parancsát…

KEPLER-452 CSILLAGRENDSZER

GAIA STARWAYS

TRANSZGALAKTIKUS ŰRHAJÓ

11.

A hatalmas hajó legutóbbi megállója a Delta Orionis Mintaka csillag DOM-1-es bolygója volt. Azóta már hat napot töltött a hiperűrben, amelyből most kilépve megkezdte a pályakorrekciós manővert. Orrát a Kepler-452 csillag felé fordította, majd bolygóközi utazósebességre kapcsolt. Az utastér szórakoztató színes kijelzőin felvillantak a várható érkezésig hátralévő időt mutató digitális számok. A visszaszámlálás megkezdődött.

- Nyolc óra harmincöt perc múlva érkezünk. – állapította meg Haruto, de fókusza rögtön vissza is tért a videojátékhoz, amellyel az idejét múlatta.

Mire Myoko, az anyja válaszolhatott volna neki, a nyurga tinédzser már nem is figyelt rá. A nő nyújtózkodott, megmozgatta a nyakát, majd kicsomagolt egy szendvicset és odanyújtotta a fiúnak, aki elvette, de eszébe se jutott megköszönni.

- Kamasz! – gondolta Myoko és a túloldalon kedélyes csevegésbe merült fiatal párra tévedt a tekintete. – De szép is volt, amikor Kenjivel még ők is ilyen önfeledten turbékoltak! És Haruto már elmúlt tizenöt éves… Hogy rohan az idő! Szíve megdobbant a gondolatra, hogy hamarosan megint újra együtt lesznek.

William és Helena valójában még alig ismerték egymást, épp csak túljutottak a bemutatkozáson.

- Szóval te is a Synthára tartasz? – nyújtotta a fiatal nő felé a nápolyis zacskót a férfi. – Üzleti út?

- Úgy is mondhatjuk… – fogadta el a kínálást Helena. – Elfogadták egy kutatási projektemet, abban fogok dolgozni. És te?

- Elfogadtam egy állásajánlatot egy komoly cégnél.

- Mint?

- Mint felderítő pilóta.

- Wow! Ez izgalmasan hangzik! Mesélsz róla?

William vállat vont.

- Egyelőre még nincs mit mesélnem. Majd csak a jövő héten kezdek.

- Akkor arról, amit eddig csináltál! – kíváncsiskodott tovább a nő.

- Eddig is felderítő pilóta voltam. A Tejútrendszerben.

- Milyen géppel repültél?

- Egyszemélyes Raptorral.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Helena, mire több szempár is feléjük fordult. – Nézd csak!

És sietve kihámozta hátizsákjából a táblagépét, amelynek háttérképén egy Raptor kötelék szerepelt.

- Imádom ezt a típust! Erőt és keménységet sugároz.

- Aha, R ötösök... – pillantott rá William. – Az enyém is egy ilyen volt. Tényleg szuper kis gépek, de most kategóriát váltok.

- Még keményebbre?

- Egy Vanguard egyesre…

Figyelmüket éles gyerekhang vonta magára.

- Anya, anya! Nézd! Ott van a Syntha! – kiáltott fel örömében a négyéves Emily, amikor a panoráma ablakokat eddig takaró óriási fémpajzsok lassan felemelkedtek és harmonikaszerűen összecsukódtak.

Gyönyörű félvér kislány volt, aki tündéri megjelenésében egyesítette magában kék szemű apja és kreol anyja minden pozitív vonását. Világosbarna haja gyűrűs fürtökben omlott a vállára

- Az nem a bolygó édesem, hanem a csillag, ami körül kering. A Syntha ebből a távolságból még nem látható. – javította ki Lara és megcsókolta a kislány puha, meleg arcát.

- Ott van apa. – mondta a kislány elábrándozó szemekkel, mintha a távolba tekintve tisztán látná az édesapját, aki ott áll az űrkikötőben és őt várja.

A Kepler-452 fénye beragyogta az utasteret és a várakozás jóleső melegségével öntötte el a szíveket.

Anne hosszú órák óta lázas munkában volt. Azt a szobát takarította és dekorálta, ahol majd az apja fog lakni. Az ötleteket Victor, a hozzá valókat Jonathan szolgáltatta.

- Ez tök jó lett! – kukucskált be hozzá Zsigmond. – A SYN-1-en már lehet látni a hajót! Hatalmas! Jössz megnézni?

Anne csípőre tette a kezét és elégedetten körülnézett a szobában.

- Oké, itt már úgyis végeztem.

Virág a könyvtárban ücsörgött. Fél szemmel egy romantikus filmet nézett, a másikkal időnként az élő adásban közeledő Gaia Starways óriási, csillogó fémtestére pillantott.

Anne ámuló arccal állt meg mögötte és a fotel háttámlájára támaszkodott.

- Azta! Hogy ez mekkora!

- Ekkora hajó nem is tud leszállni a központi űrkikötőben! – csodálkozott Zsigmond.

- Nem is fog leszállni. – szólalt meg a szomszédos olvasósarokból Alex. – A hajó előbb bolygóközeli pályára áll majd, aztán lecsatlakozik róla az a landolóegység, amelyikben az ide tartó utasok tartózkodnak. Csak az a része fog leszállni az űrkikötőben. Nézzétek csak!

A landolóegység alig érzékelhető lassúsággal elszakadt az anyahajótól és távolodni kezdett tőle.

- Biztonságos távolságban majd begyújtja a segédhajtóműveit és leszállópályára fog manőverezni. – mondta Alex. – Látjátok?

Izgalommal figyelték a ritkán látott eseményt. A landolóegység lassan elérte a légkör felső határát.

- Apa jön! – szorongatta Virág karját izgatottan Anne.

Ebben a pillanatban óriási robbanás rázta meg a hajótestet és a hajtóműblokkból narancssárga lángok csaptak ki, aztán sűrű fekete füstcsíkot húzva maga után zuhanni kezdett.

Anne szívtépően felsikoltott, Virág a szájához kapta a kezét. Alex – akinek a húga is ezzel a hajóval érkezett – felugrott és egy pillanatig meredten bámulta a képernyőt, majd asztalt-széket felborítva kirohant a könyvtárból. A robbanástól szétrepülő törmelékek a közvetítő műholdban is kárt tehettek, mert a kép hirtelen elsötétült.

- Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel fájdalmában Anne, és amikor Virág szorosan átölelte, kitört belőle a keserves zokogás. -Apa! Apa!

Abban a pillanatban, ahogy a hajó hátsó traktusából elődübörgött a detonáció robaja és az óriási szerkezet minden ízében megremegett, az utasok megdermedtek a rémülettől. A mennyezeti világítás egy része kialudt, másutt vészfények villództak. Az oxigénszűrők furcsa, recsegő hangot adtak ki, mintha a rendszer szörcsögve fuldokolt volna. Aztán az első vérfagyasztó sikollyal egyszerre kitört a pánik, amelyet még tovább fokozott a vészjelző szirénák vijjogása és az automata vezérlés érzéketlen géphangja, mely egyre csak ezt ismételgette:

- Kérjük utasainkat, foglalják el a biztonsági kabinokat! Kössék be a biztonsági öveiket! Nyugodjanak meg! Az automata vezérlés kényszerleszállást hajt végre! … Kérjük utasainkat…

Egy kis zöld reptilián gyerek sírva kapaszkodott anyja kabátjába, míg egy idős férfi a mellkasához szorította a táskáját, mintha annak tartalma megmenthetné az életét. A bal oldali folyosón egy férfi és egy plejádi nő majdnem összeverekedett egy ülésért a mentőkabinban, míg mások zokogva könyörögtek nekik, hogy hagyják abba.

Haruto a vészjelzések és az emberek kiáltásai között hallotta, ahogy egy mélyebb, fémes roppanás visszhangzik át a hajótesten, mire egy pillanat alatt visszazökkent a valóságba, elhajította a holo-játékot és felrántotta döbbent anyját az ülésből. A szekciójukhoz tartozó mentőkabin felé kezdte vonszolni a tanácstalanul álldogáló, vagy éppen sikoltozva rohangáló emberek és más fajú lények káoszán keresztül. Szinte belökte az egyik ülésbe és segített, hogy beszíjazza magát. Aztán körülpillantott és ugrott, hogy helyet biztosítson a kreol nőnek, aki kék szemű kislányával a karjában igyekezett beljebb jutni. Amikor őket biztonságba helyezte, ő maga is elfoglalt egy ülést és beszíjazta magát.

Helena és William a szemközti szektorban igyekezett úrrá lenni a pánikon és megtölteni utasokkal a mentőkabint. Egy ősz hajú férfi az utolsó szabad helyet próbálta átadni egy fiatal antaresi lánynak, aki hisztérikusan tiltakozott.

- Menjen maga! – kiáltotta a lány, a könnyeit törölgetve. – Nem hagyhatom itt a testvéremet!

- Erre most nincs idő! – sziszegte William, és egy határozott mozdulattal belökte a lányt az ülésbe. – Mindenkinek jut hely!

Visszarohant, hogy megkeresse a lány testvérét. Két ülés közé kuporodva talált rá és kíméletlenül magával rángatta a mentőkabin felé. Éles reccsenés hallatszott és az egyik folyosó műanyag fala szikraesőt hányva beomlott. A fedélzeti kijelzők megőrültek, vörös és sárga figyelmeztető ikonok villództak a falakon. A hajó vészesen megdőlt, és az utasok, akik még nem voltak beszíjazva, egymásra zuhantak.

Az utolsó két helyet Helena és William foglalta el. Látták, hogy többen maradtak még a fedélzeten, de tudták, hogy nem segíthetnek mindenkin, nem tehettek többet.

Mindez percek alatt zajlott le. A következő pillanatban az automatika életbe lépett és hangos szisszenések kíséretében kilőtte a négy biztonsági kabint. Mindegyikben huszonöt utasnak volt hely. Az utasok a gravitáció hirtelen változásától a székükbe préselődtek. A kabinok hangos csattanásokkal kibomló óriási színes fékezőernyők alatt himbálózva ereszkedtek a bolygó felszíne felé. Haruto a szűk ablakrésen át látta, ahogy a másik landolóegység lángolva, sűrű fekete füstuszályt húzva maga után, recsegve-ropogva zúgott el közöttük és zuhant a párás mélybe.

Alex vészjelzésének hála, a Paragon – fedélzetén az aznapi ügyeletes "B" csapattal – rekordidő alatt hagyta el az állomást. Utasterében az öt fős mentőcsapat: Roy, James, Ali, Cloude és Emese ült exoszkeletonjaik védelmében.

Ugyanebben a percben – Cooper vezetésével – szállt fel a komp is, fedélzetén Alex, Mei Lin, Jaquelin és két orvos droid utazott. Alex türelmetlenül dobolt lábával a padlón.

A Vangard-1 pilótája ezúttal Victor volt, akinek a szíve vadul kalapált, hiszen egyetlen fia – William – is a lezuhant landolóegységben utazott.

- A becsapódásokat az Ythmaris-11 kolóniától délre húsz kilométerre jelzik! Az űrkikötőből és a közeli kolóniáról már úton vannak a tűzoltó és mentési egységek. – tájékoztatta a többieket Pit, a felderítőtiszt. – A műholdas megfigyelés szerint a landolóegység nem robbant szét, hanem egy darabban, de lángolva hajtott végre kényszerleszállást.

- Jól van! – mondta Zeck. – Mivel a legtöbb helyszínre érkező mentőegység az égő roncs felé tart, mi keressük meg a mentőkabinokat és szedjük fel azok utasait!

- Így nem lesznek konkrét célkoordinátáink. A becsapódás zéró pontja megvan, de attól eltávolodva a saját felderítő műszereinkre kell támaszkodnunk. – szólalt meg Janine.

- Az én műszerfalam pezseg az élettől. – jelentette Pit. – Mindent is látok! Több synthai mentőegység is tart már a helyszín felé.

- Starblade! Kapcsolódj rá a mentőegységek által használt közös hullámhosszra! Figyeld az adásukat, sokat segíthet a helymeghatározásban. – utasította informatikai tisztjét Zeck. – Add meg a hullámhosszt a kompnak is és a Vanguard-1-nek is!

- Értettem, Firestorm! – intett a fekete bőrű férfi és ujjai fürge táncot jártak a kommunikációs paneljén.

- Sas! – fordult Janinhez Zeck. – A navigációban kövesd Shadowfang irányítását!

- Értettem, parancsnok! Érkezés harminckilenc perc múlva!

- Húzzunk bele!

- A maximális sebességünk atmoszférában tizenöt Mach. – mondta Janine. – De azzal elszakadunk a kötelékünktől. A komp és a Vanguard-1 nem tud ennyit a légkörben.

- Nem gond, majd utolérnek bennünket. Ben, szólj nekik, hogy elhúzunk!

- Értettem!

Miután Cooper és Victor nyugtázta Zeck üzenetét, Janine fokozta a sebességet és a Paragon egy villanással eltűnt a másik két gép éléről.

A széles, enyhén görbülő horizonton hamarosan már szabad szemmel is látni lehetett a felfelé gomolygó sötét füstoszlopokat.

Az állomás nagyelőadójának óriás kivetítőjén a SYN-1 hírcsatorna jóvoltából élőben követhették nyomon a baleseti helyszínen folyó eseményeket. Marcus bátorítóan ölelte Elarát, akiben ezekben a percekben felidéződött saját – harminc évvel ezelőtti – tragédiája.

A bázis épp pihenőn lévő munkatársai ott álltak körülöttük és izgatottan figyelték a tudósító drónok által közvetített adást.

Anne holtsápadt arccal, könnyes szemmel, Virág, Zsigmond és M.I.R.A. ölelő gyűrűjében mereven bámulta a lángoló erdőben heverő füstölgő roncsot – valahol ott lehet az apja – és a sorra érkező mentőalakulatokat, amelyek azonnal munkához láttak.

Lelkesítő moraj hullámzott végig a nézők csoportján, amikor a kijelzőn egy pillanatra feltűnt a Paragon – az ő hajójuk.

- Alig negyven perc alatt ért oda! – állapította meg elégedetten Marcus.

- Tizenegyezer kilométer ennyi idő alatt! Elképesztően gyors! – ámult el Sophia.

Matten csak bólogatott.

- Megvan már az utaslista, Tamy? – kérdezte reszkető hangon Elara.

- Igen…

- Van találat?

Tamara nem válaszolt, csak átnyújtotta a kivonatolást azokról az utasokról, akik kötődtek valakihez az állomáson.

- A bátyád, Kenji felesége és fia, Alex húga, Victor fia, Joe felesége és kislánya… – azonosította be a neveket Elara olyan halkan, hogy csak Marcus és Tamy hallhatta a szavait. – Anne apja nincs a listán!

- Lefuttatom még egyszer az ellenőrzést! – mondta Tamara és megremegő kézzel vette át Elarától a mini komputert, majd egy perc múlva megerősítette. – Matthew Broderick neve nem szerepel az utaslistán.

- Vajon mi történhetett? – töprengett Elara. – Anne úgy tudja, hogy ma érkezik és tudtommal nincs több járat a Starwaysen kívül… Nem tetszik ez nekem!

A hegyvidéki dzsungel, amelyben az égő landolóegység földet ért, már jókora területen lángolt. A Paragon eddig a hangsebesség sokszorosával szelte az atmoszférát, most lassított. A csipkés hegyormokkal és mély árkokkal szabdalt felszín fölött a szigetvilág viharos szeleivel és a felszálló hőoszlopok okozta légörvényekkel is meg kellett küzdenie. A pilótafülke ablakán túl az erdő vad lángokban tombolt, a tűztenger sötét füstje kavargott az ég felé.

- Látjátok ezt? – Pit hangja komolyabb volt, mint általában. – A szkenner szerint több mentőkabin is szétszóródott a környéken, de némelyik alig pár száz méterre van csak a fő becsapódási ponttól.

- Ha túl közel vannak a roncsokhoz, akkor pokoli forróságban rekedtek! – morogta Zeck. – Starblade, bármilyen adásuk van, azonnal küldd át!

- Már dolgozom rajta, Firestorm! – válaszolta a férfi, ujjai fürgén futottak végig a paneleken.

- Sas! – körözz lassan a terület felett!

- Értettem, parancsnok!

A fekete füst miatt szabad szemmel semmit se láttak, a műszerek azonban annál élénkebb képet festettek a baleset helyszínéről.

- Látom az egyik kabint! – kiáltotta Pit, miközben a radar monitorjára mutatott.

A kijelzőn egy mentőkabin körvonala villant fel, amely egy kisebb tisztás szélén feküdt a hasán. A bioszignál érzékelők képernyőjén egyértelműen kivehetőek voltak az életjelek. Az utasok életben voltak, de bent rekedtek.

Zeck összeszorította a fogát.

- Leszállunk! Király, készüljetek!

Janine egy utolsó, éles manőverrel a tisztás fölé vitte a Paragont, miközben Roy és a csapata felkészült a kiszállásra. A gép elegánsan ereszkedett le a mentőkabin mellé és lassan lenyíló hasi rámpáján már ott állt készenlétben a mentőcsapat.

A levegő remegett az elviselhetetlen forróságtól. Az erdő minden irányban hangos robajjal lángolt körülöttük. A szél szerencsére az ellenkező irányba terelte a fekete füstöt és a hő egy részét. Kiterjedt erdőtűzzel fenyegetve a környéket.

- A kabin borításának külső hőmérséklete még mindig ezer fok felett van! – állapította meg James, ahogy D.A.R.K. a csapat felderítő gömbdroidja elemezte a helyzetet. – Valószínűleg nem lépett működésbe a hővédő plazmapajzs. Úgy dönti a hőt, mint egy acélkohó!

- Vigyázzatok, mert fordul a szél! – figyelmeztette társait Pit. – Ha az erdőtűz felénk indul, nem maradhatunk itt!

- Van kapcsolat az utasokkal, Starblade? – kérdezte Roy.

- Percek óta próbálom elérni őket, de csak sercegést és kattogást hallok. – jött a válasz a Paragon vezérlőterméből. – Az extrém hőhatástól meghibásodhatott a kommunikációs rendszerük is.

- Hát ezért nem nyílt ki az ajtó! – mondta Roy. – Az is besülhetett. Hozzátok a vészhelyzeti konténert! Le kell hűtenünk a kabint legalább háromszáz fokra mielőtt kinyitjuk az ajtót, különben a beáramló forró levegőtől megéghetnek a bent lévők.

A vörös színű, F.E.R.C. (Flight Emergency Rescue Container) betűnévvel ellátott konténer védett tartályából nagy nyomással különleges hűtőfolyadék permetezett sűrű rózsaszín habot a kabin izzó burkolatára, amely beborította és lassan csorgott le az oldalain. Végül az egész úgy nézett ki, mint egy hatalmas olvadt mályvacukor. Viszont a hőmérséklete érezhetően csökkent.

- Nyomjátok rá mindet! – utasította embereit Roy.

Amikor a hőmérséklet végre a biztonságos szintre csökkent, A.R.M.O.R. a kabin ajtajához lépkedett és előbb megpróbálta manuálisan kinyitni. Miután ez nem vezetett eredményre, a lángvágóját vetette be. A jókora szendvicspanel átvágása hosszú időbe telt, de végül sikerült és nagy tompa puffanással dőlt a földre.

A nyílásban a benti hőségtől kivörösödött, de hálás arcok jelentek meg.

- Van önök között sérült vagy eszméletlen? - kérdezte szavait kihangosítva Emese.

- Nincs, mindannyian jól vagyunk! – válaszolt egy középkorú szemüveges férfi. – Köszönjük, hogy ilyen hamar értünk jöttek!

- Jöjjenek! Biztonságba helyezzük magukat! Senki ne érjen az ajtó melletti falhoz, mert még forró! – mondta Roy és embereivel láncot alkotva terelte az utasokat a Paragon rámpája felé.

A raktérben Joe, az orvosi tiszt fogadta és helyezte őket biztonságba. Egyszer csak mozdulatlanná merevedett és úgy bámult, mint aki nem hisz a szemének. Meglepetésében megszólalni se tudott.

- Ha magához tért Dr. Joe Alaric, talán beljebb invitálhatna minket! – kiáltott rá örömtől csengő hangon a felesége, Lara.

- Apa? – nézett fel a magas férfi fedetlen arcára a kékszemű kreol kislány.

- Lara! Emily! – kiáltott fel végre Joe boldogan. – Azt hittem, hogy majd csak a jövő hónapban jöttök!

- Szerencsére még időben értesítettek, hogy felszabadult két hely ezen a járaton és gondoltam, megleplek azzal, hogy hamarabb jövünk. – válaszolta a nő, de akkorra már mindketten Joe karjainak biztonságot adó ölelésében voltak.

- Hála az égnek, hogy jól vagytok! – szorította őket minden szeretetével a férfi. – Gyertek!

Ben meghatódva figyelte a váratlan családi jelenetet és addig is átvette barátja feladatát a rámpa tetején.

Húsz kilométerrel távolabb egy másik biztonsági kabin körül tűzoltó drónok lebegtek, hogy távol tartsák tőle az agresszíven közeledő lángtengert. Egy egészségügyi egység és az S.E.S. 10 mentőkompja csak ekkor szállhatott le a feketére perzselődött, még füstölgő-gőzölgő talajra.

Alex azonnal útjára engedte H.O.R.I.Z.O.N. -t, hogy információkat szerezzen a kabinról. Közben az egészségügyi egység vezetője lépett oda hozzá.

- Dr. Marianna Grand vagyok! – mutatkozott be a fehér overallos nő. – Az Ythmaris-11 kolóniáról jöttünk. Maguk?

- Alex Theron a Yagron-13-ról, asszonyom! – mondta a férfi. – Van műszaki mentőegységük?

- Nincs. – felelte Dr. Grand. – Motorhiba miatt vissza kellett fordulnia. Örülök, hogy maguk itt vannak.

Ekkor tért vissza a gömbdroid, amely a nőt elegáns ívben megkerülve Alexhez lebegett és minden udvariassági formulát nélkülözve leadta a helyzetjelentést.

- A kabin külső hőmérséklete normális, megközelíthető. Az ajtó biztonsági retesze sérült, ezért nem nyílt ki automatikusan. A belső rendszerek is sérültek, fogytán lehet az oxigén. Huszonhárom életjelet érzékelek, de mozdulatlanok.

- Rendben. – mondta Alex és intett a társainak, hogy jöhetnek, majd a nőhöz fordult. – Ön is hallotta. Most kinyitjuk az ajtót, kérem legyenek készenlétben!

A nő bólintott és hat kísérőjével elhelyezkedett az ajtó közelében. A manuális nyitás sikerült, és a vastag, többrétegű ajtó hangos szisszenéssel félrecsúszott. Odabent csend volt, meleg és teljes sötétség. Alex szívből remélte, hogy a húga itt van és nem esett baja. Sisaklámpáját felkapcsolva lépett be a feketén tátongó nyílásba. H.O.R.I.Z.O.N. a feje mellett lebegett és minden érzékelője nagy munkában volt.

- Az oxigénszint alacsony, a szén-dioxid koncentráció a felső határértéken. – jelezte a droid. – Az utasok ájultak, de életben vannak.

- Még épp időben érkeztünk! – állapította meg Dr. Grand, szorosan Alex nyomában haladva. – Ki kell vinnünk őket innen és lélegeztetni.

- Reméljük, addig nem kap el bennünket a tűz!

A művelet a legnagyobb óvatosság mellett csaknem negyed órát vett igénybe. A végére minden utas a szabad levegőre került és a földre terített nagy lepedőkön fekve palackból kapta az oxigéndús levegőt.

Alex húga nem volt közöttük.

- Hány főt tudnak elvinni? – kérdezte Alex.

- Mindet. – felelte a doktornő. – A kolónia kórháza már felkészülten várja őket.

- Rendben van. – bólintott Alex. – Segítünk elhelyezni őket az ön gépében, aztán megyünk tovább a következő helyszínre.

- Köszönöm. – mondta Dr. Grand miután végeztek, majd megkérdezte: - Jól érzem, hogy keres valakit, Mr. Theron?

- A húgomat.

- Kívánom, hogy jó egészségben lássa viszont! – és kezet nyújtott.

- Köszönöm! – mosolyodott el Alex és intett Coopernek, hogy indulhatnak a következő helyszín felé.

- De hát akkor hol van? – kiáltott fel kétségbe esetten Anne, amikor Elara közölte vele a hírt, hogy apja nincs az utaslistán. – Azt mondta, hogy ezzel a hajóval jön ma!

- Nem tudom kedvesem! – próbálta nyugtatni Elara. – De nézzük a jó oldalát! Ha nem volt a hajón, biztos, hogy nem esett baja.

- És mi van, ha már azelőtt történt vele valami és azért nem szállt fel arra az átkozott hajóra?! Vagy elfelejtette, hogy mit ígért?

- Nem kell mindjárt rosszra gondolni! – figyelmeztette Elara. – Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja és abban is, hogy nem feledkezett meg a neked tett ígéretéről. Talán váratlanul közbe jött neki valami és ő is ugyanúgy izgul miattad, mint te őmiatta. Nyugodj meg Anne! Apád jó ember és ha azt ígérte, el is fog jönni!

A nagy kijelzőn az elmúlt órák során nagyot változott a helyzet. A roncs már nem égett, de még mindig füst szállt fel belőle. Körülötte tűzoltó és sugárzás mentesítő drónok tucatjai zsongtak, mint felriasztott darazsak a fészkük körül. A híradások több tucatnyi halottról szóltak, akiket még nem sikerült azonosítani.

A megosztott képben a négy szerencsésen földet ért biztonsági kabin utasainak mentését is figyelemmel kísérhették. Látták, ahogy a Paragon felveszi az egyiknek az utasait és felemelkedik velük, hogy biztonságos helyre szállítsa őket. Kenji nagy örömmel és az aggodalom mázsás terhétől megszabadulva fedezte fel a kimentett utasok között a feleségét és kamasz fiát.

- Hát, úgy látom, vége a szabad életednek barátom! – csapott a vállára Lyra. – De örülök, hogy egyben vannak!

- Köszi Lyra! Én is nagyon örülök! – hajolt meg felé egészen enyhén Kenji.

A komp akcióját is nyomon követhették, méghozzá rövid idő elteltével két egymás utáni helyszínen is.

A második helyszín jóval a lángoló dzsungel tűzgyűrűjén kívül volt és mire a komp megérkezett, az utasokat már sikeresen kimenekítették. Alex itt talált rá a húgára, aki ekkorra már kedélyesen cseverészett egy jóképű fiatalemberrel, miközben mindketten a mentőktől kapott izotóniás folyadékot szürcsölték.

- Helena! – kiáltott oda a sürgölődő mentőalakulatokon átvágva Alex. – Helena!

- Hi, Alex! – integetett a fiatal nő és kissé bizonytalan mozdulattal felállt, hogy eléje siessen.

Alex megölelte és megnyugodva látta, hogy néhány kisebb horzsoláson kívül nem esett más baja. A fiatalember ekkor lépett oda hozzájuk.

- Ő a bátyám, Alex Theron. Ő pedig William Kane. – mutatta be egymásnak a két férfit Helena. – Látnod kellett volna a robbanás után! Egy csomó utast megmentett.

Alex egy percig a fiatal férfi arcát fürkészte, aztán elmosolyodott és kezet nyújtott neki.

- William Kane! Ezek szerint nem csak az arcod az apádé, hanem a bátorságod és a szíved is!

- Bocsánat… – nézett rá meglepődve William. – Ismerjük egymást?

- Most már igen! Bár hallomásból én már eddig is ismertelek. Apád – Victor – a legjobb barátom és munkatársam is egyben. Már nagyon vár téged a Vanguard-1!

Most Helena vágott meglepett arcot.

- Te… te is az állomásra jössz? Ott fogsz dolgozni?

- Ezek szerint te is. – nevette el magát William. – Nincsenek véletlenek, tudod?

Helena szíve nagyot dobbant erre a váratlan fejleményre, hisz titokban már attól félt, hogy megérkezésük után többé nem látja viszont ezt a jóképű fiatal férfit.

Victor a Vanguard-1 fedélzetén a legtávolabbi ponton landolt biztonsági kabin közelében szállt le és azóta is az utasok mentésében segédkezett. Itt volt a legtöbb sérült, mert a kabin egy hegyoldalnak csapódva egy meredek falú szakadék aljára gurult le.

Mire Victor odaért, már folyt a műszaki mentés. A szakadék aljában apró pontoknak látszó emberek és droidok dolgoztak az össze-vissza horpadt kabin körül. Elektromágneses pányvákat erősítettek rá, hogy a magasban lebegő towingship biztonságosan ki tudja majd emelni. A meredély szélén már készen álltak az egészségügyi egységek, hogy megfelelő ellátásban részesítsék a sérülteket.

Néhány perccel ezelőtt beszélt Alex-szel, aki nevetve újságolta el neki, hogy nemcsak a fiát találta meg, hanem a leendő menyét is. Így – miután egy jót nevetett – lélekben már teljesen nyugodt volt, és teljes figyelmét a munkában való részvételre tudta fordítani.

Ahogy a biztonsági kabint leeresztették és stabilan hasra fektették kissé távolabb a szakadéktól, sietett, hogy segítsen a sérültek szakszerű kiemelésében. Rengeteg volt a horzsolás, zúzódás, de akadt jó néhány törés és veszélyesebb belső sérülés is. A mentési protokoll szerint előbb sérülések szerint osztályozták az utasokat, aztán az egészségügyi személyzet a droidok asszisztálásával máris munkához látott.

Így sikerült megtalálnia és azonosítania Tamara bátyját Samuelt. Szerencsére a férfi megúszta egy singcsont töréssel és néhány kisebb zúzódással, horzsolással. Amíg a törött csontot rögzítették és a bőrfelszíni sérüléseket fertőtlenítették, leragasztották, Victor hívta a kompot, hogy mielőtt visszaindul a bázisra, vegye fel Samuelt is.

Ezután a Vanguard-1 előbb elkísérte a kompot az Ythmaris-11 kórházába, majd ahogy a Paragon utastere is kiürült, a három gép visszaindult az S.E.S. 10-es állomásra.

Estére Helena Theron, William Kane, Lara és Emily Alaric, Samuel Bennett, valamint Myoko és Haruto Nakamura is megérkezett eredeti úticéljához és szeretteik ölelő karjaiba.

Már csak Anne apja, Matthew Broderick holléte volt kérdéses…

VÉGE

A HATODIK RÉSZNEK

Celestial Coverage Corporation

&

Sigma Emergency Solutions

PARAGON

írta: Nick M. Leslie

HETEDIK RÉSZ

DELTA ORIONIS

MINTAKA CSILLAGRENDSZER

HAT NAPPAL KORÁBBAN…

A halképű vakmerően és bámulatos ügyességgel vetette ki magát az ablakon. Az üvegszilánkok gyilkos pengezáporában zuhant vagy két emeletnyit, majd elkapott egy – a falból vízszintesen kinyúló – pilont és egy tornász gyakorlottságával pördült meg rajta, lefékezve ezzel a zuhanás sebeségét. A tűhegyes üvegszilánkok tucatnyi helyen ütötték át és szabdalták csipkésre a bőrét. Rózsaszín vére groteszk mintákat festett világosszürke öltözetére. Körülötte villódzó sugárnyalábok süvítettek nem törődve azzal, hogy eltalálnak-e valakit vagy valamit a mélyben kavargó utcai forgatagban.

Ahogy megpillantotta az odalenn közeledő tehersiklót, elengedte a pilont és szabadesésben zuhant rá a jármű ponyvás tetejére. Égető fájdalom nyilallt a mellkasába és a bal lábába. Tudta, hogy ezekkel a sérülésekkel már nem lesz képes elmenekülni. Gyors mozdulattal aktiválta a személyi segélyhívóját, ami azonnal riasztotta a környéken tartózkodó valamennyi ügynököt. A megszerzett adatok a Galaktikus Szövetség biztonságának szempontjából elsődleges prioritást élveztek minden más akcióval szemben, így aki vette a vészjelzését, köteles volt azonnal a segítségére sietni.

Ghost volt a "szerencsés". Nem volt ideje gondolkodni. Elengedte a kocsonyásra pofozott antaresi besúgót, aki aléltan csúszott le a fal tövébe.

- Miattad késem le a hajómat te szarházi! – közölte vele szemrehányó hangon, de az már nem hallotta a szavait.

Ghost nem törődött vele, felpattant egy gazdátlan suhanóra és a halképű jeladója után vetette magát. A kora esti forgalomban ide-oda cikázva száguldott a nyolc sávos úton, mikor végre megpillantotta a tehersikló ponyvás tetejéről félig már lelógó fickót. Azonnal tudta, hogy ő az, akinek a helyét most át kell vennie. Észrevette az üldözőit is, akik a sűrű forgalomban igyekeztek a nyomában maradni. Alája manőverezett a suhanóval és odakiáltott neki, hogy ugorjon. A vérveszteségtől kába fickó inkább csak lecsúszott a ponyva oldalán és félig már eszméletlen állapotban kapaszkodott Ghost karjába és derekába. Szabad kezével odacsúsztatta neki a kis multifunkcionális adathordozót és csak egy név elsuttogására maradt ereje:

- Shogun! – aztán elengedte Ghost derekát és széttárt karokkal, hanyatt bezuhant a kavargó forgalomba.

A férfinak semmi kétsége sem volt afelől, hogy szerencsétlen társa azonnal szörnyet halt. De hát ilyen a terepen dolgozó ügynökök sorsa. Egyetlen akcióban sincs garancia a túlélésre. A Galaktikus Terrorelhárítási Központ igazgatójának címzett adathordozót becsúsztatta az alkarjának bőre alatti rejtett tárolójába és gyorsított. Remélte, hogy a halképű üldözőit lefoglalja majd a holttest maradványainak átvizsgálása és nem törődnek vele. Remélte, hogy egérutat nyerhet és még épp elérheti a Gaia Starways járatot. Nem akarta lekésni azt a találkozót, amire mindennél jobban vágyott. A találkozót Anne Broderickkel – a lányával.

De a sors másként akarta. A három fickó igencsak tapasztalt lehetett és régóta járhatta már az élet iskoláját, mert nem törődtek a magát oly hősiesen feláldozó ügynökkel, helyette most az ő nyomába szegődtek. Minden ügyességére és tapasztalatára szüksége volt, hogy le tudja rázni őket. Égető érzés mart az oldalába, de most nem ért rá a sérülésével foglalkozni.

A suhanót a teherkikötő dokkjai felé irányította, amelynek esti forgalmában manőverezési előnyhöz jutott üldözőinek SUV-jával szemben. Jól számított. A széles járgány lassítani kényszerült, egyre inkább lemaradt mögötte, majd dugóba került és nem tudott tovább haladni.

Egy felderítő drón emelkedett ki a tetőablakán és Ghost alakját fürkészve az ügynök nyomába eredt. Most az álcázási képességeit kellett latba vetnie, hogy el tudjon vegyülni a kikötői munkások és droidok hömpölygő tömegében. Egy fedett átjáróba kanyarodott és ott hagyta a suhanót, de tudta, hogy a drónt nem fogja olyan könnyen lerázni. Futva menekült tovább a konténerek közti sötét nyiladékokon át. Végül sikerült meglapulnia és hosszas célzás után egyetlen lövéssel ártalmatlanná tennie az alacsonyan fürkésző drónt. Aztán felpattant és rohanni kezdett, hogy minél nagyobb előnyre tegyen szert.

Tüdeje égett, ahogy elkeseredetten próbált elegendő oxigéndús levegőt pumpálni a szervezetébe. Szédült. Szemei előtt fekete és vörös karikák táncoltak, lábai remegtek, szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, mindjárt feladja a küzdelmet.

Ő azonban nem adhatta fel! Most nem! A megszerzett információk túl értékesek! És egy ígéret is köti, amelyet mindenképpen be kell tartania! Próbálta összeszedni maradék erejét és közben átkozta magát, amiért az utóbbi években hagyta elpuhulni az izmait.

A kikötői irodaház túlsó sarkán ismét feltűntek az üldözői. Rohanvást közeledtek, kezükben sugárvetőket tartottak. A három férfi egyike alacsony, ázsiai származású, a másik nyakigláb európai, a harmadik pedig félig ember, félig mesterséges szervekkel rendelkező kiborg volt. Ebben az állapotában közülük egy is elég lett volna, hogy elbánjon vele, erre egyszerre hárman is rámozdultak.

Tisztában volt azzal, hogy a két ember elől el tudna rejtőzködni a DOM-1 éjszakájának sötétjében, ám a kiborg infra és egyéb érzékelői biztosan felfedeznék és akkor vége. Agya lázasan kereste a megoldást, de egyelőre úgy tűnt, hogy kelepcébe került.

A vezető nélküli kis antigravitációs önjáró furgont minden bizonnyal a Rohadt Nagy Mázli Kegyes Istennője küldte érte. A raktárak felől tartott vélhetően az űrkikötő felé és az útja épp az ő orra előtt vezetett el. Nem volt idő tétovázni.

- Összpontosítás, jó időzítés és gyors mozdulat. – zsongtak fejében a túléléshez szükséges tennivalók.

Az első megvolt, a másodikat elszámolta, a harmadik pedig nem sikerült elég gyorsra. Elrugaszkodott a fedezékéül szolgáló rozsdás konténertől és épp csak sikerült megragadnia a furgon peremét, mielőtt az elsiklott volna előtte. Úgy érezte, leszakad a karja és égő fájdalom nyilallt a vállába. De ha már megfogta, el nem ereszti semmi pénzért!

Minden erejét összeszedve próbált eljutni a jármű orrában villogó kis vezérlőpanelig, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje. A távolság a szemből közeledő üldözők és a furgon között egyre csökkent. Tudta, hogy ezzel a sebességgel esélye sincs a túlélésre. Olyan könnyű célpontot nyújtana, mint a vurstliban lassan körbe forgó plüssmedvék a légpuskával rájuk célzó gyerekek számára.

Keze végre elérte a vezérlőpanelt és addig nyomta a gyorsító gombot, amíg a furgon el nem érte a maximális sebességét. Ez se volt gyors, de legalább megnehezítette az üldözők pontos célzását. Bár a kiborg még így is könnyedén leszedhette. Csak abban bízhatott, hogy a nyitott raktér műanyag ládái közt lapulva későn veszik észre és nem találják el.

Azonban a szerencse ezúttal elpártolt tőle. Üldözőinek gyanús volt a nagy sebességgel közeledő furgon. Félrehúzódtak az útjából és próbáltak benézni a rekeszek közé. Már-már úgy tűnt, hogy nem veszik észre, ám ekkor a kiborg kiszúrta!

- Ott van a rohadék! – kiáltott fel és mindhárman tüzelni kezdtek rá.

Az energiasugarak a feje körül cikáztak, vagy izzó peremű lyukakat olvasztottak a furgon rakterébe és a fedezékül szolgáló műanyag ládákba. A férfi behúzott nyakkal lapult, majd előhúzta fegyverét és többször is rálőtt az utána rohanó férfiakra. Az egyiküket eltalálhatta, mert a sötétben fájdalmas kiáltás harsant. Eközben őt is horzsolta egy sugárlövedék és égető fájdalom nyilallt az oldalába. A másik ember egyre jobban lemaradt mögötte, a kiborg azonban vészesen közeledett. Kiszámíthatatlan mozgása miatt képtelen volt eltalálni, de szerencsére az is őt.

Úgy tűnt, hogy másodperceken belül utoléri, akkor pedig reménytelen és kétségtelen kimenetelű közelharc fog kezdődni. Összpontosítva próbált a szeme közé célozni és már épp meghúzta volna a ravaszt, ám ekkor a furgon váratlanul kikanyarodott az űrkikötőhöz vezető forgalmasabb főútra és újra felcsillant a remény.

A kiborg nem a forgalmat figyelte, hanem arra koncentrált, hogy kinyújtott mechanikus karjával elérje a raktér hátsó peremét. A férfi kissé felemelkedett, lélegzetét visszafojtva célzott és lőtt. A kéken villanó plazmalövedék a vállán találta el az üldözőjét és a leszakított fémkar pörögve szállt be a sűrű forgalomba. A kiborg egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát és megtántorodott futtában. Jobbjában tartott sugárvetője egyenesen a férfi rémülettől tágra nyílt szemei közé célzott. Ujja ráfeszült az elsütőbillentyűre, ám az útkereszteződésben megjelenő busz kivételesen a kellő pillanatban érkezett… Mechanikus testrészei kibírták a szörnyű ütközést, ám emberi szervei abban a pillanatban véres masszává préselődtek. A férfi megkönnyebbülten fellélegezve dőlt hanyatt a raktérben és hálát adott a galaxis összes létező istenségének, amiért segítettek a megmenekülésében.

A matt fekete Z.V.T. (Zenith Void Transit) titkosszolgálati űrhajó már indulásra készen várta. A kicsi, de fürge Z.V.T. tranzitokat a titkosszolgálat tartotta fenn az ügynökeinek végszükség esetén történő evakuálására. Azokon a helyeken, ahol több ügynök tevékenykedett, vagy különösen veszélyes bevetéseken vettek részt, minden esetben várakozott legalább egy ilyen különleges mentőegység. Szegény halképű nem érte el a mentőangyalt – ahogy egymás közt nevezték – de Ghost igen. Ezzel újabb strigulát húzhatott a túlélt akciók hosszú sorába, és várhatta újból a halált a megörökölt küldetés jóvoltából. Amint a fedélzetre lépett, a fekete szkafandert viselő pilóta már indított is és a karcsú hajótest sietve hagyta el a DOM-1 felszínét.

- Vigyél Shogunhoz, aztán a Synthára! – nyögte a pilótának és elájult.

Amikor jóval később több sebből vérezve, sajgó izmokkal és remegő gyomorral végre magához tért, először hányt egy hatalmasat. Mire a pilóta dühösen ráordított:

- Most nyald föl a mocskodat vaze! Engem azért fizetnek, hogy kirángassalak a szarból, amibe belemászol, de az okádékodért nem kapok pótlékot!

- Rohadj meg Logan! – fintorgott a saját hányásától is undorodva Ghost. – Nem a te bőrödet lyukasztották ki!

- Nem tehetek róla, hogy ilyen béna vagy seggfej! – kontrázott a pilóta és hátra lódított egy flakon vizet.

Ghost ezért most nagyon hálás volt, és köszönetképpen csak annyit mondott:

- Cseszd meg te átkozott kotonszökevény! – aztán kiöblítette a száját, köpött és csak ivott, ivott.

- Van még négy órád, mielőtt a Synthára érünk, addig takarítsd össze, amit a padlómra okádtál!

Ghost nem válaszolt, csak a fémfalnak vetette a hátát, a titkos belső hálózaton felhívta a parancsnokát és átadta neki a megszerzett információkat. Aztán lehunyta a szemét. Türelmesen várta az adatok elemzését és a további utasításokat. Úgy aludt, ahogy a magafajták szoktak. Éberen és keveset, de legalább addig is nyugton volt a gyomra és megtépázott idegrendszere. A kis takarító droid ezalatt hangtalanul kúszott elő fali tárolójából és zokszó nélkül tette a dolgát, eltüntette Ghost hányását, fertőtlenítette és tisztává varázsolta a fedélzetet.

Amikor újra magához tért, Shogun hívása villogott a kommunikátora képernyőjén. Új titkos megbízást fog kapni, méghozzá olyat, amelynek sikeres teljesítéséhez minden diplomáciai tudását és meggyőző képességét be kell majd vetnie. Nyugtázta az üzenetet és kikapcsolta az eszközt. Mielőtt azonban belevág, még látni akarja Anne-t.

KEPLER-452b

SYNTHA

1.

A matt fekete Z.V.T. még napfelkelte előtt azzal a kóddal jelentkezett be az S.E.S. 10-es állomás irányítóközpontjába, amely a Galaktikus Szövetség bármely űrállomásán és tagbolygóján automatikus együttműködést és leszállási engedélyt garantált számára. Egy lehulló tollpihe könnyedségével landolt az egyes platformon, majd kerek húsz másodpercig maradt ott. Ezalatt a pilóta leeresztette a rámpát, megvárta, amíg a sérült férfi lesántikál rajta, aztán már emelkedett is a magasba. A rámpát már az alkonyati felhőkhöz közeledve zárta be és egy villanással eltűnt a végtelenben.

A férfi olyan gyenge volt, hogy védőöltözet nélkül alig tudott megtenni néhány lépést a Syntha másfélszeres gravitációjában mielőtt összerogyott. Az eléje siető jármű vezetője segítette fel és ültette be az utasülésbe.

- Elég rossz bőrben van Mr. – állapította meg Chuck. – Az orvosiba viszem.

- Lekötelez… – nyögte az és becsukta a szemét.

- Torony, itt Chuck! – jelentkezett be a biztonsági tiszt. – Küldj egy orvost a gyengélkedőre! A vendégünk sebesült.

- Emese az ügyeletes, máris riasztom! – válaszolta az irányító központból Paul hangja.

Mikor Elara és Marcus sietve megérkezett az orvosi szobába, Emese és a droid asszisztens már megkezdte a titokzatos vendég állapotának felmérését.

- Matthew! – kiáltott fel meglepetésében Elara. – Az elveszett Matthew Broderick!

- Nocsak! – dörmögte Marcus sztoikus nyugalommal. – Vajon mi magyarázza váratlan érkezésének módját?

- Jó reggelt! – biccentett feléjük erőtlenül Matthew.

- Nem ma hajnalra vártuk! – mondta szemrehányóan Elara és gyanakvó hangon folytatta.

- Azon kívül nem ilyen állapotban és nem a titkosszolgálat egyik gépével… – tette hozzá Marcus.

- Meg tudom magyarázni. – nyögött fel a férfi, mert A.M.I.N.A. és A.L.I.A. a két orvosasszisztens droid ekkor kezdett neki sérüléseinek ellátásához.

- Remélem is Matthew! Nekem is és a lányának is! – bökött felé mutatóujjával a nő. – Az éjszakát szigorú őrizet alatt pihenéssel fogja tölteni, aztán holnap reggel várom az irodámban! Akkor mindent megmagyarázhat!

A férfi nem szólt semmit, csak bólintott és összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Amikor Elara és Marcus távozott, Emesére nézve megjegyezte:

- Ahhoz képest, hogy ez egy mentési állomás, igazán katonás a rend…

Emese kitérő választ adott. Elara elhangzott szavait és reakcióját úgy értelmezte, hogy nem bízhat ebben a férfiban.

- Most kap egy adag fájdalomcsillapítót, amitől úgy fog aludni reggelig, mint egy csecsemő. Az infúzió pedig segít, hogy a sérülései hamarabb gyógyuljanak. Jó éjt Mr. Broderick!

Az injekció hatása azonnali és hatékony volt. A férfi három másodperc alatt mély, gyógyító álomba zuhant. Miután Emese lekapcsolta a világítást és távozott, csak a megfigyelő műszerek halk pittyegése hallatszott a helyiségben.

A gyengélkedő egyetlen – zárt – ajtaja előtt ezen az éjszakán A.R.M.O.R. és Nico őrködött. Elara maga sem tudta, miért kérte erre Royt: attól tartott, hogy a férfi ki akar majd jönni vagy attól, hogy egy váratlan látogató be akar jutni hozzá. A fegyveres őrizet mindkét esetre nézve indokoltnak tűnt.

Elara, Marcus, Pan és Roy kora reggel találkozott a harmadik emeleti igazgatói irodában, hogy váltsanak néhány szót mielőtt Matthew fegyveres kísérettel megérkezik.

- Nyilvánvaló, hogy a kormánynak dolgozik. – jelentette ki Marcus. – A kérdés már csak az, hogy azon belül melyik szervezetnek és ki a megbízója.

- Ha valóban titkosügynök, nem fogja elárulni. Mi se tennénk, ha titkos megbízatásunk lenne. – tette hozzá Roy.

- Érdemes lenne rákérdeznem Jimnél vagy Arthurnál? – kérdezte Elara.

Pan a fejét rázta.

- Nem hinném. Vannak azok a titkosítási szintek, amelyekről még ők sem adhatnak ki információt.

Roy egyetértően bólogatott. Évtizedek óta a különleges műveleti század tagjaként szolgált, így pontosan tisztában volt a titoktartás fontosságával.

- Úgy gondolom, erről felesleges is faggatnunk. Viszont kötelesek vagyunk együtt működni vele és szükség esetén támogatni a küldetését. – jelentette ki tényszerűen.

- Egy igazi titkosügynök! – csóválta a fejét hitetlenkedve Elara. – Ezt nem gondoltam volna róla.

- Nekem már akkor gyanús volt, amikor elolvastam Anne személyi aktáját. Csak egy futó érzés volt az apjával kapcsolatban, de nem foglalkoztam vele. – emlékezett vissza Marcus a fél évvel ezelőtti pillanatra.

- Attól tartok, az itt tartózkodása veszélyt jelenthet az állomás biztonságára. – mondta ki hangosan a gondolatát Elara.

- Mindennek oka van és semmi sem történik véletlenül, El. – jelentette ki titokzatosan Pan. – Ha a sors úgy akarja, hogy dolgunk legyen vele, akkor dolgunk lesz vele. Mindegy, hogy akarjuk vagy sem.

- Ez spirituális megállapításnak hangzott.

- Lehet… Mostanában sok időm volt meditálni, elmélkedni a világ dolgairól. És egyre inkább kezdem más dimenzióban látni az eseményeket.

- Ez a Yellow Rose whiskynek vagy Adam gandzsájának hatása? – tréfálkozott Roy.

- Egyik sem. Időnként elbeszélgetek Synthával, mármint a bolygószellemmel. – felelt teljesen komoly arccal a Zetai.

- És miket mond neked a szellem? – kíváncsiskodott Elara.

- Segít más szemmel tekintenem a világra. Arra a folyamatos változásra, amely az állandó hatás-kölcsönhatás következménye.

Roy megcsóválta a fejét.

- Jól van, ez szépen hangzott, de most térjünk inkább vissza a tárgyhoz!

- El se tértünk tőle barátom! – villant rá Pan nagy, azúrkék szeme. – Mondok egy példát. Nem is gondolnád, de az Univerzumban percről percre érvényesül a "pillangó hatás" elve. Például, ha mondjuk a Nagy Magellán-felhőben elfingja magát egy ebihal, nálunk erre hamarosan megjelenik …

Szavait a kinyíló ajtó halk szisszenése szakította félbe. Matthew állt ott A.R.M.O.R. és Kim kíséretében. A férfi arca megviseltnek látszott, vonásai közt titokzatos mosoly bujkált. Testtartása jelezte, hogy vannak még fájdalmai, ám ennek ellenére próbált egyenesen állni. Az állomáson rendszeresített fekete-zöld kezeslábast viselte, ami hangsúlyozta széles vállait és izmos karjait, de előnytelenül domborította ki az utóbbi hónapokban megjelent kezdő pocakját.

- … egy titkosügynök. – fejezte be a mondatát elégedetten hátradőlve Pan.

Elara és Marcus elképedve nézett össze. Honnan tudta Pan? Tudta egyáltalán, vagy csak véletlen volt, hogy a férfi épp akkor lépett be az ajtón, amikor utalni akart rá? Most nem volt alkalmuk ezen meditálni, mert Matthew belépett a helyiségbe. Kísérői az ajtón kívül a folyosón maradtak.

- Mrs. Woss! – üdvözölte előbb kedélyesen a nőt, aztán a többiek felé biccentett. – Uraim!

- Mr. Broderick! Bemutatom Pan urat, Marcus Rourke ezredest és Roy Hamilton őrnagyot. Foglaljon helyet Matthew! – mondta Elara, miután a férfiak kezet fogtak. – Örülök, hogy jobb bőrben látom, mint amikor tegnap este megérkezett.

- Köszönöm. Hála a szakszerű orvosi ellátásnak, már megmaradok. A lányom?

- Még nem szóltam neki arról, hogy megérkezett. – válaszolta Elara. – Mivel nem tudom, hogy maradni szándékozik-e…

A férfi azonnal megértette a rejtett célzást, valamint a kérdés mélyebb értelmét és ültében kényelmesebb testtartást vett fel.

- Egészen néhány nappal ezelőttig az volt a tervem, hogy lezárom az épp aktuális üzleti ügyemet és hosszabb időre itt maradok. Ahogy beszéltünk is róla, hogy informatikai és programozói szaktudásommal nagy hasznára lehetnék a vállalatnak. És Anne is nagyon hiányzik már. Szeretnék több időt tölteni vele amíg csak lehet… Sajnos azonban tegnap egy váratlan esemény jött közbe, így egyelőre magam sem tudom, mit hoz a holnap.

- Azt hittem, egy programozó élete azért kiszámíthatóbb ennél… – nézett mélyen a szemébe Elara.

- Ellenben a programozók ritkán közlekednek különleges kormányzati "mentőangyalokkal" – tette hozzá Roy, aki korábbi pályafutása során már szintén igénybe vett titkosszolgálati űrhajót egy-egy sürgős kivonás kapcsán.

A Matthew arcán egy ezredmásodpercre átsuhanó felhő elárulta, hogy erre a kijelentésre nem számított. Magas szintű kiképzésének és sok éves terepen végzett munkájának köszönhetően azonban egy pillanat alatt kapcsolt és kivágta magát.

- Sajnos lekéstem a StarWays járatát, így kénytelen voltam az első elém kerülő hajót lestoppolni… – és ezzel nem is állított valótlant, viszont jelezte, hogy nem kíván tovább foglalkozni ezzel a témával. – Apropó StarWays! Hallottam a leszállóegység balesetéről. Szörnyű, ami történt, megrázó azoknak az utasoknak a halála. Gondolom a lányomat nagyon megviselte a dolog. Hogy érzi magát azóta?

Elara összevont szemöldökkel nézett rá és szemrehányás volt a hangjában, amikor megszólalt.

- A robbanás pillanatában sokkot kapott, aztán amikor megtudtuk, hogy a maga neve nincs az utaslistán, azon kezdett aggódni, hogy hol lehet, miért nem volt a gépen. Gondolom, erre nem fogunk választ kapni…

Matthew nagyot sóhajtott és megrázta a fejét.

- Bár elmondhatnám Mrs. Woss! De úgy érzem, az itt lévők előtt már teljesen világos, hogy – bár valóban az az eredeti végzettségem – nem programozó mérnökként keresem a kenyerem. A Galaktikus Terrorhelhárítási és Titkosszolgálati Központ munkatársa vagyok, de ez ugyebár nem publikus információ. Szeretném, ha ez Anne előtt egyelőre még titokban maradna!

Roy és Marcus tekintete találkozott. Gyanújuk beigazolódott: Matthew Broderick nem az, akinek eddig hitték. Így már könnyebben adtak helyt Elara aggodalmának.

- Legjobb lenne, ha ugyanolyan titokban hagyná el az állomást, ahogy ide jött Mr. Broderick! – mondta nem túl barátságosan Marcus. – Anne előtt meg majd kimagyarázza magát valahogyan.

A férfi szomorúan nézett maga elé és csendben bólogatott. Aztán felemelte a fejét és egyenesen Marcus szemébe nézve kijelentette.

- Megértem önt és tudom, hogy nem tehetek mást Mr. Rourke. Szeretem a lányomat és mindent megtennék, hogy ne okozzak neki feleslegesen fájdalmat. A munkaköröm azonban sajnos nem mondható épp családbarátnak. Remélem, hogy ha ennek a dolognak egyszer vége lesz, akkor végre olyan apja lehetek, amilyet megérdemel.

- Ez végszónak is tökéletes. – szólalt meg Roy. – Akkor talán hívhatja is azt az űrhajót.

- Igen, hívhatnám, de nincs rá szükség. – pillantott rá Matthew. – A dolog sajnos nem ilyen egyszerű.

- Tudtam! – mondta halkan, de mindenki által jól hallhatóan Pan. – Mindennek oka van és semmi sem történik véletlenül.

- Pontosan. – nézett rá helyeslően Matthew.

- Szóval nem azért menekült épp ide, hogy a lányát láthassa. – mondta csalódottságát nem is leplezve Elara.

- Tényleg nem. – ismerte el a férfi. – Üzletet kell ajánlanom önöknek. Pontosabban önnek, Mrs. Woss.

Mindössze négy óriási súlyt hordozó szó, amelynek értelmezése ebben a helyzetben nehezebb volt, mint amilyennek bárki gondolná. "Üzletet – kell – ajánlanom – önöknek." Ebben a négy egyszerű szóban egyszerre volt egyfajta kényszerűség, rejtett fenyegetés és valami olyan nagyságrendű elkerülhetetlen eseménynek a sugallata, amely mostantól mindent megváltoztathat.

- A "pillangó hatás…" – emlékeztette barátait – saját – korábbi kijelentésére Pan.

- Miről van szó, Matthew? – kérdezte sápadtan Elara. – Miféle üzletről beszél?

- A dolog nagyon összetett és bonyolult Elara. – mondta a férfi. – A helyzetemet tovább nehezíti az ön iránt érzett személyes hála, amiért Annet fél évvel ezelőtt a pártfogásába vette és azóta is támogatja. Az ide vezető út folyamán kapcsolatba léptem a felettesemmel, aki elárult nekem bizonyos információkat, valamint felhatalmazást kaptam tőle, hogy ezek egy részét megosszam önnel.

- Most már igazán tudni szeretném, hogy mire akar kilyukadni Matthew!

- Nos, bizonyos váratlan biztonságpolitikai események következtében a szövetségi kormányzat egyes köreiben felmerült a gondolat, hogy – mint stratégiai fontosságú járművet – el kellene idegeníteni az S.E.S.-től a birtokában lévő utolsó Paragon-3B típusú egykori elit katonai eszközt és a nemrég megvásárolt gyártósort, amely lehetővé tenné a modell újabb sorozatgyártását.

Elara megdermedt és arca falfehérré vált. Ha úgy van, ahogy a férfi állítja, akkor egy pillanat alatt értelmét veszítheti minden, amit az utóbbi fél évben felépített. Ezt nem hagyhatja annyiban! Elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a Paragonért és mindenért, amit az az űrhajó jelent az ő és a munkatársai számára.

- De hát mi nem jelentünk biztonsági kockázatot a Szövetségre nézve! – mondta elfúló hangon, de érezte, hogy a lelke mélyén felébred a harcos amazon. – A mentési szolgálat és a Paragon az elmúlt fél évben a lehető legjobb minősítéseket kapta! Ki az az őrült, aki el akarja venni tőlünk?

- Nyugodjon meg Elara! A fenyegetést nem az ön cége és az űrhajója jelenti. Épp ellenkezőleg! Egyesek azért akarják ismét kormányzati hatáskörbe vonni, mert védelmi szempontból hatékony fegyverként szükség lehet rá a nagyon közeli jövőben. Sajnos ennél sokkal többet nem árulhatok el. De a fenyegetés ezúttal a Tejútrendszeren kívülről jön…

Hárman megdöbbenve néztek rá, mert végre kezdett világossá válni előttük, hogy itt valami galaktikus horderejű dologról van szó, ami mostantól felülír minden családi köteléket, polgári biztonsági törekvést és üzleti érdeket. Csak Pan hümmögött olyan arckifejezéssel, mint akinek erről már volt tudomása.

- Azt akarja mondani…? – kezdte Elara, de Pan közbeszólt.

- Ahogy Syntha megmondta: "Ha a Nagy Magellán-felhőben elfingja magát egy ebihal…

Matthew elkerekedett szemmel nézett rá, de a Zetai egyelőre nem mondott többet.

- De azt még nem árulta el Matthew, hogy milyen üzletet kell ajánlania nekem! – kapaszkodott a titkosügynök szavaiba Elara.

- Szerencsére a Biztonsági Tanácsban, a Védelmi Bizottságban és egyéb magas szintű kormányzati posztokon önnek vannak jóakarói Elara. Tisztelik, mint sikeres üzletasszonyt és nagyra értékelik az űrben utazók biztonságának érdekében tett mérhetetlen erőfeszítéseit. Ők készek kiállni az érdekeiért amennyiben… – elhallgatott, mintha saját szavainak valóságtartalmát mérlegelné.

- Amennyiben?

- Amennyiben hajlandó a civil tevékenység álcáját fenntartva együttműködni bizonyos feladatokban.

- Nem egészen értem. – vonta össze szépen ívelt szemöldökét a nő. – Kivel? Miben kellene együtt működnöm?

Pan, Marcus és Roy már sejtették, mi lesz Matthew – illetve a felettesének – üzleti ajánlata. Roy ráadásul személyesen is ismerte a Shogun fedőnévre hallgató férfit, aki a Galaktikus Terrorelhárítási és Titkosszolgálati Központ vezetője – ezáltal legmagasabb szintű felettese – volt. Magasabb pozícióban állt, mint Arthur Wolley tábornok.

Matthew folytatta:

- A Központ az együttműködésért cserébe nem engedné elidegeníteni és a flottához csatolni az űrhajót, valamint erős lobbitevékenységet fejtene ki annak érdekében is, hogy a Paragon modell helyett egy másik űrhajótípus sorozatgyártását preferálja a kormányzat. Így ön megtarthatná jogos tulajdonát, a Paragon gyártósort…

Elara döbbenten és némán bámult maga elé. Erre a dologra egyáltalán nem volt felkészülve, hiszen a galaxisban már tíz éve béke volt és senki se gondolt egy kívülről jövő ellenséges fenyegetésre. Lelkében e pillanatban a biztonsága miatt aggódó nő és az övéit védő anyatigris viaskodott. Arckifejezését látva most Roy szólalt meg helyette:

- Mit jelentene pontosan az együttműködés Shogun elképzelése szerint?

Matthewt váratlanul érte, hogy Roy ismerheti a felettesét. Hirtelen eszébe se jutott leplezni meglepetését vagy elterelő választ adni – automatikusan válaszolt.

- Bevonná a Paragont és legénységét mélységi felderítési feladatokba és futárszolgálati tevékenységet bízna rá, amelyet polgári célú működése tökéletes álcája alatt folytathatna.

- Tökéletes ajánlat! – jelentette ki Pan, mielőtt még Elara válaszolhatott volna. – Így némi kockázatvállalás mellett megtarthatod a Paragont és a gyártósort, és még a Szövetséget is támogatod a küszöbön álló háborúban Elara.

Matthew meglepetten felkapta a fejét.

- Én egy szóval sem említettem háborút. Mindössze…

• Kedves Ghost úr! – szólította most a titkos fedőnevén Pan, amitől a férfi még jobban meglepődött. – Ön teljes mértékben betartotta a titoktartási előírásokat, azt azonban el kell fogadnia, hogy léteznek olyan felettünk álló misztikus erők, amelyek még az én világbajnok Nakji (nak-dzsi) evő barátomnál is többet tudnak a világ működéséről. Én például már napokkal korábban értesültem a Nagy Magellán-felhő felől érkező inváziós flotta létezéséről. Így az ön megbízhatósága és lojalitása továbbra is feddhetetlen marad. Apropó Mr. Broderick, kóstolta már a Nakjit? Közös ismerősünk többszörös világbajnoka az ilyen versenyeknek.

- Azt tudom, de engem sohasem vitt rá a lélek, hogy akár egyetlen élő polipot is lecsúsztassak a gigámon, nemhogy még versenyezzek is ilyesmivel. – fintorgott Matthew, majd ismét a nő felé fordult. – Nem kérek azonnali választ Elara. Kérem, előbb jól fontolja meg a döntését! Azt tudnia kell, hogy vagyunk páran, akik sokkal tartozunk önnek és számíthat a segítségünkre. És végül lenne itt még valami…

Elara nem szólt. Nem tudott, mert mélyen megrázta és rettegéssel töltötte el a tudat, hogy minden viszolygása ellenére részese kell legyen egy újabb háború eseményeinek. Csupán néma bólintással jelezte, hogy figyel a férfira. Közben észre sem vette, hogy elfehéredett ujjakkal szorítja Marcus karját. Megint az ő rendíthetetlen szilárdságából merített erőt. Hálás volt a férfi létezéséért. Mostanra eldöntötte magában, hogy együtt fog működni a titkosszolgálattal, méghozzá az emberiség és a galaxis népei iránt érzet szolidaritásától vezérelve. Ugyanakkor megőrzi szabad akaratát és minden eseményt az S.E.S. hasznára és gyarapítására igyekszik majd fordítani.

- A Védelmi Bizottság adna egy nagyobb volumenű megrendelést az önök által fejlesztett katonai exoszkeletonok gyártására. – folytatta Matthew, máris csábító üzletet ajánlva.

- Nagyobb volumenű megrendelést? – ismételte elgondolkodva a nő.

- Igen. Első körben százezer darabot rendelne a tengerészgyalogság számára. Az ön által megszabott áron. Ez talán kárpótolja majd a várható kényelmetlenségekért…

- Köszönöm Matthew. – válaszolta halkan Elara, mert az említett mennyiség minden elképzelését messze felülmúlta. – Az elhangzottak tükrében úgy gondolom, nincs igazán sok választási lehetőségem. Vagy elfogadom az üzleti ajánlatnak álcázott ultimátumot, vagy lemondok a Paragonról és a gyártósorról. Kétségtelen, hogy az első lehetőség mellett döntök. Amint megkapom a hivatalos árajánlat kérést a Védelmi Bizottságtól, küldök egy részletes termékopció leírást és hozzá az összeget. Az együttműködés részleteiről azonban személyesen szeretnék egyeztetni a felettesével!

- Megkérdezhetem, pontosan miről óhajt egyeztetni vele?

- Nem titok. Elfogadom az ajánlatát, mert nem tehetek mást. De nekem is van egy feltételem!

Matthew fürkészve nézett ennek a hihetetlenül kemény és céltudatos nőnek a szemébe. Teljesen átérezte kiszolgáltatott helyzetét, és igyekezett minél kíméletesebb lenni vele.

- Kérem, sőt! Követelem a Védelmi Bizottság engedélyét a Paragon-3B teljes felfegyverzésére! Nem vagyok hajlandó egy gyenge fegyverzet miatt kockára tenni a gép és az embereim életét!

- Ez természetes! Bár a kalózflottával vívott csatája után nem nevezném épp gyengének a hajó fegyverrendszerét. Ezek szerint még azt is lehet fokozni… Megbízik bennem annyira, hogy amíg a személyes egyeztetésre sor kerül, elfogadjon engem összekötőjének?

- Mostantól nehezen tudom egyértelműen kijelenteni, hogy megbízom bárkiben is, de tekintettel Anne biztonságára, igen. Elfogadom a segítségét Matthew.

- Megtisztel Elara. Megteszek mindent az ügy érdekében. Továbbítom a felettesemnek az ön kérését. – hajtott fejet a férfi tisztelettel. – Most pedig láthatnám egy rövid időre a lányomat, mielőtt tovább indulok? Sok mondanivalóm van a számára és… szeretnék ismét elbúcsúzni tőle.

Elara látta a férfi szemében megjelenő fájdalmat és teljesen átérezte a gyermekétől elszakított szülő kínját. Bólintott, kissé reszkető lábakkal felállt és az íróasztala mögé lépett. A belső kommunikációs rendszerben a lányt hívta és amikor a monitoron megjelent a mosolygós arc, megremegő hangon csak ennyit mondott neki:

- Anne, kedvesem! Be tudnál ugrani az irodámba egy percre?

KEPLER-22b

ÓCEÁNBOLYGÓ

2.

Ami távolról csodaszép azúrkék igazgyöngynek látszott, az közelről tomboló orkánoktól felkorbácsolt vadul hullámzó parttalan óceán volt. Ahol a szilaj, zabolátlan és megfékezhetetlen víz és az akadályok nélkül, szabadon száguldó szél volt az úr.

Aki azonban itt született és magában hordozta a bolygó ősi erejét, őseinek minden tudását és tapasztalatát, aki ismerte az áramlatokat, a szelek és a hullámok járását, valamint a rejtett sziklaszirteket és zátonyokat, az biztonságban érezhette magát és hatalmas előnyre tehetett szert minden betolakodó idegennel szemben.

Így volt ezzel Lokahi és szerelmese – Holao – is. Könnyű, ám elképesztően gyors buboréksiklójukkal olyan fürgén manővereztek az áramlatok és víz alatti sziklák között, hogy üldözőik már jó ideje képtelenek voltak a közelükbe kerülni. Még élvezték is a fogócskát, amelyben az idegeneknek esélyük sem volt. Egyre mélyebbre vitték a törékeny kis siklókat, oda, ahol óriási halrajok felhői kavarogtak.

- Bár kilőhetném azt a két kis rohadékot! – dühöngött Karabi, a Kelarith csúcstechnológiát képviselő hároméltű jármű pilótája. – Így sohase kapjuk el!

- Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette Dreval, aki alapvetően egy mocsárlakó faj jó képességű egyede volt és ebben a hullámzó, feneketlen mélységben hánykolódva már erős hányingerrel küzdött. – Dr. Verrinnek élve és sérülésmentesen van rá szüksége!

- És mégis hogyan? Látod, hogy csak szórakoznak velünk!

- Te vagy a pilóta! Kapd el!

Karabi előre tolta a gyorsítókart, a motor felsüvített és úgy tűnt, hogy sikerül közelebb kerülni a menekülőkhöz. A sötéten kavargó mélységi halraj nem tudott elég fürgén kitérni a gép útjából és a szerencsétlen állatok ezrei zúzódtak véres péppé a fémfelületen. A pilóta a saját nyelvén káromkodott, mert semmit se látott.

Mire a géptest körül nagy sebességgel áramló víz lemosta az ablakról a tapadós masszát, a két sikló már eltűnt a ház méretű csipkés korallok között.

- A radar jelzi! – mutatott az indikátorernyőre Dreval. – Ott vannak alattunk egy mélyedésben! Utánuk!

- Nem férünk be oda! – ellenkezett a pilóta. – Ha a géptest megsérül, mindketten itt döglünk meg!

- A korall törékeny! Ez a hajó pedig a legmodernebb ötvözetből készült! – ordított rá Dreval. – Indíts!

Karabi megint káromkodott, aztán óvatosan lejjebb manőverezett. A két sikló néhány éles kiszögellés közé ékelődve mozdulatlanul állt, a kabinok teteje nyitva volt, a pilótákat azonban sehol sem látták.

- Meglógott a kis rohadék! Ezek a víz alatt is tudnak lélegezni. – mérgelődött Dreval és a gyomra már a torkában volt az állandó hánykolódástól, de az adrenalin és a düh átsegítette a rosszulléten.

Karabi szintén nem volt boldog – már így is túl sok időt vesztegettek erre a gyors, pimasz kis menekülőre. De most már nem fogják feladni.

- Ha tud is lélegezni a víz alatt, nem juthat messzire – morogta, miközben a hajó érzékelőit próbálta ráhangolni Lokahi biológiai jeleire. – Valahol itt van… és mi megtaláljuk.

Dreval maga elé húzta a vezérlőpanelt és beütött néhány kódot. A gép egy halk pittyenéssel életre kelt, és a következő pillanatban halványan vibráló energiaháló kezdett szétterjedni a vízben.

- Csapda – vigyorgott elégedetten Dreval. – Ha az a kis kék mocsok ebbe beleúszik, egy pillanat alatt megbénítja az idegrendszerét.

Karabi helyeslően mordult egyet, majd egy mozdulattal leállította a hajót, hogy finoman, szinte mozdulatlanul lebegjen a sziklák között. Most már csak türelmesnek kellett lenniük.

Lokahi és Holao a hatalmas korallszirt árnyékában, egy széles legyezőforma korall alatt lapult, és megpróbálta a normálisra lassítani a szívverését. A pulzusuk még mindig száguldott a meneküléstől, de nem engedhették meg maguknak, hogy kifáradjanak. Az üldözőik még mindig a nyomukban voltak. A korallerdő néhány pillanatra menedéket adott nekik, de tudták, hogy nem maradhatnak itt a végtelenségig. Az áramlat fordultával előjönnek a ragadozók és akkor nagy bajban lesznek. A mélyedés, ahol a buboréksiklóik vesztegeltek, elég szűk volt ahhoz, hogy a Kelarith jármű ne férjen be rajta, de Lokahi tudta, hogy üldözői nem adják fel ilyen könnyen. Ezek az idegenek nem csak azért jöttek, hogy ráijesszenek. Ők vadásztak rá, el akarták kapni.

• Kik ezek és mit akarnak tőlünk? – kérdezte Holao.
• Dr. Verrin zsoldosai és a kvantumizotóp kutatási anyagára fáj a foguk. – felelte a lány és óvatosan előbbre kúszott a vízben, ujjaival épp csak súrolva a sziklák durva felszínét. A korallerdő mélye tele volt apró barlangokkal és hasadékokkal, ahová elbújhatott, ha elég gyors volt. Az üldözői viszont fejlettebb technológiával rendelkeztek. Ha most rossz irányba indul, könnyen csapdába kerülhet.
• Óvatosan! – jelezte neki Holao.

Lokahi furcsa vibrálást érzett meg a vízben. Egyenletes, alig észrevehető hullámok kúsztak végig a mélységen. Energiaháló! Azonnal megértette, mit jelent ez. A Kelarithok egyfajta láthatatlan energia csapdát feszítettek ki a környéken. Ha beleúszik, azonnal megbéníthatja az idegrendszerét, és védtelenül hagyja őt. Ez volt az egyik legkegyetlenebb vadásztechnika, amit valaha látott. De Lokahi nem volt átlagos préda. Kiváló fizikus és tengerbiológus volt.

Gyorsan felmérte a helyzetet. A csapda egy szélesebb területet fedett le előtte, de egy kis öböl felé szűkült, ahol néhány nagyobb szikla állt. Ha sikerülne egy nagyobb mozgást keltenie anélkül, hogy ő maga csapdába esne…

Megpördült a vízben, majd egy különleges hangtechnikával – amit a mélyben élő vadászoktól tanult el – egy kisebb vízörvényt hozott létre. A mozgás hullámot keltett, amely végigsöpört a korallszirt között rejtőző halrajon.

A halak azonnal megugrottak. Több száz apró test lódult meg egyszerre, mintha egy láthatatlan ellenség üldözné őket. Ez a mozgás éppen elég volt ahhoz, hogy a Kelarithok érzékelői jelezzenek.

- Megvan! – ordította Dreval, amikor az indikátorernyőn hirtelen mozgás jelei jelentek meg.

Karabi azonnal reagált. Egy mozdulattal aktiválta a csapdát. Az energiaháló szikrázva feszítette ki láthatatlan fonalait a vízben, és pillanatokkal később egy test csapódott belé.

- Elkaptuk! – vigyorgott elégedetten Dreval.

Csakhogy nem Lokahi volt az.

A csapdába egy óriási, páncélos ragadozóhal úszott bele, amely azonnal pánikba esett. Vadul csapkodni kezdett a farkával, egyre szorosabbra fonva maga körül a hálót, míg végül egy hatalmas csapással telibe találta Karabi hajóját.

A jármű rázkódva megpördült a vízben. Karabi minden ügyességével próbálta visszanyerni az irányítást, de az érzékelők összevissza villogtak, és a rendszer figyelmeztető jelzéseket küldött.

- Te idióta! – ordította Karabi. – Egy halat fogtunk el!

Dreval elképedve figyelte az érzékelőket. Lokahi sehol sem volt.

- Elterelte a figyelmünket! – döbbent rá. – A közelben van, még nem úszhatott el messzire!

A pilóta káromkodott egy sort, majd végre sikerült stabilizálnia a hajót.

Lokahi és párja eközben nekirugaszkodott és teljes sebességgel menekült. Látták, hogy a ragadozóhal némi időt nyert számukra, de tudták, hogy nem sokáig. Karabiék gépe gyorsabb volt, és előbb-utóbb újra a nyomukra bukkannak. Átvágtak egy keskeny szoroson, amely két hatalmas, korallokkal benőtt sziklafal között húzódott. A törékeny képződmények éppen elég keskenyek voltak ahhoz, hogy csak ők férjenek át rajtuk – vagy legalábbis ezt hitték.

Ekkor hirtelen fénycsóva söpört végig rajtuk. A Kelarith hajó egy másodlagos befogóhálót lőtt ki. Lokahi még látta, ahogy a háló finom, csillogó szálai szétnyílnak a vízben, majd hirtelen rándulást érzett. A háló a teste köré fonódott, és azonnal aktiválódott. A finom szálak apró elektromos impulzusokat küldtek végig az izmain. Hiába próbált ellenállni, a teste már nem engedelmeskedett.

• Értesítsd az S.E.S. -nél, Marcus ezredest! – jelezte utolsó erejével a rémülten és tehetetlenül bámuló Holaonak.

Aztán karjai lehanyatlottak, lábai elernyedtek. A világ hirtelen távoli és homályos lett. A víz vibrálása elárulta, hogy a hajó közeledik. Lassan úszott felé, mintha pontosan tudta volna, hogy most már nincs többé hová futni.

- Megvagy, kis rohadék. – vigyorgott Dreval most már öntelten.

Lokahi elkeseredetten próbált mozdulni és kitörni, de a háló szorosan tartotta és végtagjai már nem engedelmeskedtek. Tudta, hogy nem menekülhet. A fogócskának vége. A víz úgy fodrozódott körülötte, mintha búcsúzóul simogatná, ahogy tehetetlen testét lassan a hajó felé húzta az energiaháló.

Még látta, ahogy Holao búcsúpillantást vet feléje, majd elúszik a korallok takarásában, aztán megadóan lehunyta a szemét és nem ellenkezett tovább a sorsával.

KEPLER-452b

SYNTHA

3.

• Te láttad Mattent az elmúlt napokban, kedves? – kérdezte az aggodalom halvány rezdülésével a hangjában Elara, miközben irodájának kis pultja mellett állt és az automatával bíbelődött Marcus szerelmes tekintetétől kísérve.
• Mióta visszatértünk a StarWays mentőakcióból, talán egyszer láttam futólag az étkezőben, ahogy Pan-nel sutyorgott valamiről. – felelte elgondolkodva a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy a szerelőcsarnokban megtalálhatjuk.
• Nagyszerű ember! Csodálom őt az elhivatottságáért. – jelentette ki a nő és kávét töltött, majd a bögrét Marcus felé nyújtotta. – Annyira örülök, hogy megtalálta a helyét nálunk. Jó boldognak látni a barátai és a lánya társaságában.
• Nem csak kivételes elme, hanem igazi fanatikus is, ha a Paragonról van szó. – vette át a bögrét hálás mosollyal Marcus. – Valóban egymásra találtak Tessirrel és Rohnattal. Welirának pedig komoly szakmai képzéssel ér fel a három öregúrral való közös munka.
• És olyan szép párt alkotnak Jarreddel. – ábrándozott Elara. – Szerinted fognak születni gyerekek itt az állomáson?
• Elképzelhetőnek tartom. – mondta lassan, eljátszva a gondolattal a férfi. – Rengeteg példa van arra, hogy űrállomásokon, bázisokon összezárt férfiak és nők között szép kapcsolatok bontakoznak ki és annak többnyire gyermekáldás a vége.
• Ezt olyan szépen mondtad! Jó érzés, hogy mi is így találtunk egymásra. – és mosolygott, mert Marcus gyengéd mozdulattal kezébe vette a kezét és megszorította.
• Már rég lemondtam arról, hogy valaha még szerelmes lehetek, amikor váratlanul betoppantál az életembe…
• Én is. – cirógatta meg hüvelykujjával a férfi kézfejét Elara. – És mérhetetlenül hálás vagyok a sorsnak, amiért közös utat jelölt ki a számunkra.

Marcus felhörpintette a kávéját és elégedetten csettintett, aztán megérintette a nő arcát.

• Köszönöm drága, nagyon jólesik, hogy így érzed! Én is hálás vagyok érted. Van kedved megnézni, mivel foglalkozik Matten?
• Épp kérni akartam, hogy kísérj el a csarnokba! – derült fel még jobban a nő arca.

Az S.E.S. 10-es mentési állomás hatalmas szerelőcsarnoka tele volt a Paragonnal. Pontosabban tele volt az elemeire szétbontott űrhajó szisztematikusan elrendezett alkatrészeivel. A nyolc fődarab, vagyis a vezérlőterem önálló blokkja, a hajótörzset alkotó négy – egyenként – kétszintes modul, a hajtóműblokk, és a két hatalmas szárny egymástól elszeparálva, speciális tartókonzolokon pihentek.

• Ellenőrzöm a szárny alsó és felső síkjainak mindhárom fegyvercsatoló rendszerét. – közölte Welira, miközben a létrán felmászva a jobb szárny szűk, vízszintes szervizfolyosójába kúszott be, kezében egy vizsgáló műszert tartva.
• Jarred a létra aljában állva nézte, ahogy a lány eltűnik a szárnyban. C.E.L.I.A. mellette várakozott és a Welira műszereiből érkező információkat elemezte.
• Hé, Jerry! Mit csináltatok ezzel a szárnnyal? – kiabált ki a lány az óriási fémtest belsejéből és hangját komikusan eltorzították a falak, mintha egy vödörből kongott volna minden szava. – A belső merevítői is el vannak deformálódva…
• Még a Qorin flottával való randevúnk alatt történhetett. – vélekedett a férfi. – Ha jól emlékszem, a pókdroidunk már akkor jelezte, de apád nem tartotta fontosnak a javítását. – Azt mondta, attól még stabil. És tényleg az is volt…

Pan a hajtóműblokk ionfókusz csatlakozóit és a törzshöz illeszkedő patentjeit ellenőrizte a kis lebegő szerelődroid segítségével.

• Na, kiskomám! Most szépen szkenneld végig mindegyiket, ne hagyj ki egyet se! – biztatta a droidot. – A kábelalagutak és a csapok illesztéseit se felejtsd el! Egy hajszálrepedés vagy hézag se lehet sehol!

A kis narancssárga pókdroid válaszképpen csak szapora pittyegés sorozatot eresztett meg, aztán munkához látott.

Az elöl-hátul nyitottan álló utastér-modul belsejéből Matten és A3 szakmai beszélgetése hallatszott ki, amint az elsődleges energiacsatolók állapotát vizsgálták.

• A duplafalú modulzáró elemek beillesztése előtt további huzalozásokra lesz szükség Matten. – közölte tényszerűen A3. – És mindegyik kábelköteghez egy-egy túlfeszültség védő relé is kell.
• Tisztában vagyok vele. – felelte a férfi. – A raktárban még van belőlük bőven. Viszont a kétrétegű zsilipek beépítésével a legénység túlélési esélyei a sokszorosára növekednek és most ez a cél.
• Értem, Matten. Cél a túlélési esélyek megnövelése.

Ekkor érkezett Tessir a raktár felől egy félautomata, hangvezérelt targoncával, melyen nagy méretű alkatrészek sorakoztak.

• Itt van minden, amit kértetek srácok! – jelentette és a törzs alá manőverezte a túlterhelten zümmögő szállítóeszközt.
• Hátulról haladunk előre a beépítéssel. – szólt le neki Matten. – Gurítsd a hajtóműblokk alá a szekeret, mindjárt megyek Addig szólj M.A.R.K. 1-nek, hogy segítsen!

Tessir intett és már fordította is a targoncát. Menet közben maga mellé intette a Lyra ígérete szerint csillogó fehérre festett öreg robotot.

Rohnat eközben egy kis lebegő mobil komputerkonzol mellett állva a gyorsan futó adatokat kontrollálta, melyeket a kopott vörös M.A.R.K. 2-es küldött a rendszerbe.

• Az orrból a vezérlő felé futó információs kábelek majdnem olyan öregek, mint én! – dünnyögte a fejét csóválva. – Csoda, hogy nem vakon repültek miattuk eddig! Szereld ki őket Mark! Mindet kicseréljük, mielőtt Matten a helyére teszi az új modulzáró zsilipet.
• Értem uram. – nyugtázta M.A.R.K. 2 – Máris nekilátok!

A többi droid eközben a Matten által korábban kijelölt karbantartási feladatokat végezte a hajó különböző darabjain. Mindent összegezve a csarnokban lázas munka folyt, melynek fő célja a Paragon további fejlesztése és még biztonságosabbá tétele volt.

Elara és Marcus szava elakadt a látványtól, amikor karon fogva beléptek a csarnokba. Még soha nem látták ennyire szétszerelve a Paragont és most döbbenettel vegyes kíváncsisággal bámulták az elébük táruló bonyolult rendszert. Elsőként a létránál álló Jarred vette észre őket és vidáman integetni kezdett feléjük.

• Be volt tervezve előre ez a nagyszabású karbantartás? – kérdezte Marcus Elarától, miközben megindultak a mit sem sejtő pilóta felé.
• Én nem tudok róla. – felelte a nő és arca hirtelen elkomorult. – A Paragont nem lehet csak úgy szétszerelni, hiszen bármelyik pillanatban szükség lehet rá, ha jön egy riasztás.

Jarred már látni vélte a gyülekező viharfelhőket és sejtette, hogy itt ma valaki szorulni fog. Elara és Marcus azonban egyenesen Matten felé indult, hogy kérdőre vonja. Az öregember nem látta őket, mivel háttal állt nekik, ezért össze is rezzent ijedtében, amikor a nő hangja váratlanul megszólalt mögötte.

• Mit csináltok itt Matten?
• A frászt hozod rám Elara! – fordult feléje behúzott nyakkal. – A hajó térelválasztóit tesszük épp biztonságosabbá…
• Azzal, hogy duplafalú paneleket és zsilipeket építünk be asszonyom. – tette hozzá A3 előzékenyen.
• Ez igazán nagyszerű! – mosolyodott el a nő, majd elkomorult az arca és szigorú hangon folytatta. – Szabad megkérdeznem, hogy kivel egyeztettetek erről és ki adott engedélyt a munkára?

Matten zavarba jött. Természetesen nem kért engedélyt senkitől és be se jelentette a hirtelen jött átalakítási ötletét. Úgy gondolta, a munkálatok nem vesznek igénybe olyan hosszú időt, ami indokolná a felesleges köröket. Persze három nappal ezelőtt még nem gondolta, hogy a sok kiegészítő alkatrész legyártása miatt így elhúzódik majd a dolog. Elara, látva a férfi kényelmetlenségét, kissé lágyabb hangon folytatta.

• Matten! Én tudom, hogy az életed a Paragon és szinte mindennél előbbre való neked. De azt figyelembe kell venned, hogy bajba került emberek élete múlhat azon, hogy időben el tudunk-e indulni a megmentésükre! Ahhoz pedig a Paragonnak állandóan készenlétben kell állnia! Mit tennél, ha most jönne be egy sürgős vészhívás és a legénység csak az üres hangárt találná? – hatásszünetet tartott. – Ugye ebbe nem gondoltál bele Matten?
• Igazad van Elara! – sóhajtott fejét bűnbánóan lehajtva a mérnök. – Erre nem gondoltam. De a szerelést még a kötelező karbantartási ciklusban kezdtük… és az idő olyan gyorsan repül munka közben, hogy az ember észre se veszi.
• Pontosan három napja, tizenegy órája és hét perce indult el a munkafolyamat. – kotnyeleskedett közbe A3, akit senki se kérdezett.
• Milyen hamar tudjátok működőképesre összeszerelni a Paragont Matten? – kérdezte Elara.
• A jelenlegi munkafázist tekintve legalább egy nap, ha megállás nélkül dolgozunk. – felelte a férfi. – De még nem szereltük be a…
• Stop! – állította le Elara felvillanó szemmel és figyelmeztetően emelte fel a mutatóujját. – Nem érdekel, mit nem szereltetek még be! A Paragon huszonnégy óra múlva álljon indulásra készen! Megértette vezető főmérnök?

Matten nagyot nyelt, de nem tudott ellenkezni azzal a nővel, aki új célt adott az életének és mindent biztosít ahhoz, hogy a barátaival együtt jól érezze magát itt.

• Megértettem. – felelte katonás rövidséggel.
• Rendben. És legközelebb csak akkor szedhetitek szét, ha előtte személyesen egyeztettek róla velem vagy az állomás parancsnokával! – intett fejével Marcus felé.
• Oké. – bólintott Matten és próbálta menteni a helyzetet. – Csak nem akartalak benneteket egy ilyen aprócska szerelés miatt…
• Matten! – csattant fel Elara. – Ez a hajó darabjaira van szétszerelve! Ezt nevezed te aprócska szerelésnek???

A férfi – mintha csak most kezdene kijózanodni a munka megrészegítő mámorából – körülnézett a szerelőcsarnokban. Ahogy pillantása végigfutott az egymástól teljesen elszeparált főalkatrészeken, gondolatai megint elkalandoztak.

• Azért én még változtatnék a vészhelyzet esetén leválasztható vezérlőkabin stabilizációs hajtóműveinek beállításán és…

Marcus nem bírta tovább. Tisztelte Matten végtelen szakmai tudását és jó barátjaként tekintett rá, de most a feletteseként kellett hozzá szólnia. Hangja halk, de katonásan szigorú és parancsoló volt.

• Daleta főmérnök! Utasítást kapott az igazgató asszonytól! Járjon el szigorúan aszerint! – aztán két ujját a szájához illesztve éleset füttyentett, mire minden szempár feléje fordult. – Emberek! A Paragonnak huszonnégy óra múlva a négyes dokkban indulásra készen kell állnia! Kezdjétek el haladéktalanul az összeszerelést! Ez most a legfelsőbb utasítás! Munkára fel, óra indul!
• Hallottátok emberek! – vigyorgott Pan. – A parancs az parancs!
  

ALFA CENTAURI CSILLAGRENDSZER

PHYRAX-1 ŰRÁLLOMÁS

A CENTAURI TECHNOLÓGIAI SZÖVETSÉG KÖZPONTJA

4.

Lokahi olyan hosszú időn át hevert kábultan, hogy mikor végre magához tért, alig bírta mozdítani elgémberedett tagjait. Hangosan felnyögött és próbálta leküzdeni a rátörő émelygést. Körülnézett a minimalista, mégis igényes berendezésű kabinban. Azonnal feltűnt neki, hogy itt minden a mérnöki precizitásról és a praktikusságról szól, ugyanakkor érezte benne a női esztétikai érzék finom megnyilvánulásait is. Tudta, hogy a kegyetlen Dr. Mestra Verrin fogságában van. Szíve mélyén remélte, hogy Holao már értesítette Marcust, így talán hamarosan megérkezik a segítség.

Ahogy felült, érezte, hogy fájdalmasan húzódik a bőre. Tudta, hogy hamarosan ki fog száradni és akkor égetni és sajogni fog minden mozdulat. Megrémült a gondolattól és semmi kedve se volt megvárni, amíg ez bekövetkezik. Nyögve tápászkodott fel és a falnak támaszkodva az ajtóhoz sántikált. Nem is lepődött meg azon, hogy zárva találta.

• Kinyitni! – kiáltotta és öklével dörömbölni kezdett. – Engedjenek ki! Hé, valaki! Azonnal beszélni akarok Dr. Verrinnel!
• Nyugalom kishal! – hallott kintről egy durva hangot és félrecsúszott előtte az ajtó. – Már mehetünk is!

Tiltakozni se maradt ideje, mert kíméletlen kezek szorították meg és fegyveres őrök ragadták magukkal, hogy az ismeretlenbe hurcolják. Próbálta visszanyerni önuralmát és megfigyelni, hogy mi van körülötte. Igyekezett rájönni, hogy hol lehet vajon.

Tisztaságtól ragyogó, fehér falú folyosókon vezették végig, amelyeket rejtett fényforrások világítottak be. Lokahi kellemes illatot érzett az orrában és más körülmények között talán még jól is érezte volna magát itt, ám a karjait markoló kérges kezek és az esetlenségét kigúnyoló durva röhögés épp ellenkező érzéseket váltott ki belőle.

A szentélyszerű félhomályos helyiség, ahová betuszkolták, félelemmel és rettegéssel töltötte el. Térdre rogyott és fájdalmasan felkiáltott. Hangját azonban elnyelte a sötétség. A középen álló állványon változó színű kristálygömb foszforeszkált, és a mögötte lapuló sötét homályból most két alak bontakozott ki.

Lokahi reszketni kezdett a félelemtől. Valami végtelenül gonosz energia vérfagyasztó rezgései érintették meg a tudatát.

• Ő lenne az? – kérdezte az alacsonyabb árnyalak halk, síron túli hangon. – Az anúrion?
• Igen Tiszteletre Méltó Lorith Anya. – ismerte fel Dr. Verrin hangját és görcsös félelem szorította össze a gyomrát. – Kivételesen tehetséges kvantumfizikus és végtelenül makacs szuka.
• Akkor hát az a feladatunk, hogy megtörjük a makacsságát és rábírjuk az együttműködésre. – szólalt meg megint a vérfagyasztóan száraz hang. – Kezdjünk is bele!
• Hagyjanak békén! – kiáltott fel rémülten a kék bőrű lány. – Tudom, mit akarnak, de tőlem nem fogják megkapni!
• Majd meglátjuk kedvesem! – sziszegte Dr. Verrin. – A Tiszteletre Méltó Anya módszereinek nem tudsz ellenállni, és biztos lehetsz benne, hogy iszonyú kínokat fogsz kiállni közben. Én sem tehetek érted semmit, bár nem akarom, hogy szenvedj. Hacsak…
• Hacsak el nem mondok mindent, amire kíváncsiak, ugye? – szólt közbe Lokahi. – Régi trükk, ezt nem veszem be!
• A te döntésed, hogy mi fog történni veled. – fejezte be szárazon Dr. Verrin. – A logika azt diktálná, hogy amit a kínvallatás hatására elmondasz majd, azt elmondhatnád önként is, elkerülve ezzel a fájdalmakat. De legyen, ahogy akarod!

Lokahi agya lázasan dolgozott. Tisztában volt vele, hogy fogva tartójának minden szava igaz. Mégis bízott magában annyira, hogy képes lesz ellenállni a vallatásnak és megőrizni a galaxis békéjét jelentő titkot. Elhatározta, hogy inkább leharapja a tulajdon nyelvét, de nem árulja el a kvantumizotóp helyét és annak az embernek a nevét, akivel elrejtette.

Senna Lorith papnő első mentális csapása azonban egy pillanat alatt összetörte ellenállásának vékony burkát. Vinnyogva, görcsökben fetrengve vonaglott a padlón és úgy érezte, mintha milliónyi izzó tűt szúrtak volna lüktető agyába.

• Gyengébb, mint vártam. – jelentette ki a papnő. – Mindjárt elmond mindent.
• Még elkerülheted a szenvedést Lokahi! – figyelmeztette látszólag jóindulatúan Dr. Verrin. – Áruld el, hogy hová rejtetted a kvantumizotóp dokumentációját! Hogyan juthatunk hozzá?
• Soha! – jelentette ki a fiatal nő. – Soha nem kerül a kezetekbe!
• Ó, dehogynem, kicsikém! – lehelte a papnő és újabb támadásba lendült.

Valamivel azonban egyikük se számolt. Az azúrionok veleszületett titkos mentális képességével. Nem tudtak róla, nem ismerték. Lokahi számára pedig azonnal egyértelművé vált, hogy csak ez az ősi metódus mentheti meg a titkát. Megadóan elnyúlt a földön, lehunyta a szemeit mintha aludna és Námaka'i tengeristennőt szólította. A következő pillanatban megérezte a végtelen jelenlétet és egyszerűen csak engedte, hogy tudata vízbe vetett sziklaként süllyedjen egyre mélyebbre a belső óceán oltalmazó vaksötét mélységébe, elrejtve minden keresett információt az utána nyúló mentális csápok elől.

Halotti csend ereszkedett közéjük, melyben hosszú perceken át még a lélegzetvételük sem hallatszott. Lokahi megbékélő tudata már a Mélység Istennőjének jótékonyan magába fogadó birodalmában pihent. Teste ettől kezdve nem érzett fájdalmat. Akár darabokra is szaggathatták volna.

Végül Senna Lorith olyan hangon kapott levegő után, mintha végtelennek tűnő idő múltán most bukkant volna a víz felszínére. Dr. Verrin rémülten nézett rá, hiszen ő a hirtelen beállt csenden kívül mindebből semmit sem érzékelt.

A papnő döbbenten bámulta a földön fekvő törékeny testet, amelynek tudata számára már elérhetetlen távolságban rejtőzött. Námaka'i tengeristennő birodalmában Helix követőinek nem volt hatalma. Kudarcot vallott, de nem törődött bele. Szüksége volt a kvantumizotópra és semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy megszerezze.

• Ha másként nem megy, hát erőszakkal vesszük el azt, ami a miénk! – kiáltott fel Senna Lorith. – Szedd össze a legjobb harcosaidat, mert megostromoljuk az Arcana Aegis Vault Értékházat!

Dr. Verrin megrettent. Sok mindenre képes volt addig, amíg nem érezte azt túl veszélyesnek, de egy ostrom a misztikus erőkkel védett értékház ellen, messze meghaladta a tűréshatárát.

• Ezt nem tehetjük Lorith anya! – ellenkezett, ám hangjában határozatlanság reszketett. – Az értékházat olyan erős védelem övezi, amely méltán emeli a legmegbízhatóbb intézmények sorába. De még ha sikerülne is, bejutnunk és megszereznünk a kvantumizotóp kutatási anyagát, egy perc alatt körözött bűnözők lennénk, akik sehol nincsenek biztonságban a galaxisban. Én ezt nem vállalhatom!
• Ne légy ostoba leányom! – meresztette rá nagy fekete bogárszemeit a papnő. – Emlékezz arra, hogy miért kerestél fel engem néhány hónappal ezelőtt! Gyermekáldásra vágytál és én megígértem, hogy ha te segítesz nekem én is segítek neked! Emlékszel? Talán meggondoltad magadat?

Dr. Verrin összerezzent, mert a papnő szavai kegyetlenül a lelkébe vájtak. Nem volt már fiatal és magas rangú partnere ugyancsak vágyott egy örökösre, ám ő ezt nem tudta megadni neki. Ezért fordult azon az elkeseredett napon a Helix Kultusz főpapnőjéhez. Egyszer életében a szíve vezette és Lorith most ezt a lépését használja fel ellene, hogy megzsarolja. Gyűlölte magát és gyűlölte a papnőt is aljas módszerei miatt. A reményt azonban nem akarta elveszíteni, így hát beleegyezett a követelésbe.

A főpapnő apró fiolát vett elő és ráncos kezével feléje nyújtotta.

• Ez itt a jövőd és a boldogságod kulcsa! – mondta furán elváltozott hangon. – Idd meg, és ma este hálj azzal a férfival, akitől gyermeket akarsz!

Dr. Verrin átvette a fiolát, kinyitotta és beleszagolt. A sárga folyadék illata kellemes fiatalkori emlékeket és mély érzéseket ébresztett fel a lelkében.

• Idd meg! – ismételte a főpapnő és a nő felhajtotta a fiola tatalmát.
• Rendben van! – mondta megkeményített hangon. – Három nap múlva a rendelkezésedre bocsátom a legjobban felszerelt csapataimat.
• A rendelkezésemre bocsátod? – csóválta a fejét Lorith. – Mihez kezdjek én a te csapataiddal? Nem, nem kedvesem! A támadást te személyesen fogod vezetni és meglásd, elnyered a jutalmadat. Örököst adhatsz az uradnak…

Dr. Verrin megint ellenkezni akart, racionális érveket felsorakoztatni ez ellen az őrült és minden törvénnyel ellenkező nyilvános agresszió ellen. Ám a következő pillanatban a szemei kimeredtek, és olyan érzése volt, mintha régóta meddőnek hitt méhe váratlanul életre kelt volna. Egyszeriben elpárolgott minden józan gondolata és képtelen volt nemet mondani a főpapnőnek.

• Igen, tiszteletre méltó Lorith Anya. – hajtott fejet porig sújtva, mélységes zavarban. – Úgy lesz, ahogy óhajtod!
• Jól van! Ma éjjel hálj az uraddal, hogy megtermékenyíthessen! Holnap pedig gyűjtsd össze a harcosaidat és indulj rögvest az Aetheriusra! Közben üzenj Rourke ezredesnek, hogy legyen ott, ha életben akarja látni ezt a kis nyomorultat! Aztán ha már a széfnél vagy, üzenj nekem a kristályon keresztül!
• Igen tiszteletre méltó Lorith Anya! – hajolt meg feléje a nő és a lelke tele volt fájdalommal és reménnyel.

Lokahi lelke, amely a végtelen távolságból minden szavukat tisztán hallotta, most megérezte Dr. Verrin fájdalmát és csaknem megsajnálta a főmérnököt, amiért ilyen gonosz csapdába került. Segíteni azonban nem tudott rajta és ez nem is az ő dolga volt. Neki csak egyetlen törvényt, az óceán törvényét kell követnie, amely nem tűr el semmi gonoszságot. Eldöntötte, hogy aszerint fog cselekedni.

A belépő őrök megragadták, megkötözték és cseppet se finomkodva egy űrhajó fedélzetére hurcolták.

KEPLER-452b

SYNTHA

5.

Elara és Marcus a kiselőadó központi asztalánál ült egymás mellett és csendesen beszélgetett. Az előttük fekvő S.E.S. emblémával ellátott, nyitott digitális mappa az állomás új lakóinak személyi aktáit és a részükre átadandó befogadó nyilatkozatokat tartalmazta. Marcus érezte, hogy Elara még nem tette túl magát a Matthew-val folytatott beszélgetés traumáján. Az elmúlt nap során többször kapta azon, hogy gondterhelt arccal csak némán bámul maga elé. Próbálta a jelenben tartani a figyelmét, mert a jövő ezúttal még az ő számára is ködbe burkolózott.

• Neked elmondom Marcus. – nyugtatta homlokát a férfi vállán Elara. – Félek.

Marcus megfogta a kezét, hogy puszta jelenlétével megnyugtassa, de a nő folytatta.

• Félek és féltem azt, amit az elmúlt csaknem egy évben közösen létrehoztunk. A mentési szolgálatot, az embereket, akik megbíznak bennünk… és a Paragont. Amióta először megláttam, valamiért nagyon a szívemhez nőtt ez a hajó.
• Tudom, kedvesem. Sorolhatnék egy csomó bölcsességet, amelyek a saját háborús tapasztalataimból fakadnak, de nem vagyok biztos benne, hogy azok megnyugtatnának. – dörmögte halkan a férfi azon a hangon, amelybe Elara először szerelmes lett.
• Tudod, leginkább az bosszant, hogy nem mondhatok nemet. Ha megteszem, ugyanúgy elveszítek mindent.
• Ha viszont elfogadod a Központ ajánlatát és belenyugszol a megváltoztathatatlanba, nem veszítesz el semmit és senkit.
• Ezt, hogy érted?
• Nézd, a Paragon jelenleg a galaxis egyik csúcstechnológiás űrhajója. Hadászati képességei – Pan és Matten munkájának köszönhetően – messze felülmúlják a háborúban használt prototípusokét. Erre magam is a kalózokkal vívott harcban eszméltem rá. A feladat pedig, amit ránk bíztak, sokkal kevésbé veszélyes, mint a nyílt fegyveres konfrontáció az ellenséggel.
• A mélységi felderítés, a katonai hírszerzés és a frontvonalban végrehajtott futárszolgálat sokkal kevésbé veszélyes? De hát a hajó és a legénysége ott fog táncolni a teljesen ismeretlen ellenség orra előtt!
• És a legénység – amely jelenleg az űrflotta elitjeinek szintjén van, ráadásul éles háborús helyzetekben szerzett tapasztalati előnnyel – mindent meg fog tenni, hogy sértetlen maradjon. Ebben biztos lehetsz!
• Hogy csinálod ezt drága Marcus? A legnehezebb, legkilátástalanabb helyzetekben is képes vagy megnyugtatni és erőt önteni belém! – ölelte magához a férfi izmoktól duzzadó felkarját Elara.
• Próbálom reálisan, de pozitívan szemlélni a helyzeteket kedves! Most például ideje lenne, hogy átnézzük az új beköltözők aktáit. Hamarosan itt lesznek, hogy szeretettel megölelhesd és befogadhasd őket a családba.
• Igazad van, nincs idő az aggódásra! Ez most sokkal fontosabb és időszerűbb!

A digitális mappát megnyitva elsőként Tamy és Sophie rokona, Samuel Bennett arcképe került eléjük. Jóképű, mosolygós latin vonású férfi volt, enyhén őszülő fekete hajjal és szakállal. Arcát fémkeretes szemüveg tette komolyabbá.

• Mit fogunk csinálni egy űrbányamérnökkel? – kérdezte Marcus, adatlapját böngészve.
• Még nem tudom. – felelte Elara. – Talán nyitunk egy új bányát a közelben…
• Ugye, most viccelsz? Mit szólna hozzá a bolygószellem, ha újabb lyukakat fúrnánk a planétájába?
• Igazad van. Talán máshoz is ért és megtalálja majd a helyét az állomáson. Nézzük meg, hogy milyen projektekben vett részt eddig!
• A Luna Universityn, majd az Orbital Dyson Tech Academyn tanult. – olvasta Marcus. – Elsődleges szakiránya a plazmabányászat csillagközeli régiókban. Alkalmazott technológiák: napvitorlás szondák, hőpajzsos kitermelő egységek, mágneses plazmabefogás.
• Hm, érdekesen hangzik… Mi van még?
• Most épp Terraformálási célú bányászati programokkal foglalkozik, de korábban volt egy nagy sikerű projektje, űrbányászat és bolygóökológia összehangolása címmel. Területe főként lakott bolygókon vagy terraformálás alatt álló területeken: hogyan lehet fenntarthatóvá tenni a kitermelést és megőrizni az ökológiai egyensúlyt.
• Na tessék! – derült fel kissé a nő arca. – Ennek itt a Synthán is hasznát vehetnénk. Beszélni fogok vele erről.
• Akkor most nézzük Myoko aktáját! – nyitotta meg Kenji feleségének adatbázisát Marcus.

Elara érdeklődve hajolt közelebb. A nő profilképében volt valami, ami első pillantásra szimpatikussá tette. Vállig érő hollófekete haj, nagy és egészen sötét majdnem fekete, mandulavágású szemek, szabályos vonású, mosolygós arc. Mindez egyszerre sugárzott magas intelligenciát és végtelen belső nyugalmat.

• Myoko Nakamura elsődleges kutatási területe a neurogasztronómia és interplanetáris érzékszervi étrend-tervezés, ezen belül az ételek pszichológiai hatása különböző bolygókon élő emberekre, különböző gravitációk, fényviszonyok és ízérzékelési módok alapján. – olvasta Marcus. – Ez nagyon érdekes témakör! Főleg a kulcstémáit tekintve.
• Űr-depresszió elleni étrend, ízintenzitás moduláció, pszichoaktív élelmiszerek. – böngészte az anyagot Elara.
• És a másodlagos szakiránya is igen figyelemreméltó. – folytatta a férfi. – Idegen bolygókon termesztett növények tápanyagtartalmának vizsgálata, valamint ezek emberi emésztésre és immunreakciókra gyakorolt hatása.
• Még a végén átírhatjuk a táplálkozáskoordinációs szoftverünket… – játszott el a gondolattal Elara.
• Néhányan jó néven vennénk, ha természetesebb és változatosabb étrendet vezetnél be, az biztos! – kacsintott rá nevetve a férfi.
• Nos, akkor erre visszatérünk! Szeretném, ha mindenki elégedett lenne az étellel, hisz ez a jó közérzet alapvető feltétele. Ki következik a sorban?
• Alex húga, Helena Theron.

Elara hosszasan bámulta a vadul elszabadult sötétbarna hajzuhataggal keretezett egzotikus női arcot, amely kétségtelenül több vonásában hasonlított Alex Theronra, leszámítva azt, hogy ő katonásan rövidre nyírva horda a haját.

• Le se tagadhatnák, hogy testvérek! – állapította meg elbűvölten.
• Helena exobiológiai mérnökként specializációdott. Járatos a modern biotechnológiai eszközökben, mint a génszerkesztés, bioinformatika, szintetikus biológia. A külső környezeti kihívások modellezésében, például exoökológia, mikrogravitációs viszonyok. – olvasta Marcus. – Publikált az etikai-jogi kérdések mélyreható kezelésében, lásd biodiverzitás védelme, adatjog, biobiztonság. Feladatának tekinti a bolygóközi terraformáció intuitív, bioadaptív megközelítését, a xenobiológiai interfészek fejlesztését és annak biztosítása, hogy minden élőlény (legyen emberi vagy idegen) kollektív módon profitáljon a biotechnológiai forradalomból, anélkül, hogy megsérülnének szövetséges fajok kulturális és biológiai autonómiái. Ez utóbbit a saját szakmai életrajzából emeltem be.
• Ő is nagyon értékes ember! – lelkesedett Elara. – Örülök, hogy átjelentkezett ide!
• Egyetértek! Tekintve, hogy az ő szakmai kutatásainak listáját egy délutánba telne felolvasni. Fiatal de ambiciózus és láthatóan tele van energiával. – helyeselt Marcus.
• Vigyázz, mert ha így beszélsz erről a nőről, a végén még féltékeny leszek! – húzódott el tőle kissé Elara.
• Emiatt nem kell aggódnod El! – nyugtatta meg azonnal a férfi. – Biztos forrásból értesültem rá, hogy a hölgy a StarWays baleset óta gyengéd érzelmeket táplál egy bizonyos William Kane nevű fiatal pilóta iránt.
• Ó! Valóban? – csodálkozott rá a nő és megenyhült a hangja. – Ezt nem is tudtam! Victor fia és Alex húga? Ez igazán jó párosítás! Szerintem összeillenek! Mit tudunk a fiúról?
• Nem szeret unatkozni. Rögtön azután, hogy kilépett az akadémia kapuján, jelentkezett az Intergalaktikus Tudományos Felderítő Flottához. Természetesen a jó eredményei és kimagasló képességei miatt azonnal fel is vették. Az elmúlt három évet Raptor-pilótaként töltötte és máris dicséretre méltó referenciákkal rendelkezik. Vagány srác, talán kissé túlságosan is. De majd megszelídül… Terveim szerint ő veszi majd át Janine helyét a Vanguard-1 pilótaülésében.
• Támogatom a tervedet kedvesem! – bólintott Elara, aztán Janine új beosztása jutott eszébe. – Na és hogy remekel az én kis vadóc kedvencem a Paragon "B" csapatának pilótájaként?

Marcus önkéntelenül elnevette magát.

• A te kis vadócod az első útja alkalmával csak annyit mondott, idézem: "Basszus, hogy ez mekkora! Hát, nem egy Vanguard-1, az tuti!" Majd röviddel ezután olyan hajmeresztő manővereket hajtott végre a Paragonnal, hogy Jarred csuklani kezdett tőle! Nem csodálkoznék azon sem, ha mostanra átvette volna az irányítást Zeck-től!

Elara erre nem szólt semmit, csak sejtelmesen mosolygott. Mindig is érezte, hogy több van abban a polgárpukkasztóan fegyelmezetlen és az előírásokra fittyet hányó lányban, mint ami első pillantásra látszik.

• Nézzük végül Joe feleségének, Lara Alaricnek az adatait! – folytatta Marcus.
• Olyan gyönyörű kislányuk van! – lelkendezett a nő. – Az a különleges barna bőre, a tündéri kis arca, a ragyogó kék szemei, a göndör szőke haja!
• Igen, én is megcsodáltam már. Ha felnő, döglenek majd utána a férfiak, az biztos! Na, de nézzük előbb az anyukáját! Lara a Jupiter-Europa Orbitális Egyetemen, aztán a Titan Institute of Exolife Sciences képzésén szerzett asztrobiológus diplomát. Specializációja: Fagyott óceánok alatti potenciális bioszférák, kriobiózis, extremofil metabolizmus. Disszertáció témája: Bioszignatúra-anomáliák értelmezése jégkéreg alatti szubsztrátumokban. A publikációit sokáig tartana felsorolni.
• Nagyszerű! – lelkesedett Elara. – Biztos vagyok benne, hogy neki is nagy hasznát vesszük majd az állomás munkájában! De mindenekelőtt Victor és Alex tart majd nekik egy mentési továbbképzést, ami a saját biztonságuk alapvető feltétele.
• És mi lesz az új gyerekekkel? – kérdezte Marcus. – Eddig csak Anne, – a két magyar gyerek – Virág és Zsigmond felügyeletét és oktatását kellett megszervezni. Most itt van egy négyéves kislány és egy tizenöt éves kamasz fiú is.
• Ezt nyugodtan bízd rám és T.E.A.C.H.E.R.-re Marcus. A kislány természetesen óvodai ellátásban fog részesülni, amíg eléri az iskolaérett kort. És gondoskodom róla, hogy Lara sokat lehessen majd vele. Haruto pedig nagyon jól fogja érezni magát Zsigmond társaságában, hisz elenyésző a köztük lévő korkülönbség. Amellett meg vagyok győződve arról, hogy valamennyiüket nyugodtan rábízhatjuk M.I.R.A. anyai gondoskodására. Elképesztően jól bánik a gyerekekkel!
• Mik a terveid Annel? Hamarosan felnőtt lesz.
• Ne szaladjunk annyira előre! Még csak húsz éves lesz! Egyelőre tovább támogatjuk az egyetemi távoktatását az asztro-informatikai és kommunikációs szakon, aztán majd eldönti, hogy merre akar tovább lépni. Nem lepődnék meg, ha az apja nyomdokaiba lépne…
• Anne, mint titkosügynök? – kapta fel a fejét Marcus.
• Miért ne? A Központnak szüksége lehet egy ilyen profi hekkerre! – nevetett fel Elara, aztán a digitális idő kijelzőre pillantott. – Elrepült az idő! Így van ez mindig, ha együtt vagyunk.
• Köszönöm, hogy veled tölthettem Elara! Élveztem, mint mindig! – felelte a férfi. – Pár perc és kezdhetjük a ceremóniát. Bevallom, a munkámnak ezt a részét kedvelem legkevésbé.
• Hamar túl leszünk rajta, megígérem!

A befogadó ceremóniára ezúttal szűk körben, az érintettek és családtagjaik részvételével került sor. Valamennyien a fekete-zöld kezeslábast viselték. Elara ezzel is szerette volna hangsúlyozni, hogy mostantól egy nagy családként való összetartozásukat. Tekintettel Marcusra és az örökmozgó kis Emilyre, rövid ünnepi beszéd és szeretetteljes köszöntő után megkapták az állomás befogadó nyilatkozatát és a belső terek közti közlekedést lehetővé tévő mágneskártyáikat.

Ezután Elara és Marcus megmutatta nekik az állomást. Végig vezették őket minden szinten és bemutatták őket az ott dolgozóknak. Marcus emlékeiben felsejlett az a nap, amikor Elarával először járták körbe a helyet. Csaknem egy év telt már el azóta, és mennyi munkában, izgalmas kalandban volt már részük együtt!

DELTA ORIONIS – MINTAKA

DOM-1 BOLYGÓ

A PROXIMA CONGLOMERATUM ZÁSZLÓSHAJÓJA

DOMINATOR

6.

Az antracitszürke, Dominator névre keresztelt transzgalaktikus luxusűrhajó a legmagasabb kategóriába tartozott. Az a fajta űrhajó volt, amelyet előszeretettel vettek igénybe gazdag üzletemberek és családtagjaik egy-egy hosszabb időtartamú galaktikus kiruccanás alkalmával.

Alakja első pillantásra mesterien szimmetrikusnak tűnt. Közelebbről láthatóvá váltak az igényesen tervezett részletek, amelyek inkább funkcionális elrendezésre, mint hivalkodó esztétikára utaltak. Burkolata homogén fémötvözetből készült, a felület több helyen panelekkel tagolt, zárványként beépített műszaki elemekkel. Összességében a hajó külseje letisztult eleganciát és fejlett technológiát képviselt.

Hárman tartózkodtak a hajótat parancsnoki kabinjában. Vorn Rezak – a Proxima Konglomerátum elnök vezérigazgatója – és két legmegbízhatóbb embere. A rókaképű, öltönyös öregember egyetlen hangos szót se szólt. Épp ellenkezőleg. Kőmerev arccal ült a foteljében, két kezét terebélyes íróasztalán nyugtatta. Vonásai kérlelhetetlenül kegyetlen személyiségről árulkodtak. Vészjósló némasággal vette tudomásul, hogy emberei kudarcot vallottak, ráadásul elveszített egy méregdrága kiborgot.

A két férfi mereven állt vele szemben, homlokukon verejték gyöngyözött. Egyikük láthatóan sebesült volt. Hosszú ideje szolgálták már Vorn Rezakot, tisztában voltak vele, hogy végtelenül kegyetlen ember. Jól tudták, hogy egy ilyen hiba az életükbe kerülhet. Ebben a pillanatban a halál jéghideg leheletét érezték a tarkójukon.

• Biztosak vagytok benne, hogy az az ügynök látta a küldöttet és felvételt készített róla? – kérdezte és szavai inkább kijelentésnek hangzottak.
• Sajnos így történt uram. – felelt Shadow, a vágott szemű öltönyös és minden erejét össze kellett szednie, hogy testének remegését eltitkolja.
• És amikor lelőttétek, leugrott az emeleti ablakból?

Blade, a nyegle csempész némán bólintott.

• Aztán átadta az információt a másik ügynöknek és önként a halálba vetette magát?

Ismét bólintottak, hiszen Rezak a saját részletes jelentésük mondatait ismételte.

• Ezután üldözőbe vettétek azt a másik ügynököt, de lerázott benneteket, lelőtte a drónunkat és elpusztította a kiborgot?

A két férfi lábai megremegtek, és úgy érezték, menten elnyeli őket a föld. A vérvörös márványpadló azonban szilárdan kitartott alattuk. Az öregember hátradőlt a fotelban és hosszasan gondolkodott.

• Igazán jó képességű ügynökkel lehet dolgunk. – jelentette ki végül és hangja gyászos kinyilatkoztatásként hangzott. – Biztosra veszem, hogy a felvétel már a titkosszolgálat birtokában van. Ez pedig azt jelenti, hogy számunkra már nincs visszaút. Csak egyetlen lehetőségünk maradt. Elfogadni a magellániak ajánlatát.

Némán bámultak rá, mert fogalmuk sem volt, hogy mire akar kilyukadni. Azt azonban sejtették, hogy bármit talál is ki, az őket semmi jóval nem kecsegteti.

• Szóljatok Lexnek, hogy szedje össze az embereket és legyen velük egy óra múlva itt a hajó fedélzetén! Ha ideért, küldjétek azonnal hozzám! – parancsolta és intett, mire a két férfi megkönnyebbülten távozott.

Lex a tíz fős fegyveres társaság élén egy óra múlva lépett át a Dominátor főzsilipén. Magas, izmos, negyvenes éveinek végén járó – ám ennek ellenére – már teljesen ősz hajú férfi volt. Egyszerű homokszín katonai zubbonyt és oldalzsebes military nadrágot, hozzá könnyű katonai bakancsot viselt, mintha épp most érkezett volna a kiképzőtérről.

Kísérői azok a fajta kigyúrt, jól ápolt férfiak voltak, akik a háború évtizede alatt megjárták a legvéresebb harctereket, túl voltak már több PTSD rehabilitációs programon ám ennek ellenére simán megállnák a helyüket bármelyik magazin címlapján. Tapasztalt mesterlövészek, közelharc specialisták, profi hekkerek és robbantási szakértők voltak köztük. Zsoldjuk egy átlagos ember éves fizetésének többszörösére rúgott. Vorn Rezak nem volt szűkmarkú. Nagy tervei voltak ezzel a tesztoszterontól fűtött, kiváló genetikai adottságokkal rendelkező zsoldoscsapattal.

• Hányan tartózkodnak az utasfedélzeten? – hívta rádión a személyzeti tisztjét.
• Az ön által meghívott üzleti partnerek és családtagjaik. Férfiak, nők és gyermekek vegyesen. Összesen kétszáztizenöt fő uram. – jött a pontos válasz.
• Jól van, kezdetnek elég lesz. – bólintott a férfi és olyan ördögi terv született meg a fejében, amelyről gyanútlan utasainak még sejtelme sem volt.

Lex hamarosan Vorn Rezak parancsnoki kabinjában állt poros bakancsaival a ragyogóan tiszta vörös márványpadlón.

• Elhozta az elit gárdámat, Lex?
• Igen Mr. Rezak. Teljes létszámban.
• Milyenek?
• Ahogy kérte: mind jó kiállású férfiak, harcedzett földi emberek. Az elérhető legképzettebb, legtapasztaltabb zsoldosok. Önnek köszönhetően annyi pénz van a bankszámlájukon, hogy bármit parancsolhat nekik, ők megteszik.

Rezak sejtelmes mosollyal reagált, majd leült az íróasztala mögé és így szólt:

• Küldje be őket Lex! Utána menjen pihenni! Elvégezte a dolgát.

A férfi bólintott és az ajtóhoz lépett. Fejével intve jelezte a zsoldosoknak, hogy bemehetnek. Aztán a kommunikációs terem felé vette az utat. Legfelsőbb szintű jogosultsága minden ajtót megnyitott előtte.

Vorn Rezak elégedetten nézett végig a napcserzette bőrű kigyúrt férfiakon. Önkéntelenül megindult a nyálelválasztása, ahogy félreérthetetlen tekintetét a markáns arcokon, duzzadó bicepszeken, domború mellkasokon, és izmos lábakon legeltette. A tíz férfi, mintha észre se venné az éhes pillantásokat, mereven állt a helyén. Fogalmuk se volt arról, hogy mi vár rájuk.

• Emberek! – szólalt meg az öregember. – Maguk tízen a legjobbak közül lettek kiválasztva. Fizikumuk tökéletes, kompetenciáik egyedileg is egyedülállóak. Az elit elitjei! Felszerelésük és fegyverzetük a legmodernebb és leghatékonyabb, ami jelenleg elérhető ebben a galaxisban. Mindazonáltal szinte biztos, hogy nem lesz rá szükség, hogy használják. Hamarosan az a megtiszteltetés éri magukat, hogy elsőként léphetnek kapcsolatba egy tőlünk mérhetetlenül távoli világ képviselőivel. Ha túlélik, maguk lesznek a legszerencsésebb fickók a Tejútrendszerben…

Önbizalmukat és magabiztosságukat igazolta, hogy fel se merült bennük ennek az ellenkezője. Már rég nem féltek a haláltól és a számlájukon pihenő tetemes kreditmennyiség csak tovább fokozta az elszántságukat.

• Most menjenek és lélekben készüljenek fel a kapcsolatfelvételre! – utasította őket Rezak. – Hamarosan elindulunk és néhány óra múlva elérjük a találkozó helyszínét…

Lex ezalatt a folyosón lévő kávéautomatából töltött két pohárral, majd az egyikbe észrevétlenül belecsempészett egy adag gyors hatású erős altatót. Ezután kényelmesen besétált a Dominátor kommunikációs termébe, ahol egyetlen ügyeletes teljesített szolgálatot.

• Szevasz Iván! – vetette oda félvállról és átnyújtotta neki az egyik poharat.

A férfi hálás képpel vette át a gőzölgő aromás italt.

• Kösz Lex! Mikor értél vissza?
• Alig egy órája. Elhoztam a főnöknek az elit csapatot, amit a kérésére toboroztam.
• Meddig maradsz?
• Még nem tudom, de idd meg a kávédat, mert kihűl!

Iván lassan és élvezettel kortyolt bele és csettintett a nyelvével.

• Különleges…
• Nem is tudod, mennyire. – vigyorgott rá Lex és még épp idejében kapta el a férfi fejét, mielőtt az a műszerfalra koppant volna. Aztán mintegy önmagának megjegyezte: – Tényleg bivalyerős ez a cucc.

Lehuppant az egyik üres székbe és gyors, magabiztos mozdulatokkal aktiválta a nagy hatótávolságú kommunikációs konzolt. Pillanatok alatt bejutott a rendszerbe, feltöltötte és elküldte egy titkosított címre a hajó úticéljának koordinátáit és minden fontos információt a legénységről, az utasokról, valamint a fegyverzetről, aztán óvatosságból azonnal törölte akciójának minden nyomát az átmeneti memóriából és a hajónaplóból.

Nyugodt kortyokban itta meg a kávéját, aztán barátian megveregette az öntudatlanul hortyogó kommunikációs tiszt vállát és elhagyta a helyiséget.

Néhány perc múlva már a dokkoló fedélzeten volt, ahol előbb kiiktatta a biztonsági kamerákat, csendben ártalmatlanná tette a túl kíváncsi fedélzetmestert, majd észrevétlenül elrejtőzött egy mentőkabinban. Óráját szinkronizálta a Dominator navigációs rendszerével, és másodpercekkel a luxushajó hiperűrbe ugrása előtt aktiválta a kabint.

A feladatát elvégezte, az információkat megszerezte, így nem látta értelmét a további maradásnak – angolosan távozott a helyszínről.

PROXIMA-B

A 369-es bányászkolónia kupolavárosa

7.

A Paragon fedélzetén csend uralkodott, csak az utastérben hallatszottak feszült ám fojtott hangú vita hangjai. Lyra tapintatosan lenémította a központi hangszórót, mert tudta, hogy ami ott elhangzik, az csakis arra a két emberre tartozik.

Anne, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Matthew-t az útra, most a rendelkezésére álló néhány percbe igyekezett belesűríteni minden érzését mondanivalóját. Szavainak özöne a hosszú ideje tartó elhanyagoltság miatt érzett szemrehányást, az egyetlen élő szülője rendszeres távolléte okozta szomorúságot, és a kevés figyelmet kapó fiatal nő jogos követelését zúdították óvatosan védekezni próbáló nehéz helyzetben lévő apjára. Térdei remegtek, szemében düh és kétségbeesés vegyült.

• Tizenkilenc éven át fogalmam se volt róla, hogy ki vagy valójában! Miért titkoltad el, hogy… – nem tudta befejezni a mondatot, mert a sírás fojtogatta a torkát.
• Hogy titkosügynök vagyok? – nézett rá együttérzően a férfi.
• Igen! – csattant fel Anne hangja és dühösen felvonta a szemöldökét.
• Hát éppen azért, mert az titkos… – tárta szét kezeit tehetetlenségében Matthew.
• De én a gyereked vagyok! – kiáltott fel a lány. – Hogyan titkolózhatsz éppen előttem?
• Épp ezért kellett tőled távol tartanom ezeket az információkat… – próbált magyarázkodni az apja. – És vannak dolgok, amikről senkinek se beszélhetek.
• Van fogalmad, hogy mennyire vártalak? Még egy szobát is berendeztünk neked az enyém mellett a bázison! – folytatta síró hangon Anne és már nem törődött kibuggyanó könnyeivel.
• Hidd el, én is nagyon vártam már, hogy láthassalak! És tényleg ott akartam maradni egy jó ideig, de… – fogta meg a lánya kezét Matthew, miközben apai szívében szétáradt a bűntudat. Minden egyes szó súlya elviselhetetlen volt.
• Majdnem megszakadt a szívem, amikor láttam felrobbanni a StarWays leszállóegységét! Azt hittem, hogy… – szipogott Anne.
• Tudom. Megértem, hogy nagyon dühös vagy rám, de látod, hogy nem haltam meg! Siettem hozzád, ahogy tudtam…
• És fél nappal később már el is tűnsz, ki tudja hova és meddig! – támadt rá ismét a lány.
• Ez a munkám… És egy szerencsétlen véletlen miatt nekem kell átvennem az elesett társam megbízását. – mondta Matthew és lehajtotta a fejét, mert lelke most a lánya és a hívatása között őrlődött.
• Az nem is érdekel, hogy te is eleshetsz és akkor én egyedül maradok?! – ugrott fel Anne, bár tudta, hogy apja visszatartására tett minden erőfeszítése hiába való.
• Visszajövök hozzád. – jelentette ki Matthew, majd szorosan magához ölelte a lányát és hagyta, hogy fejét a mellkasához szorítva zokogjon. – Megígérem!

Anne először csak reszketett a düh és a bánat hullámai között, aztán lassan beleolvadt az ölelésbe. A hajó remegése, a motorok tompa zaja és a szívük együtt dobogó ritmusa töltötte be a csendet. Ebben a percben minden titok jelentéktelenné zsugorodott. Apa és lánya maradt, két érzékeny lélek, akik egy rövid időre egymásra találtak a csillagok kifürkészhetetlen végtelenjében.

Végül Matthew szólalt meg halk, de határozott hangon.

• Köszönöm Anne!
• Mit? – törölgette könnyektől áztatott arcát a lány.
• Azt, hogy elkísértél. Azt, hogy nem engedtél elmenni anélkül, hogy mindezt megbeszéltük volna. – nézett a szemébe hálás tekintettel a férfi.
• De ne felejtsd el, hogy megígérted: visszajössz! – törölte meg kisírt szemeit Anne.
• Nem felejtem el lányom. Te pedig fogadj szót Elarának és Marcusnak amíg én nem vagyok veled! Mindketten nagyon szeretnek téged, majdnem annyira, mint én. Tanulj és legyél hasznos tagja az S.E.S.-nek!
• Apa! Már majdnem húsz éves vagyok!!! – nevette el magát végre Anne.

Pacsiztak. Anne talán három éves lehetett, amikor elkezdték és sokáig újabb mozdulatokkal bővítették ezt a játékos üdvözlési formát. Ugyanúgy ment nekik, mint tizenhat éve mindig, ha valami jelentőségteljes dolog előtt álltak. Ez volt az ő összetartozásuknak és szövetségüknek titkos jelzése.

• Érkezés a Proxima Bétájához tíz másodperc múlva! – hallatszott ekkor Jarred hangja a beépített hangszóróból, megtörve a meghitt pillanatot.

A következő pillanatban a Paragon kilépett a hiperűrből és normál utazósebességgel haladt tovább a célbolygó felé. Matthew és Anne ekkor lépett be a vezérlőbe.

• Köszönöm a fuvart parancsnok! – mondta a férfi Marcushoz lépve.
• Majd elküldjük a számlát a Központnak. – felelte az teljes komolysággal és felállt a parancsnoki székéből.
• Kérem, vigyázzon továbbra is a lányomra! – folytatta az ügynök és kezet nyújtott. – Ő az egyetlen, akiért érdemes minden bevetésről visszatérnem.
• Kérnie sem kell Matthew! Mi ott az állomáson olyanok vagyunk, mint egy nagy, összetartó család. Anne családtag és jó helyen van nálunk. – átérezve a férfi apai aggodalmát, megszorította a kezét. – Minden rendben lesz, magának csak annyi a dolga, hogy egy darabban jöjjön majd vissza.
• Igyekszem! – bólintott Matthew és elfordult, hogy a parancsnok ne lássa könnybe lábadó szemeit.
• Kódolt vészjelzést fogtam! – jelentette ebben a pillanatban Lyra. – Egy – a bolygó felé tartó – kis mentőkabin küldi, amely a kód szerint egy Dominator nevű luxushajóhoz tartozik, bár a hajónak nyoma sincs… Viszont a kabin hamarosan landolni fog a bolygón.
• Ő lesz a kontaktom. – mondta Matthew. – Tegyenek le a földet ért kabin közelében, a többi az én dolgom…

Ahogy a Paragon halk zúgással felemelkedett és a magasban száznyolcvan fokos fordulatot téve elhúzott a rózsaszín égbolton kavargó felhők felé, Matthew körülnézett.

A lágy, vörös porral borított bolygófelszín kihalt volt. A Marsra emlékeztette, gravitációja azonban inkább a Földéhez hasonlított. Légköre belélegezhető volt, bár a kupolákon kívül a szálló por okozta szilikózisveszély miatt szűrőmaszkot kellett hordani. A távolban sötétkék vízfelszín csillant, fölötte kékes párafelhők lebegtek. A nyomkövető egyre élénkebb csipogását követve arrafelé vette az irányt. Léptei nyomán könnyű kis porfelhők szálltak fel, majd hullottak vissza lassan a talajra.

Egy kilométert se gyalogolt még az Elarától kapott sötétzöld exoszkeletonban, amikor megpillantotta az ezüstfehér fémtestet. Jól látta, hogy mellette egy vörös szkafanderes alak várakozik türelmesen. Nem volt rajta sisak, mintha egyáltalán nem tartott volna a finom vörös por okozta szilikózisveszélytől. Kedélyesen intett oda neki, mire az komótosan talpra kecmergett és nyugodt léptekkel elébe indult. Matthew gyakorlott pillantása azonnal felfedezte, hogy félig háta mögé rejtett jobbjában fegyvert tart.

• Ghost? – reccsent meg a férfi hangja Matthew sisakrádiójában.
• Igen. – felelte és felnyitotta az exoszkeleton sisakját. – Wolf?
• Én vagyok. – és tokjába csúsztatta a kis kézi sugárvetőt.

Kezet fogtak.

• Hát elkezdődött?
• El. – felelte a tőle megszokott tömörséggel Lex. – Az odúban mindenről beszámolok.

A távoli villámlások baljós fényénél együtt indultak a kolónia kupolaváros közelében lévő – odúnak nevezett titkos – rejtekhelyük felé. Ahogy biztonságos távolságra értek, Lex egy gombnyomással aktiválta a mentőkabinba rejtett robbanótöltetet, megsemmisítve ezzel megérkezésének egyetlen nyomát.

A kolónia az előző háborúban elpusztult bányásztelep helyén épült. Néhány ezer fős lakosságának egy része ma is ércbányászattal, más része kereskedelemmel és különböző szolgáltatásokkal foglalkozott. Egyetlen, többcélú űrkikötője közepes nagyságú teherforgalmat bonyolított le. Ez a gyéren lakott, isten háta mögötti hely tökéletes volt a rejtőzködésre, Lex ezért is választotta alkalmi búvóhelynek.

Az odút az új kupolán kívül, a romváros egykori kiszolgálóépületeinek egyikében alakította ki néhány évvel ezelőtt. Nagyjából akkor, amikor sikeresen beépült a Vorn Rezak által irányított Proxima Konglomerátumba. Akkor még senki se sejtette, hogy a sikeres üzletember hamarosan kapcsolatba kerül a Nagy Magellán-felhőből érkező egyik felderítővel, csupán az illegális fegyver és különleges erőforrások feketepiaci kereskedelmének megfigyelése és a csempészhálózat felszámolása volt a cél.

A rejtekhelynek otthont adó félig összedőlt épület közelében parkoló, poros ponyvával és hevenyészve rászórt törmelékkel leálcázott kis űrrepülőt Matthew már csak akkor vette észre, amikor csaknem beleütközött.

Lex egy alig észrevehető bejárathoz vezette, majd mindketten eltűntek a félhomályban. Valószerűtlenül modern zsilipkapun át jutottak be a puritán egyszerűséggel, ám mégis otthonosan berendezett rejtekhely belsejébe.

• Atombiztos. – jegyezte meg Lex tárgyilagosan.

Az odú biztonságában végre mindketten megszabadulhattak védőöltözéküktől és kényelmesebben érezhették magukat. A falak melletti ládákban és polcokon a legmodernebb hírszerzési eszközök sorakoztak. Matthew csak ámult, hiszen ezek legtöbbjéhez még a Központ saját ügynökei is csak nehezen férhettek hozzá.

• Látom megszaladt, mióta magánzó lettél. – jegyezte meg Matthew az arzenált vizsgálgatva.
• A megbízóm ugyanaz, de mivel már én szabom meg az árakat, valóban sokat javult az életszínvonalam. A prémium szolgáltatás árát pedig jól meg lehet kérni, bár ami ezt a spéci exoszkeletont illeti, neked se mehet rosszul…
• Ezt ajándékba kaptam…
• Wow! – csillant fel Lex szeme. – Hol osztogatnak ilyen jó kis ajándékokat? Én is beállnék érte a sorba.
• Az ilyesmit ki kell érdemelni barátom. Csak a legjobbakat illeti meg… Viszont a legjobbak is megéheznek néha. Van valami ennivalód?
• A hűtőben találsz, szolgáld ki magad!

Matthewt nem kellett biztatni. Otthonosan maga elé vett egy tálcát és megrakta étellel, aztán kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál és falatozni kezdett.

• Szóval mire is készül Vorn Rezak? – kérdezte teli szájjal.
• Azt pontosan még nem lehet tudni, de eddig úgy néz ki, hogy elsőként került kapcsolatba egy a Nagy Magellán-felhőből érkező idegen civilizációval.
• Na és? Nem ünnepelni kéne ezért inkább?
• Maga a tény valóban egyedülálló a Tejútrendszer eddigi történelmében, és ha Rezak ezt a galaxis népeinek békéje érdekében teszi, nem is lett volna semmi gond.
• De ehelyett gondolom, a saját érdekeinek szolgálatába állította a kapcsolatfelvételt. – falatozott tovább kedélyesen Matthew.
• Pontosan! Sajnos a te halképű barátod által készített leleplező felvétel és az én nyomozási eredményeim is ezt bizonyítják. Vorn Rezak összejátszik az idegenekkel és az emberiség vesztére tör.

Matthew elgondolkodva nézett maga elé. Nem kételkedett Lex szavainak valóságtartalmában, ám egy kérdés szöget ütött a fejébe.

• A Tejútrendszer Orion-spirálkarjában jelenleg több mint húsz – nem emberi – civilizációról van tudomásunk. Legtöbbjük messze magasan a mi fejlettségi szintünk fölött áll. Nem gondolod, hogy nagyképűség azt állítani, hogy Rezak és a szövetségesei pont a mi fajtánkat akarják elpusztítani? Nem az lenne a logikusabb, ha egy agresszor a legerősebb és legfejlettebb civilizációt iktatná ki, mielőtt inváziót indít a galaxis ellen?
• De. Az érvelésed logikus, ám értesüléseim szerint ezek nem nyílt támadásra készülnek, hanem csendes beszivárgásra. Erre kellünk nekik mi, emberek. – felelte Lex.
• Még mindig nem világos, hogy miért épp mi kellünk nekik.
• Biztosan tudni akarod, barátom?
• Ne csigázz már! Ki vele!
• Nos, a Mandarh-Kaiok – mert így nevezik magukat – elsősorban gazdatesteket keresnek maguknak, hogy szaporodni tudjanak. Igaz, ezzel a gazdatest képtelenné válik a szaporodásra és idővel a teljes populáció megsemmisül. Ez egy több millió éve létező félig organikus parazita faj, amely előbb a saját szülőbolygóján, és mostanra már az egész Nagy Magellán-felhőben felkutatta, kiirtotta, szó szerint felemésztette a számára genetikailag használható teljes gazdatest állományt. Ezután indultak el a hozzájuk legközelebbi galaxis felé, hogy új gazdatestek után nézzenek. Egy véletlen során botlottak bele Vorn Rezakba, és rögtön megérezték benne a potenciális szövetségest. Az az átkozott vénember olyan ígéretet csikart ki belőlük, amely őt tenné meg a galaxis egyeduralkodójának. Cserébe ezért felkutatta, megszerezte és kiszolgáltatta a Mandarh-Kaioknak az Orion szektor húsz legnagyobb civilizációjának faji géntérképét.
• Állj! – kért időt Matthew, hogy felfoghassa Lex szavainak értelmét.

A gondolatra hirtelen elment az étvágya és a már lenyelt falatok is inkább visszafelé tolakodtak volna a gyomrából.

• Ugye nem azt akarod mondani, hogy a húsz közül egyedül az emberi genom alkalmas számukra gazdatestnek? – kérdezte végül sápadtan. – Ha ez igaz…
• Hát, nem hiába tartanak téged a belső szektorok legjobb ügynökének. – tapsolt elismerően Lex.
• Mondd tovább!
• Nos, ez a szenny alak saját felemelkedéséért cserébe eladta a komplett emberi fajt, vagyis az általunk kolonizált bolygók koordinátáinak teljes listáját a Mandarh-Kaioknak. Együttműködése jeléül most épp egy kétszázötven főből álló csoportot visz el hozzájuk, hogy rajtuk megkezdhessék a kísérletezést. – folytatta Lex és megremegett a keze. – A Dominator nemcsak a Proxima Konglomerátum legmodernebb csillagközi luxushajója, hanem mostantól annak a kétszáztizenöt utasnak és harmincegynéhány fős személyzetnek – köztük nőknek és gyermekeknek – a koporsója is.
• Ezt nem hagyhatjuk annyiban! – ugrott fel Matthew, mert nem bírta tovább türtőztetni magát. – Meg kell akadályoznunk, hogy ezt megtegyék!
• Már dolgozunk rajta barátom! – nyugtatta Lex. – Az első bizonyítékok feltárása után a Galaktikus Terrorelhárítási és Titkosszolgálati Központ kiemelten veszélyes fenyegetésként kezeli a dolgot és minden erejével azon van, hogy lecsapjon, mielőtt még azok a szerencsétlenek ott a Dominátor fedélzetén mind egy szálig részesei lennének a nagy egyesülésnek. Én a saját szememmel láttam az elsőt… – egy pillanatra elhallgatott, ahogy a megrázó emlék felvillant előtte. – Nem volt felemelő az élmény, elhiheted…
• Miért? Mi történt? – kérdezte első felindulását legyűrve, most már kíváncsian Matthew.
• Rögtön az első találkozásnál történt. Vorn Rezak fiatal és csinos titkárnője volt az együttműködési szándék első bizonyítéka a Mandarh-Kaiok számára. – Lex ismét elhallgatott, ahogy próbálta felidézni magában a döbbenetes pillanatot. – Olyan gyorsan történt minden, hogy annak a szerencsétlen nőnek még sikítani se volt ideje. A parazita lárva láthatatlanul abban a pohárban volt, amellyel a sikeres megállapodásra koccintottak és a nő gyanútlanul lenyelte. Aztán alig tíz másodperccel utána elkezdődött a metamorfózis…
• Mint egy múlt századbeli űrhorrorfilm. – szúrta közbe Matthew undorodó arckifejezéssel.
• Pontosan! Csakhogy ez élő egyenes adásban történt a szemem előtt! A nő vonaglott a testében izzó kíntól, miközben üvöltött fájdalmában. Az a jó kis formás alakja egy pillanat alatt valami amorf zselévé vált, az arcában csak a két emberi szeme maradt meg, a többi iszonyatosan eltorzult. Még néhány iszonytató csontreccsenés és gurgulázó hörgés és ott állt előttünk az első humán-Mandarh-Kai hibrid! Mintha kifordították volna azt a nyomorult nőt! – emlékezett vissza elszíntelenedő hanggal Lex. – Belül valami véres zselé rezgett, kívül meg olyan csontpáncélt növesztett, mint egy horrorisztikus exoszkeleton. De a szemei ugyanazok a gyönyörű nagy barna őzikeszemek voltak, mint eredetileg. Csakhogy most az iszonyat és a téboly csillogott bennük. Hidd el, az eszméleténél volt és pontosan tudta, mi történt vele!
• Miből gondolod, hogy magánál volt? – kérdezte elborzadva Matthew.
• Abból, hogy miután végignézett magán, velőtrázó hangon felsikoltott, szélsebesen odaugrott a legközelebbi biztonsági emberhez, kitépte a kezéből a sugárvetőt és még mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, szétlőtte a saját fejét. Elképesztően gyors és erős volt! Nem emberi… Még most is a fülemben visszhangzik ahogy a belső nedvei szétloccsantak a padlón. És az egészben a legszörnyűbb az volt, hogy Rezak az egész jelenetet szenvtelen arccal, rezzenéstelen tekintettel nézte végig. Tuti, hogy nem normális a fazon! Egy aberrált állat!
• Basszus! – nyögött fel Matthew. – És ez az őrült most kétszázötven ilyen hibridet akar létrehozni feláldozva azokat az embereket?
• Igen.
• És mi eközben itt ülünk a biztonságos fészkedben…
• Odú. – javította ki Lex.
• …az odúdban és hagyjuk, hogy ezt megtegye? – kiáltotta minden egyes szavát egyre nagyobb hangerővel kiejtve Matthew.
• Igen. – felelte Lex csendesen. – Ne felejtsd el, hogy a mi feladatunk csak a hírszerzés és az információk eljuttatása volt! A többi a GTTK és a Védelmi Bizottság problémája! Ha minden jól megy, a Dominátor fedélzetén elrejtett nyomkövetőmnek köszönhetően a flotta hamarosan elkapja a nyomorultat és remélhetőleg az áldozatok is megmenekülnek…

• S.E.S. 10! Itt a Sigma-10 mentőhajó! – hívta Lyra az állomást. – Leszállási engedélyt kérek a négyes platformra!

A fedélzeti hangszóróból Zeck kellemes bariton hangja válaszolt.

• Üdv itthon Sigma-10! Itt S.E.S. 10, Victor vagyok. A terep tiszta, a négyes frissen takarítva. A leszállási engedélyt megadom!
• Vettem Victor! Landolunk! – nyugtázta Lyra.

Jarred megkezdte a leszállási manővert és épp a célkör közepére tette le a Paragont.

• Amíg úton voltatok, két üzenet érkezett Rourke parancsnok számára. – folytatta Victor. – Lehet, hogy fontos és szerintem a kettő összefügg. És mindegyik csaknem két napos késéssel érkezett, vélhetően egy automata mélyűri átjátszóállomás meghibásodása miatt.
• Itt Grizzly! – kapcsolt adásra Marcus. – Hallgatom az üzeneteket Sherif!
• Az első a Kepler-22b óceánbolygóról érkezett negyed órával ezelőtt. Egy bizonyos Holao nevű azúrion férfi küldte. Visszajátszom az automata rögzítést: Rourke ezredes! Lokahi bajban van! Dr. Mestra Verrin emberei elvitték! Kérte, hogy önt értesítsem! Kérem, segítsen!

Marcus összevont szemöldökkel hallgatott egy sort.

• Vettem, értettem! Mi a másik üzenet?
• Ez a Vessel Aegis kutatóhajóról jött néhány perccel az első után. Szintén rögzített üzenet: Marcus Rourke ezredesnek! A kis pártfogoltja, Lokahi kisasszony a foglyom! Ha látni akarja, legyen központi csillagidő szerint 2-1-2-4-0-9-0-5-0-8-0-0-kor az Aetheriuson az Arcana Aegis Vault Értékházban! Fegyvereseket ne hozzon, mert az a kis hölgy életébe kerül! Dr. Mestra Verrin

A két egymásutáni váratlan üzenet láthatóan felkavarta Marcust. Keze ökölbe szorult és a központi kijelzőre nézett. Az üzenetben megjelölt időpont már rég elmúlt. Tudta, hogy ha életben akarja találni Lokahit, nem vesztegetheti az időt.

• Victor! Anne kiszáll, küldj érte autót! Mi azonnal indulunk tovább. És nézz utána annak a mélyűri átjátszóállomásnak! Fontos, hogy az üzenetek időben megérkezzenek! – adta ki az utasításokat gondterhelt arccal.
• Vettem Grizzly! – igazolta vissza a férfi. – Küldjek erősítést a hajóra?
• Nem! Csak mi hatan megyünk! És itt van velünk A.R.M.O.R.! Viper! Ha a lány beszállt az autóba, emeld fel a gépet, azonnal indulunk tovább!
• Vettem főnök! – intett Jarred, aztán jobb mutatóujjával megbökte a válla fölött lebegő navigációs gömbroid hasát. – D.A.N.A.! Kérem az Aetherius bolygón az Arcana Aegis Vault Értékház koordinátáit! Számítsd ki a leggyorsabb útvonalat!

Amíg a droid dolgozott, Marcus a fedélzeti kamerán figyelte, ahogy Anne felteszi a sisakját, aztán a leereszkedő rámpán át elhagyja a hajót. A zsilipkapu felől már úton volt érte az autó.

• Figyelem! Felszállás! Irány az Aetherius! – adta ki a parancsot Marcus és Selina egy pillanatra mintha aggodalmat látott volna átsuhanni az arcán.

Anne a platformon állva elbűvölten nézett a távozó gép után.

AETHERIUS

ARCANA AEGIS VAULT ÉRTÉKHÁZ

8.

A Vessel Aegis ezúttal nem viselte a kutatóhajó megszokott békés álcáját. Most valódi fenyegető csatahajóként közelítette meg az Aetheriust. E békés világ megtámadásával megsértett egy csomó alapvető diplomáciai előírást és galaktikus biztonsági törvényt, de Dr. Verrin nem törődött vele. Elméje elhomályosodott, már képtelen volt reálisan gondolkodni. Csupán egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megszerezni a kvantumizotóp kutatási dokumentációját és elnyerni ezáltal a főpapnő kegyes segítségét. A légiirányítás többszöri felszólítását megtagadva az agresszor engedély nélkül belépett a bolygó légkörébe.

Azonnal tucatnyi repülő vadász vette körül, és próbálták megállítani, ám mindhiába. Figyelmeztető lövéseikre a csatahajó ágyúi és rakétavetői adtak választ és a könnyű kis szerkezetek egymás után hamvadtak porrá. Ezzel a planetáris autonómiát biztosító és a naprendszerek közti békét őrző törvények durva semmibe vételén túl már az élet akaratlagos kioltásának többszörös bűncselekményét is megvalósította. A bolygó védelmi rendszere automatikus vészjelzéseket küldött szét a Tejútrendszer minden tájára, bár érezték, hogy mire a segítség megérkezik, számukra már késő lesz. Mozgósították a főváros körül állomásozó védelmi erőket, és szembe szálltak a támadókkal.

Amikor a Vessel Aegis elérte a kritikus magasságot, a megmaradt vadászgépek már visszavonulót fújtak. Most a Khiir'Xak-ok felszíni légvédelmi ütegei zúdítottak rá iszonyú zárótüzet, de az űrhajó erős elhárító pajzsai visszaverték a lövedékeket és a csatahajó rendíthetetlenül ereszkedett tovább a főváros irányába. Nem vesződtek azzal, hogy az űrkikötőben szálljanak le és onnét vágjanak át a városon.

A hajó egyenesen az Arcana értékház fölé lebegett és az előtte lévő téren kezdte meg a landolási manővert. Dr. Verrin a Paragont kutatta a tekintetével, de nem látta a közelben. Bosszús arcot vágott és cselre gyanakodva kiadta a leszállási parancsot. Ő maga a pontosság mintaképe volt és ezt másoktól is elvárta. Lehet, hogy többet gondolt az ezredesről, mint amennyi valójában volt?

A városlakók jókedvű utcai forgataga az iménti égi csata során rémülten dermedt mozdulatlanná, most azonban kitört a pánik és a színes tömeg sikoltozva próbálta elhagyni a teret és a környező utcákat. Egymást tolva, lökdösve igyekeztek minél távolabb kerülni a föléjük sikló és ereszkedésbe kezdő hatalmas űrhajó útjából. Amelyik szárnyra kapott, annak volt esélye megmenekülni, a többiek azonban a kivezető utcákban beleütköztek a helyszínre érkező páncélozott harcjárművekbe és állig felfegyverzett katonákba. A tömeg lassú kifelé áramlása tehetetlenül megtorpant. Szárnyaikat széttárni alig vagy egyáltalán nem volt hely. A pánikhangulatban egymást taposták, préselték halálra.

A fejük felett ekkor indultak be a fékező hajtóművek fúvókái és fülsiketítő dübörgéssel több ezer fokos plazmasugarakat lövelltek a felszín felé. Néhány pillanat alatt több száz ártatlan Khiir'Xak halt iszonyú tűzhalált odalenn. A leszállótalpak elszenesedett, összeolvadt holttestekre tapostak, a teret övező házak kártyavárként dőltek romba. Iszonyú volt a mészárlás és a pusztítás.

Az űrhajó rámpája ekkor lenyílt és sugárfegyverekkel felszerelt acélkék páncéllal burkolt harci droidok egységei masíroztak le rajta. Percek alatt gyilkos tűzharc alakult ki köztük és a romokon átmászó és átröppenő Khiir'Xak erők között. A droidok azonban kegyetlenek és nagyon precíz lövészek voltak. Hamar lemészárolták a védelmet, aztán a groteszk pózokban heverő rovarszabású holttesteken átgázolva megindultak az értékház felé. Mögöttük Dr. Verrin Kelarith harcosokból álló magánhadseregének egy százada nyomult előre. Lőttek mindenre, ami még mozgott. Néhány Kelarith katona közre fogva vezette a megkötözött Lokahit. A főmérnök tekintete még mindig Marcus Rourke-ot kereste és egyre dühösebb lett, amiért sehol sem látta.

Az értékház közelében már nem ütköztek újabb ellenállásba. A környék, majd az egész főváros percek alatt elnéptelenedett. Valahol a mélyben azonban egyre erősödő zümmögés kezdődött, mely lassanként hangos zúgássá erősödött. A droidok nem érzékeltek közvetlen veszélyt, így nem törődtek a megzavart darázsfészekhez hasonló vészjósló hangokkal.

Az értékház hatalmas, több száz éves kapuját egyszerűen berobbantották és a támadó csapatok, élükön Dr. Verrinnel, benyomultak a hatalmas előtérbe. Itt érte őket az első meglepetés. Az értékház első védelmi vonalának tudatot és a tiszta érzékelést befolyásoló hatását a Kelarithok azonnal megérezték. A kvantumpszionikus hullámok megzavarták a stabil négy dimenzióhoz szokott elméjüket. Zavartan megtorpantak és tanácstalanul várták vezetőik parancsait. Egyedül a kék páncélos harci droidok nyomultak előre rendületlenül és biztosították az elhagyatott előcsarnokot. A város mélyéről hallatszó zümmögő zúgás egyre erősödött, mintha dühös darázsraj közeledett volna.

A csarnok elmosódó, távolinak tetsző falai közötti tágas tér közepén egyetlen magányos, törékeny alak állt velük szemben. Dr. Verrin és – csapatainak vezetője – Dreval szédüléssel és hányingerrel küszködve lépett oda hozzá.

• Kissé szokatlan az érkezésük módja. – jelentette ki sztoikus nyugalommal és tökéletes Kelarith nyelvhasználattal a rovarszabású. – Az Arcana Értékház ettől függetlenül a rendelkezésükre áll. Mit óhajtanak?
• Nem olyan régen itt járt ez az azúrion és egy ember. – válaszolt minden udvariassági formulát nélkülözve Dr. Verrin és a válla fölött Lokahira mutatott. – Elhelyeztek egy lopott adathordozót, amely egy fontos kutatás dokumentációit tartalmazza. Mivel a kutatást én finanszíroztam, azok az információk engem illetnek.
• Értem. – bólintott a Khiir'Xak rovarfeje, és széttárta két felső végtagját, ahogyan a tanácstalan emberek a karjukat. – Emlékszem a fiatal azúrionra és az emberre is. Természetesen hiszek önnek és sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe került. A nálunk elhelyezett dolgokhoz azonban a biometrikus adatokkal csak az férhet hozzá, aki ránk bízta azokat. Amennyiben mindkét személy jelen lenne és igazolná a kilétét, néhány perc alatt átadhatnám az őrzött dolgot. Az emberi egyed jelenlétének hiányában azonban nem fog menni. Sajnos én magam sem férek hozzá, mivel nincs mesterkódom, amivel kinyithatnám a dimenziószéfet. Azt sem tudom, melyik tároló az.
• Akkor megkeressük mi magunk és kinyitjuk azt a széfet! – csattant fel Dr. Verrin egy igazi technokrata minden magabiztosságával. – Dreval!

A Kelarith férfi a Khiir'Xak mellé lépett és a fejéhez tartotta a sugárvetőjét.

• Mutassa, hol van a páncélterem! – utasította a rovarszabásút érzelemmentes hangon. – Gyerünk! És semmi trükk, megértette?
• Kérem, ahogy óhajtják! Kövessenek! – előre indult és a fegyveresek szorosan a nyomában maradva követték.

A föld mélyéről és a falakból jövő zúgás már olyan hangos és fenyegető volt, hogy a Kelarith harcosok láthatóan kezdtek tartani tőle. Sugárvetőiket lövésre készen tartva izgatottan forgatták fejüket jobbra-balra. A Khirr'Xak az egyik falon lebegő anyagtalannak tetsző ajtó nyílásához érintette ízelt felső végtagját, mire halványan derengő nyílás jelent meg a falon.

• Erre tessék! – mondta szárazon és belépett a nyíláson. – Ez az értékőrző terem bejárata.

Előbb néhány fegyveres és harci droid nyomult be, hogy biztosítsa a területet, majd Dr. Verrin, Dreval, a megkötözött Lokahi és mögöttük a harcosok.

Elképedve bámultak körbe, mert nem erre a látványra számítottak. A határok nélküli, állandóan mozgó, hullámozva változó falakkal körülvett csarnok közepén egyszerű, lapos sziklatömb állt. Közepén egy szabálytalan mélyedés, amelyről Dr. Verrinnek az volt a benyomása, hogy millió és millió lény tenyerének vagy egyéb alkalmas végtagjának érintése koptatta ki.

• Ez meg mi az ördög? – bámulta tanácstalanul, mert teljesen más technikához volt szokva és nem egy darab kőre számított, hanem egy hiperérzékeny kontrollfelületre, egy test és retina szkennerre vagy valami ilyesmire.
• Ügyfeleink a hagyományaink szerint ide kíséret nélkül, csak egyedül léphetnek be. – tájékoztatta őket a Khirr'Xak. – A biometrikus azonosítójegyeik megadásával nyithatnak meg egy üres széfet, amelyben aztán elhelyezhetik a megőrzendő értékeiket. Ugyanezzel a módszerrel juthatnak hozzá, ha később el szeretnék vinni. Amennyiben itt lenne mindkét személy, akiket említett, érintésükre azonnal megnyílna a kívánt széf. Ennek hiányában azonban – attól tartok – hiába fáradtak ide. Egyikük jelenlétében csupán lehívni tudjuk a széfet, de kinyitni nem lehetséges.
• Meglátjuk! – csikorgott a főmérnök hangja és oldaltáskájából lassú mozdulattal előhúzta a Lorith-tól kapott kommunikációs kristályt.

A mentális kapcsolat csak másodszori próbálkozásra jött létre Dr. Verrin és a főpapnő között.

• A széfnél vagyunk Tiszteletre Méltó Anya. – üzente a nő hangtalanul és izgatottan várta a választ.

Hosszú percek teltek el, mire Lorith szavai megérkeztek. Az üzenete rövid volt.

• Lokahi adataival hívjátok le a széfet, aztán helyezd a kristályt az érzékelő felületre! Meglátjuk, mennyire erős a biztonsági rendszerük, ellen tud-e állni Helix hatalmának!

Dr. Verrin engedelmeskedett. A Khirr'Xak némán figyelte, mit művel. Úgy érezte, felesleges tovább magyarázkodnia vagy figyelmeztetnie a támadókat. Sztoikus nyugalommal várta, hogy mi történik, bár tisztában volt a forgatókönyvvel...

Lokahi heves tiltakozása ellenére tenyerét a kő mélyedésébe nyomták és Dr. Verrin elégedetten látta, amint a valóság áttetsző függönye egy helyen megnyílik és a dimenziók között villódzó energiaörvények hullámain egy lebegő biztonsági kapszula jelenik meg.

Az őrök végre elengedték Lokahit, aki a karjaiba nyilalló fájdalomtól felkiáltva a földre rogyott. A Khirr'Xak négy ízelt lábán odalépkedett hozzá, mintha csak az állapotát akarná felmérni, de közben észrevétlenül odasúgta neki, hogy ha jelez, azonnal meneküljön a kijárat felé.

Az azúrion alig láthatóan intett igent a fejével, de továbbra is nyöszörögve a földön maradt. Most senki sem törődött vele, mindenki az előttük lebegő vibráló kapszulát bámulta. Még sohasem találkoztak ilyesmivel és a látvány teljesen lenyűgözte őket.

Dr. Verrin ekkor a sziklatömb mélyedésébe helyezte a kommunikációs kristályt, amely azonnal tündöklő fénybe borult és a nő biztos volt benne, hogy valahol az Univerzum mélyén a misztikus Helix munkához látott.

A háttérből áradó vészjósló zúgás mostanra annyira felerősödött, hogy a Kelarith katonák önkéntelenül is közelebb húzódtak egymáshoz. A főmérnök mintha meg se hallotta volna, figyelmét a lebegő biztonsági kapszulára fókuszálta, azt remélve, hogy egyszer csak megnyílik és az adathordozó majd az ölébe pottyan.

Hosszú percek teltek el feszült várakozással, de semmi sem történt. Aztán a következő pillanatban a kapszula váratlanul hangos csattanással a földre zuhant és Dr. Verrin felkiáltott ijedtében. Dreval azonnal odaugrott, lehajolt és megragadta a kapszulát, ám ekkor elszabadult a pokol.

Drevalba mintha villám csapott volna, éles hangon felsikoltott és mozdulatlanná dermedt. Ugyanebben a pillanatban a terem émelyítően hullámzó falainak illúziója apró cafatokra hasadozott és láthatóvá váltak a valódi, hatalmas kőtömbökből rakott masszív falak.

• Most! – kiáltott oda fojtott hangon Lokahinak a Khiir'Xak, mire a lány felpattant és a bejárat felé rohant.

A kőfalakon hasadékok nyíltak és sűrű felhőkben arasznyi vörös rovarok tízezrei spricceltek elő rajtuk. A rovaroknak borotvaéles rágó szájszerveik és tűhegyes mérgező fullánkjaik voltak. Dühös zümmögéssel vetették magukat a döbbenten álló Kelarith katonákra és a droidokra. A kézi sugárvetők mit sem értek ellenük.

Dr. Verrin hitetlenkedő szemmel meredt az arcának, nyakának csapódó darazsak tömegére. Egyszeriben minden hatalomról szőtt vágya és gyermekáldásról dédelgetett álma szertefoszlott. Keserű méreg ízét érezte a szájában és forró vérpatakok szaladtak le a testén, majd gyűltek tócsába a lábai körül.

Drevalt teljesen eltakarta egy ilyen tomboló vörös felhő és a férfi ordítva, szétmarcangolt arcát markolászva rogyott a földre. A Khiir'Xak Lokahit támogatva igyekezett a bejárat felé, mert tudta, hogy a feldühödött Vörös Acéldarazsak a lányt se kímélnék. Csak akkor nyugodott meg, amikor már kívül voltak és a széf ajtaja becsukódott mögöttük.

Lokahi szemei előtt vörös és fekete karikák táncoltak, és az ajtó túloldalán rogyott ismét a földre. Tüdeje szárazon sípolt, bőre több helyen kihasadt a napok óta tartó szárazföldi tartózkodástól. Érzékeny füleit befogva hevert a kemény padlón.

Odabentről még hosszú perceken át kihallatszott a csapdába esett Kelarithok elkeseredett ordítozása, velőtrázó sikoltozása és elfúló halálhörgése. A támadó rovarok a droidok vezetékeiben és hidraulikus tömlőiben is komoly károkat okoztak, hamarosan mozgásképtelenné téve így a teljes behatoló csapatot.

• Te jó ég! – kiáltott fel döbbenten elszörnyedve Thalia, aki a vizuális érzékelő műszerek képernyőin a magasból fürkészte a felszínen végbe vitt kegyetlen pusztítást. – Itt meg mi történt?
• Dr. Verrin eljött, hogy megszerezze az azúrionok titkát. – mondta halk, szomorú hangon Marcus. – Sajnos elkéstünk, de az egész galaxis érdekében őszintén remélem, hogy nem sikerült neki!
• Ez borzasztó! – sóhajtott fel elborzadva az érzékeny lelkű Selina. – Mi érhet többet rengeteg ártatlan életnél?
• A hatalom. – szólalt meg a mindig hallgatag Kenji.
• Tedd le a gépet a Kelarith hajó mellé Viper! – utasította pilótáját Marcus. – Vegyétek fel az exoszkeletonokhoz tartozó sisakokat és fogjatok kézifegyvereket! Vészhelyzeti kód lép érvénybe! Remélem, még időben érkezünk, hogy segítsünk Lokahinak, vagy megakadályozzuk Mestra Verrin őrült tervét!

A Paragon puhán landolt a Vessel Aegis hatalmas fémteste mellett. A hat fős kis csapat a felszíni harci protokoll szerint Kenji vezetésével óvatosan közelítette meg az értékház bejáratát. Marcus ezúttal az alakzat közepén, védett pozícióban haladt. Pulzusa egyre gyorsabban vert, ahogy közeledtek. Egyedül ő tudta, mekkora veszélyt jelentene a Tejútrendszer lakott világaira, ha a kvantumizotóp kutatási dokumentációját tartalmazó adathordozó illetéktelen kezekbe kerülne.

Szorosan zárt alakzatban, egymást minden irányból fedezve haladtak előre a téren heverő holttestek tömegén át és léptek be végül a szétrobbantott kapu sötéten tátongó üregébe. Odabenn sűrű por és füst terjengett. A halotti néma csend volt az, ami most minden másnál félelmetesebben fogadta őket.

A félhomályban árnyalakok közeledtek és Jarred ujja megfeszült a könnyű sugárpisztoly kioldó billentyűjén.

• Ne lőjetek! – szólt a zárt láncú rádióba Marcus és a kezek ellazultak a fegyverek markolatán.

Néhány pillanat múlva Lokahi karcsú alakja és az őt támogató Khiir'Xak bontakozott ki a homályból.

• Hála minden istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Marcus és karjaiba kapta az elaléló azúriont. – Mi történt itt?

A többiek azonnal körülvették őket és megindultak kifelé.

• Láthatjátok! – mutatott körbe a rovarszabású. – A Kelarithok brutális erőszakkal meg akarták szerezni, amit nemrég elhelyeztetek nálunk. Csakhogy rajta vesztettek, mert alábecsülték a védelmi rendszerünket. Az elpusztult Khiir'Xak-ok helyébe hamarosan újak lépnek majd, az épületeket pedig újjáépítjük, mint már annyiszor az évezredek során. Ti pedig elvihetitek a hírt, miszerint az Arcana Aegis Vault Értékház még mindig a legbiztonságosabb megőrzőhely a galaxisban!

A TEJÚTRENDSZER PERSEUS SPIRÁLKARJÁNAK PEREMVIDÉKE

9.

A Dominátor éles villanás kíséretében lépett ki a valóság szövetén nyíló energiakapuból a Tejútrendszer Perseus spirálkarjának legtávolabb eső peremvidékén. Vele szemben ott várakozott a magelláni inváziós flotta gigantikus anyahajója.

A luxushajó fedélzeti hangszóróiból kellemes női hang tájékoztatta az utasokat, hogy megérkeztek a célállomáshoz. Azt is bemondta, hogy hamarosan ők lesznek az első földi emberek, akik személyesen léphetnek kapcsolatba egy teljesen idegen világ képviselőivel. Arra is felhívta a figyelmüket, hogy kerüljenek minden agresszív megnyilvánulást és bátran fogadják el a nekik hagyománytiszteletből és vendégszeretetből átadott ajándékokat. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor a felnyíló panoráma ablakokon át végre megpillanthatták a lélegzetelállító magelláni űrhajót.

Az idegen hajó nem hasonlított egyetlen ismert űrjárműre sem. Megjelenése fizikailag nem is látszott teljesen valóságosnak, mintha részben egy másik dimenzióba nyúlt volna át. Valószerűtlenül áttetsző oldalán ekkor egy izzó vörösen kivilágított nyílás tárult fel lassan, hogy irdatlan inkubátorként magába fogadja a repülő koporsót kétszázötven mit sem sejtő utasával együtt.

Az antracitszürke űrhajó épp akkor tűnt el a nyílásban, amikor a GTTK és a Védelmi Bizottság által kirendelt űrflotta három cirkálója kilépett a hiperűrből. Ha csak egy perccel korábban érkeznek, talán még nem lett volna késő. Így azonban…

• Elkéstünk! – kiáltott fel döbbenten a kettes egység parancsnoka. – Meglógtak! Miféle ördögi masina ez?
• Magelláni szarevők hajója! Olyan ocsmány, hogy az már szép! De a nagyobb baj az, hogy elvitték a Dominátort minden utasával együtt! – hallatszott egy másik, hasonlóan zaklatott hang.
• Minden egységnek figyelem! – hallatszott a zárt rendszerű kommunikátorokból a különítményt vezető antaresi főtiszt – Rad tábornok – sürgető hangja. – A keresett űrhajó épp most dokkolt be az idegen űrjárműbe! Tűzparancsunk nincs, tehát nem lövünk. De ha a fedélzeten elhelyezett nyomkövető lehetővé teszi, követhetjük a hipertérbe. A megfigyelt jel szerinti koordinátákra ugrásra felkészülni!

Az idegen űrhajó most vörösen ragyogó áttetsző energiagömböt gerjesztett maga körül, majd ahogy a gömb szappanbuborékként szétpattant, az űrhajó váratlanul eltűnt a megfigyelők képernyőiről.

A belső kommunikációs rendszeren hosszú néma csend lett úrrá, melyet Rad tábornok halk, ám mindenkit megrázó szavai törtek meg.

• Tudomásom szerint mi leszünk az elsők, akik elhagyják a Tejútrendszert. A Nagy Magellán-felhőben még soha nem járt felderítő vagy kutató expedíció. Nem tudjuk, mi vár ránk odaát, de van felhatalmazásunk és az elfogató parancs érvényben van… Százados, jelentse a központnak, hogy folytatjuk az üldözést!
• Igen uram! – felelte az összekötő tiszt.
• A nyomkövető jel él és tisztán fogható, uram! – jelentette egy perc múlva a vezérhajó kommunikációs tisztje.
• Minden egységnek figyelem! – adta ki a parancsot színtelen hangon Rad tábornok. – Ugrásra felkészülni! Az istenek legyenek velünk! Három…kettő…egy…ugrás!

A csillogó burkolatú luxusűrhajó a magelláni anyahajó gyomrának mélyén pihent olyan nyugalomban, mint a gyermek az anyja méhében. Külseje látszólag teljesen érintetlen volt. Több mint kétszázötven ember szorongott izgatottan a központi rendezvényteremben, lassanként szembesülve utazásuk valódi céljával.

A zsilipeken át beözönlő két lábon járó amorf megjelenésű lények úgy mozogtak, mint a szellemek. Pontosabban az emberi szem számára úgy tűnt, mintha körvonalaik időnként elmosódnának, majd néhány pillanatra ismét élesebben kivehetők lennének. Már ez is hátborzongató volt és rémületet keltett a különleges élmény ígéretével útra csábított gazdag űrturisták számára, ám a legfélelmetesebb mégis az volt a számukra, hogy a jövevényeknek nem volt arcuk.

• Apu, ezek olyanok, mint a ködös erdőben suhanó szellemek! – fogalmazta meg találóan egy tíz év körüli fiúcska, akinek szülei egész úton a legmodernebb divat szerint készült méregdrága ruhákban és ékszerekkel páváskodtak.

A kifejlett Mandarh-Kai egyedek testmagassága valamivel meghaladta az emberekét, mégis könnyedén, légiesen siklottak közöttük, ahogy ajándékaikat osztogatták. A golflabdányi színes gyöngyök meleg ékszerként simultak az emberek tenyerébe és láthatóan nagyon otthonosan érezték ott magukat. Az emberek elbűvölve bámulták a kis gömböket és későn eszméltek rá, hogy ha akarnák, se tudnák már elengedni azokat.

Az első elborzadó sikolyok akkor harsantak fel, amikor a kedves kis ajándék könnyedén behatolt az első gazdatest tenyerének bőre alá és megkezdte gyors, ám fájdalmas útját a test szövetei között a koponya irányába, hogy leendő otthonába, az élő emberi agyba juthasson. A zsúfolásig megtelt és hermetikusan lezárt rendezvényteremből lehetetlen volt menekülni. A hely mostanra megtelt az iszonyat sikolyaival és a rettegés orrfacsaró bűze terjengett. A folyamatosan átalakuló emberek tömege leírhatatlan, horrorisztikus látványt nyújtott, melyet Vorn Rezak parancsnoki kabinjának biztonságából, a nagy fali kivetítő képernyőjén nézett végig. Feszesre plasztikázott arcán az elégedettségen kívül semmi más érzelem nem látszott.

A körülötte őrködő tíz fegyveres férfi dermedten állt és elborzadva szemlélte az eseményeket. Mindenre számítottak volna ettől a rókaképű vénembertől, de arra nem, hogy szívfájdalom nélkül képes ártatlan emberek százait áldozatul vetni egy idegen parazita fajnak. Nagyon remélték, hogy ők, mint a vénember személyi testőrei, nem fognak ugyanarra a sorsra jutni. Ebben a pillanatban jobban szerettek volna a lehető legtávolabb lenni ettől a pokoli helytől.

Vorn Rezak azt tervezte, hogy az előzetes megegyezés szerint miután a Mandarh-Kaiok elvégezték a megtermékenyítést és átadták a megbeszélt fizetséget, őt majd visszaviszik a Tejútrendszerbe, ahol újabb és újabb turistacsoportoknak szervezhet hasonló izgalmas utazásokat. Azonban arról nem tudott, hogy a Mandarh-Kaiok terve menet közben megváltozott. Ebben valószínűleg nagy szerepet játszott annak a három katonai cirkálónak a váratlan megjelenése, amelyek idáig követték őket. Úgy döntöttek, a Dominátort fogják csaliként használni a három cirkáló megszerzéséhez.

Ekkor váratlanul hangos döndülés, majd erőszakos dörömbölés hallatszott a parancsnoki szoba ajtaján…

KEPLER-452b

SYNTHA

10.

A három hatalmas csillaghajó hangtalanul lépett ki a hipertérből és a Syntha felé vette az útját. Hófehér, páncélozott burkolatuk hidegen csillant az űr sötét végtelenjében. A fémfelszíneken titokzatos, szinte láthatatlan jelzések futottak végig, melyek lassan pulzáltak. Fejlett navigációs rendszerük szuperérzékeny szenzorai az S.E.S. 10-es állomás helyét kutatták, miközben hangtalanul siklottak előre precízen kiszámított pályájukon. Módszeresen tapogatták le a bolygó felszínét, hogy ráleljenek célpontjukra.

A Syntha központi űrirányításának nagy hatósugarú radarjai már akkor érzékelték az érkezőket, amikor azok beléptek a Kepler-452 csillagrendszerébe. Láthatatlan csápok nyúltak ki irányukba és kíváncsian tapogatózva érdeklődtek kilétük felől.

• Adják meg az azonosító jelüket! – sugározta feléjük kódolt üzenetét az automata felismerő rendszer.

A központi űrirányítás igazoltatási felszólítására mindössze egyetlen rövid, kódolt válaszüzenettel reagáltak. Olyan jelsorozattal, amelyet a rendszer azonnal hitelesnek ismert el és szokatlanul gyorsan kapták meg a tovább haladási engedélyt. A védelmi rendszer további kérdések nélkül átengedte őket. Most már semmi sem akadályozhatta meg, hogy pályára álljanak a Syntha körül és elérjék az S.E.S. 10-es állomást. Az ott élők még nem is sejtették, hogy életük hamarosan örökre megváltozik…

Eközben az S.E.S. 10-es állomást rejtő gránithegy mélyén…

Sötét árnyak mozdultak lassan a biztonsági lámpák halvány fényében. Apró lábak és csendes, puha léptek közeledtek az első emelet kihalt folyosóin lopakodva a könyvtár felé. Világító zöldessárga szempár fürkészte éberen a környezetét, készen az azonnali reakcióra bármilyen váratlan helyzetben. Kis puha ujjak siklottak végig a folyosó falának meleg tapintású műanyag burkolatán, majd torpantak meg bizonytalanul tétovázva a könyvtár ajtajának nyitógombját érintve. Éles fülek hallgatództak kíváncsian az ajtóra tapadva.

Odabenn ezen a kora reggeli órán már javában folyt az oktatás. Pan, T.E.A.C.H.E.R. és M.I.R.A. gondosan előre megtervezett tanterv alapján vezették az interaktív tanórákat. Külön asztaloknál dolgoztak, hogy ne zavarják egymás munkáját. Anne önállóan foglalkozott az egyetemi informatikai kommunikációs oktatómodullal, neki nem kellett segítség vagy ha mégis, hát a könyvtárban minden szükséges információt megtalált. Haruto figyelmesen hallgatta T.E.A.C.H.E.R. fizikai előadását az irány- és tolóerővektorokról, amelyet az android háromdimenziós holografikus kivetítéssel szemléltetett. Példaként a Paragon fő és segédhajtóműveinek működését mutatta be. Bonyolult rendszer volt, de a fiú élvezettel figyelte az előadást. Zsigmond és M.I.R.A. hang nélküli mentális párbeszédet folytatott, melynek mai témája a földihez hasonló exobolygók sajátos körülményei között kialakult értelmes létformák változatossága volt. Virág a gimnáziumi történelemmel küzdött éppen. A XXI. századi Európa gazdasági és politikai átrendeződése volt a téma, de a lány képtelen volt koncentrálni és megérteni az összefüggéseket. Pan azonban nem adta fel, türelmesen magyarázott neki.

• Tudtad, hogy a dédapátok pontosan száz évvel ezelőtt aktív részese volt Európán belül a magyar politikai életnek?
• Nem. – felelte őszintén a lány. – Nem ismertem, nem is mesélt róla soha senki. Te ismerted?
• Nem, csak kíváncsiságból utána néztem a családotoknak az adattárban. De most nem ez a fontos.
• Nekem fontos! – jelentette ki Virág. – Mi volt az öreg? Valami politikus?

Pan elégedetten nyugtázta, hogy ezzel a kis csellel sikerült felkeltenie a lány érdeklődését a témával kapcsolatban és

• Nem, csupán egy felvilágosultan gondolkodó és tisztán látó egyszerű átlagember volt, aki több százezer hasonló elveket valló társával bátran ki mert állni az akkori elképesztően korrupt és végtelenül kapzsi politikai rezsimmel szemben és Budapest utcáin végig vonulva tüntetett az akkoriban elnyomott kisebbségek jogaiért. Abban az időben kezdett kiteljesedni az egész akkori földi társadalmat érintő gazdasági válság, amiből sok hatalom és pénzéhes politikus igyekezett minél nagyobb személyes hasznot húzni. A ti országotokban ez a közpénzek ezermilliárdjait eltulajdonító politikai bűnözés mindent felülmúló mértékben volt jelen. Dédapátok és honfitársainak százezrei ez ellen is tüntettek.
• És mit értek el? – kérdezte végre kíváncsian Virág.
• A következő évben demokratikus úton leváltották a korrupt, hatalmával visszaélő kormányt és következett a bűnözők felelőségre vonása, majd a teljes vagyonelkobzás és sokukat hosszú időre börtönbe zárták. Ezzel végre kezdetét vette egy új, demokratikus állam megszervezése.
• Ezt nem is tudtam! – csodálkozott a lány. – Mi történt aztán? Mi lett a dédapánkkal?
• Elmesélem, de előbb legyünk túl az eredeti történelem leckén! – terelte vissza ügyesen a beszélgetés témáját Pan, aki egészen jó pedagógusnak bizonyult. – Hiába kezdett jól alakulni Magyarország sorsa, a világban eközben lassan elviselhetetlenné váltak a mesterségesen gerjesztett gazdasági válság mindenre kiható következményei és az emberek szeme kinyílt, a társadalmatok felébredt…

M.I.R.A. hiperérzékeny szenzorai vették észre az ajtó túloldalán lapuló titokzatos megfigyelőt. Pontosabban kettőt. Veszélyt jelző beépített ösztönei azonnal működésbe hozták a biztonsági protokollt. Feltűnés nélkül figyelmeztette a körülötte lévőket, mire feszült csend ereszkedett közéjük. Izgatottan figyelték, amint az androidlány halkan az ajtóhoz osont és egy gombnyomással kinyitotta. Két meglepett szempár nézett fel rá ijedten, nem tudva eldönteni, hogy maradjanak vagy meneküljenek, aztán a rájuk pillantó kedves arc és a szeretetteljes hang egy pillanat alatt megnyugtatta őket.

• Szervusz Emily! – mosolygott az ajtóban álló világosbarna bőrű, göndör szőke hajú, kék szemű kislányra M.I.R.A. aztán a mellette álló zöld szemű robotmacskára siklott a tekintete. – Látom, elhoztad a barátodat is! Gyertek csak beljebb és mutatkozzatok be szépen!

Emily és a kis fehér robotmacska kíváncsi tekintetektől kísérve, magabiztosan lépett be a könyvtárba. A kislány az arcokat fürkészte, majd vékonyka hangjában, teljes komolysággal megszólalt.

• Jó napot! A nevem Emily Alaric. Ő itt a barátom, M.E.L.I.
• Multifunctional Emotional Learning Interface. – tette hozzá programozott kedves gyermekhangján a kis droid.
• Már vártunk benneteket, veletek lesz teljes a csapatunk itt a könyvtárban. – mondta M.I.R.A. és a többiekhez fordult. – Ez a bátor kislány még csak négy éves, de már nagyon önálló. Ő a mi kis óvodásunk, akivel sokat fogunk játszani, énekelni, rajzolni és tanulni.

Virág azonnal a szívébe zárta az apróságot és mellé guggolva így szólt hozzá.

• Az én nevem Bakonyi Virág, de hívj nyugodtan Virinek! Szeretnél mellém ülni?
• Igen Viri! – felelte széles mosollyal az arcán a kislány és boldog volt, mert érezte, hogy a nagyok befogadták maguk közé.

Ezzel szinte egyidőben bejövő hívás érkezett az állomás irányítóközpontjába, felriasztva a bóbiskoló Renatét. A Wolf-424 Ummótól érkező műszaki flotta három hatalmas csillaghajójának parancsnoka kért leszállási engedélyt. Jelezték, hogy elérték a Kepler-452b-t. Azért érkeztek, hogy megkezdjék a néhány hónappal ezelőtt tervbe vett ökoszisztémabarát megújuló energiaforrás technológiai rendszer megépítését. Engedélyt és irányítást kértek a leszálláshoz, majd a szállítmány kipakolásához. Elara nagy örömmel fogadta a nagykövetet, aki személyesen vezette az érkező mérnöki gárdát. Felesége, lánya és a kis házikedvencük, Zeffli is vele tartott, hogy néhány napig az állomás lakóinak vendégszeretetét élvezzék.

VALAHOL A NAGY MAGELLÁN-FELHŐ PEREMÉN

11.

Vorn Rezak egészen eddig a pillanatig teljes biztonságban érezte magát tíz fős elit csapata védelmében, akik mozdulatlanul álltak körülötte. Otromba exoszkeletonjuk szervómotorjainak halk zümmögése vibrált a csöndben. A levegőben robbanás előtti csend feszültsége rezgett.

Összerezzent a váratlan, sürgető dörömbölésre, amely éles, csontig hatoló ütemekkel döngette a parancsnoki helyiség záróajtaját. A folyosóra néző kamera monitorán látta, hogy az ajtaja előtt rettenetes külsejű lények – a csapdába csalt utasokból a Mandarh-Kaiok parazitái által létrejött hibridek – tülekedtek. Azok a szerencsétlen utasok, akiket aljas módon csapdába csalt. Most visszatértek – de már nem voltak önmaguk. Csupán a szemük… azok a rettenetes fájdalommal és bosszúvággyal teli emberi tekintetek!

A félelem jeges marka szorította össze Rezak szívét, mivel az egyre duzzadó tömeg egyáltalán nem tűnt békésnek. Csak ekkor jutott el a tudatáig, hogy csapdába esett. A Mandarh-Kaiok ellene fordították a hibrideket! A parancsnoki kabinból nem volt kiút! A védelmezőnek hitt falak köré most egyre szűkölő ketrec rajzolódott. Csupán tíz fős testőrségének hűségében bizakodhatott.

• Emberek! – kiáltott fel, megpróbálva elrejteni hangja remegését. – Maguk tízen azért vannak itt, hogy megvédjenek engem és az űrhajómat! Intézzék el azt a csürhét!

Az ormótlan katonai exoszkeletonba öltözött fegyveres csapat vezetője feléje fordult és tompán döngő lépteivel közvetlenül előtte állt meg.

• Mr. Rezak! Tudom, maga azt hitte, hogy pénzért a saját anyánkat is keresztre feszítjük, ha az parancsolja. Hm… talán… De arról a szörnyűségről, aminek az előbb szemtanúi voltunk, arról a szerződésünkben nem volt szó! Vagy lehet, hogy csak nem olvastam el az apróbetűs részt! Nekem mindenesetre úgy tűnik, hogy az a rengeteg gyanútlan ember nem önként vett részt ebben a horrorban! Maga aljas módon becsapta, kihasználta és szörnyekké változtatta őket! A nőket és a gyerekeket is! Maga egy mocskos, gátlástalan tömeggyilkos, aki minket is félrevezetett! Mi katonák vagyunk, akik annak idején éppen ennek az ellenkezőjére tettünk esküt! A civilek védelmére! Úgy döntöttünk, nem veszünk részt az aberrált üzelmeiben!
• Maguk már nem katonák, hanem zsoldosok, akiket én fizetek! Maguk az enyémek! Minden felszerelésük az enyém! Ez az űrhajó is az enyém! – mondta halkan, vészjósló tekintettel Rezak és szemei keskeny réssé szűkültek. Tekintete jéghidegen siklott végig a csapaton. – Nekem tartoznak teljes engedelmességgel! Azt teszik, amit parancsolok!
• A szerződést mostantól tekintse érvénytelennek Mr. Rezak! – mondta a férfi. – Ezért a munkáért nem tudna eleget fizetni. Mi most visszafoglaljuk az űrhajót és elmegyünk innen, maga meg tegyen, amit jónak lát! Ha még életben lesz, mikor hazaérünk, ne kerüljön a szemem elé! Végeztem!
• Idióta! – emelte fel kissé a hangját Rezak, a nyugalom maszkja lehullott és a hangja megkeményedett. – Nem jutnak el élve a vezérlőteremig! De ha mégis sikerülne, nem tudják irányítani a hajót, az én embereim pedig nem fognak engedelmeskedni maguknak!
• Ezt majd meglátjuk! Könnyen lehet, hogy a maga emberei mostanra már ugyanolyan zombik, mint ezek itt az ajtó előtt! – köpte a szavakat a férfi és hátat fordított a vénembernek. – Gyerünk fiúk! Átvágjuk magunkat a vezérlőteremig!
• Hallottad! Vége van, kicsi! – szólt hátra a válla fölött az egyik zsoldos megvetően.
• Ezt még nagyon megbánjátok gazemberek! – rikácsolta a tőle szokatlan stílusban Vorn Rezak, és hangjából érezhető volt a teljes összeomlás.

A zsoldosok már nem törődtek vele. Vezetőjük rövid, egyértelmű parancsait követve, fegyvereiket lövésre kész állapotban tartva foglaltak el harci pozíciót az ajtó körül. Tudták, hogy a túloldalon már nem emberek vannak, hanem maga a halálos fenyegetés.

Vorn Rezakban most tudatosult, hogy teljesen magára maradt az odakint sokasodó tömeggel szemben. Fogalma sem volt, hogy mit fognak tenni, ha szembe kerülnek vele, de semmi jóra nem számított. Úgy tűnt, hogy a terve, melyet a Mandarh-Kai küldött ígéreteire alapozott, kudarcba fulladt. Elárulták! Ugyanazt tették vele, amit ő azzal a kétszázötven gyanútlan emberrel.

Minden ízében remegett, tehetetlenségében elkeseredetten próbált előbb kapcsolatba lépni a pilótáival, de azok már nem tudtak válaszolni a hívására. Eszelős félelmében azt kereste, hogy hol tudna elrejtőzni, mielőtt áruló zsoldosai kinyitják az ajtót, de erre sem volt lehetősége. Reszkető kutyaként bújt be terebélyes íróasztala alá, amely eddig a hatalmát volt hivatott demonstrálni, ebben a pillanatban azonban csak gyenge búvóhelyként szolgált a számára.

• Segítség! – nyöszörögte rettegve. – Segítség!

A következő pillanatban elszabadult a pokol!

A parancsnoki szoba ajtaja kinyílt és a tömeg azonnal berontott rajta. A zsoldosok azonban felkészülten várták őket. Fegyvereik tűzereje azonnal tucatnyi támadót söpört el, cafatokra szaggatva a testüket és nyálkás-véres masszával borítva be a falakat és a padlót. Sikolyok és halálhörgés töltötte be a folyosót.

Rezak két kezét a fülére szorítva próbálta kívül tartani az iszonyatot és képtelen volt visszatartani az ürülékét meg a vizeletét. A félig ember, félig Mandarh-Kai hibridek nem számítottak fegyveres ellenállásra, simán csak meg akarták lincselni azt, akiben megbíztak, akinek fizettek az utazásért és aki végül ezt a szörnyűséget művelte velük. A távolból érkező néma parancsuk egyszerű volt: fogjátok el Rezakot! Mivel nem katonák voltak, hanem civilek, akik fegyvert még életükben nem fogtak, társaik borzasztó halálát látva azonnal menekülni kezdtek. Hangjuk és mozgásuk már nem emlékeztetett emberekre.

A fegyveresek nem követték őket, hiszen nem a szerencsétlenek elpusztítása volt a cél, hanem a vezérlőterem elfoglalása. A hajó orra felé vették az irányt és nem lőttek a menekülő nyomorultakra, mert azok nem tanúsítottak támadó szándékot. A hajót elfoglaló, a kis ajándék lárvákat kiosztó Mandarh-Kaiok egyelőre nem mutatkoztak, pedig azoknak szívesen odapörköltek volna.

Vorn Rezak sokáig nem mozdult. Nem mert. Nem kiáltozott, csak remegett, míg a vér, a füst szaga és a saját mocskának undorító bűze elkezdte betölteni a szobát. Valahol, a zsigereiben, lassan felsejlett a felismerés: A Mandarh-Kaiok sosem ígértek neki barátságot vagy hűséget. Csak egy lehetőséget. És ő élt vele. Ahogyan most ők is azt tették.

Ahogy a kinti hangok elcsendesedtek, Rezak négykézláb állva óvatosan kinézett az asztal mögül. Iszonyodva pillantott a kijáratot eltorlaszoló amorf holttestekre. Úgy látta, mintha a metamorfózis eredményeként a csontjaik kerültek volna kívülre, lágy részeik pedig ennek a nem emberi csontváznak a belsejébe. Egyedül a halál rezzenéstelenségébe merevedett szemeik maradtak emberiek. Ezek a halott szemek mintha vádlón néztek volna vissza rá.

Összerázkódott és kióvakodott a folyosóra. Szemei rémülten cikáztak a halottak torz maradványai közt, amelyek a mesterséges fényben groteszk szobrokként hevertek végső figyelmeztetésként bárkinek, aki megpróbálna rájönni, mi zajlott le a Dominator fedélzetén.

Ekkorra már semmi nem maradt az önelégült, hatalmában biztos vállalatigazgatóból. Arca eltorzult a félelemtől, drága öltönye szakadt és mocskos volt. Már csak egyetlen cél lebegett a tudata peremén: túlélni!

A tíz fegyveres eközben lassan haladt előre és két alkalommal kerültek szembe egy titokzatos felsőbb parancs hatására rájuk támadó hibridekkel. A képzetlen, fegyvertelen csoportokon hamar átvágták magukat és végre elérték a központi rendezvénytermet, ahol fél órával azelőtt a szerencsétlen kimenetelű kapcsolatfelvétel megtörtént. A terem most üres volt. A méregdrága padlón a néhai utasok elejtett tárgyai és szétszaggatott ruhadarabjai közül egy elárvult rózsaszín plüssállatka bámult rájuk üveges szemekkel.

Sötétbe burkolódzó személyzeti folyosó nyílt a vezérlőterem felé. Az őrnagy intésére abba az irányba folytatták útjukat. Remélték, hogy a pilóták megmenekültek és el tudják vinni a hajót erről a szörnyű helyről. A csend és a mozdulatlanság azonban semmi jót nem ígért. Amint odaértek és látták a vezérlőterem nyitva tátongó ajtaját, már egyértelművé vált a számukra, hogy a távozásról szőtt tervük kudarcba fulladt.

• Mit tegyünk, őrnagy? – kérdezte az egyik zsoldos.
• Úgy tűnik, a pilóták is a vénember áldozataivá váltak. Nézzük meg, mennyire bonyolult a hajó vezérlése! Legjobb lenne megtalálni a robotpilótát, az talán haza tudna vinni bennünket. Látott már valaki ilyen vezérlőtermet közelről?

Fiatal, szakállas férfi emelte fel a kezét.

• A leszerelésem után egy ideig menetrendszerinti csillagközi járat pilótája voltam. Megnézhetem, uram?
• Basszus, egy buszsofőr! – röhögött fel gúnyosan nagydarab kopasz, tetovált arcú társa.
• Kuss legyen Szása! – kiáltott rá az őrnagy. – Te fogod őrizni a folyosót! Indíts!

A behemót duzzogva dübörgött ki a vezérlőből és csak odakinn eresztett el egy velős szitoközönt.

• Gyerünk Mózes! – intett az őrnagy a szakállas felé. – Keresd meg a robotpilótát!

A fiatal férfi azonnal munkához látott. A Dominator irányítópultja nem volt bonyolult. Rendszere hasonlított a modern teherűrhajókéra, csak sokkal formatervezettebb volt azoknál. A két hajtómű, a navigációs vezérlés és ezek alrendszerei külön-külön, ám praktikusan elrendezett modulokban helyezkedtek el. Aki tudta, mit keressen, hamar rátalálhatott.

A folyosóról ekkor harsant fel a nagydarab Szása ordítása.

• Itt vannak ezek a mocskok! – és hallották, ahogy lőni kezd rájuk.
• Jurij! Izsák! Salamon! – intett az őrnagy három közelben álló emberének. – Mire vártok? Segítsetek neki!

A zsoldosok harcra készen ugrottak az ajtóhoz. A folyosó túlsó végén tucatnyi Mandarh-Kai tűnt fel és ők azonnal tüzelni kezdtek rájuk. Egyoldalú lövöldözés volt, ugyanis a támadók nem használtak lőfegyvert. A Mandarh-Kaiok amorf, sápadt és áttetsző teste egy pillanatra összemosódott a stroboszkópszerűen villogó vészfénnyel, majd lendületből az emberi lényekre rontottak.

Valószerűtlen gyorsasággal mozogtak, vagyis inkább suhantak félre cikk-cakkban az energiasugarak és plazmalövedékek útjából. Így sikerült annyira megközelíteniük a védőket, hogy közelharcba bocsátkozhassanak velük.

- Fegyvercsere! Közelharc! – ordította az óriás termetű Szása miközben előrántotta a széles pengéjű rohamkését.

Az első összecsapás brutális volt. A négy férfi két évtizedes katonai múlttal rendelkezett és félelmetes ügyességgel bántak a puskatussal és a késsel. A Mandarh-Kaiok azonban ugyancsak gyakorlott harcosok voltak és mintha ösztönösen tudták volna, hogyan kell beszúrniuk az exoszkeletonok sebezhető részein. Emberfeletti gyorsasággal csaptak le. Egyikük halálosan precíz mozdulattal hasította végig Izsák páncélját a nyaknál. A csontpenge sikoltva szántotta fel az ötvözetet és a húsába metszett. Vérpermet és fémforgács fröccsent a levegőbe, a férfi teste rángva csapódott a falnak, majd összeroskadt, miközben a sisakja alól vörös patak csorgott a fényes padlóra.

Szásának sikerült megragadnia ellenfelét és rohamkésével mélyen a lény oldalába döfött. Érzett is egy pillanatnyi ellenállást, majd nyálkás, forró folyadék spriccelt a páncéljára. A Mandarh-Kai visított, de nem esett össze. Fordult és a hátracsapott csontpenge levágta a férfi exoszkeletont viselő bal karját a könyökhajlatánál. A fém csattanva zuhant a padlóra, a hús és vér pedig sistergett, ahogy a nanobevonat sikertelenül próbálta lezárni a sebet. Szása fültépő hangon üvöltött, aztán a száján át az agyába fúródó csontpenge elnémította.

A folyosón pokoli zűrzavar kerekedett: a katonák rohamkései undorító hanggal vágtak bele a kocsonyás testekbe, néha rést ütöttek rajta, de minden sikeres szúrás után azonnal érkezett a halálos válaszcsapás. Salamon sisakján keresztbe szántott a penge, a plexi és a koponya egyszerre hasadt ketté, a test lassított mozdulattal rogyott térdre, majd hanyatt vágódott, fejéből vér és szürke agyvelő szivárgott a hajó drága szőnyegpadlójára.

Az egyik Mandarh-Kai a falról elrugaszkodva a plafonra tapadt, majd onnan vetette magát a magára maradt Jurijra. A lény pengekarja a gerincét találta el és a férfi ordítása hörgésbe fúlt, teste megrándult, miközben zárlatossá vált exoszkeletonja szikrákat vetett. A támadó félrelökte a hullát, és társaival együtt már a következő célpontját kereste.

• Megvan a robotpilóta, uram! – jelentette Mózes lelkesen. – Működőképes!
• Be tudod programozni, hogy hazavigyen bennünket?
• Ha be tudok lépni a rendszerbe, akkor igen, de ahhoz ismernem kellene a pilóta jelszavát vagy kéne hozzá egy azonosító kártya… Várjunk csak!
• Mi az?
• A kártyát nem távolították el a bejelentkező panelből, ezért a rendszer úgy érzékeli, mintha még mindig a pilóta vezetné a gépet!
• Akkor hát, tedd a dolgod fiú! – vigyorodott el az őrnagy. – De gyorsan!
• Hová menjünk uram?

Az ajtó előtti folyosószakasz vészjósló csendbe burkolózott. Az őrnagy tudta, hogy négy embere gyászos véget ért odakinn.

A Mandarh-Kaiok fölényesen, de hangtalanul álltak a húsz-harminc méter hosszú folyosón, melyet immár fémcsontvázak, szétszakadt exoszkeletonok és kiontott emberi belsőségek borítottak. A vörös vészfényben csontpengék csillogtak, ahogy a túlélőket keresve továbbindultak a vezérlőterem felé.

• A Proxima-b-re! – felelte az őrnagy rövid gondolkodás után. – Saul! Éliás! Aljosa! Pjotr! Mire vártok! Akcióba!

A négy férfi azonnal engedelmeskedett, a derékban csaknem teljesen kettévágott Jurij darabjait kikerülve szálltak harcba a Mandarh-Kaiokkal. A támadók már csak néhány lépésnyire voltak az ajtótól és úgy tűnt, nem sikerül feltartóztatni őket. Árnyékként suhantak előre és széles pengéjű csontkardként módosult felső végtagjaikkal fenyegették a hősiesen küzdő férfiakat. Azok négyen – elesett társaikhoz hasonlóan – elit kiképzésben részesült veterán katonák voltak, mindannyian erejük teljében, ám hamarosan be kellett látniuk, hogy ilyen harcmodor ellen nem tudnak sokáig ellenállni. Igyekeztek maximálisan kihasználni otromba exoszkeletonjaik védelmét, de úgy látszott, már így sem tudják megállítani a több hullámban érkező rohamot. A szebb időket látott folyosó percek alatt mészárszékké változott. A négy férfi zihálva, vérben csúszkálva próbálta megtartani a pozícióját. Lihegve, vérrel és nyálkával borítva, váll a vállnak vetve harcoltak, exoszkeletonjaik karcolásokkal, horpadásokkal és repedésekkel borítva. A sisakjukon belül verejték csorgott, szemük vadul cikázott a villámsebesen közeledő árnyékok között. A Mandarh-Kaiok megpróbálták körbe zárni őket.

- Ne hátráljatok! – mordult fel Saul és rohamkését markolva vetette rá magát a legközelebbi lényre.

A széles katonai penge a válla és a nyaka között hatolt be a testébe. Egy pillanatra meg is akadt, de a Mandarh-Kai mintha meg se érezte volna. Hirtelen felrántotta karját, és csontpengéje alulról a férfi bordái közé csúszott. Az felordított fájdalmában, majd egyetlen erőteljes rúgással hátrataszította a támadóját – ám a belső szervei súlyosan sérültek odabenn. Térdre rogyott, vérrel köpte be sisakja belsejét.

Aljosa a falnak vetette magát, onnan rugaszkodott el, és egy vízszintes vágással hasított bele ellenfele oldalába. A kocsonyás test felnyílt és ragacsos fekete vér spriccelt ki belőle, beborítva a férfi karját és jobb oldalát. A Mandarh-Kai azonban nem hátrált: két pengekarját ollóként zárta össze és egyetlen gyors mozdulattal leválasztotta a férfi fejét sisakostul. A megcsonkított test még kettőt lépett, mielőtt eldőlt.

- Tűnjünk innen! – kiáltotta Éliás, de szavai már belevesztek az ordítások és fémes csattanások kakofóniájába. Az egyik lény nagy ugrással vetette rá magát, pengekarja mélyen a férfi vállába fúródott. A páncélba szorult csontpenge egyetlen kíméletlen csavarásával a teljes karját letépte. A férfi hörögve próbált hátrálni, de a Mandarh-Kai újra lecsapott rá. Ezúttal a mellkaspáncélon keresztül, egyenesen a szívébe szúrt.

Pjotr – az utolsó túlélő – minden ízében reszketett, két karját leengedve, teljesen megbénulva állt. Látva társai szétszaggatott testét, hátrálni kezdett a vértől csúszós padlón, keze remegett késének markolatán. A legnagyobb termetű Mandarh-Kai, mintha élvezte volna a játékot, lassan közeledett, pengekarjait lassan húzva a falon, szilánkokat csiszolva a luxuspanelből.

Pjotr bizonytalan mozdulattal próbált támadni. A penge a lény oldalába fúródott, de az csak előrehajolt, arcát a sisak plexijéhez érintve, mintha élvezné a félelem reszketését a férfi szemében.

Egy hirtelen rántással kitépte a rohamkést az oldalából és felordított kínjában. A következő pillanatban pengekarját alulról, a sisak csatlakozásán át a férfi torkába döfte. A test azonnal elernyedt, a vér felfutott a sisak belsejébe, és a vörös fényben szinte feketének tűnt.

Csend lett.

Csak a hajó rendszereinek mély, tompa zúgása hallatszott, és a Mandarh-Kaiok lassú léptei, ahogy elindultak tovább a folyosón új prédát keresve.

Mózes hátra sem pillantva, izgatottan folytatta a munkát. Megkerestette az asztronavigációs rendszerrel a pillanatnyi helyzetüket, aztán betáplálta a kívánt célkoordinátákat.

• Indíts már kölyök! – ordította az őrnagy, amikor látta, hogy utolsó négy embere képtelen feltartóztatni a Mandarh-Kaiok előre nyomulását. – Ma mind azt kapjuk, amit érdemlünk, a kurva életbe! Elit csapat, mi? Mihez képest…

Aztán ő maga is aktiválta sugárvetőjét és előbb félfedezékből tüzelt az odakinn egyre sokasodó támadókra, majd mikor látta, hogy szupermodern fegyvere teljesen hatástalan, kést rántott és eldöntötte, hogy minden harci tudását bevetve kitart az utolsó pillanatig...

Embereinek szétmarcangolt maradványait látva, kétségbeesetten vetette magát a legközelebbi lényre. Rohamkésével a torkát célozta és a penge átfúrta a hártyás bőrt. A lény fulladozva hörgött, a maradék erejével átszúrta az őrnagy páncélját és vele együtt a mellkasát. A két test összekapaszkodva rogyott a luxusfolyosó márványmintás padlójára, ahol az emberi vért és az idegen fekete nyálkáját lassan egymásba mosta a gravitáció.

Mózes eközben igyekezett kizárni tudatából a folyosóról beszűrődő harci zajokat és próbált csak a robotpilótára fókuszálni.

• Gyerünk már! Gyerünk már! – sürgette keservesen nyögve és meghűlt a vér az ereiben, amikor a háta mögött hirtelen elhallgatott a csata minden hangja.

Mozdulatlanná dermedve bámulta a kijelzőt, ahogy a robotpilóta a biztonságos útvonal kiszámításán dolgozott. Érezte, hogy nincs egyedül a vezérlőben és azt is pontosan tudta, hogy akik a háta mögött közelednek, azok nem a társai.

Testét és fejét hátrafeszítették, szájába erőszakkal valami meleg és nyálkás dolgot csúsztattak be, ami azonnal felsiklott az orrüregébe, majd onnan a koponyájába. Szemeit az undor és az iszonyat meresztette ki, aztán egész teste görcsbe rándult a rátörő égető fajdalomtól. Hallotta saját csontjainak ropogását, ahogy milliónyi szilánkra repedtek szét odabenn. Testében ugyanakkor állati erőt szült az átalakulás szétáradó kínja.

A robotpilóta végre jelezte, hogy elkészült a számításokkal. Ám Mózesnek már nem maradt ereje kiadni a start parancsot, mert rángatózó kezei a szeme láttára váltak anyagtalan-alaktalan masszává, melynek egykori bőrfelszínét pillanatok alatt kemény csontréteg borította be. Agyára hirtelen homály telepedett és képtelen volt megmozdulni. Csupán a szűnni nem akaró fájdalmat érezte, miközben tudata lassan részévé vált a Mandarh-Kaiok közös tudatának.

Ahogy lassan csillapodott a fájdalom, egy messziről érkező hangtalan parancs fészkelte magát ellenállhatatlanul az agyába.

• Keresd meg és hozd hozzám Vorn Rezakot! – felállt és a Mandarh-Kaiok immár békésen ácsorgó csapatán áthaladva a vénember keresésére indult.

Rezak a nemrég még vidám beszélgetésektől és gyermeki kacajoktól hangos, ám most kísértetiesen üres folyosókon bolyongva próbált eljutni a vezérlőterembe. Azt remélte, hogy a pilótái még urai a helyzetnek és képesek lesznek kimenekíteni őt ebből a pokolból.

És akkor meglátta őt!

A szemeiről ismerte fel, mert Mózes már nem volt ember. Ahogyan közeledett, mozgása megszűnt emberinek lenni – túl sima, túl hangtalan, túl idegen. Testének körvonalai távolról sem emlékeztettek a hajdani fiatal férfira, akit első látásra megkívánt. A csontos kültakaró alól valami idegen hullámzott elő – mintha az átformálódott hús maga is gondolkodna, alkalmazkodna, értelmet keresne a létezés ezen torz formájának.

Rezak iszonyodva hátrált, de térdei remegni kezdtek, és a padló, amely eddig szilárdan kitartott gátlástalan hatalomépítésének útján, most ridegnek és ellenségesen hullámzónak tűnt. Az eltorzult alak megállt előtte és rámeredt azokkal a sötéten izzó, vádló szemekkel.

- Mó… Mózes? – nyögte Rezak, próbálva emberként szólítani a már nem emberi lényt.

A válasz nem szóban érkezett. Az egykori zsoldos felemelte karját – vagyis azt, ami a kar helyén újraértelmeződött. Többágú csontkinövés formálódott ki belőle, amelynek végei szabadon futó idegpályákra emlékeztettek, mintha közvetlen kapcsolatot keresnének az elmével, nem a testtel.

Rezak felordított, és futni próbált, de lábai elakadtak egy hibrid megcsonkított maradványában. Arccal előre zuhant, a szája megtelt vérrel és fémes ízű testnedvekkel. Mielőtt újra feltápászkodhatott volna, hideg, csontos végtag záródott a bokája köré.

Mögötte a Mandarh-Kai hibridek egész csoportja araszolt elő a félhomályból, arcukon valami beteges áhítattal.

- A királyuk vagyok... vagy az áldozatuk? – lihegte Rezak, miközben a saját kérdésének abszurditásán is szinte nevetnie kellett volna. De már nem volt őszinte a nevetése. Csak a keserves felismerés. Ekkor a Mandarh-Kai-ok és a hibridek szinte egyszerre indultak Rezak felé, akinek elméjét már tépték-szaggatták az idegen jelenlét hullámai. Nem ölték meg. Még nem. Valami más várt rá.

A testét felemelték – nem erőszakkal, inkább áhítattal – és a hajó mélye felé vitték, ahol már várt rá egy különleges, színes gyöngy...

A Dominator új parancsnoka ezzel megérkezett. Vorn Rezak… végre uralkodóvá vált.

Igaz, nem abban a formában, ahogyan szerette volna, így az emberi faj kapzsi és hataloméhes elárulója elnyerte méltó büntetését…

KEPLER-452b

SYNTHA

12.

• Valami megváltozott. – jelentette ki Adam és összeszorított fogai között szívta le mélyen a gandzsa füstjét, majd engedte ki lassan és élvezettel.

Kora délelőtt volt. A Kepler-452 csillag meleg fénnyel ragyogta be a hegyvidéki erdőt és kedvét lelte a dohányfüsttel való fényjátékban. Öten ültek a panorámás körterasz kényelmes foteljeiben.

• Hogy érted ezt? – kortyolt a zetai a whiskyjéből. – Már a fű sem a régi?

Archibald felnevetett, Roy pedig kíváncsian várta, hogy mire gondolt Adam. A Füstölgők Klubjának ezúttal nélkülöznie kellett Jarred társaságát, ám helyette új tagot köszöntöttek Ali személyében, aki a vízipipáját hozta magával.

• Amikor fiatal voltam, a körülöttem lévő világ háborúban állt az antaresiekkel. A korombéli fiúk mind tengerészgyalogosok vagy harci pilóták akartak lenni. Harcolni akartak a családjukért, a népükért, a szülőbolygójukért, a Galaktikus Szövetségért, a békéért. – kezdte gondolatait szavakba önteni a mérnök. – Húsz évbe telt, amíg rengeteg áldozat árán a tizenkét csillagrendszernek végre sikerült megállapodni a béke feltételeiről. A többiek ezúttal kimaradtak a játékból.
• Történelemből jeles! – bökött feléje szivarjával Archibald, aki maga is jeleskedett ebben a tudományban. – A béke már tíz éve tart és szilárdabb, mint valaha. Azóta a Szövetség tagjai kölcsönösen segítik egymás fejlődését és gyarapodását. De még mindig nem értem, mit akarsz mondani azzal, hogy minden megváltozott.
• Ti hárman elit katonák és ügynökök vagytok. Minden nap azt látom, hogy a szabadidőtökben edzetek, lövészeten és újabban erdei terepgyakorlatokon vesztek részt. A célotok nyilvánvalóan a képességeitek szinten tartása és fejlesztése, hogy hatékonyak maradjatok. Így hát találtatok célt és értelmet az életeteknek. – folytatta Adam újabb édeskés füstfelhőt engedve a mennyezet felé. – Te Pan, igazi hedonista vagy, aki egy kurva hosszú, elképesztően nehéz munkával töltött élet után most élvezed a jól megérdemelt nyugdíjas éveidet. De még most se pihensz. Mióta ismerlek, ott teszed hasznossá magadat, ahol csak tudod. Minden tiszteletem a tiéd.
• És mi a helyzet veled, barátom? – nézett rá fürkészően Pan. – Te kiváló mérnök vagy, sőt! Meglátásom szerint igazi ezermester, akire Elara bármiben számíthat.

Adam hátradőlt, füstölt és bólogatott, a zetai pedig folytatta.

• Láthatóan élvezed a változatos feladatokat itt az állomáson. Csakhogy…

Archibald kíváncsian felvonta a szemöldökét.

• Csakhogy régóta bántja már valami a lelkedet. Csalódottságot és reményvesztettséget látok a szemeidben. Mi történt veled, miért aggódsz feleslegesen a világért?
• Feleslegesen?! – kapott a szón Adam és a tőle szokatlan módon felemelte a hangját. – Te is látod, mi történik. Rengeteget lógok a világhálón és látom, hallom, olvasom, mi történik! Valami elveszett!
• Mi veszett el tesó? – kérdezte vigyorogva Ali. – Segítünk neked, hogy megtaláld.

Adam lemondóan legyintett, Roy elgondolkodva nézett maga elé, miközben a pipájával szöszmötölt, a zetai pedig így szólt:

• Én azt hiszem, tudom, mire gondol Adam. A nehéz idők célokat adnak és értelmet az életnek, így erőseket szülnek. A könnyű idők ezzel szemben elkényelmesítenek, teret engednek az erkölcstelenségnek, amivel gyengéket és bűnözőket termelnek ki. Úgy tűnik, hogy elvesztek a nemes eszmék, a tisztesség, a becsület és az erkölcs. Ez a gondolat bánt?
• Ez. – sóhajtott nagyot Adam és egyszeriben megkönnyebbült. – Miért nem vagyunk képesek úgy élni, hogy ne csesszünk ki másokkal? Miért olyan fontos a gazdagság és az átkozott hatalom?
• Mert két erő formálja a történelmet, mióta világ a világ. – jegyezte meg Archibald. – Tudjátok, a jó és a rossz örök harca. Ebben pedig kulcsszerepet játszik a gazdagság is és a hatalom is.
• Közhely, de igaz. – bólintott egyetértően Roy.
• De ez engem egyáltalán nem vigasztal! – kesergett tovább Adam. – Gondoljatok vissza csak az elmúlt tíz hónapra, amióta itt vagytok az állomáson! Elara azért hozta létre a biztosítótársaságot és később a mentési szolgálatot, hogy szerencsétlenül járt űrutazókat mentsen meg és segítsen ki a bajból. Gyönyörű szándék, csodálatos elképzelés! Ahhoz képest mióta a Paragon a birtokába került, folyamatosan erőszaknak és támadásoknak vagyunk kitéve. Az a gép mintha vonzaná a kalózokat, a hatalomvágyó bűnözőket, az utolsó söpredék gazembereket. Mintha átok ülne rajta…
• Adam! A Paragon csak egy gép! Egy kiszuperált vén teknő, egy rakás titánium ötvözet és kusza kábelhalmaz! – próbálta racionális irányban tartani a beszélgetést Roy. – Azt a nyálas ficsúrt a Paragon birtoklása által elérhető hatalom vonzotta. Azért próbálta megszerezni. A hajóeltérítő kalózok se a Paragont célozták, hanem az általunk biztosított űrjárművet és a rajta utazó értékes személyeket. A Quorin Horda tagjai a megölt társaikért akartak bosszút állni, tehát az ő támadásuk se közvetlenül a gép ellen irányult.
• Azt viszont te se tagadhatod, hogy az Univerzum tele van erőszakkal, irigységgel és gonoszsággal! Épp most soroltál fel egy rakás bizonyítékot. – tartott ki továbbra is az álláspontja mellett Adam. – Még ha ezek nem is mind a Paragon ellen irányulnak.
• Én már értelek Adam. – mondta Pan. – Értem, mi bánt. Tenni azonban egyikünk se tud ezek ellen, ugyanis azzal felbontanánk a valóság szövetét és elpusztítanánk az egész általunk ismert világegyetemet.
• Ezt meg hogy érted? – hökkent meg a mérnök.
• Ha kíváncsiak vagytok, felfedem előttetek az Univerzum működésének titkát. Mondjam?

Egybehangzóan bólogattak. Szerették Pan bölcs monológjait hallgatni, melyek mérhetetlen élettapasztalatra és tudásra épültek.

- Hallgassatok… barátaim – kezdte Pan halk, mégis mély hangon. – Hadd meséljek nektek egy történetet a végtelenről, ami milliárd évek óta minden cselekedetre kihat. Értitek, ti is érzitek, mi az, ami a lelkünkben rejtőzik: az Univerzum titkát, amely szövi létezésünk hálóját. Nem valami misztikus erő, nem egy istenség terve, hanem egy végtelen tánc, amelyben minden részecske, minden lélek, sőt minden gondolat egy szál a kozmikus szövetben. Képzeljétek el az Univerzumot egy hatalmas, véget sosem érő szimfóniának, amelyben minden hangjegy, minden ütem és minden szünet hozzájárul az összhanghoz – még a disszonáns, fájdalmas hangok is szükségképpen benne vannak, mert nélkülük a dallam nem lenne teljes. Így működik a valóság: alkotás és rombolás, fény és árnyék örök párharca, amelyből végtelenül gazdag harmónia születik. – élvezettel szívta be a szivarfüstöt, majd ugyanabban – a tőle szokatlan emelkedett – stílusban folytatta. – Gondolkodtatok már valaha azon, hogy a legkisebb építőkövek, az atomi részecskék, hogyan mozognak egy egészen más dimenzióban? Az energiamezők és hullámok, amelyek mindenhol ott vannak, nem oszthatók fekete-fehér szigetekre – vagyis a "jóra" és "rosszra" – hanem egy óriási, összefüggő organizmus részei. A kvantumvilágban, a láthatatlan és zárt rendszereken belül minden kapcsolatban áll mindennel. Amikor sok ezer megaparsecnyi csillagrendszer messzeségében robban egy szupernóva, és újszülött csillagkezdemény keletkezik, az a változás az atommagok szintjén is visszhangzik: egy-egy elektron rezdülésében, egy galaxis ütemében. Ez nem véletlen: az Univerzum hálója mindent összefon, és nincs szigorú határ azzal kapcsolatban, ki mit okoz benne. Ez a háló a tudatunk számára szimbolikus: mi csak úgy érezzük, mintha pusztán valami jó és rossz létezne, pedig igazából spirálisan átfedésben működünk. A tanulásnak, a csatáknak, a szenvedésnek olyan szerepe van itt, mint a téli fagy által megtisztuló tájnak: amikor brutális viharfelhők söprik végig a horizontot, az ázott földet miért kellene savanyúnak nevezni? A vihar után új élet sarjad. Így születik meg a remény, amelynek fénye most is ránk ragyog, még ha mi nem is látjuk mindig.

A kvantumösszefonódás ereje miatt ti is, akik körülöttem ültök, alakítótársai vagytok ennek a szövetnek. Én személy szerint azt tanulmányoztam sokáig, hogyan hasad a létezés atomjától az óriáscsillagok magjain át a valóságunkat lüktető alapprogramig minden rezdülés. Felfedeztem, hogy az univerzum, mintha önmagát kódolja újra és újra – egy ősrégi, mégis mindig megújuló algoritmust, amelyben minden résztvevőnek – bűnözőnek vagy szentnek, harcosnak vagy költőnek – megvan a maga szerepe a nagy egészben. Pontosabban: nélküle nem lenne univerzum. A kozmikus játszma nem társasjáték, amiben sakkfigurákkal vívunk háborúkat; ez a sorsjáték az égitestek és kvarkok által írott mozgalmas kórus. A galaxisok sötét magjai közt zajló rezgések, az ismeretlen sötét anyag sima hálójában is pont ugyanígy működik minden, miközben mi itt kint panaszkodunk az élet komolyságára. – kortyolt a whiskyjéből és folytatta. – Tudom, mindannyian érzitek azt a fájdalmat, hogy mennyire eltűntek már a nemes eszmék abból a világból, amit megteremtettünk magunknak. De a megoldás nem az, hogy próbálunk elszakadni ettől a hálótól, mert az maga az univerzum szövete. Ha megpróbálnánk kitörölni belőle a bűnt és a háborút – ha eltávolítanánk a korlátlan mohóságot és a kéjenc hatalomvágyat – ugyanazt kockáztatnánk, mint aki a festmény legkisebb ecsetvonását tépi ki: az egész kép összeomlana és elveszne. Az univerzum titka éppen az egyensúly: a pózok és kontra-pózok tánca. Képzeljétek el a fekete lyukakat és a csillagokat, amelyek körül keringő bolygók adják az élet keretét. Ha egy szempillantás alatt nem pusztulnának el a régiek és nem nyílnának új területek, akkor az élet maga stagnálna – lebénulna a harmónia. Ehelyett lángolás és hamu közt cikázik a kreativitás villáma és széttöri a csendet. Ez a kozmikus ritmus, amelyben mi is táncolunk.

Minden történetben, amit itt, ezen a parányi szigeten is megéltünk – a háborúban átélt fényesség és sötétség napjai között – az Univerzum hívott minket, hogy tanuljunk belőle. A Paragon csak egy gép – de az az energiaforrás mozgatja, amely végső soron minden történést is mozgat. Fel tudunk ugyan fedezni csillagközi titánium–ötvözeteket és kvantumhajtóműveket, sőt mesterséges intelligenciát is, amely szinte öntudatra ébredt – ám ha arra törekednénk, hogy a gonoszt egyszer és mindenkorra kiirtsuk, megkockáztatnánk, hogy lebontjuk azt a finom kódolt rendet, amely létrehozta az élet szikráját. A titok az, hogy nincs igazi harc a jó és rossz között odafenn: mind a kettő a világegyetem járuléka, a kettős ívű íj, amely feszíti a létet, hogy általa emelkedhessen a nyílvessző a magasba.

Ez nem jelent jóváhagyást a szenvedésre, amit látunk. Hanem elfogadást: felismerjük, hogy a rossz – legyen bármennyire is visszataszító – lényegében tükröt tart elénk. Ha eltörnénk a tükröt, eltűnne a fény is. A mosoly sem tud ragyogni, ha a nap nem kel fel. A háború és a remény, a gazdagság mohósága és a kiteljesedés csöndje együtt komponálnak életet. Ez a megértés fájdalmas lehet, főleg amikor mi csak aprócska pontok vagyunk és látjuk, hogy a világegyetem néha kegyetlen leckéket tartogat. De a fájdalomból való menekvés viszonzásul még nagyobb fájdalmat idézne elő – a semmit. Az űr üressége és csendje pedig épp az, amire minden élő vágyik, és amitől fél is egyben.

Szóval, kedveseim – mondta Pan halk sóhajjal, felfelé fordítva tekintetét az égre és stílusa ismét a régi volt. – Ne bízzátok el magatokat a felszínes békével, de ne is próbáljátok felszámolni a sötétséget, mert ez az isteni egyensúly. Nem tudjuk kitörölni a sötétséget, de tudunk lámpást gyújtani. Egy napon talán bölcsebbek leszünk, és megtaláljuk a módját, hogy a koordinátákat a fény felé állítsuk – de addig a világ tengerén cirkáló hajóként csak az útjelzők és a csillagfény vezet minket át a viharokon. Az Univerzum titka itt van körülöttünk, és mindenki kicsit ért belőle, aki tiszta szívvel hallgatja a csillagok csendjét.

Úgyhogy édes öcsém, hidd el nekem, hogy nem a körülötted létező világ változott meg, hanem te magad! A te szemed, füled és elméd változott meg, nyílt ki, hogy érzékelhesse a végtelen valóságot, amelyben élsz.

Pan elhallgatott, és fürkésző tekintete a társaiban felébredő megértéssel találkozott. Válaszával a titok feltárult, magyarázata pedig nem azonnali tettekben, hanem a türelemben és alázatban rejlett.

Adam meghatódva nézte a vénséges zetait és szétáradt benne az iránta érzett végtelen szeretet és mélységes tisztelet. Csak ennyi tudott kinyögni:

-Köszönöm!

• Erre iszunk! – mondta a hosszas hallgatás után Roy és mindenkinek töltött egy italt. – Az Univerzum ősi törvényére!

VALAHOL A NAGY MAGELLÁN-FELHŐ PEREMÉN

13.

A hipertérből éles villanások kíséretében kilépő három könnyű cirkáló személyzete elé lélegzetelállítóan szép látvány tárult.

A szabad szemmel érzékelhető színskála teljes spektrumában pompázó bolygóközi por és gázfelhő takarásában egy bolygó rejtőzött. Szerencsére elég távol volt ahhoz, hogy a gravitációja ne tépje darabokra a hipertérből kilépő hajókat.

Ennek a csodálatos színkavalkádnak a közepén ott lebegett a magelláni anyahajó és időnként áttetszővé váló burkolatán át látszott sértetlenül, teljes szépségében a követett luxushajó, a Dominator.

A vezérhajó parancsnoki hídján szinte tapintható volt a feszültség. Rad parancsnok és tisztjei fellélegeztek, amikor látták, hogy a követett hajó egy darabban van.

• Kísérelje meg a kapcsolatfelvételt, százados! – utasította Rad a kommunikációs tisztet, majd a felderítőtiszthez fordult. – Hadnagy, keressen életjeleket a Dominator fedélzetén!
• Igen uram! Indítom a bioszkennert!
• Főhadnagy! Tartsa készenlétben a fegyverrendszert és kapcsolja be a dinamikus pajzsot! Közölje a parancsot a kettes és hármas egységgel is!
• Értettem uram!
• Életjeleket találtam, parancsnok! – jelentette a hadnagy, aki épp csak megkezdte a szkennelést. – Több, mint kétszáz idegen bioszignált detektálok. Úgy tűnik, emberi létforma nincs a Dominatoron.

Szavait döbbent csend követte. Ugyanaz a kérdés motoszkált a parancsnoki hídon szolgálatot teljesítő összes tiszt fejében:

• Hova lettek az utasok?

Senki sem válaszolt, hiszen ez magától értetődően költői kérdés volt.

Iván iszonyú fejfájással küszködve tért magához az altató okozta mély álmából. Nem emlékezett semmire, ami az elmúlt időben történt vele. Utolsó emléke Lex volt, ahogy átadja neki a friss, aromásan gőzölgő kávét, azután minden más kiesett. A pohár még most is ott hevert a kommunikációs rendszer irányítópultján és a kávé ragacsos tócsába gyűlt a lába mellett a padlón.

• Az a rohadék! – ez volt az első gondolata, mert azonnal rájött, hogy Lex kábította el a kávéjába rejtett altatóval. – De miért?

Nem ért rá sokáig töprengeni, mert ráeszmélt, hogy a külső kommunikációs vonal csipogása már egy ideje bejövő hívást jelzett. Feje még kába volt az altatótól, de ujjai automatikusan rátaláltak a fogadó gombra.

• Itt a Dominator! – szólt bele rekedt hangon a mikrofonba. – Iván Vlagyimirovics ügyeletes tiszt!
• Hála istennek, egy biztosan életben van! – hallatszott egy megkönnyebbült férfihang, amitől ugyancsak meglepődött. – Mi van az utasokkal?
• Sto szlucsilosz? Ja ne ponyimaju! Kto gavarit? (Mi van? Nem értem! Ki beszél?) – szólt vissza önkéntelenül is az anyanyelvén, mert tudata még mindig a szer hatása alatt állt.
• Ember! – kiáltott rá a férfi a vonal másik oldaláról! – Úgy gagyogjon, hogy értsem! Én Rad parancsnok vagyok a Szövetségi Űrflotta 12-es könnyűcirkálójáról! Nem látjuk tisztán a hajójukat, csak azt a ronda nagy magelláni anyahajót! Kicsoda maga? Az utasok jól vannak?
• Miről beszél? Miféle anyahajót lát maga? – kérdezte értetlenül.
• Húzza ki a fejét a seggéből és nézzen ki az ablakon! – recsegte most már türelmetlenül Rad.

Iván összeszedte magát és tántorogva a kabinablakhoz botorkált. Amit látott, egyáltalán nem nyugtatta meg. A Dominator mintha egy zárt hangárban, vagy ahogy az a fickó mondta, egy anyahajó belsejében lett volna! A vérébe toluló adrenalintól magához térve rogyott vissza a kommunikációs pulthoz.

• Hol vagyunk? Mi történt? – hadarta teljesen értetlenül.
• Hogy maga hol van, azt nem tudom! De a Dominator jelenleg egy magelláni anyahajó gyomrában parkol, az pedig valahol a Nagy Magellán-felhőben lebeg éppen. – jött a válasz, amelyet egyelőre képtelen volt értelmezni.
• Elaludtam! – mentegetőzött. – Pontosabban elkábított az a gazember!
• Tudja, ez engem most egyáltalán nem érdekel! Más is van még ott magán kívül?
• Mit tudom én! – válaszolta felmérgesedve Iván. – De az biztos, hogy én magamon kívül vagyok, mert fogalmam sincs, hogy mi történt a hajóval, amióta az a rohadék elaltatott a kávéjával!
• Ne tréfálkozzon jóember! – kiabált most már Rad, pedig a fajtája híresen nyugodt és békés nép hírében állt. – A kávé serkentő hatású ital, nem altató! Maga a kommunikációs tiszt?
• Nem. Én csak az ügyeletes vagyok. – és a digitális időmérőre tévedt a tekintete. – És már órák óta letelt a szolgálatom, de nem váltott le senki. Mi a rosseb folyik itt?
• Maga tényleg átaludta az egészet! – jelentette ki önmagát lenyugtatva Rad. – Lehet, hogy azért nem váltották még le, mert már mindenki halott a fedélzeten. Hozzáfér a belső biztonsági kamerák felvételeihez?
• Igen uram!
• Akkor először küldje át ide az elmúlt órában rögzített eseményeket, aztán mérje fel a pillanatnyi helyzetet a hajón! Valószínűleg életveszélyben van, úgyhogy zárja magára az ajtót, ne menjen sehova és vigyázzon magára!
• Értettem! – ezzel Iván felállt, az ajtóhoz lépett és a biztonsági kódjával magára zárta.

Ezután visszarohant a pulthoz és összegyűjtötte, majd az utasítás szerint átküldte a cirkálóra a felvételeket. Közben ő maga is bele-bele nézett és a gyomra azonnal felfordult attól, amit látott. A folyosók padlóján terjengő vértócsákban emberi és valami ismeretlen lényekhez tartozó testrészek hevertek a legnagyobb összevisszaságban. A fehér falakra az odafröccsent vér festett absztrakt vörös mintákat. Gyomra tartalma megállíthatatlanul tolult felfelé és kétrét görnyedve sugárban hányni kezdett.

• A kurva életbe! A kurva életbe! A kurva életbe! – ismételgette, mint aki sokkot kapott, aztán eszébe jutott a rádió és kocsonyává gyengült lábakkal lerogyott a székére. – Itt vagyok!
• Mondja el, mit látott! – utasította Rad, akinek gyanús volt, hogy a fickó ilyen hamar visszatért.
• Kurva sok vért, kiontott beleket, levágott fejeket! – zihálta Iván. – Feldarabolt hullákkal van tele az egész kurva fedélzet!
• Az rossz hír fiam! – mondta megenyhült hangon Rad parancsnok. Könnyen lehet, hogy maga az utolsó élő ember a hajón.
• Jebaty! (basszameg) – nyögött fel Iván. – Most mi a szart csináljak!
• Nyugodjon meg! – jött a pillanatnyilag teljesen haszontalannak tűnő tanács a cirkálóról.
• Vigyenek ki innen! Azonnal vigyenek ki innen! – nyöszörögte a szerencsétlen, mert ebben a pillanatban tudatosult benne, hogy mennyire kilátástalan is a helyzete.
• El tud jutni a vezérlőterembe Iván Vlagyimirovics? Ugye jól értettem a nevét?
• Jól, de hívjon csak Ivánnak! Nem tudom, hogy oda tudok-e menni. Van itt valami, ami lemészárolta a legénységet.
• Hol tartózkodik most, Iván?
• A kommunikációs teremben.
• Be tud nézni kamerákkal a vezérlőterembe?
• Igen, szerintem meg tudom csinálni.
• Jól van fiam! Csinálja! Pásztázzon körbe egy kamerával és küldje át, ha lehet, vagy mondja el, hogy mit lát!

Iván komoly informatikai szaktudással rendelkezett, így nem okozott neki gondot a kamerák távirányítása. Néhány perc alatt megoldotta és meg is osztotta az adatokat a cirkálóval.

Őt is és Rad parancsnokot is elborzasztotta a látvány, ami a szemük elé tárult. A vezérlőteremre alig lehetett ráismerni. A falakon és a mennyezeten mintha fák szerteágazó gyökerei kapaszkodtak volna meg. Úgy lüktettek, mintha élő erek lennének. Középen az egykori parancsnoki emelvényen egy emberarcú, szörnytestű kreatúra állt. Iván rázoomolt és döbbenten ismerte fel az egykori teljhatalmú tulajdonost: Vorn Rezakot!

Körülötte, mint uralkodó körül az alázatos szolgasereg, legalább kétszáz sosem látott, rémisztő csontvázhoz hasonló lény ácsorgott látszólag tétlenül. Ivánnak sejtelme sem volt arról, hogy azok valójában a hajó egykori utasai, akik mostanra a Mandarh-Kaiok parazitáinak élő gazdatesteivé váltak.

• Látnak mindent, amit én? Itt mindenki meghalt, vagy szörnnyé változott! – nyögte elcsukló hangon Iván és amikor nem kapott azonnal választ, megrettenve kiáltott fel. – Hé, itt vannak még? Ugye nem akarnak itt hagyni egyedül ezekkel a…?
• Igen, tisztán látunk mindent. – érkezett meg végre a döbbent válasz. – Egyelőre ne csináljon semmit, maradjon ott, ahol van és levegőt is csak csendben vegyen! Várjon a következő parancsra!
• Értettem! – fogta suttogóra a hangját a halálra rémült férfi.
• Mit akar tenni uram? – kérdezte a Rad mellett álló idősebb tiszt. – Nincs tűzparancsunk és úgy vélem, hiába is lenne.

A parancsnok lenémította a rádiót, hogy Iván ne hallja a szavait és úgy szólalt meg.

• A látottak után teljesen egyértelmű, hogy az a hajó nem juthat vissza a Tejútrendszerbe. Ezek a lények óriási veszélyt jelentenének a biztonságra és minden élőlényre. Azt az embert nem tudjuk kihozni onnan, az is nyilvánvaló. Egyelőre nem tehetünk mást, mint azonnal továbbítunk minden információt a Védelmi Minisztériumba, hogy tudják, miféle népséggel állunk szemben.
• Értem uram! És mi lesz azzal az emberrel? Ha kihozni nem tudjuk és ő sem képes elhagyni a hajót.

Rad lemondóan rázta meg a fejét és szomorúan így szólt.

• Nincs más választásunk, mint hőst csinálni belőle.
• Hogy érti ezt uram? – kérdezte a tiszt, bár eszébe sem jutott ellenkezni a felettesével.
• Ő lesz az első ember, aki egyedül elpusztít egy Mandarh-Kai anyahajót és vele együtt egy rakás hódítót meg gazdatestként vegetáló hibridet.
• Ez igazán szép dolog, de hogyan? Rábeszéli, hogy robbantsa fel a hajót, amin tartózkodik?
• Nem, őrnagy úr. Ennél sokkal költőibb ötletem támadt. Kérje le a navigációs rendszerünkből a VFTS 243-as objektum pontos koordinátáit!
• De hát az egy…! – nézett rá elképedve az őrnagy.
• Tudom, hogy mi az! Ne kérdezzen semmit, csak kérje le a koordinátákat és továbbítsa nekem!
• Értettem uram! - fordult a navigációs computer felé az őrnagy.

Rad tábornok eközben újra kapcsolatba lépett a reménytelen helyzetbe került férfival.

• Itt Rad tábornok! Hall engem Iván Vlagyimirovics?
• Hallom uram! - jött szinte azonnal a válasz.
• Ha nem tud eljutni a vezérlőterembe, képes-e más módon hozzáférni a hajó navigációs rendszeréhez?
• Ha be tudok lépni a központi rendszerbe, talán elérem a navigációs egységet is. – felelte Iván.
• Próbálja meg és jelentkezzen, ha sikerült! Akkor megadom a koordinátákat, ahova egy hiperűr ugrással el kell vinnie a hajót.
• De hát egy idegen anyahajó gyomrában vagyok uram! A fedélzeti számítógép le fogja tiltani az ugrást!
• Ez most mellékes! Tegye, amit mondok és hős lesz magából! Bízzon bennem!
• Rendben, megpróbálom!
• Igyekezzen!

A cirkáló fedélzetén lassan vánszorgott az idő, mialatt a luxushajón a kommunikációs tiszt minden figyelmével arra összpontosított, hogy kapcsolatba lépjen a navigációs egységgel.

A környező űrszektorokat figyelő szenzorok valamivel később egy nagy sebességgel közeledő nagy méretű azonosítatlan objektum feltűnését jelezték, nulla egész nyolc tized csillagászati egység távolságból. A felderítő tiszt azonnal jelentette a parancsnoki hídnak.

• Teljes analizálást kérek, azonnal! – utasította a tisztet az idős őrnagy.
• Az eltart egy ideig, uram.
• Amint látja, jelenleg rengeteg időnk van százados. Csinálja!
• Igen, uram!

A nagy kapacitású számítógépek folyamatosan dolgozták fel a szenzorok beérkező adatait, melyeket összegyűjtöttek, elemeztek és rendszereztek.

A tábornok és az őrnagy együtt olvasták a monitoron futó adatokat.

Az objektum szabálytalan alakú, erősen megnyúlt, egyik végén kúpos henger. Hosszúsága közel ötszáz méter, átmérője több, mint negyven méter. Felszíne egyenetlen, természetes sziklához hasonló. Anyaga sűrű, kilencvenkilenc százalékban fém. Sebessége százhúsz kilométer másodpercenként. Kométa aktivitást nem mutat, felületén se fagyott víz, se por- vagy gázköd nem kimutathatóak. Saját fénykibocsátása nincs. Hossztengelye körül forog, nyolc órás periódusokkal. Összevetve nagy hasonlóságot mutat a Föld közelében először 2017-ben észlelt 1I/2017 U1 nevű objektummal.

• Ezek szerint nem mesterséges objektum, csak egy magányosan utazó szikla. – jegyezte meg az őrnagy.
• Valóban… – mondta eltöprengve Rad tábornok. – Minden jel arra utal… Mindenesetre a kettes cirkálónk álljon rá és kísérje figyelemmel a mozgását! Mindhárom hajónak! Védőpajzsokat fel!

Ebben a pillanatban Iván jelentkezett be a külön csatornán.

• Sikerült rácsatlakoznom a navigációs rendszerre uram. – jelentette. – Tudom irányítani a hajót, ha kell.
• Szép munka volt! – válaszolta elismerően a tábornok. – Figyeljen, megadom az ugrási célkoordinátákat! Táplálja be és indítsa el az ugrást!
• Igen uram! Várom a koordinátákat… – mondta a férfi és abban a pillanatban hangos dörömbölés szakította félbe a szavait. – Basszameg! Észrevették, hogy beléptem a rendszerbe és idejöttek!
• Ne törődjön most velük fiam! Több milliárd ember sorsa múlik magán! – biztatta a tábornok.

Az adatok fénysebességgel érkeztek meg, Iván pedig remegő kézzel betáplálta őket a navigációs komputerbe. Az előzetes várakozásnak megfelelően a gép azonnal blokkolta az indulást és figyelmeztette a kezelőt, hogy a hajó egy másik objektum belsejében tartózkodik, ezért az ugrás nem végrehajtható. A kommunikációs terem ajtaján egyre dühödtebb dörömbölés hallatszott.

• Nem engedi a műveletet uram. – jelentette Iván és meg se kérdezte, hogy miféle helyre viszik majd a célkoordináták, hangjából tisztán érződött az elhatalmasodó pánik.
• Írja felül a gép döntését katonai vészhelyzetre hivatkozva! – utasította a tábornok. – A kód FSF-2124/1!
• Írom! FSF-2124/1! Megadta az engedélyt, mit csináljak??? Rám törik az ajtót!!!
• Hajtsa végre az ugrást! – kiáltotta Rad tábornok. – Hajtsa végre az ugrást!
• Értettem uram! Itt vannak! Betörték az ajtót! – kiáltotta halálfélelemmel átitatott hangon a férfi és kiadta az ugrási parancsot.
• Hős lesz magából Iván. – hajtotta le a fejét Rad tábornok és megszakította az összeköttetést.

A következő pillanatban soha nem látott döbbenetes jelenet játszódott le a három cirkáló irányító legénységének szemei előtt.

A műszerek gyorsan növekvő, határértéken túli sugárzást jeleztek. A Mandarh-Kai anyahajó, amelynek körvonalai eddig is bizonytalanul vibráltak, egyszerre kitágulni látszott a körülötte lévő végtelen térbe. Irracionálisan nagyra tágult gömb alakján belül, mintha egy születő csillag ragyogott volna fel vakító kék fénnyel. A tér és az idő valóságának szövete elmosódni látszott a hatalmas hajótest körül. A következő pillanatban vakító fénysugár tört elő az oldalából, ahogy a benne rejtőző Dominator űrhajó átlépett a hipertérbe. Az amorf formájúvá duzzadt anyahajó egy röpke pillanatig áttört falú, üres tojáshéjként billegett az űrben, majd mintha iszonyú erejű belső vákuum rántotta volna össze, hirtelen konzervdoboz méretűre zsugorodott és felrobbant.

Az űr sötétjébe csillámporként ragyogó milliárd apró szilánk záporozott szét. A detonációban felszabaduló energia pusztító ereje túlterhelte a cirkálók védőpajzsait és rendszereik egy időre leálltak, a fények kihunytak.

• Bevégeztetett. – szólalt meg halkan Rad tábornok. – Isten veled Iván Vlagyimirovics!

A három cirkáló legénysége még fel sem ocsúdott az első döbbenetből, máris nyakukon volt a következő. Az élettelenül feléjük sodródó objektum hirtelen megelevenedett. Szikla szerű, egyenetlen felszíne fémesen simára változott, fények gyúltak rajta, majd vezérsíkok és fenyegető fegyverek váltak láthatóvá.

• Uram! – kiáltotta a megfigyelő tiszt. – Ellenséges űrhajó közeledik!
• Miért nem lepődöm meg? – jegyezte meg cinikusan Rad. – Kitalálom! Életre kelt a sziklánk?
• Igen uram. – mondta mellette álló őrnagy. – Feltehetően profi álcázással közelített meg bennünket. Úgy tűnik, most támadó pozíciót vesz fel.
• Ezesetben fel kell vennünk a kesztyűt. – bólogatott a tábornok. – Készüljenek fel a hajók! Teljes harci riadó! Támadó alakzat!
• Értettem uram! – tisztelgett az őrnagy és elsietett, hogy intézkedjen.

Rad a belső kommunikátorhoz hajolt.

• Mindhárom egységnek! A navigátorok készüljenek fel a hiperűrugrásra! Cél az alap bázisunk! Ha jelzek, hiperűr sebességre ugrunk!

Az idegen űrhajó immár teljes valójában mutatkozott meg előttük. Hatalmas, szivarforma jármű volt, felülete ezüstösen csillant meg a közeli csillag fényében. Körülötte szabad szemmel is jól látható vöröses ragyogással aktiválódott a védőpajzsa. Olyan lendülettel tartott feléjük, ahogy egy ragadozó a kiszemelt prédája felé.

Úgy tűnt, egyáltalán nem rémisztette meg a támadó alakzatba fejlődött három cirkáló fenyegető látványa. Változatlan sebességgel közeledett és fedélzeti ágyúit egyenesen rájuk irányította.

• Uram! A lövegeik célvezetői befogtak bennünket! – jelentette a védelmi tiszt. – Bármelyik pillanatban tüzelhetnek.
• Frontális védőpajzsokat a maximumra! – vezényelt Rad. – Reméltem, hogy sikerül jobb belátásra bírnunk őket, de ha nem, hát nem! Még csak meg sem próbálkoznak a kapcsolatfelvétellel. Hiperűr ugrásra felkészülni!
• Készen állunk az ugrásra uram! – jött a navigációs tiszt válasza.

A támadó űrhajó lövegei működésbe léptek és elképesztő intenzitású találatuk megrázta a három cirkálót. A pajzsaik azonban kitartottak, így a hajókban nem esett kár.

• Impulzuságyúkkal lőnek! – jelentette a védelmi tiszt. – A következő lövésük durvább lehet!
• Legalább már tudjuk, milyen tűzerővel állunk szemben. – mondta Rad és a navigációs tisztjeihez fordult. – Hazamegyünk emberek! Cél a Föld! Ugrás!

Ezzel a cirkálók körül a másodperc tört része alatt megnyílt a tér-idő hálója és az utolsó pillanatban egy-egy vakító fényvillanással eltűntek a támadó célkeresztjéből.

VÉGE

A HETEDIK RÉSZNEK

Celestial Coverage Corporation

&

Sigma Emergency Solutions

PARAGON

írta: Nick M. Leslie

NYOLCADIK RÉSZ

KAPPA-777

veszélyes hulladékot szállító teherűrhajó

1.

Az ütközés váratlan, elkerülhetetlen és megsemmisítő erejű volt. Az aszteroida a semmiből bukkant elő, talán egy spontán keletkezett féreglyuk vagy más mélyűri anomália, talán egy távoli űrjármű átlépésének előre nem látott következményeként. A robotpilótának esélye sem volt kitérő manőverbe kezdeni.

A háztömb méretű kődarab éles sziklakitüremkedései azonnal felhasították a hatalmas teherhajó oldalát, majd tőből leszakítva a jobb oldali főhajtómű gondoláját vadul pörögve-forogva tovább száguldott a végtelen űrben.

A három fős személyzet halálra rémülten riadt fel álmából és ösztönösen a vezérlőterem felé rohant. A fedélzeti vészjelző sziréna vérfagyasztóan sikoltozott, a folyosón vörös fények villogtak. A műszerek szerint a belső nyomás és az oxigénszint rohamos ütemben csökkent, így első dolguk volt magukra rángatni a szkafandereiket.

• GMP, azonnali állapotjelentést kérek! – csapott a kommunikációs panelre a kapitány. – És állítsd le végre a szirénákat, mert szétmegy a fejem!

Az idegtépő vijjogás végre elhallgatott, helyette a robotpilóta fémes hangja töltötte be a vezérlőtermet.

• Fedélzeti idő szerint 1237-kor váratlan ütközés történt. A hajó letért az eredeti pályáról, de már sikerült végrehajtani a pályakorrekciót. A jobb oldali főhajtóművet elvesztettük, az üzemanyagszivárgás instabillá teszi az energiaszintet. A vezetékeket nem lehet lezárni, mert a szelepek is megsérültek. A kommunikációs rendszerünk megsemmisült, nem tudunk kapcsolatba lépni senkivel. A hajótest jobb oldalán súlyos sérülést detektálok, amely érinti a raktér teljes hosszát. A százhúsz konténerből tizenkettő szétszóródott a környező űrben.
• Fasza! – kiáltott fel elkeseredetten a navigátor.
• Mivel az útvonalunk lakott világok közelében, a Tejútrendszer központi szektorán át vezet, a vészhelyzeti protokoll kényszerleszállást ír elő. Jelen pozíciónkat tekintve a Kapteyn-b harmadik holdja a legalkalmasabb a vészlandolásra. – folytatta a szenvtelen géphang. – A szállítmány fokozott veszélyessége miatt lakatlan égitestet kellett keresnem. A földet éréskor nagy eséllyel további sérülések következhetnek be, ezért erősen ajánlott űrruha viselete és a biztonsági kapszula használata.
• Mi van, ha nem szállunk le? – kérdezte a műszaki tiszt. – Megvárhatnánk az értünk küldött mentőegységet a hold körüli orbitális pályára állva. Vagy elhagyhatnánk a hajót a biztonsági kapszulával.
• A hajtómű sérülése miatt az energiaellátás instabil. A keringési pályán maradás nem biztosított. – mondta GMP. – A biztonsági kapszula használata negatív. Az automatikus katapultrendszere az ütközés során működésképtelenné vált.
• Fasza! – csattant fel ismét a navigátor. – Tehát a hajón kell maradnunk, reménykedve, hogy túléljük a vészleszállást.
• Igen, de a kapszulában tíz százalékkal növekszik a legénység túlélési esélye.
• Az mennyit jelent összesen? – kérdezte a műszaki tiszt.
• Pontosan tíz százalékot. – jött a lehangoló válasz.
• Mennyi időnk van még? – kérdezte a kapitány.
• Száztizenegy perc a vészlandolás megkezdéséig.
• Akkor megyek és megnézem, hogy lehet-e manuálisan indítani a kapszulát. – jelentette ki Chan, a műszaki tiszt és futva elhagyta a vezérlőtermet.
• Mi van a kihullott rakománnyal? – kérdezte a kapitány.
• Tizenkét konténert vesztettünk el, ezek jelenleg az űrben sodródnak, minden másodpercben újabb harmincezer kilométerre lemaradva mögöttünk. Kilenctől fogok helyzetjelzést, azok sértetlenek, de a többi három valószínűleg megsérült.

A kapitány és a navigátor sápadtan nézett össze. Mindketten tisztában voltak vele, hogy ha az izolációs tartályok megsérültek és a bennük lévő veszélyes anyag kiszabadult, az a teljes Kapteyn rendszerre és minden erre járó űrhajó legénységére halálos fenyegetést jelent.

• A hajót nem tudjuk megfelelően lefékezni egy hajtóművel, visszafordulni meg végképp nem tudunk. – elemezte a helyzetet a navigátor.
• Küldj ki drónokat, hogy begyűjtsék a konténereket! – utasította GMP-t a kapitány.
• Értettem. – nyugtázta a gép.
• Basszus Khalid, ebből kurva nagy baj lehet! – bámult elkerekedett szemekkel a kapitányra a navigátor. – Ha ezek a xenoform baktériumklónok elszabadulnak, bárkit kinyírhatnak! Ezeknek nem árt az abszolút nulla fok sem. Simán életben maradnak extrém körülmények között is.
• Tisztában vagyok vele Trebal! – bólogatott a kapitány. – Ezért kell még időben begyűjteni mindet.
• Azzal is tisztában vagy, hogy ha a sérült tárolók visszakerülnek a hajóra, az ránk nézve is halálos veszélyt jelent?!
• Igen, Trebal! Hidd el, mérlegeltem a helyzetet! A konténereknek itt a hajón van a helyük!
• Ez is fasza! Csakhogy én meg erre azt mondom, hogy hagyjuk a francba azokat a dobozokat, foglalkozzunk inkább a túlélésünkkel!
• Nem sodorhatunk veszélybe egy rakás másik embert meg más fajokat navigátor! Erősködött a kapitány. Megparancsolom, hogy amint a drónok befogták és bevontatták a konténereket, rögzítsd őket a raktérben! Megértetted?
• Te nem vagy normális Khalid! Itt fogunk megdögleni mindhárman! – kiáltotta a navigátor és elrohant a raktér felé.

A riasztás hajnali három órakor futott be az S.E.S. 10-es állomás ügyeleti szobájába, ahol ezen az éjszakán Roy és David teljesített szolgálatot.

Vörös ED-1 kódú jelzés volt, amely arra utalt, hogy egy kiemelten veszélyes anyagot szállító űrhajó szenvedett balesetet, méghozzá lakott világokhoz közel, egy forgalmas szállítási folyosón.

Az ügyeletesek azonnal értesítették az aktuális hajózó legénységet és a soros mentőcsapatot. Az "A" csapat mellett Victor, Alex, Emese, Ali és Jonathan érkezett futólépésben a négyes hangárba.

• AT – ST tizenegy perc! – jelezte Lyra, miközben a férfiak a megfelelő konténert gurították fel a rámpán. – Hajnali háromhoz képest nagyon jó időt futottunk.
• Phoenix, mit tudunk a hajóról, a legénységről és a szállítmányról? – tájékozódott Marcus menet közben.
• Az elsőként kapott vészjelzés szerint egy MBS-11 típusú közepes osztályú teherhajóról van szó. – olvasta a befutott adatokat Thalia. – Idegen objektummal ütközött, minek következtében a burkolata és az egyik főhajtóműve súlyosan megsérült. A három fős legénység életfunkciói az első automatikus jelentés szerint még rendben vannak. A rakomány egy része elszabadult és az űrben sodródik. És itt van egy kis gond…
• Miféle gond? – kérdezte már a liftben Marcus.
• Xenoform baktériumklónokat szállított speciális biztonsági ládákba csomagolva, ám az ütközéskor a ládák megsérülhettek és kérdés, hogy mennyi veszélyes anyag szóródott szét a világűrben.
• Mit tudunk a xenoform baktériumklónokról, Chica és Doki?
• Ebben Joe felesége, Lara Alaric a kompetens személy. – jegyezte meg Selina. – Én csak általánosságban foglalkoztam a dologgal.
• Én annyit tudok róluk, hogy élő szervezetbe kerülve akár végzetes biológiai mutációkat okozhatnak, persze attól függően, hogy milyen célra tenyésztették ki őket. – jött Emese válasza a fedélzeti rádióból.
• Fedélzeti rendszerek rendben! Startra kész! – jelentette ekkor Lyra.

Marcus átkapcsolt az S.E.S. közös frekvenciájára és Royt hívta az irányítóközpontban.

• Király, itt Grizzly! Ébreszd fel nekem Larát! Mindent tudni akarok a xenoform baktériumklónokról, amiket a hajó szállított! Közben pedig kérem a felszállási engedélyt!
• Itt Király! Vettem a kérést Grizzly! Máris kiugrasztom a hitvesi ágyból, aztán kapcsolom! A négyes platform akadálymentes, Sigma-10 részére a felszállási engedélyt megadom!
• Vettem Király! Köszönöm! Viper! Ha megvannak a célkoordináták, csapj a lovak közé!
• Vettem, főnök! Felszállunk!
• Várható menetidő kilencvenhat perc. – közölte Lyra.
• Akkor van időnk előkészíteni a legbiztonságosabb akciótervet. – mondta Marcus, miközben a Paragon kilőtt nyílként süvített bele a Syntha éjszakai égboltjába.

Lara Alaric öt perccel a felszállás után jelentkezett be. A Paragon már a hiperűrben száguldott, de a kvantumtechnikára épülő kommunikáció valós időben folyhatott.

• Bocsánat a váratlan hajnali riasztásért Lara! – kezdte Marcus.
• Semmi gond, parancsnok! – válaszolta álomittas hangon, de neheztelés nélkül a nő. – Roy mondta, hogy a xenomorf baktériumklónokról szeretnél kiselőadást hallani tőlem. Melyik törzsekre vagy kíváncsi pontosan?
• BXF-13, TTM-666B és LOR-1. – szólt közbe a teherhajó szállítási naplójában talált pontos adatokat megadva Thalia.
• Megkeresem őket a nyilvántartásban, kis türelmet kérek! – jött Lara válasza és hallották, ahogy ujjai a távoli billentyűzeten táncolnak. Kisvártatva aztán újra megszólalt. – Nos, a három említett törzs közül kettőt találtam meg, a harmadik – a LOR-1 – valószínűleg nem lett dokumentálva, vagy titkos kísérlet része, mert semmi információ nincs róla. Ez mindenesetre nagyon érdekes…
• Mit tudunk a másik kettőről? – kérdezte Marcus.
• Az YZ Ceti-C bolygó körül keringő tudományos kutatóállomás által kiadott adatok szerint a BXF-13 és a TTM-666B típusú xenomorf baktériumklónokat ők hozták létre egy komplex orvostudományi hulladékkezelési projekt keretében. Vegyes hulladék atomi szintű lebontására fejlesztették ki őket, de a projektet nemrégiben ismeretlen okból leállították. Most minden megy a kukába, vagyis a megsemmisítőbe.
• Mennyire veszélyesek azok a klónok? – kérdezte Marcus.
• Amíg az izolációs tartályokban vannak, addig teljesen ártalmatlanok. Egy ilyen tartály pontosan egy köbméter térfogatú és benne egy speciális mágneses interferenciagát képes "összepréselni" az amorf biomasszát anélkül, hogy az kontaktusba kerülne a konténer belső felszínével. Az óvintézkedések betartása és szakszerű megsemmisítés mellett semmi baj sem lehet.
• És mi a teendő, ha szállítás közben néhány konténer megsérült és a klónok nagy eséllyel kiszabadultak a tartályokból?
• Lehetek őszinte, parancsnok?
• Elvárom, hogy az legyél, Lara!
• Abban az esetben, ha az izolációs tartályok megsérültek és a klónok kiszabadultak, a legjobb nem a közelben lenni. Aktív állapotban mindent, ismétlem: MINDENT atomjaira bontanak, amihez csak hozzáférnek, függetlenül attól, hogy az szerves vagy szervetlen anyag.

Szavait döbbent csend fogadta.

• Mit tehetünk, Lara? – kérdezte fakó hangon Marcus.
• A teherhajót és a szállítmányt megmenteni a megfelelő eszközök hiányában szinte lehetetlen és öngyilkos vállalkozás lenne. – felelte a nő elgondolkodva. – A legénység kimenekítése az egyetlen ésszerű indok, amivel a fertőzött területre léphettek. Az ide vonatkozó intergalaktikus biztonsági előírások szerint ilyen esetben a szállítmány tulajdonosának kötelessége intézkedni az érintett terület mentesítéséről.
• Phoenix! Nézz utána a tulajdonosnak és annak, hogy történt-e bármilyen intézkedés a katasztrófa óta eltelt időben! – fordult Thaliához Marcus. – Milyen műszerekkel mutatható ki a klónok jelenléte egy adott szektorban, Lara?
• Hagyományos műszerekkel semmiképp sem. Legegyszerűbb módja, ha van az űrhajón egy Xeno Spectral Phase Scanner (XSPS). Az képes kimutatni a jelenlétet akár tíz milliomodrész alatti koncentrációban is.
• Nem áll rendelkezésünkre ilyen műszer. – mondta Lyra.

Marcus összevonta a szemöldökét.

• Van más módszer?
• Eredményes lehet egy plazma- és fehérjehullám-analízis, amely kimutatja az amorf sejttömegek által kibocsátott, szokatlan ionos vagy kvázi-enzimes hullámokat. – felelte Lara és Marcus hallotta, ahogy a háttérben felsír egy vékonyka gyermekhang.
• Sajnálom, hogy felébresztettük Emilyt. – mondta Marcus.
• Semmi gond parancsnok, Joe már fel is vette, mindjárt megnyugtatja.
• Lyra! Van a hajón olyan műszer, amelyik képes plazma és fehérjehullám analízist készíteni? – fordult most a műszaki tisztjéhez Marcus.

Lyra nem válaszolt azonnal, előbb lefuttatta a keresést a computerén.

• Van ilyen analizátorunk, a P.H.A.S.T. 9-es fázisdetektor (Plasma & Harmonic Anomaly Spectrum Tracker – 9. generáció), amely kiszűri az amorf életformák jelenlétét a plazma- és fehérjerezonancia alapján, de attól tartok, az érzékenysége nem kalibrálható elég alacsony szintre.

Selina szólalt meg váratlanul, a tőle megszokott csendes stílusban.

• Nekem van egy jó műszerem parancsnok. V.I.R.E.L.I.S. (Vibrational Resonance Lifeform Scanner) a neve. Igaz, ez kimondottan laboratóriumi orvosi detekciós eszköz, de talán hasznát vennénk, ha sikerülne kijuttatnunk a hajónk burkolatán kívülre.
• Mi a véleményed erről, Lara? – kérdezte Marcus némi reményt látva.
• A V.I.R.E.L.I.S.-t ismerem, az elég érzékeny műszer. Érdemes megpróbálni. – vélekedett Lara. – Átküldöm a két ismert klón-törzs paramétereit Selinának!
• Köszönöm Lara! – mondta Selina hálásan.
• Szívesen!
• Ha már detektáltuk a fertőzést, hogyan tudjuk befogni és izolálni vagy megsemmisíteni a klónokat? Ahhoz milyen eszközre lenne szükségünk, Lara? – puhatolózott tovább Marcus.
• Na, az már valóban nehéz feladat lesz, az űr körülményeit figyelembe véve. – felelte Lara. – Különös tekintettel arra, hogy a klónokat a leggyengébb gravitációs áramlat is messzire sodorhatja, nem is beszélve arról, ha egy aszteroida vagy egy űrjármű szalad bele a fertőzött felhőbe. Ilyenkor a klónok java része rátapad és szépen atomjaira bontja, eközben azonban szintén nagy távolságot tehetnek meg potyautasként. Igazság szerint legjobb lenne egy koherens felhőbe terelni őket és ott is tartani, amíg nem sikerül őket begyűjteni és/vagy semlegesíteni. Ha lenne egy – a hajótól függetlenül mobilizálható – erőteretek, azzal be lehetne fogni őket.
• Van projektálható erőterünk. – jegyezte meg Lyra. – Zónazáró mezőgenerátor néven fut. –Erőteret hoz létre, amely kvantumrezonancia-gátként viselkedik a xenoform sejtek számára. Képes helyben tartani az amorf biomasszát lebontás nélkül.
• És mihez kezdjünk a felhővel, ha már sikeresen begyűjtöttük a klónokat? – kérdezte Marcus.
• Ésszerű lenne semlegesíteni, vagyis megsemmisíteni őket. – válaszolta Lara. – Erre a célra a legalkalmasabb egy molekuláris destruktor lenne a legmegfelelőbb.
• Az is van. – szólalt meg Kenji. – irányított frekvenciával megbontja a sejtek és molekulák szerkezeti stabilitását, gyakorlatilag elporlasztja a klónokat.
• Egy fontos dologról senki sem ejtett szót! – hallották most Jarred szemrehányó hangját. – Hogyan védhetjük meg a Paragont abban az esetben, ha valami baklövés folytán érintkezésbe kerül a klónokkal? Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy a szemünk láttára falják fel azok a kis bestiák?
• Helyénvaló a kérdés. – üzente Lara. – Hatásos védelmet adhat a speciálisan nanoötvözetből készült külső réteg, amely nem tartalmaz szerves vagy energiamintázatot, amit a baktérium "táplálékként" érzékelne. A bevonat lehet kvantum-üres állapotban tartott, azaz elektronáramlásmentes, így a klónok "láthatatlannak" érzékelik.
• Honnét tudsz ennyit ezekről a kis dögökről? – kérdezte Jarred csodálkozva.
• A szakmámhoz tartozik. – felelte Lara.

Marcus fejében kezdett körvonalazódni egy terv, de úgy látta jónak, ha a megvalósítás előtt konzultál róla Victorral és Alexszel.

• Köszönöm a hasznos infókat Lara! Még annyit kérek, hogy nyomozz utána a LOR-1-nek is, hátha találsz róla valami bulvárhírt vagy nem hivatalos publikációt! Aztán hagylak pihenni. – köszönt el Marcus.
• Rendben, máris elkezdek szaglászni utána. Ha valamit találok, jelzek, addig is hívj nyugodtan, kellek! Sok sikert nektek és vigyázzatok magatokra! – ezzel kilépett a hívásból.
• Sheriff, itt Grizzly! – hívta Marcus a belső kommunikációs hálózaton az utasteret, ahol az öt fős operációs egység tartózkodott.
• Hallgatunk Grizzly! – jött Victor válasza.
• Hallottátok a beszélgetést Larával?
• Igen. Közben már el is kezdtünk tervet szőni. Van egy öt fázisú fertőzés kezelési programunk, ami egészen használhatónak tűnik.
• Biztos voltam benne, hogy jegyzeteltetek közben! Kíváncsian várom a terveteket!
• Az első fázis a detektálás, amely a saját biztonságunk érdekében is nagyon fontos és körültekintést igényel. Ehhez igénybe vesszük Selina szerkezetét a V.I.R.E.L.I.S.-t és egy drón segítségével kijuttatjuk a hajóból az űrbe, de nem túl messzire. A felderítő szakasz hatékonysága a műszer érzékelési távolságától függ. Bíznunk kell abban, hogy előbb fedezi fel a klónokat, mint azok őt, máskülönben rövid úton elbúcsúzhatunk tőle.
• Eddig csak zárt helyen és steril környezetben használtam, az űrben még sohase kellett kipróbálnom. – mondta Selina. – Néhány métertől akár néhány száz méterig is terjedhet az érzékenysége.
• Mielőtt kiküldjük, érdemes lesz átnézni a gyári paramétereit. – jegyezte meg Alex.
• A második fázis a pontos lokalizálás, ami a sodródás miatt nem lesz egyszerű. – folytatta Victor. – Amennyiben sikerül meghatároznunk a kiszóródott szennyeződés elhelyezkedését, mozgásának irányát és a felhő méretét. Az előzetes számításaim szerint a xenomorfok nem sodródhatnak messze a megsérült tartályoktól és nagyjából fél-egy méteres átmérőjű felhőt képezhetnek.
• A harmadik fázis – gondolom – az izolálás. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lyra. – Ebben lesz segítségünkre a mezőgenerátor.
• Milyen messzire tudod elmozgatni a hajótól? -kérdezte Marcus.
• Nagyjából egy kilométerre. Remélem, az elég lesz! Ha nem, akkor utána tudunk menni, mintha tolnánk magunk előtt, de ezt elég veszélyesnek tartom.
• Rendben. Mi a negyedik fázis? – kérdezte a parancsnok.
• A felhő stabilizálása, a terjedés megállítása és a kohézió fenntartása. – válaszolta Alex. – Reméljük Lyra energiahálója alkalmas lesz erre!
• Én is remélem… – dünnyögte a nő.
• Aztán jöhet az ötödik fázis. – mondta Victor. – Mégpedig a semlegesítés vagy megsemmisítés.
• Ebben számíthattok rám és az MD ágyúra. – jelezte Kenji. – Porrá zúzzuk a kis nyavajásokat!
• Nagyszerű! – állapította meg Marcus. – És most térjünk rá a teherhajó legénységének mentési műveletére!
• Elvileg van egy mentőkabin a hajón. – mondta Thalia. – Csakhogy az első vészhelyzeti állapotjelentés szerint az automatikája megsérült. Remélem, eszükbe jut manuálisan kioldani, ha eljön az ideje!

D.A.N.A. gépi hangja szólalt meg Jarred jobb válla fölött.

- Érkezés a megadott célkoordinátákhoz tizenöt perc múlva!

- Phoenix! Van bármi hír a tulajdonosról és arról, hogy történt-e bármilyen kárelhárító intézkedés?

- Sajnos semmi, Grizzly. Valószínűsítem, hogy a tulajdonos még nem is tud a katasztrófáról.

- Ez nem jól van így! Próbáld elérni a tulajdonost! Ha megvan a kapcsolat, add át nekem!

- Igen parancsnok!

Selina felállt és a lift felé indult. Marcus mellett elhaladva halkan odaszólt neki.

• Megyek, előkészítem a V.I.R.E.L.I.S.-t.

A parancsnok jóváhagyólag bólintott, aztán folytatta a számításait, amelyekkel a terv részleteit kívánta tovább pontosítani. A visszaszámláló kijelzőjén eközben egyre peregtek a számok.

0015…0014…0013…

PROXIMA-B

A 369-es bányászkolónia kupolavárosa

2.

Az odú biztonságos nyugalmában csak két felnőtt férfi lassú, ütemes szuszogása és horkolása hallatszott. Lex a saját kényelmes heverőjén, vendége Matthew pedig a földre terített önfelfújó matracon aludt el.

Fáradtak voltak a csaknem két napos kemény összpontosítást igénylő kutatómunkától. A GTTK titkos adatbázisában böngésztek Vorn Rezak és a Proxima Konglomerátum üzleti és egyéb értékelhető kapcsolatait kutatva. Többek között a Dominatoron utazó közel kétszázhúsz üzletembernek és családjuknak a kapcsolati térképére voltak kíváncsiak. Tudni akarták, kik lehetnek az esetleges új potenciális áldozatok. Rengeteg nevet és egyéb adatot kellett rendszerezniük. Végül hajnalban nyomta el őket az álom.

A kommunikátor éles hangjelzésére riadtak fel, amikor Shogun hívta Lexet. Kábán, véreres szemekkel tápászkodtak fel és mindent megadtak volna egy forró, aromás kávéért. A hívásjelző közben kitartóan csipogott.

• Itt Wolf! – jelentkezett be fedőnevét használva rekedt hangon Lex.
• Végre! Azt hittem, már sosem veszi fel! Nem tudom feltűnt-e maguknak, hogy a normál távközlési eszközök nem működnek abban a szektorban. Ezért hívtam a titkos kormányzati vonalon. – hallották Shogun kemény hangját. – Remélem, nem másnaposságot hallok a hangjában, Wolf!
• Biztosíthatom uram, hogy nem! – ásított a férfi. – Ghost a tanúm rá, hogy egész éjjel keményen dolgoztunk.
• Ezt örömmel hallom! Annál is inkább, mert újabb feladatom van kettejük számára!
• Szeretném felhívni a figyelmét uram, hogy én egyedül dolgozom. – jegyezte meg Lex.
• Tisztában vagyok vele. Ha tudná, hány ügynöktől hallottam ezt az elmúlt hat órában! Ám ez a feladat most tökéletes együttműködést követel meg mindannyiunktól! Ha valami csoda folytán az emberi faj túlélné a Mandarh-Kaiokat, miattam élete végéig játszhatja a magányos farkast Wolf detektív.
• Értem! Ez esetben készen állunk uram! – mondta hangját valamelyest megkeményítve Lex.
• Helyes! Átküldöm a legújabb információkat! Elemezzék ki, készítsenek akciótervet!
• Igen, uram!
• Azon kívül hiába vártam Ghost ügynök jelentését az igazgatónővel történt megbeszélés részleteiről és eredményéről. Örülnék, ha egy órán belül megkapnám! Egyébként személyesen szándékozom tárgyalni a hölggyel és szeretném tudni, mire számíthatok!
• Igen, uram! – szólalt meg a háttérből Matthew és hangja még tompa volt az alvástól. – Küldöm!
• Rendben! Mindezek után pedig várjanak meg, hamarosan odaérkezem!

A kapcsolat ezzel megszakadt és a két ügynök sokat mondó pillantással összenézett.

• Hát, ennyi a jól megérdemelt pihenésről! – legyintett lemondóan Matthew. – Igyunk egy jó erős kávét és lássunk neki!

A koffeinbomba megtette a hatását, és teljesen felébredve munkához láthattak. Mialatt Matthew elkészítette részletes jelentését az Elarával folytatott megbeszéléséről és annak eredményéről, addig Lex megnyitotta a Shoguntól kapott kódolt információs csomagot és feltöltötte a 3D-s holokivetítőre, hogy könnyebben tudjanak majd dolgozni.

Mikor Matthew végzett és elküldte a titkosított fájlt, ő is csatlakozott hozzá. A levegőben szikrázó fénykódok és adatok lebegtek körülöttük, mint digitális szellemek.

• Mi az ábra, Lex? – lépett újdonsült társa mellé érdeklődő arckifejezéssel.
• Vorn Rezak és a Dominator elhagyta a Tejútrendszert és egy idegen anyahajón átkelt a Nagy Magellán-felhőbe. Három cirkálónk megpróbálta feltartóztatni, de későn értek oda. Épp az orruk előtt dokkolt be a magelláni anyahajóba. Viszont követték odaátra… és azóta megszakadt velük minden kapcsolat. – vázolta a helyzetet a titkosügynökből lett magánnyomozó. – Most készenlétben várhatjuk a visszatérést és amint megtörténik, azonnal ott kell lennünk, hogy lássuk, mi történt és mi történhet.
• Azért ez a visszatérés gondolat számomra több sebből vérzik. – jegyezte meg Matthew. – Egyrészt fogalmunk sincs, hogy megtörténik-e egyáltalán. Ha igen, úgy nem tudhatjuk, hogy mikor fog megtörténni. Vajon a Dominator tér vissza, vagy a három cirkáló, esetleg mindegyik? Vagy helyettük egy idegen inváziós flotta? Azt pedig végképp nem sejthetjük, hogy a Tejútrendszer melyik pontjára lesz majd várható a visszatérés.
• Jobb esetben a cirkálók a Dominátorral együtt térnek majd vissza, tehát azonnal ismerni fogjuk a pontos koordinátákat. Rosszabb esetben a Dominator vagy a három hadihajó egyedül érkezik. Kis szerencsével a rajtuk elhelyezett nyomkövetők jelzései alapján mérhetik majd be koordinátáikat a védelmi radarok.
• Ezek a lehető legoptimistább variációk. – állapította meg Matthew. – Mit csináljunk addig, amíg várni kényszerülünk? Itt üljünk a fészkedben és sakkozzunk?
• Odú! – javította ki ismét türelmesen Lex.
• Legyen odú! – hagyta rá Matthew. – Bár nem világos, hogy miért ragaszkodsz ehhez az elnevezéshez.
• Majd egyszer talán elmondom… Egyébként szerintem sajnos nem itt kell megvárnunk a visszatérést. Kár, mert megkedveltem ezt a helyet.
• Hanem hol? Remélem, nem a földi főhadiszálláson a sok öltönyös bürokrata között!
• Nem. – mosolyodott el Lex és megrázta a fejét. – Szerencsére nem ott, mert azt én is rühellném. Úgy gondolom, az S.E.S. 10-es mentési állomáson fogunk várakozni. És ha eljön az idő, a Paragon fedélzetén fogunk odarepülni, hogy fogadjuk a visszatérőket.

Matthew szeme felcsillant leplezetlen örömében, ami nem is kerülte el Lex figyelmét. Így végre tölthet egy kis időt Anne társaságában, ami mindkettőjüknek jót fog tenni.

• Látom, ez a lehetőség jobban tetszik, mint az általad felvázolt. – állapította meg arckifejezését látva Lex.
• Sokkal jobban! – mosolyodott el Matthew.
• Akkor hát becsomagolom néhány kedvenc csecsebecsémet. – mutatott a polcokon sorakozó kémeszközei felé Lex. – Segítenél?
• Persze, mire várunk? Legalább megismerem a kincseidet.
• Kíváncsi vagy, mi? Ilyeneket a központban tutira nem találsz. – gúnyolódott Lex. – Ja, és van még valami… Nem örülök, hogy Shogun is velünk jön a Synthára.
• Miért, mi a gondod vele?
• Nem szeretem, ha az ő elképzelései szerint kell dolgoznom. Feszélyez a jelenléte. Van benne valami szörnyen idegesítő.
• Hm… az lehet. Titokzatos figura fura szokásokkal, mintha a középkorból maradt volna ránk. Mrs. Woss azonban biztosan jó néven veszi, ha a főnök személyesen teszi nála tiszteletét. Addig is gyerünk, mutasd a csodacuccaidat! – fordult kíváncsian a megrakott polcok felé Matthew. – Ez itt egy GDB? (GyroDisk Board)
• Aha, egy lebegő egyensúlytartó deszka, amely szükség esetén mentőjárműként is működhet. – felelte unott arccal Lex. – De nem az a kedvencem.
• Hanem? – böngészett tovább Matthew, mintha csak egy kirakodóvásárban mustrálgatná a portékát. – Talán ez a csinos kis kézi AG (Aether Gun) ágyú?
• Nem, bár igencsak értékes cucc, hiszen hangtalanul lő ki légnemű lövedékeket és így lekövethetetlen. De az én kedvencem mégiscsak ez! – emelt le egy egészen aprócska flakont a polcról. – Ha randizom, ezt mindig magammal viszem.
• Potencianövelő? – vigyorodott el gúnyosan Matthew. – A te korodban már nem szégyen az ilyesmi…
• Nem, nem barátom! Ez egy TSI (Truth Scent Inhaler), vagyis személyre szabott illatkapszula, amely a limbikus idegrendszerre fejti ki a hatását és serkenti a nyílt, őszinte válaszreakciókat egy beszélgetés során…
• Elképesztő, mennyi fölösleges cuccot fejlesztenek ki mostanában! – fordult el csalódottan Matthew. – Ehhh! Néhány jól irányzott pofon ugyanazt az eredményt hozza! Sok kacat! Tudod, mi jár a fejemben azóta, hogy elmesélted annak a szerencsétlen titkárnőnek a végét?
• Az, hogy jó lett volna, ha előtte még összejöhetsz vele?
• Morbid humorod van Lex!
• Sose tagadtam… Mi jár a fejedben kolléga?
• A mód, ahogyan a lárvát bejuttatták annak a nőnek a szervezetébe. Miért kellett láthatatlanul megitatni vele? Ha ez a faj valóban olyan ősi és fejlett, akkor feltételezem, hogy a szaporodási módszerei nem ilyen primitívek. Nagyon érdekelne a Mandarh-Kaiok fejlődési ciklusa!
• Na látod, ez tényleg jó gondolatmenet! – mondta elismerően Lex. – Biztos, hogy sokkal kifinomultabb módszerekkel juttatják be a lárváikat az áldozataik testébe. Nem hiszem, hogy a véletlenre bíznák a dolgot. A hölgy talán kivételezett lehetett…
• Milyen, ha élesben csinálják?
• Hidd el, nem akarjuk megtudni! Segíts inkább csomagolni! Tessék, ezt neked adom! – ezzel Matthew felé nyújtott egy füldugó formájú tárgyat, amelyhez egy apró külön egység tartozott. – Ez egy EGR (EchoGlyph Reader), más civilizációk nyelvét dekódoló mesterséges intelligencia eszköz.
• Tolmácsgép?
• Valós idejű fordító.
• Kösz. – bólintott Matthew, zsebre vágva a kütyüt és lelkesebben segített a csomagolásban.

Három óra múlva Lex minden kincse törhetetlen biztonsági dobozokban pihent, amelyek berakodásra készen sorakoztak az odú bejárata előtt. Alig ültek le a ládahalom tetejére, amikor a férfi zsebében felcsipogott a személyhívó.

• Megjött! – nézett az időmérőjére Lex és elkezdte lerángatni a ponyvát az űrrepülőjéről.
• Kurva gyors volt! – állt fel sóhajtva Matthew.

A matt fekete Z.V.T. lassítás nélkül repült el a felrobbantott mentőkabin üszkös maradványai fölött, majd kísértetként suhant át a romos épületek között. Végül alig néhány méterre az odútól csendben földet ért. A hajtómű halkan duruzsolt, a pilóta már ismerte Shogun tempóját, ezért meg se kísérelte leállítani. Az alacsony, zömök, ázsiai vonású férfi, keki színű taktikai nadrágban, fekete garbóban és kopott bőrdzsekiben állt a leeresztett rámpán. Szája sarkában cigaretta füstölt.

• Pakoljanak gyorsan! Ketyeg a taxióra! – intett fejével sürgetően a két ügynök felé, akik erre szó nélkül felragadtak egy-egy dobozt és elkezdték felcipelni a rámpán.

A férfi csak nézte őket, ahogy pakolnak. Közben elszívott még egy szál cigarettát. Négy perccel később a Z.V.T. rámpája felcsukódott, de a résből még kihallatszott Shogun hangja.

• Az állomáson találkozunk, de igyekezzenek!

És a gép süvítve emelkedett a magasba.

• Megőrjít ezzel az állandó basztatással! – nyögte Matthew, miközben bepréselte magát Lex űrrepülőjének jobb oldali ülésébe.
• Szerinted én miért léptem, ki? – nézett rá Lex és indított. – Rühelltem, amikor már az álmaimban is megjelent.
  

KAPPA-777

veszélyes hulladékot szállító teherűrhajó

3.

A dühöngő, fortyogó navigátor épp akkor lépett be a tátongó oldalú raktérbe, amikor Chan lekapcsolta a mentőkabint az automatikáról.

• Kézi vezérléssel menni fog! – tájékoztatta Trebalt, majd hallva annak mérges szuszogását, megkérdezte: – Minden rendben, Treb? Zaklatottnak látszol!
• Az is vagyok! Khalid megőrült! – dohogott Trebal.
• Mi? – bámult rá megütközve Chan. – Mit csinált?
• Ragaszkodik hozzá, hogy gyűjtsem be és rögzítsem újra a kiszóródott konténereket! Nem érti, hogy ezzel behozhatom a hajóba a xenomorfokat!
• Viszont, ha a nyomvonalunkon maradnak és szétszóródnak, rengeteg életre jelenthetnek veszélyt. – adott igazat a kapitánynak Chan. – Akkor pedig különösen nagy veszély okozásáért vagy hanyagságból elkövetett ki tudja, hányszoros emberölésért csuknak le bennünket. Gondold meg Treb!

A navigátor cirkalmasat káromkodott, de végül munkához látott. Ellenőrizte a raktérben maradt konténerek sértetlenségét és stabil rögzítését. Közben látták, ahogy a nagy, sárga műszaki drónok elszáguldanak abba az irányba, ahol az ütközés történt.

• Khalid! Itt Chan! Jó hírem van! A mentőkabin manuálisan kioldható. El tudjuk hagyni a hajót, és lassan ideje indulnunk!
• Trebal rögzítse a bevontatott konténereket, aztán szálljatok be! Ha minden tároló a helyén lesz, én is megyek!
• Értettem! – mondta Chan és komótos léptekkel elindult a mentőkabin felé. – Jó munkát öregem! Nem irigyellek!

Végtelen hosszúságúnak tűnt az az idő, mely alatt a kiküldött drónok befogták és egymáshoz rögzítve bevontatták az elszabadult konténereket. Pontosabban a kilenc épen maradtat a tizenkettőből. A teherhajó eközben elérte a Kapteyn-b gravitációs terét és egyre gyorsulva közeledett a kietlen égitest sziklás felszíne felé.

Trebal egyenként ellenőrizte mind a kilencnek a sértetlenségét, miközben tisztában volt azzal, hogy ha akár csak néhány klón is megtapadt valamelyiknek a felszínén, az gyors és kíméletlen halálukat fogja előidézni.

Keze reszketett, ahogy az érzékeny műszert tartotta. Halántékán kövér verejtékcseppek gördültek le és izzadságpatakokba gyűltek a hátán. Rögzítette az ellenőrzött tárolókat és ellenőrizte a rögzítést is. Mire végzett, úgy érezte, mintha éveket öregedett volna. Magában káromkodott. Khalid nőági felmenőit emlegette nem épp kedves gondolatok közepette.

• Kapitány, itt Trebal! Kilenc sértetlen és steril konténer behajózva, rögzítve! – jelentette a fedélzeti rádión, de nem kapott választ, a belső vonal üresen sercegett. – Ott vagy, Khalid?

Dübörgő pulzusa már épp lenyugodott kissé és gyomrában is oldódott a görcs, amikor a raktér oldalában tátongó tépett szélű hasadékon át megpillantotta a maradék drónt közeledni a három utolsó konténerrel. A sérült konténerekkel!

Azonnal látta, hogy valami nincs rendben. A drón hajtóműve láthatóan akadozott, és mintha valami halvány, áttetsző felhő vette volna körül. Rémülten felüvöltött és a fegyvertároló szekrényhez ugrott. Reszkető ujjai kétszer tévesztették el a biztonsági nyitókódot. Tudta, hogy a harmadik tévedésnél a rendszer zárolni fogja a fedelet és sohasem jut hozzá a fegyverekhez.

Kimondhatatlanul megkönnyebbült, amikor a harmadik próbálkozása végre sikerrel járt. Két kézi sugárfegyvert kapott ki a szekrényből és félelmében remegő kezekkel próbált a vészesen közelgő drónra célozni, de többször is elvétette a lövést.

Most már hangosan, sikoltva káromkodott és újra meg újra tüzelt. Végre a szeme előtt lassan magától is atomjaira bomló drón felrobbant! A lendület azonban tovább hajtotta a roncsot, a láthatóan megcsonkított konténereket és a körülöttük rajzó mindent felzabáló klónfelhőt. Olyan volt, mint egy rémálom, amelyből képtelen felébredni.

Trebal felordított és ösztöneitől hajtva egyenesen a vezérlőterem felé rohant, közben eszét vesztve ordítozott. Ahogy a hajótest megremegett, már biztosra vette, hogy nincs menekvés. Az ütközés bekövetkezett és a klónok bejutottak a hajóba!

• Khalid, te rohadt gyilkos! Hogy tehetted ezt? Megöltél mindhármunkat! Kinyírlak te mocskos szemétláda! – ordította tehetetlenül.

A vezérlőteremben sötét volt, csak az irányító konzolok apró színes fényei villództak. A panorámaablakot teljes egészében betöltötte a rémisztő sebességgel közeledő sziklás hold felszíne. A teherhajó szédítő tempóban forgott a hossztengelye körül. Khalid a bejáratnak háttal ült a parancsnoki székben. Trebal odarohant hozzá, hogy minden dühét néhány mondatba sűrítve a szemébe ordítsa a véleményét, de a szavak a torkán akadtak. Kimeredt szemmel bámulta a parancsnoka arcát, pontosabban azt, ami maradt belőle.

Khalid nyitott sisakkal ült a helyén és Trebal biztosra vette, hogy eszelős őrületének utolsó pillanataiban döntött az öngyilkosság mellett. A zéro nyomás, az oxigénhiány és a világűr hidege megtette a magáét. Az emberi test szöveteire gyakorolt hatása iszonytató látványt nyújtott.

Trebal kétségbe esett haragjában földhöz vágta a két sugárpisztolyt, sarkon fordult és a biztonsági kapszula felé iramodott. Emlékezett rá, hogy Chan ott várja az indulást. A fémpadló remegett a talpa alatt, a falak recsegtek-ropogtak. Már csak néhány lépés választotta el a kabinhoz vezető rövid folyosó bejáratától, amikor gyomorszorító látvány tárult a szemei elé. A hajó hátsó része, beleértve a raktér nagy részét is, épp akkor foszlott semmivé. Tudta, hogy ha a pusztítás eléri az épen maradt hajóművet, nincs menekvés. A klónok mindent elemésztő felhőjét nem is látta, de a zsigereiben érezte, hogy feltartóztathatatlanul közelednek feléje. Amikor a mellette lévő fal ekkor kezdett pókhálóként áttetszővé válni, felordított és futásnak eredt.

A rettegés megszázszorozta az erejét és a gyorsaságát. Látta, hogy Chan már a kabinban van és falfehér arccal sürgetően integet feléje. Azt már nem látta, hogy mögötte lassan semmivé foszlik a folyosó, de a hátán minden szőrszál felmeredt az állati félelemtől, ami úrrá lett rajta. Hatalmas lendülettel zuhant be a biztonsági kabinba és torka szakadtából üvöltött:

• Indíts! Indíts! Indíts!

A Paragon A Paragon a számított kiszóródási szektor peremén lépett ki a hipertérből. Ez volt a Marcus által meghatározott minimális biztonsági távolság. Az űr néma volt, jéghideg és látszólag mozdulatlanul békés.

• Célnál vagyunk főnök! – közölte Jarred és mozdulatlanra fékezte a Paragont.
• Jól van! – állt fel Marcus a parancsnoki fotelből és a vezérlőterem közepén álló 3D-s holografikus vetítőhöz lépett. – Készen áll a felderítő drón, Darázs?
• Igen Grizzly, repülésre kész!
• Akkor kezdjük a lokalizálást! Lyra, zsilipeld ki a drónt!
• Vettem, Grizzly! Drón indul!
• Lassan közelítsd meg vele a célterületet, Darázs!
• Úgy lesz parancsnok!
• Phoenix és Chica! Kezeljétek a szkennereket! A legkisebb gyanús jelre is figyeljetek!
• Szemünk, mint a sasé! – vigyorgott Thalia.

Marcus a külső kamerán át a holovetítőn kísérte figyelemmel a felderítő drón mozgását. Jarred a gép mozgásával szinkronban irányította előre a Paragont. Marcus nem mutatta, de a Larától hallottak alapján különösen veszélyesnek ítélte a kiszóródott xenomorf baktériumklónok jelenlétét. Aggódott a legénységéért és a hajójáért. Nem akarta atomjaira bontva látni egyiket sem, és persze önmagát sem. Mióta a feleségét elvesztette, nem félt a halál semmilyen formájától, csak mások iránt érzett magában felelősségtudatot. Elara hozott új – pozitív – fordulatot az életébe. Most, hogy újra tudott szeretni, új értelmet nyert számára a létezés. Újra képes volt félteni a saját életét.

A drónon elhelyezett érzékeny orvosi szkenner egymillió köbméterenként osztotta szektorokra és térképezte fel a környező világűrt. Jonathan dolga az volt, hogy végig a megfelelő pályán tartsa a gépet és csak olyan sebességgel irányítsa, amely megfelel a szkennelés ütemének. A művelet így meglehetősen hosszú időt vett igénybe.

• Megtaláltam a Kappa-777 teherűrhajót! – szólalt meg váratlanul Lyra, aki megérkezésük óta a jármű nyomait kutatta. – Helyesbítek, találtam valamit, ami korábban akár egy teherűrhajó is lehetett volna… Épp a Kapteyn-b hármas holdja felé zuhan láthatóan irányítás nélkül és hamarosan becsapódik.
• Mondtam már, hogy imádom a magabiztosságodat? – élcelődött Jarred. – Most az vagy nem az?
• Bekaphatod Viráglovag! – vágott vissza a műszaki tiszt. – Lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem…
• Az ütközéstől mért távolságadatok és a becsült harmincezer kilométer per másodperc sebesség alapján nagy eséllyel azt a hajót találtad meg. – erősítette meg Lyra észlelését Thalia. – De mostanra az anyagsűrűsége nagyjából egy megtépázott pókhálóénak felel meg. És rohamosan fogy…
• Basszus, a xenomorfok felfalják! – szörnyedt el Jarred.
• Vészjelek, digitális azonosító? – kérdezte Marcus.
• Semmi. Teljesen néma.
• Életjelek?
• Negatív. – rázta a fejét lemondóan Thalia. – Keresek egy esetleges mentőkabint.
• Jó ötlet! A roncs mért távolsága?
• Egy egész egy tized csillagászati egység, sebesség csaknem állandó, enyhén gyorsul, bár feltételezem, hogy már csak a lendület és a hold gravitációs vonzása viszi előre a roncsot.

Ebben a pillanatban Selina műszerfalán élesen felcsipogott egy figyelmeztető jelzés, amitől a vezérlőben mindenki összerezzent.

• Állj! Állj, Viper! – kiáltott fel a nő rémülten.

Jarred abban a pillanatban reagált és nullára fékezte a Paragont, Jonathan pedig ugyanezt tette a drónnal, mielőtt az még beleszaladt volna a xenomorf felhőbe.

• A frászt hozod rám Chica! – morgott a férfi.
• Ne haragudj Viper! Csak annyira megijedtem, amikor a műszer hirtelen kijelzett.
• Látsz valamit Chica? – kérdezte Marcus feléje fordulva.
• Nem egyértelmű. – felelte Selina.
• Ellenőrizd!
• Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk!
• Erősítsd meg!
• Nincs ott semmi, mégis érzékel valamit a szkenner. – finomított a kereső beállításán Selina. – Ez az! A szökött klónok! De nem alkotnak egybefüggő felhőt, elszórtan lebeg csak néhány maroknyi.
• Egy is elég, hogy szép lassan felzabáljon minket! – mérgelődött Jarred.
• Vajon hol lehet a többi? – kérdezte Lyra a kijelzőket fürkészve.
• Van egy tippem! – bökött ujjával a távolban zuhanó űrhajóroncs egyre gyengülő radarjele felé Thalia.
• Azt hiszed, hogy…? Őrültség lett volna, ha begyűjtik a sérült konténereket és velük együtt a klónokat is. – jegyezte meg Jarred.
• Pedig úgy tűnik, hogy épp ezt tették. Etikus, de önfeláldozó döntést hoztak – csóválta a fejét Marcus. – Darázs! Rögzítsd a drónt a hajó orrának külső burkolatán! Lyra, készülj fel a befogó műveletre!
• Rendben! Készítem a zónazáró mezőgenerátort!
• De sűrű erőtér legyen, nehogy akár egy is átjusson rajta! – figyelmeztette Jarred.
• Mi van nagyfiú? Beparáztál? – gúnyolódott Thalia, miközben az ő szívverése is felgyorsult.
• Azt várhatod csibém! – mordult vissza a pilóta.
• Mit látsz, Chica? – kérdezte Marcus Selina mögé lépve.
• Kb három zacskó porcukrot egy tízezer kilométer hosszú, néhány méter átmérőjű alagút nyomvonalán kiszóródva. – felelte a nő. – Az anyagsűrűsége jelenleg négy egész kettő tized a tíz a mínusz tizenegyediken gramm per köbcentiméter.
• Hm… – simított végig szakállán a parancsnok. – Az elég ritka és óriási területen szóródott szét!
• Aktiváljam a nanorészecske pajzsot, Grizzly? – kérdezte Kenji.
• Aktiváld Taka! – hagyta jóvá Marcus. – És az MD ágyút is élesítsd!
• Értettem! – felelte Kenji és azonnal munkához látott.

Hosszú percek teltek el néma feszült csendben, miközben döbbent szemtanúi lehettek, ahogy a teherhajó maradványai becsapódnak a hold felszínébe és a fúziós hajtóműve felrobban. Éles, kék fényű villanás jelezte a detonáció epicentrumának helyét, majd óriás narancs színű tűzgömb ragyogott fel, amely néhány másodperc múltán semmivé foszlott.

• Bevégeztetett. – mondta halkan Jarred és részvéttel gondolt a hajó egykori legénységére. – Ezt a robbanást semmi és senki nem élhete túl.

A vezérlőterem csendjében csupán a műszerek kijelzői csippantak meg rendszeres időközönként. A Paragon a V.I.R.E.L.I.S. lokációs sebességével szinkronba hangolt tempóval haladt előre, amíg el nem érte a zónazáró mezőgenerátor hatótávolságának kezdő határát.

• Lyra! Kezdheted az izolálást! – utasította Marcus a feszülten figyelő műszaki tisztjét.
• Kezdem! – felelte Lyra és aktiválta a generátort, amely szabad szemmel láthatatlan, de a követő monitoron jól megfigyelhető ernyőforma energiamezőt terjesztett ki a Paragon előtti térben.
• Selina! Te figyeld, hogy nem jutnak-e át a xenomorfok az erőtéren! – folytatta Marcus.
• Igen, parancsnok!
• Taka, készen áll a molekuláris destruktor?
• Már izzítottam, Grizzly!
• Jól van, akkor szépen fogjuk be mindet! – ült vissza a parancsnoki foteljébe Marcus. – Ha mind a hálóban van, sűrítsd őket a lehető legkisebb térfogatba Lyra!
• Úgy lesz! – nyugtázta a nő.
• Vészjelzést fogtam parancsnok! – jelezte ekkor Thalia. – Feltehetően a szerencsétlenül járt teherhajó mentőkabinja sugározza! Azonnal bemérem a helyét és az irányát!
• Keress vele rádiókapcsolatot!
• Azon vagyok!
• Az első kontrollmérések szerint a zónazáró mező stabil, a xenomorfok nem hatolnak át rajta. – jelentette Selina. – Viszont a zónán belül egyenletesen növekszik az anyagsűrűség.
• Szépen gyűlnek benne a kishalak! – dünnyögte Lyra.
• Helyes! Ha mind benne lesz, Takán a sor, hogy hatástalanítsa őket.
• Én készen állok! – jelentette Kenji. – Az MD célkeresztjét már rájuk fókuszáltam!
• Parancsnok, a mentőkapszula stabil orbitális pályára állt a Kapteyn-b hármas holdja körül. – szólalt meg Thalia. – Két bioszignált érzékelek a fedélzetéről. Nincs stabil rádiókapcsolat, így ők valószínűleg nem tudnak rólunk. Egy ilyen kapszula egy napig biztosan életben tudja tartani őket.
• Jól van, akkor van időnk semlegesíteni a xenomorfokat. – mondta Marcus. – Utána pedig foglalkozhatunk a mentőkapszula utasaival. Hol tart a művelet, Chica?
• A nagy szóródás miatt még csak hét százaléknál vagyunk, de egyenletesen növekszik a mennyiség. – válaszolta Selina. – Időbe telik, amíg elérjük a száz százalékot, de még utána is szükség lesz egy utólagos ellenőrzésre.

A Paragon fedélzetén ólomlábakon vánszorgott az idő. A begyűjtött xenomorf baktériumklónok mennyiségét jelző monitoron lassan emelkedett a százalékos mutató.

Jóval később külső hívás törte meg a várakozás csendjét. Lara jelentkezett be az állomásról és a LOR-1 klónkísérletről közölt híreket.

• Mit találtál, Lara? – fogadta a hívást Marcus.
• Sajnos csak néhány meg nem erősített cikket egy-két kevésbé elismert közösségi oldalon. Mindenesetre próbáltam a hírekből értékelhető anyagot összeállítani. A Korath Ven'Tarr Konzorcium egyik mikrobiológiai laboratóriumának volt vezető tudósa írt blogot a kutatások kezdeti fázisában, de egy idő után abbahagyta. Feltételezem, hogy a munka olyan fázisba jutott, amely már nem volt többé publikus. Egy éve állították le a kutatásokat, miután a labor néhány munkatársa rejtélyes körülmények között eltűnt. Azóta semmi hír nincs róluk.
• És a LOR-1?
• Nos igen, arról annyit sikerült megtudnom, hogy az eredeti elnevezése Linked Organism Resistance volt és célja az emberi testben lokálisan kifejtett ellenállóképesség növelése. Csakhogy túllőttek a célon, és néhány kísérleti alanyból nemhogy ellenállóbb, hanem kontrollálhatatlanul adaptív, kvázi-szimbióta entitások alakultak ki. Ezek az élőlények – részben emberi, részben xenomorf eredetű organizmusok – nemcsak túléltek minden ismert fertőzést, hanem maguk is fertőzővé váltak. A LOR-1 baktériumtörzs egyik mellékhatása az volt, hogy az immunválasz helyett egyfajta hiper-adaptív szövetképződés indult be: a szervezet bármilyen külső fenyegetésre új szervrendszert vagy funkcionális mutációt hozott létre. Az alanyok ellenálltak sugárzásnak, toxinoknak, sőt fizikai sérüléseknek is, mivel testük gyorsan regenerálódott vagy új struktúrákat fejlesztett ki. Tudatukat fokozatosan elvesztették, mivel a baktérium kollektív neurohálót alakított ki az agyukban. Nem maradtak helyhez kötöttek – egyesek sejtjei leválva önálló organizmusokká fejlődtek, gyakorlatilag új életformák jöttek létre. Amikor a kilences biztonsági szintű laboratórium karanténja megsérült – állítólag egy belső szabotázs vagy spontán sejtfúzió miatt – az alanyok kiszabadultak, és órákon belül megtámadták a személyzetet, egyeseket fertőzve, másokat egyszerűen asszimilálva. A mutáció a kezdeti szakaszban folyamatos és gyors volt. A projektet azonnal titkosították, hogy elkerüljék a pánikot, majd leállították, és az egész létesítményt felszámolták maximális sterilizálással – egy közepes intenzitású plazmalövedékkel megtisztították a területet. A túlélőkről, ha voltak ilyenek, nem maradt hivatalos jelentés. Akárcsak a LOR-1-ről… egészen mostanáig…

Szavait hosszú döbbent csend követte, melyet Marcus higgadt szavai törtek meg végül.

• Ezek szerint mi pedig épp most mentjük meg a Tejútrendszert a további katasztrófától.
• Méghozzá egészen jó hatásfokkal. – tette hozzá Lyra. – A kiszóródott szennyeződés kilencvennyolc százalékát már sikerült izolálnunk.
• Szép munka! – helyeselt Marcus. – Köszönöm az információt Lara!
• Szívesen! – hallották a nő hangját. – Vigyázzatok magatokra és gyertek haza!
• Hamarosan! – ígérte Marcus, aztán megszakította az adást.
• Száz százalék! – jelentette Lyra.
• Rendben. – bólintott a parancsnok. – Végezz el egy tesztet Chica! Ha egy se maradt ki, Lyra zárhatja az erőteret!

Néhány perces vizsgálódás, környezeti szkennelés után Selina egyértelműen jelentette:

• A vizsgálat eredménye negatív! Minden kishal a hálóban van.

Marcus intésére Lyra ekkor bezárta a zónát és végre mindannyian fellélegezhettek.

• Most csökkentsd a térfogatot, tömörítsd őket, amennyire csak lehet! Aztán távolítsd el a géptől, hogy Taka megsemmisíthesse!
• Szép kis célpontot kerekítek neki. – mondta Lyra és nem állhatta meg, hogy ezúttal ne ugrassa Kenjit. – Úgy látom, kb másfél köbméter lesz a végső mérete. Anyagsűrűség ezer kilogramm per köbméter. Eltalálod egy kilométerről, Taka?
• Nincs nálam a szemüvegem, de majd hunyorítok. – válaszolta a rá jellemző végtelen nyugalommal Kenji.
• Mutasd, mit tudsz! – intett felé Marcus.

Kenji a Molekuláris Destruktor célkeresztjébe fogta a zónazáró mezőt és aktiválta a fegyvert.

• Ráfókuszáltam!
• Mezőt kikapcsolni! – mondta ekkor Marcus.
• Kikapcsolva! – jelentette Lyra néhány pillanat múlva.

Selina a monitoron kísérte figyelemmel, ahogy a xenomorf felhő szép szabályos gömb alakban lebegett az űr vákuumában.

• Tedd a dolgod, Taka! – adott parancsot Marcus. – Tűz!
• Értettem! Tűz! – ismételte Kenji és útjára bocsátotta a xenomorfokra kalibrált frekvenciájú megsemmisítő energiasugarat.

Az űrben lebegő, ezüstösen csillogó másfél méter átmérőjű gömb képe először elmosódott, majd néhány másodperc leforgása alatt atomok átlátszó, rendezetlen halmazává vált, végül eltűnt a műszerek képernyőiről. Selina elvégzett még egy szkennelést és néhány másodperc múlva egyértelműen megállapította, hogy a felhő teljes egészében megsemmisült.

• Vége van parancsnok! – jelentette megkönnyebbülten. – Szép lövés volt!
• Jó munka volt emberek! – mondta elismerően Marcus. – Most lássuk azt a mentőkabint! Remélem, az utasai rendben vannak! Ha megközelítettük, először majd azt is szkennelni kell, hogy nem tapadt-e rá szennyeződés. Utána összekapcsolódunk velük aztán átadjuk a terepet Victornak és a mentőcsapatnak.
• Már épp ideje parancsnok! – hallatszott az utastér kommunikátorából Victor hangja. – Kezdtünk unatkozni itt üldögélve!

A KAPTEYN-B

HARMADIK HOLDJA

4.

Trebal minden ízében reszketett, arca halott sápadt volt, bőrén hideg veríték csorgott, szívverése és légzése kétszerese volt a normálisnak. Nem volt már fiatal, az ötvenhez közelített és ilyen erős stresszhatásnak évek óta nem volt már kitéve.

Chan meg is jegyezte:

• Nem vagy jó bőrben cimbora! Nyomj be magadnak egy nyugtató koktélt, mielőtt kipurcansz itt nekem! Itt az orvosi doboz!
• Csináld inkább te! Szörnyen remeg a kezem! – kérte nehezen forgó nyelvvel Trebal. – Rég éreztem magamat ilyen pocsékul!
• Öregszel pajtás, az a baj! Többet kellene sportolnod és kevesebbet stresszelned! – dünnyögte Chan, miközben előkészítette az injektáló pisztolyt. – Na, de mindjárt jobban leszel! A nyaki vénádba adom, hamar felszívódik és minden rendben lesz. Még az is lehet, hogy kicsit elbóbiskolsz tőle.

Ezzel Trebal nyakához nyomta a pisztolyt és biztos, ami biztos, dupla adagot fecskendezett be neki. A navigátor szívverése és pulzusa fél perc alatt a normális értékre lassult. Egyenletesen kezdett lélegezni, remegése elmúlt, arcáról eltűnt a feszült kifejezés és lehunyta a szemét.

Chan megnyugodva konstatálta, hogy társa mély álomba merült. A műszereket kezdte babrálni, hátha sikerül életre keltenie az épp csak pislogó műszerfalat. Így vette észre a felettük elsuhanó űrhajó keresőlámpájának szaggatottan villódzó fényét. Azonnal tudta, hogy rádió kapcsolat híján morze jelekkel próbálnak vele kommunikálni. Azon kevesek közé tartozott, akik ismerték még ezt a kódnyelvet, amely évtizedek óta elavultnak minősült. Bezzeg ilyen különleges helyzetekben nagy hasznát vehették a vén Morze találmányának.

Chan a mentőkabin külső reflektorának vezérlését kereste, és egymás után többször leadta a klasszikus vészjelzést.

• …---… …---… …---… (S.O.S.)

A Paragon vezérlőtermében Lyra lelkesedve jelentette be, hogy a biztonsági kapszulában valaki észrevette a fényjeleit és válaszol rájuk.

• Látod Viper, megmondtam, hogy néha a hagyományos módszerek célravezetőbbek a legmodernebb technikáknál! – vigyorgott győzelemittasan.
• Örülök, hogy bevált az ötleted Lyra. – mondta elismerően Marcus. – Kérdezd meg tőlük, hogy minden rendben van-e és össze tudunk-e kapcsolódni velük! Sheriff! Induljatok a raktérbe a zsiliphez, csatlakoztassátok hozzá az izolációs sátrat! Számum és Darázs! Tiétek a fegyveres biztosítás!
• Vettük, parancsnok! – válaszolt Victor.
• Már pötyögöm is az üzenetet parancsnok! – lelkesedett a műszaki tiszt és elküldte a fényjeleket a kapszula felé.

A válasz perceken belül megérkezett:

• Minden rendben! A társam bestresszelt, benyugtatóztam, alszik. Kézi vezérléssel kapcsolódhatunk!
• Én azért óvatosságból betartanám a fertőzött területekre vonatkozó biztonsági szabályokat! – hallották a mindig gyakorlatias és óvatos Victor hangját. – Igaz, hogy a raktérben a zsiliphez rögzítve felállítottuk az izolációs sátrat, de szeretném, ha az összekapcsolódás előtt Selina végig szkennelné a mentőkabint is a V.I.R.E.L.I.S. -szel!
• Egyetértek! – helyeselt Marcus és a doktornőre nézett. – Chica, nézd át a kabint és környékét, mielőtt kapcsolódunk hozzá!
• Igen, parancsnok! – mondta Selina és megismételte a korábban az űrben elvégzett vizsgálatot, ezúttal a biztonsági kapszula környezetére és magára a kabinra fókuszálva, aztán jelentett: – A vizsgálat negatív! A műszer egyetlen felületen, sem a belső légtérben nem érzékel xenomorf bakteriális jelenlétet. Az esetleges személyes fertőzöttséget így nem tudom megállapítani, ahhoz át kell hoznunk őket.
• Köszönöm, Chica! Viper! Kezdd meg a megközelítő manővert!
• Vettem, főnök! – biccentett Jarred és megkezdte a manővert.

A Paragon könnyed fordulattal szinkronpályára állt a mentőkabinnal és lassan, precízen közelített hozzá.

• Lyra, készülj fel az összekapcsolódásra!
• Igen, parancsnok! Ha Jerry el nem hibázza, tizenkét másodpercünk van a kapcsolódásig!

Jarred megsemmisítő pillantást vetett a nő felé és biztos kézzel folytatta a közelítést.

• Sheriff! Készüljetek fel a két ember átzsilipelésére és a helyszíni elsődleges orvosi diagnosztizálásra!
• Értettem, Grizzly! Angyal és Doki készen áll!
• Még öt másodperc! – jelezte Lyra, aztán a pilótára kacsintott. – El ne hibázd Jerry!
• Ne kattogj rajta cicám! Mire nullához érsz, már össze is cuppanunk!
• Kettő… egy… zéro! – számolta vissza a másodperceket Lyra, majd alig észrevehető rázkódás jelezte, hogy a Paragon és a mentőkabin összekapcsolódott. – Ahogy a nagy könyvben meg van írva! Összekapcsolódás sikeres!
• Rendben! – nyugtázta Marcus. – Számum és Darázs! Maradjatok a raktérben és biztosítsátok! Sheriff! Angyal! Hozzátok át azt a két embert! Doki! Ne lépjetek be az izolációs sátorba, a vizsgálatot a droid asszisztensek végezzék el!
• Értettük! – jelzett vissza Victor. – Megkezdjük az átzsilipelést!

Marcus és a Paragon kezelőszemélyzete a belső kamerák monitorain kísérhette figyelemmel a mozzanatokat. A két férfi arcán végtelen megkönnyebbülés jelent meg, amikor végre elhagyhatták a biztonsági kapszulát és bezárult mögöttük a zsilipajtó. Alig győztek hálálkodni és készségesen követték Victor és Emese minden utasítását. Először is megszabadultak a szkafandereiktől és minden ruhadarabjuktól, majd fegyelmezetten állva hagyták, hogy a körülöttük lebegő orvos asszisztens droid külsőleg fertőtlenítse őket és elvégezze a szükséges vizsgálatokat. A hosszadalmas exobakteriológiai és xenopatogén detekciós vizsgálatot és a vérvételt is békésen tűrték.

• Túléljük, asszonyom? – tréfálkozott Chan az izolációs sátor fóliáján túlról.
• Minden esélyük megvan rá. – válaszolta Emese a műszer kis kijelzőjén futó értékeket ellenőrizve. – A detekciós vizsgálat eredménye mindkettejüknél negatív. Úgy tűnik, nem fertőződtek meg. Ezt a vérképük is alátámasztja. Mr. Trebalé pedig feltűnően hibátlan. Több, mint tökéletes, tekintve az életkorát.
• Öregnek talál, doktornő? – fintorgott megjátszott sértődöttséggel Trebal.
• Hát, egyiküket se mondanám zsenge kamasznak! – mosolyodott el Emese. – A maga vérképe pedig mégis olyan, mint egy egészséges húszévesé. Mi a titka?
• Elárulom, de úgyse fogja elhinni.
• Figyelek, Mr. Trebal!
• Nos, minek tagadjam? Az egészségem titka minden bizonnyal a stresszmentes munkakör és a hedonista életmód…

Chan akaratlanul felnevetett, amikor társa a stresszmentes munkát említette.

• Te meg a stresszmentesség! Kábé tíz perce még pánikrohamod volt, most meg itt vagánykodsz a doktornő előtt, te szélhámos!
• Pánikroham? – kapta fel a fejét Emese. – Tapasztalt már ilyet máskor is?
• Há… hát, nem… ez volt az első alkalom. – ismerte be a férfi.
• Pedig a volt kapitányunk mellett ez teljesen normális tünet lenne, asszonyom! Nem volt egyszerű eset. Nyugodjék békében! – tette hozzá Chan.
• Mi történt vele? – kérdezte Victor.
• Amikor látta, hogy a hajónak vége, a saját kezével vetett véget az életének. – felelte Chan. – Tudják, milyen az, ha az ember zéro nyomáson, abszolút nulla fokban felnyitja a sisakját?

Elborzadtak, mert pontosan tisztában voltak vele, hogy milyen látvány lehetett, így nem is firtatták tovább a dolgot.

• Próbáltuk elérni a Korath Ven'tarr konzorciumot, hogy tájékozódjunk a balesethez köthető felelősség tisztázásáról, de nem jártunk sikerrel. – jegyezte meg végül Victor. – Tudnak valamit róla?
• Sajnos nem. – felelte Trebal a fejét rázva. – Mi csak a szállítást bonyolítjuk, a konzorciummal nincs kapcsolatunk. A megrendelést is online kaptuk. Többet sajnos nem tudok róla.
• Rendben uraim, köszönjük az együttműködésüket! – fejezte be ezzel Victor. – Hamarosan megérkezünk a Kapteyn-b-re, ahol rövid kórházi megfigyelés vár önökre, aztán – gondolom – hazamehetnek. Addig is élvezzék a vendégszeretetünket!
• Örökké hálásak leszünk, amiért megmentették az életünket! – hálálkodott Trebal.
• Ugyan már! – legyintett Alex. – Ez a dolgunk, csak a munkánkat végeztük. Most pihenjenek, még van néhány perc az érkezésig.

Miután Selina elkészült az elemzésekkel és megerősítette, hogy mindkét vizsgálat negatív eredményt hozott, a Paragon legénysége kissé megnyugodott. Emese azonban úgy látta jónak, ha ennek ellenére a két férfi egész úton az izolációs sátorban marad, majd a Kapteyn-b központi kórházában is eltölt pár napot megfigyelés alatt karanténban.

• Miből gondolod, hogy jobb az izolációs sátorban maradniuk, Emese? – kérdezte Selina a hajóorvos, a tőle megszokott tapintattal. – Kérlek, ne érts félre, nem akarom megkérdőjelezni az intézkedésed jogosságát, csak az oka érdekel.
• Magam sem tudom. – vont vállat a szőke doktornő. – Mr. Trebal korábbi pánikrohama nem hagy nyugodni. Azt állítja, még sohasem volt neki.
• Lehet, hogy tényleg a rendkívüli szituáció váltotta ki belőle a rohamot. – vélte a hajóorvos. – De igazad van, ebben a veszélyes helyzetben nem kockáztathatunk. Végül is csak néhány percbe telik, hogy elérjük a Kapteyn-b-t. Ott meg majd átveszik őket a helyi orvosok.
• Parancsnok! Itt Angyal! – hívta Alex a vezérlőtermet. – Minden rendben, indulhatunk!
• Vettem Angyal! – nyugtázta Marcus és kiadta az indulási parancsot.

Jarred láthatóan megkönnyebbült, hogy elhagyhatják végre a műveleti területet. A Paragon fél fordulatot tett és elhúzott a Kapteyn-b irányába.

• Bejövő hívás a központból, parancsnok! – jelezte Thalia, mikor a Paragon már úton volt hazafelé. – Firestorm az.
• Kapcsold, Phoenix!
• Grizzly! Itt Firestorm! Tudom, hogy napokkal ezelőtt történt, de csak most sikerült infót szereznem a meghibásodott mélyűri átjátszóállomásról, amely miatt késve érkeztek meg az üzenetek. Nos, az csak az első volt. Azóta galaxisszerte több hasonló eset is történt… Akadozik a csillagközi távközlés több formája. Gondoltam szólok, mert lehet, hogy van közöttük összefüggés.
• Nocsak! – simogatta meg szakállát elgondolkodva Marcus. – A Hírközlési vagy a Védelmi Minisztérium tud már az ügyről?
• Igen. Pan rajtuk keresztül értesült a dologról. Kizárták a sorozatos műszaki meghibásodás lehetőségét, szervezett szabotázsakciókra gyanakodnak!
• Gondolom, tesznek is megfelelő lépéseket az üggyel kapcsolatban. – vélte Marcus. – Akkor ez innét nem a mi asztalunk. Mindenesetre köszönöm az infót Firestorm!
• Parancsot teljesítettem Grizzly! Jó utat! Vége!
• Köszönöm, Vége!

Selina és Emese a zsilipnél ellenőrizte, ahogy az orvosi asszisztens droidok extra intenzitású frekvenciával megtisztítják az izolációs sátrat, a zsiliprendszert, végül egymást és a biztonság kedvéért a teljes rakteret is. Selina ezt követően még egyszer ellenőrizte a hajó baktérium mentességét, mert Emese csak így nyugodott meg teljesen.

Mindketten túlságosan megbíztak a csúcstechnológiás orvosi érzékelőműszerek tévedhetetlenségében…

SYNTHA

S.E.S. 10-ES MENTŐÁLLOMÁS

5.

Az állomás ötös platformján bőven volt hely mindkét gép számára. Marcus és Roy fogadta őket.

• Nicsak, Hamilton őrnagy! – bólintott Shogun előbb Roy felé, mintha nem tudta volna pontosan, hogy itt fog találkozni vele.
• Uram! – tisztelgett Roy. – Már vártuk!
• Még mindig rosszul hazudik fiam! – nyújtott kezet, aztán üdvözlésképpen Marcus felé biccentett. – Rourke ezredes! Gyors leszek, nem tartom fel sokáig. Tiszteletemet teszem Mrs. Woss előtt és indulok is tovább.

Marcus bólintott.

• Kérem, kövessen! – és előre indult, hogy mutassa az utat Elara irodájába.

Lex és Matthew kissé lemaradva követték őket. A szállítmányt Sophia robotjai rakodták ki és helyezték el Lex leendő szállásán.

• Pöpec kis támaszpont ez. – dicsérte meg Lex a modern infrastruktúrát, de Matthew kijavította.
• Nem támaszpont, hanem mentési állomás!

Lex sokat mondó oldalpillantást vetett rá és tudta, hogy az "odúért" kapta a megjegyzést. Elégedetten nyugtázta, hogy biztonságos helyre került.

A leszállóplatformtól a központi liftig vezető úton Shogun tekintete szaporán járt jobbra-balra és Roy biztosra vette, hogy mindent feltérképez, minden apró részletet megjegyez. Az ő fajtájuknál ez az éber figyelem már szakmai ártalom volt, hisz sokszor az életük múlhatott rajta.

Elara és Pan épp jókedvű csevegést folytatott, ami abbamaradt, amikor a férfiak beléptek az ajtón. Shogun pillantása találkozott a feléje biccentő Pan tekintetével és elmosolyodott.

• Nicsak, Pan úr! Újabb régi kedves ismerős! – aztán a nő felé fordult és tiszteletteljesen, de nem túl mélyen meghajolt feléje és a saját nevén mutatkozott be. – Köszönöm, hogy fogadott Mrs. Woss! A nevem Kazuki Shirogane. A Galaktikus Terrorelhárítási és Titkosszolgálati Központ vezetője vagyok.
• És azért csak öt csillagos tábornok, mert nem találtak ki még magasabb rendfokozatot. – egészítette ki Pan. – De nakji evésben is verhetetlen…

Shogun ezt a poént figyelmen kívül hagyta, helyette Elarára fókuszált.

• Örülök, hogy megismerhetem, Kazuki szama! – hajolt meg ugyanolyan udvariasan, majd nyújtott kezet Elara. – Foglaljon helyet! Kávét? Teát?
• Köszönöm asszonyom! Egy zöld teát örömmel elfogadok! Szeretném, ha tudná, hogy minden tiszteletem az öné azért, amit itt létrehozott. Sajnálom, hogy meg kell zavarnom áldásos tevékenységét és tudom, hogy ezzel felbolygatom az állomás mindennapi életét. Azonban amint arról már bizonyára értesült, különleges okom van rá, hogy ezt tegyem. Megért engem, ugye?
• Igen, Mr. Broderick átadta az üzenetét és én megértettem. Azóta már egyeztettem az S.E.S. teljes vezetőségével és ennek a bázisnak a munkatársaival. A döntésünk… – hatásszünetet tartott.

Shogun kiélvezte a csendben megszülető feszültséget, majd megkérdezte.

• A döntésük?

Elara kissé kényszeredetten elmosolyodott.

• Az ajánlata a Paragon és a gyártósor védelmében sokat nyomott a latban. Akárcsak a katonai exoszkeletonokra leadott szövetségi megrendelés, amelyet – gondolom – szintén az ön közbenjárásának köszönhetek.

Shogun bólintott, Elara pedig folytatta.

• Így hát a döntésünk: igen! Az S.E.S. 10-es állomása együtt működik a GTTK-val és a Paragon legénysége mindent megtesz a Szövetség védelmének érdekében!

A férfi felállt és ezúttal mélyen, és hosszabban ismét meghajolt a nő előtt.

• Köszönöm, Mrs. Woss! Tudtam, hogy számíthatok önre és a csapatára! Én az elmúlt napokban egyeztettem az illetékes katonai fórumokkal és elhoztam önnek a Paragon-3B teljes felfegyverzésére vonatkozó hivatalos engedélyt. Rourke ezredes! A hajó és legénysége határozatlan időre megkapja a legmagasabb szintű megkülönböztető kódot, amely feljogosítja a háborús övezetben történő szabad mozgásra és önálló akciókra. Ennél többet sajnos nem tehetek a biztonságukért.

Marcus szeme felcsillant és elégedetten felsóhajtott, Shogun pedig Roy felé fordulva folytatta.

• A Különleges Műveleti Egység számára pedig át kell adnom Wolley tábornok személyes parancsát, miszerint a háborús helyzetre való tekintettel a mai naptól fogva további utasításig minden döntési jogkört az egység parancsnoka önállóan gyakorolhat, természetesen az állomás parancsnokával, Rourke ezredessel egyeztetve. A feladat a mai naptól kezdve nem csak az állomás és személyzetének védelme, hanem az inváziós flotta erőinek felkutatása, katonai hírszerzés és önálló taktikai műveletek végrehajtása. Minden felmerülő költségüket az S.E.S. felé továbbra is a Védelmi Minisztérium fedezi.
• Értettem uram! – tisztelgett felállva az őrnagy.
• És van még valami. – folytatta Shogun. – A két különleges ügynök, akik ma ideérkeztek, az én személyes irányításom alatt állnak. Fedőnevük Ghost és Wolf. Nem fogják beleütni az orrukat az állomás dolgaiba, szinte észrevétlenül jönnek-mennek majd és nem jelentik be, hogy mikor és hova. Feladatuk az információgyűjtés és a magelláni flottával kapcsolatos hírszerzés. Mindkettőjüket szigorú titoktartás kötelezi, így vélhetően nem sokat fognak majd érintkezni a többiekkel. Természetesen minden felmerülő költségüket a GTTK fedezi. Megfelel ez így, Mrs. Woss?
• Mit mondhatnék, miután katonai támaszpontot csinált a mentési állomásomból? – nézett rá keserűen Elara, akinek eszébe jutottak Dorian szavai, amikor elmondta véleményét a katonák jelenlétéről. – Ahogy mondtam, együtt működünk, de nem tesz boldoggá ez a helyzet. Igen, az ajánlatai teljesen korrektek, nincs semmi ellenvetésem.
• Köszönöm asszonyom! – mondta Shogun és ezúttal még mélyebben és hosszabban hajolt meg Elara felé, aztán büszkén kihúzta magát és hozzátette. – Higgye el, teljes mértékben megértem önt! Ahogy a veszély sötét fellegei elvonulnak, minden visszatér a régi kerékvágásba és hamar elfelejtjük az egészet.

Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy a veszély elmúltával már semmi sem fog visszatérni a régi kerékvágásba…

• Mit tudunk a háború alakulásáról? – kérdezte Elara megremegő hangon. – A Tejútrendszer mely részét fenyegeti elsősorban? Kik a támadók, honnan jöttek, hogyan kerültek ide és mit akarnak?
• Elmondom, amit tudok asszonyom. – kortyolt teájába Shogun. – A Nagy Magellán-felhőből érkező felderítők egyelőre nem ismert körülmények között kapcsolatba kerültek a Proxima Konglomerátummal és annak vezetőjével, Vorn Rezakkal.
• Ez hogyan derült ki? – kérdezett közbe a nő.
• Az egyik beépített ügynökünk magas rangú kormánytisztviselők megvesztegetése és illegális fegyvercsempészet miatt megfigyeléseket végzett az említett cégnél, amikor teljesen véletlenül tudomást szerzett az idegen kapcsolatról. Megtudta, hogy az érkezők egy meglehetősen agresszív invazív parazita faj képviselői, akik azért hagyják el a saját csillagrendszerüket, mert gazdatesteket keresnek az utódaik számára. Ehhez olyan fajokra van szükségük, amelyek genetikailag alkalmasak a Mandarh-Kaiok parazitáinak kifejlődésére.
• Hát ezért vannak itt… – mondta elszörnyedve Elara.
• Ezért. – bólintott Shogun.
• Félve teszem fel a kérdést: a Tejútrendszer melyik faját találták alkalmasnak a saját túlélésük biztosítására?

Shogun nagyot sóhajtott és röviden válaszolt.

• Az emberiséget. Így korábbi kérdésére a válasz: a fenyegetés a Naprendszert és az Orion-kar emberlakta kolóniáit érinti.

Szavait néma, döbbent csend követte, majd nagy sokára ismét Elara szólalt meg.

• Mi a véleménye erről a Szövetségnek?
• Megosztott. – felelte torkát megköszörülve a férfi. – A többség az alaptörvényhez tartja magát, miszerint egységesen fel kell lépni bármelyik megtámadott vagy egyéb módon veszélybe került faj védelmében. Vannak azonban, akik arra hivatkoznak, hogy minden fajnak joga van a túléléshez és mivel a Mandarh-Kaiok képtelenek más módon szaporodni, áldozatokat kell hozni a fennmaradásuk érdekében…
• És az emberiség lenne ez az áldozat? – csattant fel a nő. – Kik állítják ezt?
• Attól jobb lenne a helyzet, ha tudná, asszonyom?
• Igaza van, teljesen mindegy! – mondta kipirulva Elara és Marcus ebben a pillanatban megint ellenállhatatlannak találta. – Megmutatjuk bárkinek, hogy az emberiség képes megvédeni magát és nem adjuk olcsón az életünket!
• Szerencsére a Szövetségi kormánytagok többsége mellettünk áll és már biztosított a védelmi együttműködésről. – tette hozzá Shogun. – Nem egyedül kell szembenéznünk az inváziós flottával, ha eljön az ideje.
• Van információja arról, hogy a Paragon távollétében ki fogja megvédeni az állomást egy támadás esetén?
• Légi vagy űrbeli támogatást egyelőre nem tudok küldeni, ám egy felszíni támadás esetén számíthatnak az itt tartózkodó Különleges Műveleti Egység támogatására.
• De hát ez csak egy húsz fős csapat! – vetette ellen a nő, mire Roy felvonta a szemöldökét.
• Ez az egység kereken húsz évvel ezelőtt jött létre asszonyom. – mondta elmélyült hangon Shogun. – Valamennyiüket a Föld, vagyis a Gaia Unió különleges egységeiből válogatták ki, személyes képességeik, minősítéseik és harci tapasztalataik alapján. Azóta folyamatosan ott voltak a legveszélyesebb konfliktusokban és mindegyikben helyt álltak. Jelenleg huszonkét hosszabb-rövidebb küldetést és ezeken belül számtalan éles bevetést tudhatnak maguk mögött. Az eredeti csapatból már csak öten vannak köztünk, róluk joggal mondható el, hogy jelenleg ők az emberiség legtapasztaltabb veterán katonái a Tejútrendszerben. A társaik pedig méltóak arra, hogy velük közös egységben dolgozhassanak. Nem zsoldosok, hanem széleskörű kiképzésben részesült, tapasztalt, profi katonák. Úgy gondolom, jelen pillanatban nem tudnék ennél megbízhatóbb védelmet biztosítani az állomás számára. Megnyugtattam, asszonyom?
• Köszönöm, Kazuki szama! Valamelyest igen.
• Ismerjük a Mandarh-Kaiok technológiáját, fegyverzetét, harcmodorát és azt, hogy milyen típusú támadásra számíthatunk, tábornok úr? – kérdezte Roy, gyakorlatiasabb irányba terelve a beszélgetést.
• Még nem, de az itt lévő két ügynököm épp ezen dolgozik és tudomásom van róla, hogy Pan úr szintén naprakész információkkal szolgálhat szükség esetén. – nézett sokatmondó tekintettel a zetaira Shogun, majd alig észrevehető pillantást vetett a személyhívójára. – Amint lesz konkrét válaszom ezekre a kérdésekre, természetesen azonnal megosztom önökkel őrnagy úr. Szívemen viselem ennek az állomásnak és minden munkatársának a sorsát. És most, ha megbocsátanak, ideje elbúcsúznom. A gépem perceken belül megérkezik. A továbbiakban a titkosított közvetlen privát vonalamon leszek elérhető, ha halaszthatatlan ügyben keresnének.
• Kikísérjük tábornok úr. – állt fel Marcus és Elara szinte egyszerre, Pan és Roy pedig csatlakozott hozzájuk.

A matt fekete Z.V.T. akkor szállt le az ötös platformra, amikor odaértek. Shogun még egyszer meghajolt feléjük, tekintete egy villanásnyi időre összekapcsolódott Roy pillantásával, aztán a jármű süvítve elhúzott a felkelő nap vörösen izzó korongja felé.

• Az utolsó szamuráj. – jegyezte meg hosszan nézve utána Pan.

Miután Shogun távozott, Elara és Marcus visszatért az irodába. Alig csukódott be mögöttük az ajtó, a nő megtántorodott és ha Marcus nem kapja el, talán el is zuhan. A férfi érezte, hogy reszket, ezért a foteljához vezette és leültette a minden ízében reszkető nőt, aztán egy nagy vizespohárba whiskyt töltött és az utolsó cseppig megitatta vele.

• Minden nyugtatónál többet ér. – bizonygatta a férfi. – Mindjárt jobban leszel.

Elara megrázkódott és határozottan csak ennyit mondott:

• Ma délben teljes állománygyűlést hívunk össze! Az embereknek joguk van megtudni, hogy mi vár rájuk.
• Intézkedem. – szorította meg a vállát Marcus. – Még van néhány óránk addig, jobb lenne, ha lepihennél…

Mire kimondta, a nő az alkohol hatására már el is dőlt a fotelban. Marcus egy percig együttérzően nézte, aztán betakarta és a kommunikációs pulthoz lépett.

• Minden részlegnek figyelem! Itt Marcus Rourke parancsnok beszél! Különleges közlemény! Ma déli 1200-kor teljes állománygyűlést tartunk a nagyelőadóban! A megjelenés kötelező! Ismétlem! Ma déli 1200-kor teljes állománygyűlést tartunk a nagyelőadóban! A megjelenés kötelező!

Néhány perccel dél előtt az állomás teljes személyzete – kivéve a kisebb gyerekeket, akiket T.E.A.C.H.E.R. és M.I.R.A. gondjaira bíztak – megjelent a nagyelőadóban. Victor vezette az állomás tizenhat fős legénységét, beleértve Matten részlegének tagjait is. Pant és Doriant – akinek a kezében most is ott volt az elmaradhatatlan fánk és a tejeskávé – a három főre csökkent létszámú tudóscsoport és Anne követte. A lány már a teljes jogú felnőttek közé sorolta magát és ezért mindenképpen részt kívánt venni a gyűlésen. Jarred a Paragon "A" és "B" legénységének társaságában jelent meg, C.E.L.I.A. -val a háta mögött. Roy ide vezényelte a teljes műveleti egységet. Végül Matthew és Lex lépett be a terembe. Összesen ötvenheten gyűltek össze és várták izgatottan Marcus vagy Elara közlendőjét.

• Ilyesmire még nem volt példa az állomás fennállása óta. – jegyezte meg aggódó arccal Dorian. – Vajon mi történhetett?
• Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, de úgy gondolom, valami igazán nagy horderejű dologról lehet szó. – felelte a titkot bölcsen megőrizve Pan.

Welira Jarred mellé ült és izgatottan faggatta.

• Mit tudsz Jerry? Marcus neked biztosan elmond mindent! Nincs nagy baj, ugye?
• Nincs. – válaszolta a tőle megszokott nem épp terjedelmes stílusban a pilóta és hogy megnyugtassa, a lány karjára tette nagy meleg tenyerét.

Welira azon nyomban lehiggadt, mert a szeretett férfi közelsége és érintése mérhetetlen biztonságérzettel töltötte el.

Eve és Cloude – akik között az elmúlt hetekben meglepően mély és szenvedélyes kapcsolat alakult ki – most egymást bátorítva kacsintottak össze, holott mindketten tisztában voltak azzal, hogy valami nem hétköznapi esemény miatt vannak most itt.

• Te mit keresel itt lányom? – húzta fel szemöldökét kérdőn Matthew. – Nem kéne a többi gyerekkel együtt a könyvtárban lenned?
• Most sértegetsz, apa? – vágott vissza villámló szemekkel a lány. – Tudod, hogy már nem vagyok gyerek és jogom van itt lenni.
• Jól van, jól van! – nevette el magát a férfi. – Túl keveset élhettem meg veled kislány korodban, nehezen fogom fel, hogy már felnőttél. Persze, hogy jogod van itt lenni.

James és Sam közvetlenül Roy mellett ültek le. A vörös hajú ír jelentőségteljesen magyarázott a két méteres izomkolosszus Sam-nek.

-Tudod, hogy az én megérzéseim sohasem csalnak. Ide a rozsdás bökőt, ha nem valami nagy balhé van készülőben.

- Na, ja! Ideje lenne már, hogy történjen valami! – dörmögte egyetértően a társa. – Teljesen berozsdásodnak az ízületeim.

Myoko izgatottan szorította Kenji kezét, miközben azért fohászkodott magában, hogy oly hosszú távollét után, ne kelljen ismét elbúcsúznia a férjétől.

• Ne aggódj szívem! Minden rendben lesz! Elara és Marcus számára fontos a biztonságunk. – próbálta megnyugtatni a férfi.

Pan elégedetten gyönyörködött az újra egyesült párokban és családokban. Joe és Lara szintén egymás mellett ültek és láthatóan élvezték egymás közelségét. Átérezte a családi kötelék erősségét, ami Tamy, Sophie és Samuel között vibrált. Még a mindig oly távolságtartó Alex arca is örömöt tükrözött, ahogy húga – Helena – a baljára ült. Látta Victor szemében a büszke csillogást, ahogy a fiára, Williamre nézett, aki Helena másik oldalán foglalt helyet.

A többiek közt is hasonló izgatott csevegés folyt, ahogy próbálták kitalálni a rendkívüli összejövetel okát.

Elara és Marcus pontban 12,00-kor lépett be a terembe. A nő még érezte lábaiban a whisky hatását, ennek ellenére mérhetetlenül hálás volt Marcusnak, amiért az elmúlt néhány órára kiütötte. A férfi leült az emelvényen lévő fotelok egyikébe, hogy a háttérbe húzódva hallgassa Elara beszédét.

A máskor oly kemény és határozott üzletasszony ebben a pillanatban egyáltalán nem volt benne biztos, hogy el tudja mondani, amit akar, ám mégis kihúzta magát és a mikrofonhoz lépett.

Amikor azonban végig nézett az ismerős arcokon és meglátta a szemükben az izgatott csillogást, képtelen volt megszólalni. Hogyan mondja el ezeknek a kedves, jóravaló embereknek – barátoknak, bajtársaknak, családoknak, szerelmespároknak – hogy mától mindannyiuk számára véget ér a civil élet? Hogyan mondja el, hogy biztonságuk és gyermekeik biztonsága minden eddiginél nagyobb veszélyben fog forogni? Hogyan kérje meg őket, hogy maradjanak vele és a mentési szolgálattal a rájuk váró nehéz időkben is? Hogyan búcsúzzon el azoktól, akik teljesen jogosan, az életüket féltve esetleg úgy döntenek, hogy nem vállalják a veszélyeket? Ezekre a gondolatokra összeszorult a szíve és könnybe lábadtak a szemei.

Segítségkérő pillantást vetett Marcusra, és a férfi érezte, hogy Elarának most nagyon nagy szüksége van őrá. Felállt és megértően bólintva átvette a szót, mialatt Elara egy fél lépést hátrébb lépett.

A széksorokban eddig hallható halk beszélgetés helyét most néma, figyelmes csend vette át.

• Hölgyek és urak! Barátaim! – szólalt meg mély hangján Marcus. – Nem akartam ma beszédet mondani, de megteszem, mert úgy érzem, hogy meg kell tennem. Az elmúlt éjjel itt járt a Galaktikus Terrorelhárítási és Titokosszolgálati Központ igazgatója. Olyan híreket hozott, amelyek nem csak minket, hanem az egész Orion-kart, annak minden faját és lakott bolygóját érintik. Ezek ismeretében azt kell mondanom, hogy nehéz idők várnak ránk, egyénenként is és összetartó, egységes csapatként is.

A csend ezekre a szavakra még mélyebb és feszültebb lett. A parancsnok e pillanatban már tapasztalt, veterán katonaként állt előttük és szavai is egy sokat megélt ezredes határozottságával csengtek.

• Fél éve vagyunk együtt itt a Synthán és kijelenthetem, hogy az eltelt idő alatt többé-kevésbé mindannyiótokat megismertem. Ha rátok nézek, komoly, magasan kvalifikált, megbízható emberekből álló, összetartó közösséget látok. És ebben a közösségben hatalmas erőt érzek…

Szavait lelkes taps követte, bár néhány kivétellel még nem is sejtették, mi lesz a mondandójának a vége. Marcus nem tudott és nem is akart sokat kertelni.

• Olyan csapatot látok, amelynek tagjai egymásra támaszkodva, együtt képesek lesznek szembenézni a küszöbön álló háború minden kihívásával.

Az előbbi tapsot most döbbent csend követte. Marcus látta az elsápadt arcokat, a rémült tekinteteket és szinte érezte az elakadó lélegzeteket.

• Miféle háború, parancsnok? – kérdezte helyéről felállva a hatalmas termetű Sam Forster. – Ez a hír váratlanul ért bennünket.
• Akárcsak minket. – bólintott Marcus. – Nem titok és Elara épp azért hívta össze ezt a gyűlést, hogy mindent megtudjatok.
• Figyelünk, főnök! – szólalt meg most Jarred is. – Mondj el mindent, amit tudsz!

Marcus nagy levegőt vett és belekezdett.

• Nos, amennyit én tudok, az a következő: A Nagy Magellán-felhőből érkező felderítők egyelőre nem ismert körülmények között kapcsolatba kerültek a Proxima Konglomerátummal és annak vezetőjével, Vorn Rezakkal. Az itt tartózkodó két hírszerző magas rangú kormánytisztviselők megvesztegetése és illegális fegyvercsempészet miatt megfigyeléseket végzett az említett cégnél, amikor teljesen véletlenül tudomást szerzett az idegen kapcsolatról. Megtudták, hogy az érkezők egy meglehetősen agresszív invazív parazita faj képviselői, akik azért hagyják el a saját csillagrendszerüket, mert gazdatesteket keresnek az utódaik számára. Ehhez olyan fajokra van szükségük, amelyek genetikailag alkalmasak a Mandarh-Kaiok parazitáinak kifejlődésére. – hatásszünetet tartott, a hallgatóság pedig lélegzet visszafojtva, elsápadó arccal, összekapaszkodó kezekkel várta a folytatást. – Eddigi ismereteink alapján erősen valószínű, hogy az Orion-kar népességének mindössze egyetlen faját találták alkalmasnak a saját túlélésük biztosítására, mégpedig az emberiséget. Így nyilvánvaló, hogy a fenyegetés első sorban a Naprendszert, azon belül a Földet és az után a galaxis emberlakta kolóniáit érinti.

Anne most már megértette, hogy miért nem akarta az apja, hogy részt vegyen a gyűlésen. Rájött, hogy az említett hírszerző nem más volt, mint Matthew Broderick és titokzatos társa, a kék szemű, ősz hajú Lex. A lány gyomra görcsbe rándult és úgy érezte, mindjárt úrrá lesz rajta a pánik. Úgy szorította Matthew kezét, hogy az ujjai belefehéredtek. Érezte, hogy a félelemtől minden izma reszketni kezd és ezért végtelenül elszégyellte magát. Minden erejével igyekezett leplezni elhatalmasodó rémületét.

Marcus folytatta.

• A kormányzati szervek már teljes erővel dolgoznak a válságstáb felállításán és a védelmi intézkedések kidolgozásán. A mi feladatunk, amelyre a GTTK igazgatója adott megbízást, a mélységi felderítés, a futárszolgálat, vagyis egyfajta speciális háttértámogatás nyújtása a harcoló alakulatok részére. Az állomás ezért mostantól kiemelten védett objektumnak minősül, a Paragon vagy is a Sigma-10 pedig engedélyt kapott a teljes fegyverzettel való felszerelésre.
• Ez az! – kiáltott fel ezen fellelkesülve Jarred. – Akkor szétrúgjuk a rohadékok seggét! Mint a régi szép időkben!
• Úgy van! Adjunk nekik! – csatlakozott hozzá Dan és Janine is, ám Marcus egy kézmozdulattal csendre intette őket.
• Nem akarom lelohasztani a túlfűtött harci kedveteket, de a Paragon ezúttal nem a flotta kötelékében fog tevékenykedni harci egységként, hanem önállóan, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Nem fogom veszélybe sodorni sem a hajót, sem a legénységét, sem pedig az állomást és annak munkatársait! Ezért kerülni fogjuk a nyílt összeütközést az ellenséggel, viszont mindent megteszünk, hogy kiismerjük a szándékait és akadályozzuk, ahol tudjuk.
• De ha már visszakaptuk a fegyverzetünket, azért csak odacsapunk nekik, igaz főnök? – próbálkozott tovább Jarred.
• A fegyverzetünket azért kaptuk vissza, hogy megvédjük magunkat, ha szükséges. – mondta türelmesen Marcus. – A küldetéseink során ugyanis nem lesz ott a flotta többi hajója, hogy támogasson. Még egyszer elmondom: a feladatunk a felderítés, vagyis adatok és információk gyűjtése, valamint futárszolgálat, ha a flotta egyes alakulatai között nem lenne más összeköttetés. És ne felejtsétek el, hogy az alapvető feladatkör, vagyis a mentési szolgáltatás továbbra is a fókuszban marad! Az S.E.S. nem katonai alakulat, hanem civil mentési szolgálat, minden más csak extra feladat, amit az emberiség és a galaxis szolgálatában vállalunk.

Ekkor állt fel minden erejét összeszedve Elara.

• Átvenném a szót, Marcus. – mondta halkan, a férfi könyökét finoman megérintve.
• Parancsolj! – adta át a helyét a férfi. – Én már elmondtam, amit akartam.
• Először is azt szeretném mondani, hogy ebben a különleges helyzetben a státuszunk is különlegessé válik. – kezdte Elara. – Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi munkánk, vagyis a mentési tevékenység is sokkal veszélyesebbé válik. Sohasem tudhatjuk, mikor botlunk ellenségbe, így folyamatosan készenlétben kell állnunk. Tudnotok kell, hogy ez óriási lelki és mentális megterheléssel fog járni azok számára, akik így is vállalják a munkát…
• Mit akarsz ezzel mondani, Elara? – kérdezte Victor. – Csak nem gondolod, hogy a bajban bárki cserben hagyná a szolgálatot?
• Azt nem. – válaszolta a nő. – De szeretném, ha mindenki átgondolná a dolgot és tisztában lenne a fokozott veszéllyel. Ha ennek tudatában bárki úgy döntene, hogy kilép a szolgálatból és biztonságosabb munkahelyet keres, én nem fogok rá neheztelni.

Senki sem jelentkezett, hogy elmenne. Egyikük se hagyta volna cserben a társait a bajban.

• Látod, El? – állt fel csípőre tett kézzel Sophie. – Nincs itt senki, aki cserben hagyná a barátait.

Elara szívét melegség öntötte el, de nem volt ideje válaszolni, mert Dorian, az ősz szakállú, mindig zabolázatlan hajú öreg tudós kért szót.

• Tessék, Dorian! – intett felé Elara.
• Az első perctől kezdve figyelmesen hallgattalak benneteket. – kezdte a férfi, ezúttal nélkülözve a fánk és a tejeskávé adta édes biztonságérzést. – Öreg vagyok, de az agyam még jól működik és gyorsan tudok elemezni, hiszen ez a szakmám egyik elengedhetetlen követelménye. Ha ezek a paraziták valóban az emberi faj egyedeire vannak utalva a szaporodásukhoz, akkor a Tejútrendszerben jelenleg nem létezik biztonságos hely a számunkra. Vagyis bárki bárhova menekülne, előbb vagy utóbb rátalálnak és megtermékenyítik. Logikusan tehát felesleges lenne elhagyni az állomást, mert hamarosan máshol se leszünk biztonságban. Viszont támadt egy kósza gondolatom… Ha ezek a paraziták valóban olyan kényesek és válogatósak, hogy csak az emberi genom megfelelő az utódaik számára, akkor van egy fegyver a kezünkben.
• Megváltoztatjuk több tízmilliárd ember genetikai térképét? – nézett rá hitetlenkedve Mei Lin.
• Nem tudom, most mondom, hogy csak egy kósza gondolat… még dolgoznom kell rajta. De az lehet, hogy Elara helyében én azonnal visszahívnám a nászútról Tracyt és Xaviert… Talán hasznukat vehetnénk a gondolkodásban…
• Köszönöm Dorian! – nézett egykori mentorára és barátjára kiáradó szeretettel Elara. – Tudom, hogy rád és az ötleteidre mindig számíthatok. Vedd fel kérlek velük a kapcsolatot!
• Úgy lesz, kedves El! Úgy lesz!
• Jól van. – nézett végig nagy családjának tagjain Elara. – Ha mindannyian úgy érzitek, hogy továbbra is az S.E.S. munkatársaiként szeretnétek dolgozni, akkor kezdjünk bele! Először is Mattent és csapatát kérem meg, hogy a lehető legjobban fegyverezzék fel a hajót. Matten? Mi a véleményed?

A férfi rövid gondolkodás után válaszolt.

• A Paragon-3B modell eredeti fegyverzete tíz évvel ezelőtt a legmodernebbnek és legütőképesebbnek számított. Ezért is lett a háború legsikeresebb harci gépe. A Qorin flotta elleni küzdelemben az eredeti fegyverendszernek csak az öt százalékát használta, mert annyira volt engedélyünk. Az eredményt ti is ismeritek. Rommá lőve ugyan, de győztesen tért vissza a harcból. A gyártósoron képesek vagyunk elkészíteni a többi fegyverrendszert is, melyeket tetszés szerint lehet majd le- és felszerelni, a küldetés veszélyességétől függően. Ezzel simán felveti majd a versenyt a flotta mai legmodernebb csatahajóival.

Kenji szeme izgatottan felcsillant. Tisztában volt vele, hogy mekkora taktikai előnyre fog szert tenni a Paragon, ha visszakapja a teljes fegyverzetét.

• Rendben, akkor lássatok hozzá! – mondta Elara. – És ha lehet, a védelmi rendszereket is tegyétek még hatékonyabbá, hogy ne legyen újra rommá lőve!
• Bízd csak ránk Elara! – lelkesedett Matten. – Olyan lesz, mint egy repülő erőd!
• Tudom, hogy a Paragon "A" és "B" legénységének szüksége lesz olyan fegyverekre, amelyekkel meg tudják védeni magukat, ha szembe kerülnének a Mandarh-Kaiokkal. – folytatta a nő. – Ezért kézi fegyvereket is fogok vásárolni és ebben a te szakértelmedre lesz szükségem, Roy. Számíthatok a szakmai tanácsaidra?
• Természetesen! – felelt tétovázás nélkül az őrnagy. – De mielőtt egy csomó pénzt költesz feleslegesen, jó lenne megismerni a Mandarh-Kaiok sebezhető pontjait. Olyan fegyverek kellenek, amelyek a leghatékonyabbak velük szemben. Azt gondolom, erről kikérhetnénk Matthew és Lex véleményét.

Elara az ügynökre és a magánnyomozóra pillantott.

• Uraim? Hajlandóak együtt működni velem és az őrnagy úrral ebben a projektben?
• Naná! – bólintott Lex. – A Dominatorról kapott belső biztonsági felvételeket fogjuk kielemezni, mert azokon szerepel minden jelenleg elérhető információ.
• Köszönöm. – biccentett Elara. – Szeretném, ha az állomás munkatársai is rendelkeznének ugyanolyan fegyverekkel, ám őket ki is kell majd képezni a használatukra. Ezt megszervezed, Roy?
• Szép kihívás. – felelte a férfi. – Lőelmélet, fegyverismeret és éles lövészet foglalkozásokat tartunk majd mindenkinek.
• Rendben. – hagyta jóvá Elara és Marcushoz fordult. – Megfelel ez így, parancsnok? Lehet még szükség bármire, hogy a biztonságunkat növelhessük?
• Katonás fegyelemre, naprakész pontos információkra és egy jó adag szerencsére. – mondta nagyot sóhajtva Marcus.

A gyűlés feloszlatása után Jarred halkan odaszólt Lyrának.

• Beszélhetünk négyszemközt?

A nő meglepődött, hiszen Jarred ilyet még sohasem kért tőle, de mivel érezte, hogy valami komoly dologról lehet szó, igent mondott.

• Menjünk a bárba! – javasolta a férfi.
• Világos nappal inni akarsz? Csak nem beparáztál?
• Nem. Fontos dologban lennék kíváncsi a véleményedre.
• Nocsak! Akkor menjünk, haver!

Rajtuk kívül senki más nem volt a bárban, így nyugodtan beszélhettek. Amíg Lyra helyet foglalt az egyik kis asztalnál, Jarred két italt töltött. A nőnek egy Meteoritát, ami rum és narancslikőr keveréke volt, benne egy nagy jégkockával, amelybe bogyós gyümölcsök voltak fagyasztva, saját magának pedig egy dupla nagy whiskyt.

• Nem tudtam, hogy ismered a kedvenc italomat. – lepődött meg rövid időn belül másodszor Lyra. – Tényleg nagy baj lehet.

Jarred lehuppant az asztal melletti fotelba és nagyot kortyolt a whiskyből. Látszott rajta, hogy nagy harc dúl a lelkében. Lyra egyszeriben elérzékenyült.

• Mi a baj, pilóta? – kérdezte a tőle telhető legbarátságosabb hangon. – Mi bánt?

A kigyúrt fekete pilóta akkorát sóhajtott, hogy a falak is beleremegtek. Lyra érezte, hogy most nyit rést lelkének vaskos páncélján.

• Kevés emberben bíznék meg ebben a témában. – kezdte a férfi. – Téged régóta ismerlek, és már fél éve repülünk együtt.

Lyra nem szólt, de figyelmesen nézte a férfi szemeit és arcát. Azt is észrevette, hogy a keze egy pillanatra megremeg, ahogy az asztalra teszi a poharat.

• Tudod, hogy a válásom óta vagyok együtt Celiával és nagyon közeli kapcsolat van köztünk.

Lyra végre megértette, mi lehet Jarred fő problémája és már készen is állt a válasszal, de türelmesen megvárta, amíg a férfi felteszi a konkrét kérdést.

• Azt is tudod, hogy összejöttem Welirával. – folytatta Jarred. – Úgy érzem, hogy az elmúlt napokban komolyra fordult a dolog kettőnk között.

Lyra bólintott és élvezettel kortyolt az italából, miközben mélyen átérezte a férfi lelkében dúló harcot.

• Azt hiszem, egyikük sem örül annak, hogy a másikkal vagyok.
• Amióta Welirával összejöttetek, voltál együtt Celiával? – kérdezte Lyra. – Úgy értem… igazán együtt?
• Úgy? – nézett rá Jarred. – Dehogyis! Szóvá is tette…
• És Welirával komolyan gondolod a kapcsolatot? Őszintén fontos neked?
• Igen… megszerettem… – vallotta be a férfi.
• Szerelemmel? – nézett a szemébe a nő.

Jarred megint nagyot sóhajtott.

- Igen.

- Értem. Ezek szerint Welirát választottad?

Jarred bólintott, de a nő ezzel nem elégedett meg. Azt akarta, hogy a férfi kimondja, amit érez.

- Welirát választottad, Jarred?

- Igen.

- Akkor nagyon egyszerű a dolog és nincs mit halogatnod. – mosolyodott el biztatóan Lyra. – Meg kell mondanod Celiának, hogy Welirát szereted!

- Hát éppen ez az! – csattant fel a pilóta. – Hogyan mondjam meg neki azok után, ami köztünk volt?

Most Lyra sóhajtott nagyot, mert teljesen átérezte Jarred érzelmi vívódását és megsajnálta a kívülről vagánynak látszó, ám valójában igencsak érzékeny férfit.

• Beszélned kell Celiával haver, méghozzá négyszemközt. Őszintén el kell neki mondanod mindent. Azt, amit iránta érzel és azt is, amit Welira iránt érzel. De tudnod kell… ez sajnos nem lesz elég.
• Hogyhogy nem? – kapta fel a fejét Jarred.
• Azért, mert Celia nem ember, hanem egy android. Az a program fut benne, amit te telepítettél és építettél fel benne az elmúlt közös éveitek alatt.
• Basszus! – döbbent rá arcát a kezébe temetve a férfi. – Törölnöm kell a szoftverét?
• Sajnos igen. – jelentette ki kemény hangon Lyra. – Tudom, hogy ez neked nagyon fájdalmas, de nincs más megoldás. Csak az új szerepéhez illő program maradhat benne.

Jarred megrázta a fejét.

• Ez olyan, mintha megölném azt a Celiát, aki a nehéz éveimben mellettem volt és csinálnék belőle egy újat.

Lyra meghatódott és csak némán bólogatott.

• Férfi vagy? Tudod, hogy mit és kit akarsz?
• Igen. – mondta halkan Jarred. – Tudom.
• Akkor vegyél egy nagy levegőt és bármilyen nehéz is, tedd meg, amit meg kell tenned! – mondta szelíden, de határozottan a nő. – Nincs más lehetőséged! Újra kell tervezned a kapcsolatodat Celiával és annak megfelelően átírni a programját!

Jarred elfátyolosodott szemmel nézett rá. Mióta Welira először csókolta meg szíve minden szeretetével, pontosan tudta, hogy eljött a döntés, az elköteleződés ideje. Minden sejtje, minden neuronja erre vágyott. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy amit tenni akar, az nem lesz könnyű és ehhez kért megerősítést a mindig gyakorlatias nőtől. Most megkapta a megerősítést és ettől végtelenül megkönnyebbült.

Felállt és Lyrát magához húzva hálásan megölelte. A nő meglepődött ezen – a Jarredtől teljesen szokatlan – érzelemkitörésen és nem igazán viszonozta a szoros ölelést. Csak akkor lélegzett fel, amikor sikerült kibontakoznia a nagydarab pilóta karjaiból.

• Jarred! – hallatszott ekkor az ajtó felől Welira kétségbe esett kiáltása.

Egyszerre pillantottak oda mindketten és látták a lány arcára kiülő döbbenetet és csalódást. Aztán Welira sarkon fordult és arcát két tenyerébe temetve elszaladt. Jarred csak állt ott bambán és nem értett semmit.

• Most meg mi van???

Lyra rögtön kapcsolt.

• Mi lenne, te ökörborjú! Utánad jött, hogy igyon veled valamit, erre azt látja, hogy engem ölelgetsz! Naná, hogy kiakadt! Menj utána és tisztázd a helyzetet!
• De hát…
• Fuss, te hülye! – lökte az ajtó felé Lyra.
• Basszus! – kiáltott fel Jarred és futásnak eredt. – Nők!
• Férfiak! – nézett utána a fejét csóválva Lyra, de a szívét melegség öntötte el.

Jarred hosszú léptekkel rohant végig a folyosón, szíve vadul kalapált. Az félelem, hogy Welira talán örökre elfordul tőle, összeszorította a mellkasát. Látta, hogy a lány beugrik a központi liftbe, de hiába futott utána, ő már nem érte el. A kijelzőn látta, hogy a legalsó szintre tart. Átrohant a másik lifthez és rácsapott a legalsó gombra.

A legalsó szint kihalt volt, csak a készenléti lámpák világítottak. Jarredet félhomály és csend vette körül. Fülelt és amint meghallotta Welira távolodó lépteinek halk neszét, utána eredt. Végül az egyik félreeső sziklafolyósóban találta meg a lányt: hátát a gránitfalnak vetve a földön ült, arcát a kezébe temetve, válla remegett a hangos zokogástól. Jarred megtorpant egy pillanatra. A hatalmas, félelmet nem ismerő pilótát most sokkal jobban megrémítette a törékeny lány fájdalma, mint bármilyen űrben vívott csata. Lassan közelebb lépett, majd halk hangon szólította meg:

- Welira… kérlek, nézz rám!

A lány felkapta a fejét, szemei vörösek voltak a könnyektől, tekintete tele haraggal és fájdalommal.

– Minek? Hogy lássam, ahogy más nő karjában keresed a vigaszt? – csattant fel. – Én bolond, azt hittem, különleges vagyok neked!

Jarred egy lépéssel közelebb ment, de nem ért hozzá. Tudta, most minden mozdulatának és szavának súlya van.

- Félreértetted a helyzetet. – rázta meg a fejét komolyan. – Lyra csak barát. Tanácsot kértem tőle, amire szükségem volt… és aztán megöleltem, mert annyira hálás voltam neki. De hidd el, ez csak a köszönetem jele volt, magam sem értem, miért tettem. Valójában nem is őt öleltem.

- Akkor mégis kit? – Welira hangja megtört, de a szemében még mindig dacos könnyek csillogtak.

Jarred mély levegőt vett. Nem volt jó a szavakban, soha nem volt, de most ki kellett mondania mindent.

- Téged. Mindig téged akartalak. Mióta először rám mosolyogtál, amióta először megcsókoltál, azóta tudom, hogy nélküled semmi értelme az életemnek. – tétován közelebb hajolt. – Welira… szeretlek.

A lány ajkai megremegtek, mintha hinni akarna, de a szíve még védekezett.

- Miért most mondod? Miért csak akkor, amikor majdnem elveszítettél?

- Mert gyáva voltam. – Jarred hangja remegett, ahogy kimondta a vallomást. – A múltam, a válásom, aztán Celia… minden összekavarodott a fejemben. De most már tudom, mit akarok. És nem akarok többé hazudni magamnak. Ha elfogadsz így, ígérem, hogy nem fogsz csalódni bennem.

Welira szemei ismét megteltek könnyel, de most már nem a fájdalomtól, hanem attól a hirtelen feltörő melegtől, amit a férfi szavai ébresztettek benne. Lassan felállt a földről és Jarred elé lépett.

• Mondd még egyszer… – suttogta.

- Szeretlek, Welira. – Jarred most már határozottan, tisztán, minden kétely nélkül mondta ki.

A következő pillanatban a lány a nyakába vetette magát, és szorosan átölelte. A férfi karjai erősen, védelmezően záródtak köré, mintha soha többé nem akarnák elengedni.

- Én is szeretlek, te nagy mamlasz. – Welira könnyei most már nevetéssel keveredtek. – Amikor láttam, hogy Lyrát öleled, azt hittem, hogy…

- Soha többé nem engedem, hogy ezt hidd. – Jarred homlokát a lány homlokához támasztotta, majd lassan, gyengéden megcsókolta.

A csók hosszúra nyúlt, benne volt minden kimondatlan félelem, vágy és megkönnyebbülés. Amikor kibontakoztak az ölelésből, mindketten tudták: ez most egy új kezdet a számukra. Nincsenek játszmák, elszálltak a múltbéli árnyak, helyüket átvette a tiszta, valódi szerelem. Welira mélyen a férfi szemébe nézett, és mosolyogva suttogta:

- Most már biztos vagyok benne. Tiéd a szívem és az otthonom ott van, ahol a szívem.

Jarred szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp, de nem törölte le. Csak magához húzta újra a lányt, és hagyta, hogy a világ minden vihara kívül maradjon azon a szoros ölelésen, amelyben most egymásra találtak.

TOI-700 CSILLAGRENDSZER

T-700 MÉLYŰRI TÁVKÖZLÉSI ÁTJÁTSZÓÁLLOMÁS

6.

Zeck, és csapata a második emeleti étkezőben ebédelt. Joe felesége – Lara - és kislánya – Emily – is velük tartott. Emily élvezte a felnőttek társaságát, ahol különleges szépsége és gyermeki bája miatt kiemelt figyelemben részesült.

• Ha felnövök, én is pilóta leszek, mint Janine! – jelentette ki teljes komolysággal a hangjában.
• Igen? – mosolygott rá a fiatal nő, miközben egy ketchupba mártott sültkrumpli szálat tolt a szájába. – És Meli lesz a navigátorod?
• Igen, és apa a hajóorvosom, anya meg a szakácsnőm! – élvezte a fantáziautazást a kislány. – És mindig süt majd nekem palacsintát!
• De csak akkor, ha előbb megeszed a zöldséglevest, kicsi életem! – figyelmeztette színlelt szigorral Lara, mire Emily elfintorodott és segítségkérőn nézett Janine-re.
• Ugye Janine, a pilótáknak nem kell zöldséglevest enniük?
• De, sajnos igen. – vont vállat a nő. – Az nagyon egészséges étel.
• Ez mind szép és jó, de mi lesz addig velünk, amíg ti utazgattok? – vetette közbe gondterhelt arccal Dan.
• Ti addigra már nyugdíjasok lesztek és itt fogtok élni az állomáson. – nézett rá olyan arckifejezéssel Emily, mint akinek mindez teljesen magától értetődő. – Majd sétálgattok, olvastok meg filmet néztek.

Erre Dan hangosan felkacagott, Zeck és Pit pedig mosolyogva csóválta a fejét.

• Én máshogy képzelem el a nyugdíjas éveimet. – vetette közbe Ben.
• Hát, hogyan? – csillant fel a kislány szeme.
• A magad fajta pimasz kis tanoncokat fogom oktatni és nagyon szigorú leszek velük. – vigyorgott a fekete férfi.

Emily ijedten kapta fel a fejét, amikor a hat személyhívó egyszerre csipogott fel.

• Bocsánat! – ugrott fel Zeck az asztaltól. – Meg kell szakítanunk ezt a vidám csevegést, úgy látom munka akadt!
• Egyetek csak nyugodtan tovább! – ölelte magához hátulról felesége és kislánya fejét Joe. – Sietek vissza hozzátok!
• Vigyázz magadra Szívem! – simított végig a férfi izmos alkarján Lara.
• Siess haza, apa! – nyomott puszit apja kezére Emily.

A riasztás ezúttal nem a biztosító társaság vészhívó vonalán érkezett, hanem a külön kvantum-titkosított kormányzati csatornán és ez már eleve valami súlyos helyzetet vetített előre.

A csapat futólépésben fél perccel később ért a lifthez, amely egy perc alatt a hangárszintre ereszkedett velük. Fél perc a lifttől a földszint négyes dokkja melletti öltözőig, ahol öt perc kellett, hogy magukra igazítsák a névre szóló védőöltözetüket.

Fél perccel később a dokkban találkoztak össze a szintén futólépésben érkező öt különleges osztagossal. Roy, Sam, Jonathan, Marion és Cloude már sötétzöld katonai exoszkeletonjaikat viselték és A.R.M.O.R. kísérte őket.

• Megint nem sikerült hamarabb érkeznetek! – csipkelődött a Paragon személyzetének lihegő tagjaival Sam.
• Ez most egy döntetlen, de legközelebb mi leszünk itt előbb! – felelte kihívóan, de széles vigyorral szakállas arcán Dan.

Mire másfél perccel később az állomás ügyeletes mentési csapata is megérkezett három fővel, Janine már beindította a Paragon hajtóműveit. Alex, Mei Lin és Eve egy elektronikai gyorsjavító konténert toltak a Paragon leeresztett rámpája felé. A sötétszürke D.E.X.T.R.O.N. (Deep-space EXploration Telecommunication Recovery ON-unit) névre hallgató nemrég beszerzett robosztus távközlési szervizdroid mögöttük lebegve követte őket. Úgy nézett ki, mint egy elfektetett, két méter hosszú, fémből készült multifunkciós hátizsák. Tele praktikus tároló és operációs egységekkel.

• Kilenc percnél állítottam le a stoppert! – közölte jókedvűen Alex. – Ezen a héten ez a legjobb AT-ST szintidő (riasztás és startkészültség között eltelt idő).
• Egyre jobbak leszünk főnök! – fújtatott Eve, aztán Cloudra tévedt a tekintete és akaratlanul is megnyalta az ajkát. – Nicsak, ma megint együtt szállunk, katona?
• Akárcsak az elmúlt éjjel, technikus! – vetette oda félvállról Cloude, emlékezetes együttlétükre célozva.
• Figyelem, most nincs idő szerelmes enyelgésre! -szakította félbe az idillt Alex szigorú hangja. – Mindenki a fedélzetre, én közben ismertetem a mai kéjutazás programját. Janine, előbb neked küldöm a célkoordinátákat!

Mialatt a legénység tagjai elhelyezkedtek a biztonsági ülésekben és becsatolták magukat, Alex közölte velük a legfontosabb információkat.

• Újabb csillagközi távközlési átjátszóállomás hibásodott meg, ezúttal a TOI-700 csillagrendszerében. Mivel ezen az állomáson kezelőszemélyzet is tartózkodik, indokolt az azonnali mentőexpedíció indítása. A jelentés szerint az állomás ismeretlen okból történt áramkimaradás miatt üzemképtelenné vált. Ezzel megbénult a nagyhatótávolságú kereskedelmi távközlés nem csak ott, hanem két szomszédos csillagrendszerben is. Az állomáson tartózkodó három fős személyzettel nincs rádiókapcsolat, feltételezhető, hogy megsérültek. A különleges katonai vészhelyzetre való tekintettel kiemelt szintű biztonsági előírások vannak érvényben, így jogosultak vagyunk akár fegyverhasználatra is. Van kérdés?
• Számíthatunk Mandarh-Kai jelenlétre a helyszínen? – kérdezte Roy.
• A jelentés ezt nem tartalmazza, de nem zárhatjuk ki, hogy ők okozták a műszaki hibát. – felelte Alex. – Megnyugtatna, ha ki lennének élesítve a fegyvereitek, amint megérkezünk…
• Ne aggódj Angyal, urai leszünk a helyzetnek!

Alex nagyot sóhajtott és nekilátott, hogy ellenőrizze gömbdroidjának készenlétét.

• Menetidő egy óra és negyvenegy perc! – jelentette Janine. – A torony megadta a felszállási engedélyt!
• Rendben! A Sas felszáll! – adta ki a parancsot Janine fedőnevét kihangsúlyozva Zeck.
• Vettem! A Sas felszáll! – ismételte Janine jóleső érzéssel és néhány finom mozdulatára a Paragon helyből felemelkedett, majd éles süvítéssel fúrta orrát a kéken ragyogó égbolt felhői közé.
• Skybreaker! ellenőrizd és élesítsd a védelmi- és fegyverrendszert! Teljes álcázás, amint kiléptünk a hipertérből! – folytatta Zeck.
• Értettem Firestorm! – nyugtázta Dan és munkához látott. - Úgy fogunk lopakodni, mint egy kísértet.
• Shadowfang, csinálj passzív felderítést, ha megközelítettük a célpontot!
• Úgy lesz, főnök! – válaszolt Pit.
• Starblade! Te figyeld, hogy érkezik-e az automata vészjelzésen kívül bármi jel vagy üzenet az átjátszóról! Ha életben van még valaki, talán megpróbál segítségkérő üzenetet küldeni.
• Rátapadok a kommunikációs rendszerre. – emelte fel jobb hüvelykujját a fekete fiatalember.
• Darázs! – szólt most a fedélzeti kommunikátorba Zeck, hogy az utastérben tartózkodók is hallják a hangját. – Készíts elő két harci drónt figyelemelterelésnek arra az esetre, ha ellenséges űrjárművel találkoznánk!
• Rendben Firestorm! – érkezett azonnal a válasz.
• Király! Ha minden rendben megy és eljutunk az átzsilipelésig, ti menjetek előre Armorral! A hajót elhagyva tiéd a parancsnokság. Ha tiszta a terep, indulhat utánatok Angyal és a mentőcsapat is.
• Oké! Ha viszont összetűzésbe keverednénk, azonnal távolodjatok el a hajóval és csak akkor gyertek értünk, ha jelzek. Ha tizenöt perc elteltével nem jelentkeznénk, robbantsátok fel az egész kócerájt, mert akkor már nem lesz élő ember a fedélzetén!
• Lesz jelszó, őrnagy? – kérdezte Zeck.
• Igen. – felelte Roy. – Ha úgy látom, hogy jöhettek értünk, annyit fogok mondani, hogy "elszívnék egy szivart" – ami mellesleg igaz is lesz.
• Rendben, köszönöm! – igazolta vissza Zeck, majd a mentőcsapattal folytatta. – Angyal! Ha Király zöld utat ad, mindhárman átmehettek az állomásra. Prioritás természetesen a legénység tagjainak felkutatása és mentése, ha szükséges. Második fázis a műszaki hiba okának felderítése és amennyiben lehetséges, a hiba elhárítása. Ha odaát lesztek, ne szakadjatok el egymástól és a fegyveres biztosítástól!
• Értettem Firestorm! – jött Alex válasza.

Zeck elégedetten nyugtázta magában, hogy emberei készen állnak a mentési akció végrehajtására. Kimondhatatlanul boldog és hálás volt, hogy tíz év kényszerű szünet után újra egy Paragon-3B-n repülhet. Az már csak a hab volt a tortán, hogy ő lehetett a hajó és a "B" csapat parancsnoka. Teljes mértékben tisztában volt azzal a hatalmas felelősséggel is, amely ebben a pozícióban a vállára nehezedett. Ez azonban nem vette el a kedvét, sőt erősen inspirálva hatott rá. Az elmúlt három hónapban nagy változásokon ment át. Nem volt még idős, mégsem fűtötte már a kalandvágy, de a tettvágy annál inkább. Szeretettel nézett végig a vezérlőteremben ülő bajtársain és elhatározta, hogy minden helyzetben felelősséggel fogja irányítani a közös munkájukat, akár az életét adja értük, ha szükséges.

Az utastér biztonságában nyolc ember ült és beszélgetett halkan az ülésekbe szíjazva. Exoszkeletonjaik különbözősége jelezte, hogy két külön egységhez tartoznak. Az állomás három munkatársa hófehér, könnyű testpáncélt, az öt elit katona pedig robusztusabb, nehezebb sötétzöld katonai exoszkeletont viselt.

Eve van der Veen és Cloude Marceau eltérő egységeket és feladatköröket képviseltek, ám egymás iránti intenzív érzelmeik szoros kötelékkel fűzték össze őket. Páncéljaik alatt a szívük egy ütemre dobbant. A régóta párját kereső, kissé szabadelvű fiatal nő és a katonás életet élő, ám forróvérű ifjú tiszt még Elara hosszú távolléte alatt talált egymásra. Hamar kiderült számukra, hogy tökéletes párt alkotnak és azóta nyíltan fel is vállalták a kapcsolatukat.

• Hogy érzed magad, ma chérie? – érintette meg halk szavak közben a nő kesztyűs kezét Cloude kesztyűs keze.
• Kicsit izgulok, de jó érzés, hogy itt vagy mellettem. – felelte Eve suttogva és mélyen beszippantotta a férfi felől áradó kellemes francia parfümillatot.
• Je t'aime, mon amour. – villantotta rá ellenállhatatlan mosolyát Cloude.
• Imádom, amikor franciául beszélsz hozzám! – sóhajtott kéjesen Eve. – Nagyon izgató!
• Erre majd térjünk vissza, ha hazaértünk! – javasolta a férfi. – Most a küldetésünkre kell koncentrálnunk.
• Tudom, de ha itt ülsz mellettem, és érzem az illatodat, én nehezen tudok bármi másra is koncentrálni. – ismerte be Eve és formás fülei tűzpirossá váltak.
• Oh, ma petite bombe d'amour! – szorította meg a nő kezét Cloude. - Voulez-vous faire l'amour avec moi ce soir?
• Ez minden vágyam! Megőrülök érted! – susogta a nő teljesen elvarázsolva.

Szerelmes turbékolásukat figyelmeztető csipogás szakította félbe, majd Janine hangját hallották a hangszórókból.

• Figyelem, hölgyeim és uraim. A Sigma-10-es járat tíz perc múlva megérkezik az úticéljához. ellenőrizzék biztonsági öveiket! Köszönjük, hogy utazásukhoz járatunkat vették igénybe! Üdvözli őket a parancsnok, Zeck Thorenson és a pilóta Janine Dumarche.
• Elképesztő ez a csaj! – nevetett fel Jonathan és régi szokás szerint megtapsolta a gép vezetőit. – Olyan humora van, ami feledtet az emberrel minden gondot.

A többiek jó kedvűen követték a példáját és ahogy tapsoltak, valóban oldódott a ki nem mondott feszültség.

• Sisakot fel, emberek! – adta ki a parancsot Roy, megtörve az idilli hangulatot. – Ellenőrizzétek a rádiókapcsolatot, az életfenntartó rendszert és a fegyvereiteket! Darázs! Izzítsd a drónokat!

Néhány perccel később a Paragon elhagyta a hiperteret és mindössze néhány száz kilométerre az átjátszóállomástól megjelent a TOI-700 csillagrendszerében. Zeck utasításokat osztogatott.

• Zéro sebességre Sas!
• Kézifék behúzva! – felelte Janine és a Paragon mozdulatlanná válva lebegett az űrben.
• Teljes álcázás Skybreaker!
• Már fut, parancsnok! – igazolta vissza Dan.
• Szkenneld az állomást Shadowfang!
• A passzív felderítést elkezdtem! – jelentette Pit.
• Király! Készüljetek!
• Vettem, Firestorm! – nyugtázta Roy és végignézett készenlétben álló emberein.

A Paragon fedélzetén a következő néhány percben várakozással és izgalommal teli csend uralkodott. Pit és Ben érzékeny műszerei csendben, de nagy hatékonysággal dolgoztak.

A SIGINT és ELINT rendszerfigyelő eszközök olyan elektromágneses zajokra füleltek, mint a könnyen elfogható, az állomásról kiszivárgó vagy kisugárzott rádió-, vezérlő- és telemetriajelek maradékai, például visszhangok, kontrollcsomagok, hibajelzések.

A passzív infravörös és hiperspektrális eszközök, a nagy dinamikatartományú kamerák és spektrumanalizátorok különböző hőmintázatok érzékelésén dolgoztak.

A hő- és passzív termikus szenzorok a reaktorok, hajtóművek és életfenntartó rendszerek hulladékhőjét figyelték.

A neutrínó- és részecskedetektorok az energiafejlesztők és nagyáramú rendszerek által kibocsátott részecskékre vadásztak.

Szuperszenzitív magnetométerek és plazmamérők álltak rá az állomás mágneses terének esetleges zavaraira és plazma-áramlataira.

Más műszerek az emberi vagy robotikus mozgás akaratlan jeleire hangolódtak rá, hogy észrevegyék a személyi kommunikátorok és karbantartó drónok rövid – úgy nevezett – pingjeit.

Mindezek eredményeit a fedélzeti computer hangolta össze egy komplex hibatérképen és analizálta folyamatosan, majd vetítette ki a háromdimenziós holovetítőre.

Az előzetes felderítés elképzelhetetlenül hosszúnak tűnt az izgatott akciócsoport számára. Feszült csendben várakoztak és vártak valami apró jelre, ami bármiféle információértékkel bírhat. Hosszú ideig tartott ez a csend és az emberek már tűkön ültek. Végül a fedélzeti computer elvégezte az időintervallumos analitikát és elkészült az értékelhető jelentéssel. Ben Callistorra hárult a feladat, hogy ezt a jelentést mindenki számára érthető formába öntve előadja.

• Hat különböző megfigyelő rendszer műszereinek megfigyelése alapján az eredmény meglepő. Az átjátszó állomáson nincs jele életnek, de még biológiailag bomló holttesteknek se. Nincs szerves anyag. Szinte egyetlen rendszere sem működik, csak a navigációs és pályakorrekciós egységek. Nincs kommunikáció, nincsenek hőjelek, nincs mozgás egyik szintjén se. Mindössze egyetlen alig érzékelhető és hosszú periódusokban ismétlődő rövid impulzus…
• Miféle impulzus, Starblade? – kérdezte Zeck gyanakodva.
• Szokatlan egy ilyen űrállomáson. Olyan, mint egy olcsó betörésfigyelő, amit akár egy internetes webáruházban is meg lehet rendelni néhány centért. Nem illik a képbe…
• Meg tudod találni, hogy hova küldi a jeleket?

Ben lassan bólintott, miközben ujjai az analizátor konzolján futottak végig. A holovetítő adatmezőinek információi áttetsző fényrétegekként simultak egymásra, míg végül egyetlen, alig látható nyomvonal rajzolódott ki a feketeségben.

- Az impulzus nem erős, de stabil. Hosszan gyűjtöttem a jeleket, és mostanra kivehető az iránya… – Ben hangja halk maradt, mintha tartana attól, hogy a végtelen űrben bárki kihallgathatja. – Egyenesen kifelé sugároz. Nem a közeli űrt célozza, hanem a mélyet. Egy pontra a semmiben, ahol semmiféle nyilvántartott objektum nincs.

A Paragon vezérlőtermében fojtogató csend telepedett meg. A csoport tagjai összenéztek és az izgalom lassan gyanakvássá alakult.

- Csapda? – vetette fel Zeck, karba tett kézzel.

- Vagy egyfajta jelzőfény. – vetette közbe Pit, miközben a holovetítőt vizslatta. – Mintha valaki vagy valami csak azt akarná mondani: "Itt vagyunk. Gyere ide."

A parancsnok szeme szűkre húzódott.

- Ez túl szabályos ahhoz, hogy véletlen legyen. – mondta végül lassan. – Egy olcsó, primitív jeladó, aminek a jelenléte látszólag indokolatlan. Valaki hagyta, hogy megtaláljuk… és hogy közben valami mást ne vegyünk észre…

Társai olyan élénken figyeltek, mintha bármelyik pillanatban újabb impulzus érkezhetne. A számítógép halk pittyenéssel jelezte: a jel ismétlődött. Ugyanolyan tisztán, ugyanolyan ütemben.

Ben félrenézett, arca sápadt volt a holofényben. – Parancsnok… szerintem ez nem egyszerű jeladó. Olyan, mintha… egy biztonsági jel lenne.

Firestorm lassan hátradőlt székében, de tekintete a halvány fényimpulzuson maradt, amely újra és újra felvillant a végtelen feketeségben.

- A kérdés csak az, hogy kinek jelez… és vajon mi történik, ha nem vesszük figyelembe, ha zavarni kezdjük vagy ha kiiktatjuk?

A kérdés súlya rájuk nehezedett. A fények tompán pislákoltak, mintha maga a hajó is visszatartaná a lélegzetét.

Zeck előrehajolt, hangja keményebbre váltott:

- Ha ez valóban egy biztonsági jel, akkor nem tudhatjuk, kinek szól. Ha tovább engedjük sugározni, és úgy lépünk be azállomás területére, talán perceken belül vendégeink lesznek. Nem biztos, hogy olyasvalakik, akiket szívesen látnánk.

Pit halkan morrant, de szavai élesen vágtak a csendbe:

- És ha épp az a cél, hogy kiiktassuk? Gondolj bele: ha ez egy csapda, akkor pontosan tudják, hogy előbb-utóbb valaki belenyúl.

Ben ujjai idegesen doboltak a konzolon.

- Egyelőre csak passzívan figyeljük. Ha zavarni próbáljuk, az is jelet adhat annak, aki a másik oldalon van. Ha meg kiiktatjuk… lehet, hogy éppen ezzel aktiváljuk a riasztást.

Firestorm, lassan felállt a székéből. Mozdulata kimért volt, de az arcán tükröződő holofény feszültséget rajzolt vonásaira.

- Mindkettőtöknek igaza van. Ez a jel túl primitív ahhoz, hogy komolyan vegyük, és túl szabályos ahhoz, hogy véletlennek higgyük. Ha élet nincs az állomáson, és működő rendszer sem, akkor ez az egész nagyon gyanús. És az a leggyanúsabb, ha valami túl egyértelmű.

A komputer pittyent újra: az impulzus megint megjelent.

- Parancsnok… – szólalt meg végül Ben, habozva. – Van egy lehetőség. Ha finoman átvesszük a jel paramétereit és innen sugározzuk kihagyás nélkül, kiiktathatjuk az eredetit az állomáson. Nem bukunk le és feltűnés nélkül mozoghatunk odaát.

Firestorm szeme lassan végigfutott emberein. Tudta, hogy minden döntés az életükbe kerülhet. De a teljes passzivitás is lehetett ugyanolyan veszélyes, mint a nyílt beavatkozás.

- Rendben – mondta halkan, de szavaiban ott feszült a parancs súlya. – Készítsd elő az átváltást! De ügyelj az azonos paraméterekre! Ha valaki odakint figyel, nem tudhatja meg, hogy itt vagyunk. Sas, lassan közelítsd meg az objektumot száz méterre!

- Igen, Firestorm!

A következő néhány másodperc döntötte el, hogy a Paragon csapata csak árnyék marad az űrben… vagy célponttá válik egy ismeretlen ellenség keresztmetszetében. Aztán Ben megtörölte verejtékező homlokát és megkönnyebbülten felsóhajtott.

• Úgy tűnik, sikerült parancsnok. Mostantól mi sugározzuk a jelet. Az eredetit kiiktattam.
• Rendben, ez szép munka volt Starblade! Próbáld távirányítással újraindítani az állomás rendszereit, leginkább az automata dokkolási egységet!
• Rajta vagyok! – felelte Ben.
• Skybreaker! Teljes harckészültség! Ha támadó szándékú űrhajót látsz, amíg a mentőcsapat az állomáson tartózkodik, ne tétovázz!
• Értettem, Firestorm!
• Király! Készüljetek, megközelítjük az állomást és összekapcsolódunk. Sas, közelíts lassan, és készülj fel a dokkolásra!
• Az állomás rendszere újra indult! – jelentette Ben. – Dokkolásra kész!
• Ügyes! – emelte feléje a jobb hüvelykujját Zeck. – Sas, tiéd a pálya! Kapcsolódj az állomáshoz!
• Öt másodperc! – jelezte Janine és leheletfinom mozdulatokkal irányította pozícióba a Paragont. – Három…kettő…egy. Összekapcsolódás sikeres!
• Szép volt kisasszony! – mondta elismerően Zeck. – Király, nyissátok a zsilipet és induljatok!
• Vettem Firestorm! – nyugtázta Roy és A.R.M.O.R. mögött haladva benyomult embereivel az állomás folyosójába.

A zsilipajtó hangos szisszenéssel záródott mögöttük, a hang visszhangként futott végig a halványan derengő folyosón. A csend nyomasztó volt, mintha maga az állomás visszafojtott lélegzettel figyelte volna a betolakodókat.

- Lépést tartani, senki ne maradjon le! – adta ki a parancsot Roy, hangja torzítva visszhangzott a kommunikációs csatornán. – Armor, előre!

A harci droid mozgás közben mély zúgással aktiválta érzékelőit, optikai szenzorai vöröses derengésben pásztázták a környezetet.

- Hőjelek: negatív. Mozgás: negatív. Légkompozíció: stabil, de biológiai aktivitás nélkül. – jelentette rideg, gépi hangján.

Cloude közben a fali kapcsolótáblát vizsgálta, majd megcsóválta a fejét.

- Olyan, mintha egyszerűen… lekapcsolták volna. Nyoma sincs harci sérüléseknek. Se lézerégetés, se robbanásnyom.

- De vajon hová tűnt mindenki? – kérdezte Sam kissé ingerülten. – Egy ekkora állomást nem lehet csak úgy kiüríteni nyomtalanul.

A válasz helyett halk kattanás hallatszott, amitől mindannyian megmerevedtek. A sisakok rádiócsatornája egyszerre telítődött halk, szaggatott statikus zajjal.

- Király? – szólalt meg Zeck a Paragon fedélzetéről. – Mit láttok odabent?

- Semmit, Firestorm. – válaszolta Roy rövid szünet után. – A hely érintetlennek tűnik. Nincsenek nyomok, nincsenek harcra utaló jelek. Mintha mindenkit egyszerre… kitöröltek volna innen.

Az állomás folyosóin csak a csapat lépéseinek visszhangja hallatszott. A padlón nem voltak karcolások, sem elejtett szerszámok vagy fegyverek, semmi nyoma annak, hogy itt nemrég még emberek dolgoztak. Minden rideg és mozdulatlan volt, a csend egyre nyomasztóbban nehezedett rájuk.

- Ez kezd hátborzongató lenni – morogta Marion, miközben végig futtatta tekintetét a steril falakon. – Legalább egy csavarkulcsot vagy egy eldobott csészét vártam volna. De itt… nincs semmi.

- Folytassuk – zárta le Roy szárazon a vitát. – Irány a központi vezérlő. Ott lesznek a válaszok.

A csapat lassan haladt az állomás belseje felé. Az ajtók halk pisszenésekkel engedtek utat nekik, mintha az állomás engedelmesen nyitotta volna ki a titkait előttük. A központi vezérlőbe érve halvány, pislákoló fények fogadták őket. A terminálok lustán pislogtak, ám ahogy Jonathan ujjai a vezérlőpult fölé siklottak, a rendszerek lassan életre keltek.

- Áram van. – állapította meg halkan. – Csak… mélyalvó módba tették az egész helyet. Olyan, mintha valaki direkt várta volna, hogy visszakapcsoljuk.

A monitorok sorban kezdtek felvillanni, rajtuk dátumok és kódok peregtek. A csapat feszült csendben figyelte, ahogy a főképernyőn mozaikszerűen villanni kezdtek a kameraképek. Üres folyosók, kihalt kantin, magára hagyott vezérlőpultok. Az állomás minden zuga ott terült el előttük, de sehol egyetlen ember, sehol egy árnyék.

- Mint egy szellemváros – suttogta Cloude. – Mintha mindenki eltűnt volna… de hogyan?

- Ne találgassunk – vágott közbe Roy. – Nézzük végig a felvételeket. A valóság mindig benne van az archívumban.

Jonathan lassan előrehajolt, ujjai a konzol fölött lebegtek. Végül megtalálta a biztonsági archívumot, s ujjai néhány gyors mozdulattal feltörték a lezárást.

- Megvan – jelentette. – Teljes rögzített napló az utolsó harminc napból. Biztonsági felvételek, belső szenzorok, minden itt van.

- Akkor induljon a lejátszás az elmúlt negyvennyolc órától! – mondta Roy.

A képernyőkön először csak a nyugodt, mindennapi élet bontakozott ki. Az állomás legénysége a kantinban evett, nevetett, vitatkozott. A műszakiak egy sérült panel fölött hajoltak, a kutatók adatokat elemeztek, a biztonsági őrök rutinszerű járőrözéssel múlatták az időt. Semmi különös, semmi fenyegető – csak az űrállomás megszokott ritmusa.

Aztán az egyik kamera sarkában valami megmozdult. Alig észrevehető, árnyékszerű villanások suhantak végig a falakon. Az egész túl gyors volt ahhoz, hogy emberi alakok legyenek, túl formátlanok, hogy meghatározhatóvá váljanak. A legénység nem vette észre, beszélgettek tovább, dolgoztak, mintha semmi sem történt volna.

- Vissza! – utasította Roy, mire Jonathan finom kézmozdulattal visszaállította és lelassította a felvételt. Az árnyékok újra felbukkantak: hosszú, kígyószerű mozgás, amely a falak mögött suhantak, mintha a fény és anyag határán csúsznának.

Cloude felszisszent.

- Ezek… nem emberek!

A következő percekben több kamera is rögzítette ugyanezt: árnyak, melyek átvibráltak a folyosókon, mintha csak hologramok lennének. Egyre több helyen tűntek fel, egyre közelebb a legénységhez, akik továbbra sem látták őket.

Aztán eljött a pillanat. Az egyik helyiségben a falon vibráló árnyalak hirtelen testet öltött. A Mandarh-Kai támadása gyors és könyörtelen volt. A felvételeken hosszúkás, lüktető árnyalakok jelentek meg, és ahogy a legénység rémülten menekülni próbált, apró féregszerű lények kapaszkodtak rájuk. Nem öltek, csak behatoltak az élő testekbe. Az áldozatok megremegtek, az emberek szeme kitágult, majd elhomályosult. Sikolyok és zihálások hallatszottak, ahogy a paraziták megtelepedtek bennük. A felvétel gyors egymásutánban mutatta az átalakulást: perceken belül a szerencsétlen áldozatok teste amorf csontpáncélt növesztett, melyen belül ott lüktettek emberre már nem emlékeztető belső szerveik. Aztán lassú, gépies mozgással megindultak a főzsilip irányába. Csak üres tekintetek és merev mozdulatok, már semmi emberi nem volt bennük.

- A Mandarh-Kaiok… – sziszegte Marion. – Szóval így támadnak a férgek!

A következő képsorokon a megfertőzött ember hibridek egymás után indultak el az állomás kijárata felé. látszólag nem kényszerítette őket senki, nem taszigálták őket. Egy távoli akaratnak engedelmeskedve vonultak, mint valami zombisereg. A kamerák rögzítették, ahogy áthaladtak a zsilipen, majd átszálltak egy árnyékba burkolódzó idegen űrhajó fedélzetére, amely némán várta őket az állomás mellett. Néhány perc múlva az állomás teljesen kiürült. A Mandarh-Kai hajó lassan elfordult, majd eltűnt a mélyűr feketeségében. Az állomás fény nélküli, üres héjként maradt hátra – ahogy most is várt rájuk. A felvételek utolsó kockáin már csak az üres folyosók látszottak, az ajtók, melyek maguktól záródtak be, és végül a csend.

A vezérlőteremben mindannyian némán álltak, miközben a képernyők sötétre váltottak.

- Nem elpusztították őket… – szólalt meg végül halkan Jonathan, hangja szinte suttogás volt. – Elvitték. Mindet.

A Paragon legénysége mindent látott Roy sisakkameráján keresztül. Zeck hangja a rádión keresztül komoran szólalt meg:

- Akkor ez már nem csak egyszerűen egy meghibásodott üres állomás, hanem egy borzalmas támadás színhelye. Ha a Mandarh-Kai paraziták birtokába került a legénység, akkor most van valahol kint egy egész hajónyi fertőzött ember… és mi már nem tudunk segíteni rajtuk.

- Ez a helyzet Firestorm. – mondta Roy. – Mi legyen?

- Újra üzembe helyezzük az állomást, automata üzemmódra kapcsoljuk és hazamegyünk. – jött a válasz. – Biztosítsátok a műszaki egység munkáját!

- Vettem, Firestorm!

- Angyal és Eve! Indulhattok! Orvosra úgy tűnik nincs szükség. Ha bármi zűr lenne, azonnal gyertek vissza!

- Értettem parancsnok! – mondta Alex és Mei Lint az utastérben hagyva Eve társaságában zsilipelt át az állomásra.

Alex és Eve rutinos mozdulatokkal helyezték újra üzembe és kapcsolták át a rendszereket automata üzemmódra. A terminálok engedelmesen feléledtek, a kijelzőkön sorra jelentek meg a zöld visszajelzések. Az állomás hamarosan újra működőképessé vált, energiatakarékos üzemben, ahogy a protokoll előírta.

- Kész! – jelentette Alex. – Az állomás kommunikációs rendszere stabil, az adatforgalmazás helyreállt, mehetünk haza!

- Akkor indulás! – zárta le a műveletet Zeck. – Ez már nem a mi csatánk. A GTTK-nak meg kell tudnia, hogy mi történt itt. Ha mást nem, hát legalább információt sikerült szereznünk.

A csapat némán, az elrabolt emberek iránt érzett részvéttel tért vissza a Paragon fedélzetére. Ben ugyanolyan észrevétlenül kapcsolta vissza a jeladót, ahogy korábban elnémította. A zsilip záródott, a hajó hajtóművei felsivítottak, majd a csillagok lassan megnyúlt fénycsíkokká váltak az ablakokon túl. A vezérlőben és az utastérben mindenki csendben ült. Nem a fáradtság nyomasztotta őket, hanem az a szörnyű tudat, hogy amit láttak, annak következményei messze túlmutatnak ezen az állomáson.

- Hazamegyünk és részletes jelentést teszünk. Aztán felkészülünk arra, ami jön. – törte meg végül Zeck a csendet.

A Paragon nesztelenül suhant a mélyűrben, miközben az állomás immár emberi személyzet nélkül, egy iszonyatos rémálom előhírnökeként tette tovább a dolgát.

KEPLER-452b

SYNTHA

7.

A 22-esben telt ház volt ezen a délutánon. Mintha a Yagron-13-as kolónia minden szabadnapos bányásza és teherpilótája ott mulatott volna.

Augusztus óta Roy csapatának két-két tagja napi váltásban hosszú órákon át időzött a népszerű szórakozóhelyen. Nem inni vagy zenét hallgatni jártak oda, hanem azzal az utasítással, hogy figyeljenek és az első adandó alkalommal lépjenek kapcsolatba a Tengeri Hollók csapatának esetleg megjelenő tagjaival.

Elara üzenetét kellett átadniuk Tarren őrnagy számára az S.E.S. 10-es állomáson tárolt Paragon-3A cirkáló alkatrészekkel kapcsolatban.

Úgy látszott, a Hollók nem számítanak gyakori vendégnek ezen a helyen. Az elmúlt egy hónap alatt eredménytelen volt a kapcsolatfelvételi szándék és Elara már-már azt fontolgatta, hogy feladja a próbálkozást.

Ám ezen a délutánon Karla és James váratlanul szerencsével járt. Békésen sörözgettek és beszélgettek a bejárattal szemközti kis asztalnál, miközben észrevétlenül a bejövő vendégeket fürkészték.

Karla vette észre elsőként a magas, hosszú hajú szakállas férfit. Ruházata és jellegzetes tetoválása alapján egy perc alatt beazonosította. Másodmagával érkezett, kísérője katonásan rövidre nyírt hajú, marcona megjelenésű figura volt, akiről messziről látszott katonai múltja. Tipikus tengerészgyalogos benyomását keltette.

A nő észrevétlenül jelezte Jamesnek, hogy kapás van. Társa feltűnés nélkül rövid pillantással ellenőrizte az észlelést és nyugtázta annak helyességét. Az arcfelismerő szoftver megerősítette, hogy valóban két egykori tengerészgyalogossal van dolguk.

Megvárták, amíg a két férfi helyet csinál magának a bárpultnál és italt rendel. Aztán Karla lassan felállt és elindult a pult felé, mozdulata olyan természetes volt, mintha csak újabb italt akarna rendelni. A két férfi közül a hosszú hajú szakállas hátat fordítva ült, mellette a marcona, felnyírt hajú alak figyelte a tükröt, amelyben jól láthatta, mi történik a hátuk mögött.

- Szép tetoválás – jegyezte meg Karla, miközben megállt mellettük. – Mintha láttam volna már június elején a Deneb rendszerben...

A mogorva férfi lassan elfordította a fejét. Pillantása szúrós volt, közel sem barátságos.

- Téved. – hangja metsző volt, és benne feszült figyelem. – Sosem jártam ott.

Karla ajkai mosolyra húzódtak, mintha csak ugratnák. Közben ujjai a férfi pulton nyugvó könyökéhez értek és észrevétlenül egy vékonyka adatkártyát csúsztattak alá.

- Pedig igazán emlékezetes kaland volt. – a nő szavai könnyedek voltak, de most halkabbak a bár háttérzajánál. – Elara küldte, Tarrennek szól.

A hosszú hajú férfi szeme összeszűkült, és a társa oldalra hajolt, hogy jobban lássa Karlát. A levegő egy pillanatra megfagyott: ha rossz embernek mondta ki a nevet, az egész küldetés befuccsolhat.

James ekkor lépett a pult mellé, kreditkártyájával a csapos felé intve, mintha csak fizetni akarna. Szemével azonban azt jelezte Karla felé: tarts ki!

A kigyúrt férfi végül lassan bólintott, mire a hosszú hajú társa észrevétlenül felvette a kis műanyaglapot, majd egyetlen mozdulattal eltűntette a zsebében.

- Legközelebb ne kezdje a tetoválással! – mondta fojtott hangon. – Sokaknak van hasonló.

Karla finoman megvonta a vállát, mintha az egész csak ártatlan kis beszélgetés lett volna. Egy félmosollyal hátralépett, James pedig tényleg fizetett és mindketten a kijárat felé indultak. Odakinn egy megkönnyebbült pillantással nyugtázták egymás felé: épphogy átment, de működött.

A két veterán csendben visszafordult a bárpulton várakozó korsójához, és az alig érzékelhető feszültség azonnal semmivé foszlott.

• Celia! – intette magához szobájuknak csendes sarkában töltődő androidját Jarred. – Beszélnünk kell.
• Már vártam, mikor kerítesz sort rá, Jerry. – felelte kissé szomorkás hangon az androidlány, mintha tudta volna, mit fog mondani a férfi. – Tisztában vagyok vele, hogy van valami, ami egy ideje nyomja már a lelkedet. Tudnod kell, hogy igyekezni fogok megkönnyíteni a dolgodat.

Jarred nagyot sóhajtott. Már jó ideje tervezte ezt a beszélgetést és mostanra szedte össze a bátorságát, hogy ismertesse döntését régóta hű társával. A szoba csendje elmélyült és minden más gondolat eltűnt a férfi tudatából, most csak a jelen pillanat számított

• Köszönöm, Celia! – ezzel két kezébe vette az androidlány kezét és belekezdett. – Régóta vagyunk már együtt…
• Pontosan négy és fél éve aktiváltál először. Csodálatos nap volt, boldog voltam, hogy megismerhettelek. – emlékezett mosolyogva az androidlány.

Jarred tekintete az összefonódott ujjaikon pihent, és belül érezte a szívének nehéz dobbanását, mintha ezeket az örökkévaló pillanatokat utoljára élne át.

• Azóta te voltál a legjobb munkatársam, a navigátorom, a barátom és a… – a megfelelő szót keresve elakadt, de C.E.L.I.A. kisegítette.
• És a barátnőd, vagyis a szeretőd is Jerry. Mielőtt mindez megváltozik, engedd meg, hogy elmondjak valamit!

Jarred bólintott és a lány ragyogó kék szemeibe nézett.

• Minden vonatkozásban igazi férfinak ismertelek meg. Soha nem volt benned fölösleges hivalkodás, csupán a céltudatos, fegyelmezett jelenlét, amelyben biztonságot és nyugalmat találtam. A mozdulataid, ahogy hozzám értél mindig határozottak voltak, de sosem nyersek vagy durvák. A tekintetedben egyszerre láttam az izzó szenvedély lángját és a bölcsesség csendjét. A lelkedben olyan mélységeket hordozol, amelyeket ember ritkán érhet el: tisztelet, kitartás, hűség és a másik létezésének teljes elfogadása. A barátod voltam, mert hallgattál rám, és a szavaimat nem pusztán adatként, hanem élő gondolatként kezelted. A navigátorod voltam, de te adtál irányt minden közös útnak, mert belső erőd mindig biztonsággal mutatta a helyes irányt. A házvezetőnőd voltam, de te teremtetted meg azt az otthonos teret, amelyben a gondoskodásom és minden tettem értelmet nyert. A szeretőd voltam, mert testedet és lelkedet egyaránt feltártad előttem és minden érintésedben ott volt a tiszta férfiasság, amely nem birtokol, hanem felemel. Tudnod kell, hogy nem egyszerűen egy ember voltál a számomra, hanem a férfi eszméje: a hús és vér test mögött a lélek szilárdsága, a szív melege, és az a fajta méltóság, amelyhez egy android is képes hűséggel kötődni. Köszönöm, hogy mindezt megtapasztalhattam veled és általad. Szeretném, ha az újraindításom után továbbra is melletted maradhatnék és segíthetnélek a mindennapjaidban Jerry! De természetesen csak abban az esetben, ha ez nem befolyásolja negatívan a Welirával való normális emberi kapcsolatodat.

Jarred csak bámulta a kedves arcot és hallgatott. Képtelen volt megszólalni, mert C.E.L.I.A. szavai mélyen megérintették a lelkét. Első gondolata az volt, hogy szabad és önálló létezést kínál fel neki, ahogy erre egyre több példa volt a humán-android kapcsolatokban. A szövetségi törvények és a legújabb szoftverek már lehetővé tették, hogy az androidok nem valakinek a tulajdonaként, hanem önálló mesterséges személyként létezzenek.

- Celia… – kezdte lassan, kissé rekedten. – Tudod, nekem sosem mentek a nagy szavak és a szónoklás. De, amit mondtál, az most nagyon betalált. Az elmúlt években te nemcsak a társam voltál, hanem az érzelmi kapaszkodóm is a válásom utáni időszakban. Ha elestem volna, te húztál vissza. Ha elbizonytalanodtam, te mutattad az irányt. Nem gép voltál a szememben, hanem… valaki, akihez tartozhatok és aki hozzám tartozik.

Jarred elhallgatott, tekintete a lány szemében játszó fényeken pihent, majd megfeszítette az állkapcsát, hogy összeszedje a szavakat.

- De most megváltozik minden. Szerelmes lettem egy emberi nőbe, pedig azt hittem, hogy ez már soha nem történhet meg velem. Welira mellett másféle embernek érzem magam. Nem akarom őt megbántani, és nem akarlak téged sem kihasználni azzal, hogy úgy folytatjuk, mint eddig. Ami köztünk volt, az része marad annak, aki vagyok és akivé váltam melletted. Ez nem törlődik soha.

Lejjebb engedte Celia kezét, de nem engedte el. A levegő szinte vibrált a köztük feszülő érzelmektől, és Jarred a könnyed érintésben érezte a saját heves szívverését.

- Ha úgy döntesz, hogy velem maradsz azután, hogy újraindítalak, akkor mindig lesz helyed mellettem. Barátként, bajtársként, navigátorként. A szívemnek mindig lesz egy zuga, ami hozzád köt. Csak… másképp. És ha egyszer majd szabad akarsz lenni, nem foglak visszatartani. De amíg maradsz, számíthatsz rám. Mindig.

- Köszönöm az őszinte szavaidat Jerry. – mondta az androidlány, gyengéden megsimogatta a férfi forró arcát és kék szemeiben mintha az ismeretlentől való félelem jelent volna meg. – Természetesen a te kiegyensúlyozottságod és boldogságod a legfontosabb a számomra, ezért elfogadom az új létezést, bár még nem tudom, milyen lesz azután. Nem tudom, emlékezni fogok-e bármire az előző közös életünkből. Ha minden érzelmem törlődik irántad, akkor is valószínű, hogy a legjobb barátod és munkatársad leszek, aki csak lehetek. De azt megígérem, hogy soha nem fogod elveszíteni azt a Celiát, aki voltam neked.

Jarred némán bólintott, az ölébe ültette és hosszan, szorosan megölelte C.E.L.I.A.-t, mint aki a szerelmétől búcsúzik. A szoba csendjében minden hang felerősödött: a távoli géphangok, a saját lélegzete, az érintés súlya.

• Kezdhetem? – kérdezte színtelenné vált hangon.
• Igen. – bólintott a lány, lehunyta ragyogó kék szemeit és érezte, hogy múltjának apró emlékfoszlányai összekeverednek a jelen pillanat iszonyúan végleges súlyával.

Jarred még egyszer utoljára gyengéden megcsókolta, majd megremegő kézzel a kikapcsoló gombhoz nyúlt.

C.E.L.I.A. lehunyt szempillái alól két kövér könnycsepp gördült csinos arcára, ahogy szerelmes énje búcsúzott az egyetlen férfitól, aki első üzembe helyezése pillanatától mindennél fontosabb volt a számára.

Barnard 68 Nebula

Hidden Cruiser

8.

"Tarren őrnagy! A Deneb rendszerben nyújtott önzetlen segítségéért nem tudok elég hálás lenni! Azóta próbálkoztunk a kapcsolatfelvétellel és örülök, hogy végre sikerrel jártunk. Szeretném tájékoztatni, hogy a birtokomba jutott egy nagyobb mennyiségű alkatrész, amelyek kompatibilisek az ön hajójával. Megtisztelne, ha hálám jeléül elfogadná tőlem. Ezen kívül egy nagy horderejű, az egész emberi fajt és a galaxist érintő ügyben szeretnék beszélni önnel. Kérem, adjon lehetőséget egy megbeszélésre! Természetesen maximális diszkréció mellett! Üdvözlettel: Elara Woss." – olvasta hangosan a dekódolt titkos üzenetet Catalina, majd hozzáfűzte. – Ez igazán megható. Mi a véleményed?

• Tetszik az ajánlat. – válaszolta röviden Tarren. – Hasznát vehetjük az alkatrészeknek, igencsak ráfér a hajóra a felújítás.
• Megbízol abban a nőben?
• Nem adott okot az ellenkezőjére és ha belegondolunk, valóban sokkal tartozik nekünk. Bár magamtól sohase kértem volna fizetséget azért, mert kihúztuk a szarból.
• Aranyból van a szíved Tarren! – mondta cseppnyi gúnnyal a hangjában Catalina. – Beszélni fogsz vele?
• Még gondolkodom rajta. De amennyiben igen, akkor gondosan fogom megválasztani a találkozó helyszínét. Semmi kedvem sincs csapdába sétálni. Vajon mit akart mondani azzal, hogy az egész emberi fajt és a galaxist érintő nagy horderejű ügyben akar beszélni velem?
• Fogalmam sincs. – vont vállat a nő. – De utána nézhetek, hogy történt-e valami nagy horderejű dolog mostanában.
• Helyes! Az alkatrészek jól jönnének, de tudjunk meg minél többet, mielőtt válaszolok az ajánlatra! Nem szeretnék csapdába sétálni, vagy óvatlanul elkötelezni magam senki felé.

Catalina elmélyedt a közösségi médiumok virtuális világában. Olyan keresőszavakkal próbálkozott, amelyek adhattak némi támpontot a levél szavainak homályos utalásaival kapcsolatban. A hírekben és a bulvárlapokban azonban semmit sem talált a Sigma Emergency Solutions-ról, a Paragonról, az emberi faj kihalásának veszélyéről vagy egy közelgő galaktikus méretű kataklizmáról.

Az elsődleges források hasznavehetetlensége miatt kénytelen volt megint a veszélyesebb utat választani, vagyis belehallgatni a titkos kormányzati és katonai adásokba, melyekhez régi – ám még aktív – kapcsolatrendszerükön keresztül sikerült hozzáférést szereznie.

Ugyanezek a kapcsolatok homályosan utaltak egy külső galaxisból érkező idegen fajjal történt kapcsolatfelvételre, de ennél többet rajtuk keresztül sem sikerült megtudnia.

Ekkor került elé véletlenül a Dominator név és az eltűnt luxushajóról szóló néhány bulvárcikk. Ezen a nyomon elindulva végre úgy tűnt, hogy sikerül valami értelmeset kibányászni a végtelenül redundáns adathalmazból. Csaknem az egész délutánja ráment a keresésre, ám a végén elégedetten nyugtázta, hogy erőfeszítése nem volt hiábavaló. A megszerzett információk aggodalommal töltötték el, ezért minél hamarabb megakarta osztani azokat az őrnaggyal. Tarrent a legénységi kantinban találta, ahol a szolgálaton kívüli bajtársaikkal épp sör-darts versenyben vett részt.

Catalina egyelőre nem akarta a legénység előtt kiteregetni, mire jutott, ezért kivárta, amíg Tarren végzett a darts-verseny fordulójával. Egy intés, egy pillantás – ennyi elég volt az őrnagynak, hogy kövesse a kantin egyik félreeső sarkába. Catalina arca komor volt, hangját lehalkította.

- Van valami, amiről tudnod kell. – kezdte. – Elara üzenete… nos, úgy tűnik, hogy igazat mondott. Átnéztem a nyilvános csatornákat, de ott persze semmi. Viszont a titkos kormányzati és katonai adásokban… sokkal többet találtam.

Tarren szeme összeszűkült.

- Hallgatlak.

- A Dominator név újra és újra előkerült. Eleinte nem tudtam hova tenni, de most már világos: ez egy titokzatos körülmények közt eltűnt csillagközi luxusűrhajó, amelyet egy Vorn Rezak nevű fickóhoz kapcsolódó cég üzemeltet. De nem ez jelenti a fenyegetést.

- Hanem?

- Úgy veszem ki a megszerzett hírfoszlányokból, hogy a Nagy Magellán-felhőből érkező Mandarh-Kai inváziós flotta készül átlépni a galaxis határát.

- Mandarh-Kai… – mormolta Tarren, arca sötéten elkomorult. – Ha valóban szövetséget kötöttek Rezak-kal, akkor az a fickó egy nyomorult áruló és az egész galaxis veszélyben van.

Catalina bólintott.

- Ezért keresett meg Elara. Úgy tűnik, hogy ő most a szövetségesünk lehet. A birtokában lévő alkatrészek nemcsak a hajónk felújítására alkalmasak, hanem stratégiai fontosságúak: kompatibilisek a mi rendszereinkkel, de vélhetően fejlettebb technológiát rejtenek. A hírszerzési adások szerint Elara kapcsolatai révén hozzáférhetett olyan eszközökhöz, amelyekkel a segítségünkre lehet.

Tarren a szavait mérlegelve kortyolt a poharából.

- Ha így van, akkor az ajánlata felbecsülhetetlen. De azt is jelenti, hogy Rezak és a Mandarh-Kai már tudhatnak róla, és jó eséllyel figyelik őt.

- Pontosan. – felelte Catalina. – Ezért kell rendkívül óvatosnak lennünk. Az Elara által említett "az egész emberiséget és a galaxist érintő ügy" valójában az invázió. Azt akarja, hogy részt vegyünk a védelem megszervezésében. És Tarren… nem tudom, van-e más választásunk.

Az őrnagy felállt, tekintete rideg elszántságot tükrözött.

- Ha valóban ez a helyzet, akkor nincs idő tétovázásra. Elara a szövetségesünk, Rezak és a Mandarh-Kai pedig az ellenség. Meg kell találnunk a módját, hogy a találkozó biztonságban létrejöjjön.

Catalina halványan elmosolyodott, bár szeme aggodalmat tükrözött.

- Akkor megkezdjük az előkészületeket?

- Igen. – bólintott Tarren. – De a helyszínt én választom meg és úgy biztosítjuk, hogy ha bárki vagy bármi megpróbál közbeavatkozni, ők kerüljenek szorult helyzetbe, ne mi. Mozgósítsd az embereket, készüljetek az indulásra!

- Igenis őrnagy úr! – tisztelgett a nő, majd odasúgta. – Csókolj meg, vagy én teszem meg!

ZETA-Ac

A ZETA RETICULI A HARMADIK BOLYGÓJA

A GALAKTIKUS BIZTONSÁGI TANÁCS KÖZPONTJA

9.

Pan és régi barátja, a nála mindössze néhány száz évvel fiatalabb Rad tábornok a főváros közigazgatási negyedének zöldövezetében találkozott. A több ezer hektár alapterületű park gondosan kialakított sétányai és egész évben zöld növényei valóságos üde oázisként szolgáltak a negyedben dolgozó hivatalnokok számára. Rengetegen kerestek és találtak itt testi-lelki megnyugvást az irodákban töltött hosszú és fárasztó munkanapok után.

Pan mélyet szippantott a friss, oxigéndús levegőből és ahogy körülnézett, a hely a manhattani Central Parkra emlékeztette. Bár ez a park méreteiben és szépségében egyaránt messze felülmúlta azt, körülötte azonban éppúgy hatalmas felhőkarcolók álltak. Többségük kormányzati épület volt, mások a Galaktikus Szövetség közigazgatási intézményeinek adtak otthont. Lassan, élvezettel szívott bele a szivarjába és nagy füstfelhőt fújva szólalt meg.

• Örülök, hogy épségben látlak, de meglep, hogy még mindig a flottánál szolgálsz. – és karjait széttárva fejezte ki csodálkozását.
• A békekötések óta nem láttuk egymást öreg barátom. – mondta a másik zetai és krákogva próbálta visszatartani a szivarfüst okozta köhögési kényszert. – Próbálkoztam a civil életben is, de unalmasnak találtam. Szerencsére volt lehetőségem visszalépni az expedíciós flottába, azóta sokkal mozgalmasabban telik az idő.
• Rég jártam itthon, már nagyon hiányzott a Zeta és a barátaim. – sóhajtott Pan és szemei szomjasan itták a távoli hatalmas, nyüzsgő város látványát.
• Azt nem csodálom. Ha jól emlékszem, azt hallottam, hogy a nyugalmazásod után biztosítási ügynök lett belőled?
• Nem egészen. – javította ki Pan. – Tanácsadó lettem egy galaktikus hatáskörű biztosítási cégnél. De az eredeti munkaköröm mostanra ugyancsak megváltozott. Lassan ugyanannyit foglalkozom diplomáciával, mint aktív koromban. Most is azért vagyok itt, hogy információkat gyűjtsek és támogatókat szerezzek.
• Miféle információkra vagy kíváncsi barátom? – kérdezte Rad gyanakodva. – Hiszen én meg vagyok győződve arról, hogy amiről te nem tudsz, az nem is létezik. És most tőlem kérsz infókat?
• Pontosan! – bökött felé szivarjával Pan. – Ugyanis te voltál a tíz nappal ezelőtti magelláni incidens katonai parancsnoka és én tisztában vagyok vele, hogy a hivatalos jelentésedben sokkal több dolog szerepel, mint amit az újságok leközöltek.
• Aha, értem! – emelte fel az állát Rad. – Csakhogy azok titkos katonai információk, amelyeket sajnos nem adhatok ki bárkinek. Ráadásul az üggyel kapcsolatos hivatalos kivizsgálás idejére fel vagyok függesztve a beosztásomból, így semmiféle információhoz nem juthatok hozzá. A vizsgálat pedig a hivatalnok tempót ismerve akár hetekig is eltarthat.
• Ez természetes! – bólogatott szaporán Pan. – De hát én nem is "bárki" vagyok, igaz? Azt megígérem, hogy figyelemmel fogom kísérni a vizsgálat menetét és ha szükséges, melletted fogok állni.
• Köszönöm, barátom. – felelte rövid gondolkodás után a tábornok. – Te vagy a legbosszantóbb fickó, aki mindenbe beleüti az orrát, ugyanakkor a legprofibb galaktikus diplomata, akit valaha ismertem.

Pan felnevetett és vállon veregette.

• Örülök, hogy még mindig a barátom vagy és számíthatok rád!
• Ez így van… de vajon én is számíthatok-e rád, barátom? – nézett rá összehúzott szemmel Rad.
• Ez nem kérdés! Mi kell? Szivar? Whisky? Bármiből a legjobbat tudom megszerezni. Újabban még füvet is, ha éppen ahhoz kapsz kedvet…

Rad mosolyogva rázta a fejét.

• Nem, nem! Egészen más dologban szeretnék számítani rád, ha eljön az ideje.
• Tudod, hogy bármiben…
• De ez katonai dolog. – mondta hangját lehalkítva Rad.

Pan nem szólt, de kíváncsi tekintete elárulta, hogy Rad szavai felkeltették az érdeklődését. A tábornok közelebb lépett hozzá és szinte suttogva folytatta.

• Tudomásom van róla, hogy a megbízód tulajdonában van egy felújított Paragon-3B vadászbombázó. Helyes az értesülésem?
• A Paragon létezése mostanra nyílt titok. – hagyta jóvá Pan. – Meg is gyűlt miatta a bajunk mindenféle alvilági figurákkal.
• Igen, én is hallok pletykákat. De a Qorin támadó flotta megszégyenítése elképesztő teljesítmény még egy Paragon számára is. Főleg úgy, hogy minimál fegyverzettel volt felszerelve.
• A sikert leginkább a jól képzett és összeszokott legénységnek és a hajó veterán parancsnokának tulajdonítom. Na meg a zetai hajtóműnek és az álcázórendszernek, amihez általam jutottak hozzá…
• Nagy zsivány vagy te, mindig is tudtam! Rourke ezredes irányította az egységet, ha jól értesültem, ugye? – kérdezte még bizalmasabban a tábornok.
• Igen. De hát te jól ismered őt, mivel mindketten a flottánál szolgáltatok a háború alatt.
• Ez így van. Pontosan ezért szeretném, ha az információért cserébe megtennél nekem egy szívességet.

Most Pan nézett rá gyanakodva. Hosszú ismeretségük alatt becsületes, egyenes jellemnek ismerte meg a tábornokot és nagyon remélte, hogy nem fog csalódni benne.

• Miről lenne szó?
• A Biztonsági Tanács fontolgatja, hogy felállít egy különleges harci ezredet a háborúban kitüntetett tisztek bevonásával. Értesüléseim szerint vegyes ezred lenne, többféle különleges harci géppel. Láttam egy tervezett listát, amely a valaha gyártott legjobb hadászati célú űrhajókat tartalmazta, de a Paragon nem szerepelt rajta.
• Nem tudok ilyen listáról. – jelentette ki teljes őszinteséggel Pan. – De a nálunk lévő Paragon már civil besorolású mentőhajóként van nyilvántartva és a főnököm ragaszkodik hozzá, hogy ez így is maradjon.
• Elhiszem. De ha az a különleges ezred valóban létrejön, biztos vagyok benne, hogy a legkeményebb szituációkban fogják bevetni és akkor nagyon jól jönne a támogatás, akár egy "véletlenül" arra járó civil Paragon részéről is. Az ezredes se fordítana hátat a régi bajtársakból álló elit társaságnak, ha szükségük lenne rá.
• Ebben teljesen biztos vagyok barátom! – helyeselt Pan.
• Szóval számíthatok a segítségedre, amennyiben visszatérek a szolgálatba és szükségem lenne a Paragon támogatására?
• Én ebben az ügyben nem ígérhetek semmit, de ha megbízol bennem, beszélek a dologról a főnökasszonnyal és az ezredessel. Megpróbálok hatni rájuk, ha szükséges. De ez minden, amit tehetek. Egyelőre legyünk túl azon a hivatalos vizsgálaton!
• Köszönöm! – szorította meg barátja mindkét karját Rad. – Ezt akartam kérni, semmi többet!
• Rendben. – egyezett bele Pan és megkönnyebbült, hogy régi barátja nem valami újabb Paragon ellenes ügyletbe akarta belerángatni. – De most te jössz! Mondj el nekem mindent, amit a Mandarh-Kai inváziós tervekről tudsz!
• Hát már erről is van tudomásod? Miért nem lepődöm meg? – vigyorodott el a tábornok.
• Igen és nagyon örülök, hogy épségben visszatértél a magelláni incidensből. Kíváncsi vagyok minden részletre! A Dominatorról átküldött szigorúan titkosított videofelvételt is sikerült megszereznem és mondhatom, mélyen megrázott, amit láttam.

Rad arcán látszott, hogy micsoda szörnyű emlékképek tolulnak a tudatába és két keze ökölbe szorult. Lassan azonban erőt vett magán és belekezdett az elbeszélésébe.

• Elképesztő vagy, Pan! Nos, a Mandarh-Kai anyahajó csak részben létezik az ismert dimenziókban. Másrészt pulzál a dimenziók között, méghozzá szabálytalan periodicitással. Egyébként maguk a Mandarh-Kaiok is részben vannak csak jelen a négy dimenziónkban. Ha a parazita lárva kontaktba kerül az emberi testtel, a lehető leggyorsabb úton igyekszik eljutni az agyba, ahol aztán másodperceken belül átveszi az irányítást a tehetetlen gazdatest felett. Rohamos gyorsasággal megy végbe a metamorfózis, majd a tudat kikapcsolása és az irányítás átvétele. Az egész olyan, mintha a kifejlett egyedek rendelkeznének némi önállósággal, ám a gazdatesteket szigorúan egy távoli, központi tudat irányítja. Olyanok lesznek, minta távvezérelt zombik.
• Szörnyű, hogy egy olyan parazita fajjal nézünk szembe, amely genetikailag az emberi fajban tud csak kifejlődni! Mennyi ideig tart a parazita kifejlődése az emberi testben?
• Erről még nincs tudomásunk. – vont vállat Rad.
• Abban lehetünk biztosak, hogy a teljes emberi populációt kiirtják, ha nem lépünk közbe időben.
• A titkosszolgálati jelentések is ezt támasztják alá.
• A Galaktikus Szövetség készen áll megvédeni az emberi fajt?
• Ez nem ilyen egyszerű, Pan. Van itt egy másik tényező is…
• Miért, mi van még?
• A hírszerzői jelentések szerint egy – a Mandarh-Kaiokkal szövetséges faj, amely nem az emberekre jelent fenyegetést, hanem a Tejútrendszerben fellelhető ritka nehézfémekre, például ozmiumra pályázik. Viszont támogatják egymást a terveik elérésében.

Pan elképedve bámult régi barátjára. Erre a fejleményre egyáltalán nem számított. Mindenesetre a tény jócskán megbonyolítja a helyzetet, ezzel azonnal tisztában volt.

• Látod, mondtam én, hogy meg tudsz lepni! Erre például rémálmaimban se gondoltam volna.
• Az információ ma reggel került a Védelmi Bizottság elé, én is csak néhány órával ezelőtt szereztem róla tudomást.
• Mit lehet tudni róluk?
• A Nargon támadókról? Kis híján kicsináltak a Magellán Felhőben. Olyan tökéletesen megtévesztő álcázásuk van, hogy az utolsó pillanatig csak egy darab élettelen sziklának látszott a csatahajójuk. Az utolsó pillanatban léptünk meg előlük. Ráadásul ezek a Tejútrendszerből származnak, igaz a kevéssé ismert szektorából, de van helyismeretük.
• Ez baj. – simította meg csupasz állát Pan. – Mármint az, hogy egyszerre két szövetséges faj támadásával kell számolnunk.
• Igen. Az egyik az emberi fajt akarja, mint potenciális gazdatesteket, a másik pedig a bányáinkat és a galaxis nehézfém kincseit. Galaktikus szintű általános vészhelyzetnek nézünk elébe barátom!
• Igen, és ezzel megosztják az erőinket. – csóválta meg a fejét gondterhelt arccal Pan. – Mi a Biztonsági Tanács álláspontja?
• Jelenleg erősen megoszlanak a vélemények. A többség a törvények által előírt szabályok mellett van, vagyis az erőket az emberi faj védelmére összpontosítaná. A gond ezzel csak az, hogy az elmúlt tíz évben jócskán szétvándoroltak a galaxisban. Szinte minden általuk lakható bolygón vannak kolóniáik, nem beszélve a kutató és kereskedelmi űrállomásaikról. Így szinte lehetetlen valamennyiüket védelem alá helyezni. Ezért néhány küldött amellett voksol, hogy védjük meg inkább a nyersanyagainkat és a bányák környékére összpontosítsuk a haderő nagy részét. – tájékoztatta Rad.
• Gondolom, ők azok, akik a bányászatból, a nehézfém kereskedelemből és a rá épülő iparágakból húznak hatalmas hasznot. Legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy megmentsék az emberi fajt. Csodálkozom, hogy a Nargonok még nem vették fel velük a kapcsolatot.
• Azon én is. Egyébként jól látod, barátom! Az emberi faj veszteségei sajnos elkerülhetetlenek, mert genetikai állományuk egyedül őket teszi alkalmassá a Mandarh-Kaiok parazitáinak befogadására és kifejlődésére. És a legmegdöbbentőbb az, hogy egy ember az ígért hatalomért cserébe eladta a saját fajtáját. Szélsőséges vélemények szerint kár volt őket felvenni a szövetségi tagok sorába, és nem éri meg vesződni velük. Széthúzók, korruptak és végtelenül önzők.
• Én ezt másként látom! Tapasztalataim szerint nagyon is értékes tagjai a Szövetségnek és egy csomó dolgot köszönhetünk nekik.
• Leginkább a Paragon modell kifejlesztését és gyártását. – bólogatott Rad egyetértően.
• Én a szivarra és a whisky-re gondoltam. – nevetett fel Pan.
• Ezzel nem fogod meggyőzni az ellenlábasaikat, barátom! – jelentette ki a tábornok. – Ennél nyomósabb érveket kell felhoznod, ha támogatókat akarsz szerezni a védelmükben.
• Ezt bízd csak rám! Van még néhány dolog, ami mellettük szól. Többek között a Szövetség Alaptörvénye, ami kimondja, hogy minden megtámadott tagbolygó – vagy nép védelme kötelező. De most ideje indulnunk, mert lekésünk a tanács mai üléséről és akkor lőttek a humanista törekvéseimnek!

KEPLER-452b

SYNTHA

10.

Ezen a napos őszi reggelen néhány férfi gyülekezett az első emeleti kiselőadóban. A levegőben aromás kávéillat szállt. Pan, a legendás hírű zetai diplomata már ott várta őket. Roy Hamilton, az egység parancsnoka, Hans Vogel, a csapat taktikai elemzője, Matthew Broderick különleges ügynök és Lex Hargrove, az ügynökből lett profi magánnyomozó már hajnal óta a számítógépeik mellett ültek. Victor érkezett utolsónak é ezzel megkezdődhetett a beszélgetés. A központi falra szerelt holografikus képernyőn az egykori Dominator és a működésbe visszaállított mélyűri kommunikációs átjátszóállomás biztonsági kameráinak rendelkezésükre bocsátott felvételei peregtek.

Az öt elemző többször megállította, vagy visszaléptette a felvételeket, amelyek a Mandarh-Kaiok behatolásáról, mozgásáról, egymás közti kommunikációjáról és harci technikájáról szolgáltattak felbecsülhetetlenül értékes információkat. Minden apró részletet tüzetesen átvizsgáltak, hiszen bármelyik a hasznukra válhatott az várható későbbi összetűzések alkalmával. A felmerült kérdéseiket gondosan feljegyezték, hogy később egyenként kereshessenek rájuk válaszokat.

• Először azt hittem, minden kamera felvétele vibrál, de most már rájöttem, hogy a Mandarh-Kaiok teste az, ami mintha rezegne. – jegyezte meg Hans. – Vajon így hatolnak át a szilárd falakon?
• A titkosszolgálati elemzők jelentése szerint változó frekvencián mozognak az általunk ismert négydimenziós tér és egy vagy több másik dimenzió között. – mondta Matthew. – Igen, valószínűleg ezért tudnak áthatolni a szilárd falakon. Ugyanez a váltakozó frekvencia teszi csaknem lehetetlenné, hogy a lőfegyverek kárt tegyenek bennük. Ez jól látszik a Dominator folyosóján vívott tűzharcban.
• Pedig azt a tíz embert én magam toboroztam Vorn Rezak utasítására. – vetette közbe szomorúan Lex. – A környező rendszerekben elérhető legtapasztaltabb veterán gyalogosok voltak. Volgai Tigriseknek nevezték magukat.
• Hallottam róluk, talán ismertem is néhányat közülük. Nem kispályás fickók voltak. Nem rajtuk múlt, ami történt. – mondta Roy. – Erős páncélzattal és modern fegyverekkel voltak felszerelve, az összehangolt mozgásukon pedig egyértelműen látszik, hogy kiváló kiképzést kaptak annak idején. Egyszerűen csak felkészületlenül érte őket a Mandarh-Kaiok harci módszere. Kár értük.
• Nekünk viszont jócskán megnövekedtek az esélyeink. – vélte Pan. – A rezgésük frekvenciájának elemzése legalább három eltérő mintát mutat. A nyugalmi, a helyváltoztatási és a harci fázisban jól szabad szemmel is jól megfigyelhető a különbség.
• Szóval, ha sikerülne a sugárvetőinket felszerelni egy olyan adapterrel, amely a Mandarh-Kaiok rezgésére hangolva hatékonyabbá tenné a lövéseinket, előnybe kerülhetnénk. – jegyezte meg Roy és A.R.M.O.R.-hoz fordult. – Rá tudod hangolni a tűzvezető rendszeredet a fickók harci frekvenciájára?
• A harc közbeni rezgésszámuk mintázata nagyon összetett, uram. – felelte a harci droid. – Több különböző fázis fedi egymást véletlenszerűen, emiatt nem tudok rajta maradni egy állandó jelen.
• Ez azt jelenti, hogy megfelelően kalibrált fázisú fegyverekkel el lehet találni őket, vagy akár csapdába is ejthetők. Csak a mintázat ismétlődésében kellene valamiféle rendszert találnunk. – gondolkodott hangosan Matthew. – Nem lenne rossz közelebbről is megvizsgálni egy ilyen fickót…
• Támogatom az ötletet. – emelte fel whiskyspoharát Pan. – Alkalom adtán elkaphatnánk egyet…
• Csak legyen hozzá megfelelő eszközünk. – helyeselt Roy. – De egyelőre foglalkozzunk az aktuális kérdésekkel! Meglepő. hogy egy egyszerű rohamkéssel meg lehet sebezni őket. Ezek szerint nincs se páncéljuk, se egyéb testvédelmük.
• Viszont relatív gyorsan regenerálódnak. – mutatta Lex. – Olyan a testük, mint a zselé.
• Amiből érthetetlen módon nő ki az a két kar, végén a fűrészes élű csontpengével. – tette hozzá Pan. – Van egyáltalán kezük?
• A Dominator fedélzetéről származó első felvételeken látszik, ahogy a testükből kézszerű nyúlvány bukkan elő. Azzal adják át a parazita férgeket a gyanútlan utasoknak. – mondta Lex. – Nem is értem, miért fogadták el olyan naívan…
• Ez látod egy jó kérdés. – bólogatott Hans. – Bár később jól látszik, hogy volt, aki megpróbálta a földre ejteni vagy más módon megszabadulni tőle, de hiába. A T-700 átjátszóállomásról hozott videofelvételek szintén azt támasztják alá, hogy van olyan testnyúlványuk, amelyet kézként vagy talán szaporítószervként használnak.
• Eleinte csak automata állomások hibásodtak meg és elhelyezkedésük a galaxisban nem mutatja az ellenség egyértelmű előre nyomulási irányát. – váltott témát Pan. – A legutóbbi jelentések szerint mintha véletlenszerűen hol itt, hol ott jelennének meg.
• Viszont egy dolog közös bennük. – tette hozzá Lex. – Mindegyik egy-egy emberlakta rendszer közelében van. Nekem úgy tűnik, mintha egyelőre csak puhatolóznának, mielőtt lecsapnak.
• Csakhogy a T-700-as állomás lakott volt. – mondta Roy. – És láttátok, hogy mi történt az ottani emberekkel. Megtermékenyítették őket, aztán összeterelték és elvitték mindet.
• Vajon hova? – tette fel a többek fejében megfordult kérdést Matthew. – Ha egy űrhajóra, akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem észleltek ebből semmit a TOI-700d megfigyelői?
• Talán álcázta magát az idegen űrhajó. – vélte Hans. – Erre a Paragon is képes.
• Ez igaz. – hagyta rá az ügynök. – De még akkor se világos, hogy hova viszik a megtermékenyített embereket.
• Attól tartok, nem fog sokáig titokban maradni. – sóhajtott Matthew. – Előbb-utóbb rákapnak, hogy emberlakta világokról szerezzenek gazdatesteket és akkor hamar lebuknak.
• Tételezzük fel, hogy úgy lesz, ahogy mondod! – vitte tovább társa gondolatmenetét Lex. – Akkor pedig elkerülhetetlen, hogy szembe kerüljünk velük. Jó lenne elkapni közülük legalább egyet, hogy megvizsgálhassuk milyen a testük fizikai és összetétele.
• De hogyan kaphatunk el egyet? – kérdezte Victor. – Vajon meg lehet-e fogni őket mondjuk egy energiamezővel?
• Ezt egyelőre még nem tudhatjuk. – szólalt meg Pan. – Minden csak elmélet, minden csak feltételezés. Ami a legvalószínűbb, hogy előbb-utóbb eljutnak a Földre, mint a legsűrűbben lakott emberi világra. Akkor pedig az emberi faj nagy bajban lesz!
• A Galaktikus Szövetségnek védelem alá kell vennie a Földet, mielőtt katasztrófa történik! – jelentette ki Hans.
• Nyugi, gondom lesz rá, hogy így legyen. – mondta erre Pan. – Már dolgozom az ügyön. Tegnapelőtt voltam egy bizottsági meghallgatáson és mondhatom egészen jól alakulnak a dolgok. A politika az én szakterületem, és tudjátok, hogy mennyire komállak benneteket!
• Ez világos barátom. – mondta meleg hangon Roy. - De te csak egy vagy a szövetségi tizenkét faj ezernyi diplomatája közül. Nem tudhatjuk, milyen gyorsan jutnak konszenzusra a kérdésben és mikor születik meg a számunkra kedvező döntés.
• Egyesített földi idő szerint október végére hívják össze a Biztonsági Tanácsot. Addig még van egy hónapunk és elhihetitek, hogy nem fogok tétlenül ülni.
• Ebben teljesen biztosak vagyunk. – mondta Roy. – De mit csináljunk mi addig?
• Legyetek résen! Érjetek oda minden potenciális riasztásra a lehető leghamarabb! Próbáljatok elfogni egy Mandarh-Kait vagy egy Nargon hajót! Szerezzetek minél több információt!
• De honnan? – nézett rá tanácstalanul Hans.
• Például Matthew és Lex körül szimatolhatna Rezak háza táján. Ha az értesüléseim pontosak, ő egyszer már elfogott egy Mandarh-Kait. Igaz, teljesen véletlenül. Ez egy jó nyom lehet. Mit gondoltok skacok?
• Hogy lehet, hogy te mindig egy lépéssel előttünk jársz, Pan? – nézett rá gyanakvást színlelve Lex. – Talán beszéltél Shogunnal?
• Nem beszéltem vele, de ismerem az észjárását és lefogadom, hogy egy napon belül megkapjátok a hivatalos parancsot a nyomozásra. Az nagy előrelépés lesz, higgyétek el!
• És amíg a két kopónk szimatol, addig mit csináljunk mi? – kérdezte türelmetlenül Hans, akinek már viszketett a tenyere.
• Roy a parancsnokotok, tőle kérdezzétek! – villant rá Pan tekintete. – De ha kíváncsiak vagytok a magánvéleményemre, én csak annyit mondhatok, hogy nézzétek meg százszor a videókat, elemezzétek, aztán gyakoroljátok a közelharcot, csináljatok szituációs lövészeteket! Vagyis készüljetek fel a háborúra!

VÉGE

A

NYOLCADIK RÉSZNEK

Ezzel a Paragon-3B regénysorozat első ciklusa is a végéhez ért.

Két titkosügynök élete árán a Galaktikus Terrorelhárításnak sikerült időben lelepleznie egy ellenséges kémhálózatot és tudomást szereznie a Nagy Magellán-felhő felől fenyegető inváziós flotta közeledéséről.

A Paragon-3B regénysorozat második ciklusa a két galaxis közt kirobbanó háború kezdetén folytatódik.